HÁBORÚS KÉPEK
Halbauer Ede
xeroxai
Barna Róbert
A háború folytatódik. (Ha ez a pillanat most szünetnek tűnik
is.) De szünet van-e? Ez-e a szünet? Ez a fuldoklás? Egyre több halottunk van,
egyre kevesebb időnk számba venni, hogy mi történik, mi történik itt velünk.
Különben is az ember felejteni akar. (Legalább ezekben a lélegzetvételnyi
szünetekben.) Nem akar látni. (És
hallani sem akar semmiről.)
Kevés az olyan kényszeresen Látó és Láttató,
mint Halbauer Ede, aki szinte észrevétlenül, ám megszállottan gyűjti,
leltározza a még-ember-nyomokat, aki gyűjti és megmutatja a pusztulás
fognyomait a néma ordításokba dermedt arcokon, aki láthatóvá teszi a felszín
alatti világdrámát. Halbauer Ede „dokumentumain” sorra jönnek elő a háborús
présbe került lenyomatok, sorra fordulnak ki a földből, válnak láthatóvá a jég
alatt a még-emberi arcok, melyek eltorzultan, sötétséggel töltötten
arctalanságba gyalulva is a személyes lét katasztrófájáról vallanak.
Különös „foglalkozás” ez. Különös erő, különös képesség kell
ahhoz, hogy az ember ilyen képeket tudjon kivágni, kiforgatni a nem létből,
hogy ilyen képeket akarjon előhozni, kibontani, megtisztítani. Nem véletlen az
a szerzetesi magatartás, az az önbüntető visszavonultság, az az aszkétikus
rejtőzködés, ami Halbauer közéleti szereplését jellemzi. Pedig már a hatvanas
évek elején lavírozott tusképsorozattal jelentkezik. (E képek nagyon részét
később megsemmisíti.) Csak tíz év múlva tér vissza a kép-készítéshez, mert
legjobb barátjának hirtelen, tragikus halála után nem tudja kifejezni magát.
1979-ben xerox-kollázsokat készít. Ez elsősorban a fénymásoló
használatát jelenti. (A fénymásolás lényegében fotográfiai eljárás, ám a xerox
sajátossága és különlegessége, hogy lehetővé teszi a legváltozatosabb
nyersanyag azonnali másolását is.) Az elektrosztatikus másolással készült
művészi törekvések áttörése 1980-ra tehető. Így Halbauer Magyarországon
valószínűleg úttörő e technika használatában. (Az első idekerült Rank xerox
gépekkel dolgozik.) Kisszámú önálló kiállításának nyitánya az Óbudai
Pincegalériában Andrási Gábor nevéhez fűződik. (Akit különben is meg kell
említenünk, mint sajátos törekvések egyik legjobb, legértőbb magyarországi
felfedezőjét és támogatóját.)
A hazai, de a külföldi xerox-szal foglalkozó alkotók körül is
hamarosan kiemelkedik Halbauer Ede teljesítménye. Munkái nem csak kutatási
termékek. A géz, a sodrony, a drótok és textíliák kép-együttesei nem egyszerű
és közvetlen kollázs-másolatai egy tárgyi együttesnek. Bár az összemásolás, a
gyűrés, deformálás technikája, a kémiai manipulációk, a belerajzolások, a
kontúrok elkenése, árnyékolása a törlése éppúgy szerepel nála, mint
kortársainál. De ez a sajátos technika, a megmunkálás bonyolultsága mind csak
eszköz, egy metafizikai látomás, a totális és egyetemes háború megvilágításához
és rögzítéséhez. Ami ezenkívül kortársai közül, az az odaadással teli, tárgynak
szentelt figyelem. Ezekért a képekért szinte tökéletesen kiüríti önmagát. Nem
véletlen, hogy pontosan az jön elő, ami van, ami a tények mögötti valóság.
Nem véletlen, hogy ilyen áldozatra, „ilyen tiszta pillantásra csak az képes,
akinek valódi a figyelme” (Simone Weil), aki számára a kép-készítés létforma.
Halbauer Edének ez a küldetése.
Friedell-lel együtt vallom, hogy alkotótevékenységben csak
akkor van jelentős érzékel
és, ha annak a teljes odaadottság a jellemzője. Halbauer
különös érzékenységgel megáldott vagy megvert ember, aki képes az artisztikusan
kivilágított világ drapériáját letépni, és a lepusztult háttérből kibontani a
levegőért küzdő ember esendő arcát. Jelentős bátorság kell ahhoz, hogy valaki
újra és újra arc-lomokat ásson elő, hogy olyan arc-romokat mutasson fel, melyek
éppen visszatérőben vannak a formátlanságba, hogy valaki szenvedéstől
eltorzult, összedrótozott arcokat idézzen meg, hogy szenvedésbe és
kétségbeesésbe fagyott ordítás-formákból jegyezzen fel emlékképeket, hogy
valaki folyamatosan csak antropomorf rongycsomókat, kabátcsonkokba burkolt
háborús zárványokat, örvényben fuldokló, vagy jégbe fagyott
ember-arc-maradványokat dokumentáljon.
