Egy Lóhátshow
Forgács Péter
A Látogatás – The Visit 2ooo. Január 7- február 26 (56 Galéria)
Háború van. A látvány zsoldosai egyre hevesebben
ostromolják a belátás utolsó bástyáit. Néhány eszeveszett azt kiáltozza, hogy a
szépség a faló, melyben megbújva ott van a becsempészett rettenet, hogy
hamarosan megvakulunk. Hacsak már most nem vagyunk vakok.
A kirakat
szirénszépségei közben azt éneklik, hogy gyönyörű vagyok.Gyere be!
Vegyél meg! És lila dalra kel egy nyakkendő, egy ezüst felöltő láttán a néző
legszívesebben mindjárt behatolna, beöltözne a kiállított látványba.
Kiállításon vagyunk. Benéztünk. Ez egy fiktív séta. Ez egy képzelt látogatás.
Ez a kiállítás önmeghatározása, sőt a címe is.
Őtvenhatos Galéria. A kiállítás megnyitója . Iszonyú bűz, az
égett haj bűze lepi el a teremet. A huszadik század bűze. Nagyon kellemetlen. A
lidérces lila fényben, kályhaezüsttel kikeményített kabátban, mint egy istállómester,
ágál egy kis pódiumról: a szerző. Füttyel kiváltott lóizék repkednek a
bevezetőben. Mintha a „Füttyös” Gyuri
előadását hallanánk rólunk, erről a
kedves lovasnemzetről. Ez az elviselhetetlenül kellemes showman azt mondja el a
megnyitóban, hogy ő ezt a kis kellemetlenséget akarja nekünk adni.
Fintorgunk, de azért előre
hajolunk, hogy belessünk. A szerző egy emlékről és álomról beszél, egy
látomásról, ami kísérti, és arról, hogy mily boldog, hogy megjelenítheti nekünk
ezt a látványt, melyben ő ime, otthon van. Ám a kiállítási tér inkább egy
családi sírbolt vagy mondjuk egy fehérfalú kripta képzetét kelti nekünk, mint
egy otthonét, bár a falakon ott van minden, ami egy megboldogultnak fontos
lehet vagy lehetett. Talán erről van szó. A múltról. A huszadik századról.
Talán a temetés után vagyunk.
Az előadásban személyes dimenzióról, emlékről,
álomról hallunk. Ám nyilvánvaló, hogy amit
látunk, ez az installáció, annyira személyes, amennyire egy álom személyes lehet. Igen, ott a személyes
tárgyak árnyéka a kiállítási tárgyak mögött. Ott a hang és képkulissza. Úgy tűnik, a néző
választhat, ugye, hogy mit néz meg elöbb, mit hallgat meg. Választhat a hang-háttér-törmelékből. Mi kell inkább?
Kirkegaard vagy két nő
telefonbeszélgetése a mindennapi semmiből. Szentséges ég, hisz a
legfontosabbról még nem is beszéltem! Ott a házioltár, a tabernákulum, egy
lóhátsó és benne a kép, amiért jöttünk. A kép, a csábító.
Talán csak az a furcsa, hogy becsábíttatásunk a
képbe az análison át történik. Hát igen,
aki itt belép, elhagyhatja minden reményét a szépséget illetően. Persze
bekukucskálhat a világvégi lyukba, sőt nézői áhitattal végső búcsút vehet akár
a szépségtől is, ami azért ott van a talált tárgyakban. Egy ikebanát imitáló
lószarkupacban épp úgy, mint a kiállított villamosbérletekben.
Ott van a kétfejű csecsemő újságfényképén és a lidérces fényben fürdő pénzképeken is. Csak
választania kell. De hát az ember már ilyen. Nem tud választani. Csak
előremered egy asszociációs mező közepén állva, hirtelen meglepi őt a kép, vagy
talán a képzelet.
A néző elképzeli, hogy bukkan fel és hogy tűnik a
semmibe két valaha lelkes állat, hogy hágja át, persze csak képzeletben, a
köztes lét e tenyérnyi helyét, melyet a szerző othonának nevez.
Hát persze e kiálltás fiktív tér. Fiktív ez a
tárlavezetés is. Itt a papíron is ugyanaz az áthaladási útvonal, mint az, amin
ezek fiktív lovak járnak.
E lovak amúgy viszontlátogatók, a nyihahák
világából, temészetesen csak
képzeleteben, áttünésben vannak. Tengelyirányban törnek át a szobákon, e
termen. Az egyik már eltűnőben van, a másik előtt most nyílik meg a vajpuha
fehér fal. Csak a nyakáig látható. Ott
van szájában, amiért jöttem, amiért érdemes áttörni száz fehér falat.