A halbaueri kép én-másolatok és tárgykollázsok együttese. A
képek belső struktúrái sosem statikusak. A kép elemek állandó feszültségben,
mozgásban vannak, folyamatszerűek. A folyamat ábrázolásának célja: a kínzás és
kínlódás, az erőfeszítés, a lázadás, a megtöretés és a kétségbeesett
segélykiáltás rögzítése.
Furcsa és félelmetes, hogy a munkák nagy része úgynevezett
önarckép, vagy ahogy Halbauer nevezi, önexplorációs (önkikérdező) sorozat. Ám
azzal, hogy a dokumentátor az áldozat helyére áll, valamint a sokszorosítás, az
ismétlés által, az egyedi léthelyzet társadalmi azonosítására nyílik lehetőség.
Halbauer a lenyomatok optikus feltárásakor egyfajta alacsony látószöget, a közelhajlásól
fakadó torzulás4, „pszeudo halszemoptikát” használ. A képeken lezajló drámában
jól látható, hogy a szemét hogyan tesz szert egyre nagyobb jelentőségre. Hogyan
szűkítik egyre kisebbre, hogyan borítják árnyékba a tárgyi maradványok a humán
teret. Hogyan lesz egyre nagyobb a dolgok takarása. Hogyan válik az arc, amely
világos és tiszta átjárás lehetne a mennyországba, a katasztrófa terepévé.
Egy idő után a feltárt, gézzel fedett fejformák már csak üres
csonthéjak lesznek. A felsértett textil alól néma és halott sötétség bukkan
elő. Az 1979-82 között keletkezett képegyüttesek kiemelkedik az úgynevezett
ablak sorozat. Az ablakok hatos osztásúak. A hatos osztás a mágiában olyan
rendszert jelent, amelyben belső mozgás van. A visszapillantás ablaksorai ezek,
a psziché ablakai. Befelé nyílnak. Ezek az önarcképek az embert úgy vezetik
végig az önvizsgálat, az önvallatás stációin, ebben az Isten-nélküli világban,
mint egy metafizikai képregényen. A láger-ablakra tapadó, az ablakhoz nyomódó
arcok mellett ebben az időben jelennek meg a semmibe kapaszkodó kezek.
Ezekben a sorozatokban az üveg mögötti süket csendből bontakozik ki a kézjelek
végső, kétségbeesett jelbeszéde. A képeken jelenlévő kéz-és ujjmotívumok
magával és a varázzsal tartanak kapcsolatot.
Ilyen mágikus művelet az is, amikor Halbauer a nyolcvanas
évek végén visszatér a festészethez. A deformálásból és redukciókból építkező
kompozíciókon a személyiség rejtett dimenzióit, belső térszerkezetét igyekszik
kitapogatni. Gondolkodó-képein, ahogy ezt a meglehetősen nagy sorozatát
nevezi, a hangulat-örvénylésekben fuldokló, sorskerekek-forgatta és koptatta
fej van újra a centrumban. 1984-től
kezdődően jelennek meg a Kettős portrék.
(Kettős explorációs, vagy-vagy sorozatok) A kettős
képek nem a választás lehetőségének képei. A képek sugallata éppen az, hogy
ebben a végítéleti korszakban nincs választás, csak kölcsönös függés, kölcsönös
félelem egymástól, vagyis külső-belső háború, élethalálharc egymás ellen. Az
úgynevezett „vagy-vagy”-os képek organikus sorozatokszerűségük által kozmikus
struktúrákká, kozmikus kristályszerkezetté tágulnak, létstruktúra mintázatokat
adnak. Ez a sorozatszerűség, az elemek láncszerű felfűzése, forgatása,
újrarendezése olyan, mint egy űrfelvétel az emberi pszichéről, mint egy
kozmikus olvasat. Ami láthatóvá válik, az a szorongás gépszerkezete, az a
szorongás-láncokra felfűződő, rettegés-variációkon és mutációkon deformálódott,
ma látható személyiség-kép.
Ha ezekhez a szerkesztési elvekhez közel is áll a
konstruktivitás vagy a neoavantgárd expresszivitása, a motívumok inkább
emocionálisak. Halbauer művészete inkább öndestrukció, önexhumáció, mint
nem-verbális költészet a „hideg napokról”. A leképezések, a feltárások jelentős
fájdalommal járnak.
Halbauer igazi felderítő (tény-feltáró). Illegalitásban
dogozik. Talán ezért is ilyen zavartalan és őszinte, ezért ilyen fájdalmas ez a
tisztánlátás, ami a sajátja. Ezért is olyan drámai a felszín alatt kibontakozó
végítéleti események átvilágítása.