Ott van a szájában a haldokló
miniatűr remek kis monitor. Ott van benne a látvány. Ott a betvő falat.
Hiszen az ma már szájba vehető, sőt emészthető. Minden, ahogy itt jön, tiszta
és szép, és úgy is távozik a végbél
nyílásán át. Tessék, szemlélhető! Ez nem média-kritika.
Ez egy videó-intstalláció. Ezt
azért nem néztem ki belőle. Nyilván nem
magától jön ki a gondolat az emberből. Talán az is csak képszenny, ami kipotyog az űrbe. Tágítható
utalásrendszer ez .
Nem véletlen, hogy a legelszántabbak, az ezredvégén,
utóvédharcokba bocsátkozva, a szépség ellen törve, ahogy Forgács Péter is,
kijelentik, hogy a képzőmüvészetnek nem az dolga, hogy a szépségről beszéljen,
hanem, hogy kérdéseket tegyen fel. Például azt, hogy mit ér egy kiállítás ebben
a helyzetben?
És lássanak csodát! Valami tényleg megszületik
közben, ami a szépségen túl van. Maga a
szépség diszkreditálása lesz szép. A gondolat bennünk. Ugyan Isten után a szépség is halott, és csak
önmaga szobra. Ám mégis a háttérben
kipreparálva, egy szép lóseggben minden
itt van egy helyen. Minden, ami a képszentség, sőt annak meggyalázása és
felmagasztalása is.
Nincs sok választási lehetőség számunkra. A választás lehetetlen és
fölösleges is. Itt nem az esztétikus és etikus közőtt, hanem a szar és szar
között kell előnybe részesíteni az egyiket. A mai kettősség, a mai nem valódi,
vagyis a válaszhatatlan jelenlétben, összefonódott a kegyelet és
kegyeletsértés, a por és hamu, a szőrtelenítés és a szőrpreparálás, a befogadás
és az ürítés.
Ez a jehu kór gyógyszere is, ahogy ezt Swift írja. A bestiák saját urinájának és ürülékének
keveréke az, melyet erőszakkal tolnak le a jehuk torkán. Ezt, a legnagyobb
lelkesedéssel ajánlom honfitársaimnak én is, hiszen, ahogy az ír mester
korában, ma és ebben az országban is a
jehu az értelmes állat.
Ahogy Forgács Péter is felvesz egy kétszázéves szerepet, a
depresziós férfiét, Swiftét, aki kétségbesésében, el-elboruló aggyal,
halandzsanyelven ír bolondságokat, melyeket kis bagatelleknek nevez el.
Engedjék meg, hogy én is bagatellnek nevezzem ezen írásomat, hogy kis
bagatellnek nevezzem Forgács Péter kiállítását is.
Hisz az ilyen kis bagatellben égő szőr bűze állítólag
kiűzi a nézőt a tévé elől. Elsősorban az a néző menekül, aki a médiumokkal
diskurál. Itt is Dis kúrálás folyik, diskurzus, habár kis eltéréssel. Itt a Dis
városában, a pokolban, a képernyő megyalázása folyik.
Megértve, hogy innen aligha lehetséges oly
menekülés, mint Münchausené, aki
fölpattanva egy ló hátára, egy hatalmas ugrással kirepül a várkapun,
azzal sem törődve, hogy a kapuzáró vasrostély félbevágja paripáját. A szegény
pára egész hátsó fele itt van kitömve. Itt van e kiállításon a négy lelkes
állat közül az is, melynek köröskörül és
belül teljes vala szemekkel. Itt vannak
az Apokalipszis, a végítélet faljáró
lovai. Mintha ők vonulnának, keresztezve
a keresztény kultúrát, egy anális tengely, az inpout és autput irányába, a fallikus és a vaginális között.
Íme a kiállítás értelme. Ezt igazán könnyű belátni. Ám, ha esetleg valaki szerint, ez a
belátás úgy nézne ki, minha egy ló seggéből húztam volna elő, hát annak is igaz van.
Háború van. Guernica.
Ahogy Picassónál
a kibelezett nyomorult ló szimbolizálja a szenvedő emberiséget, én is szenvedek.
Pláne, hogy ma már a kép is
bekebeleztetett. A ló belsejéből jön a szimbolikus közvetítés. A műkritika
az ilyen szimbolumot közhelynek
nevezi. Ugyannakkor azt mondja, ha a
leghétköznapibb közhely egyesül a leghevesebb szenvedéllyel, ott és akkor
születik remekmű.
A párhuzamosok a végtelenben találkoznak. A képernyőn . Egy csókos száj
cuppant egyet búcsúzóul, persze, a végbélnyíláson kereszül.
Barna Róbert
