Interjú Hajas Tiborral

INTERJÚ HAJAS TIBORRAL

(Az itt közölt írásbeli változat Hajas Tibor munkája)

     Az alábbi interjú valóságosan megtörtént. Utólagos manipuláció során vált – a műfajt is magában foglaló – a lehetséges javaslattal s a jövőben színészekkel, vagy amatőrökkel egyaránt előadható hangjátékká.

     A kijelentések érvénye annyit módosulhat ezáltal, mint egy interjú megtörténte és – mondjuk – egy folyóiratban megfésült, terjedelmi okoknál fogva enyhén rövidített változat megjelenése közötti időtávolság. A kettő között az a különbség, hogy az interpretáció zavarrétegei az utóbbinál kevésbé érvényesülnek.

     A jobboldalon (itt: a szövegen belül!) – a hasonlóság ellenére – nem kommentárszövegek, hanem rendezői utasítások szerepelnek, tehát jövő időben és felszólító módon kell értelmezni őket. Mivel az eredeti szöveget nem programszerűen manipulálják, ez a felszólító mód nem egyértelmű javaslat, csupán a lehetőségeket érezteti. Ha ezek az utasítások tudnák, mit akarnak, akkor az interjú eredeti szövege is alaposan megváltozna; de mivel ez volt az adott, a rögzített pont – melytől eltérni részben lépéstévesztés volna, részben – több tanú jelenléténél fogva – lehetetlen; ezért szükségképpen az utasításréteg sem lehet sokkal szabadabb, mint amennyi szabadságinformáció a beszélgetés tartalmában van. Az interjú uralkodó kommunikációs normáinak ez az enyhe megsértése nem kíván többet, mint figyelmeztetni az esetleg hiányzó információk releváns voltára és a másság kívánatos lehetőségére.

                                                                                                                      HAJAS TIBOR

Alapvető színészi utasítások:

1.       Képzeljék el, hogy Hamlet történetének az a változata, amit ismernek, valakinek érdekében állt;

2.       képzeljék el, hogy Hamlet öreg, színesbőrű asszony volt;

3.       próbálják átélni, hogy a Hamlet – giccs;

4.       képzeljék el, hogy a történetnek része a közönség is, kibékíthetetlen másságával és próbáljanak ennek megfelelő megoldást találni;

5.       töltsenek naponta egy órát – tervszerűtlenül, vagy tudatosan – tervük elllenére;

6.       stb.

(Félreérthetetlenül elektronikus eredetű kattanást és surrogást hallunk – valószínűleg a magnetofon beindításának hangját. De ha a magnó beindítását halljuk, akkor egy másik szalagról hallgatjuk – vagy egyenes közvetítés folyik?)

BARNA: Most, hogy egy sor interjúból lassanként összeáll a kép, mintegy dokumentálva a mai avantgarde-ot, vagyis néhány avantgarde alkotó mai véleményét (Mindenesetre feltételezhetjük, hogy „ellenfelvétel” is készül. De hát – van ennek valami jelentősége?) önmagáról s az avantgarde-ról, nem tűnik fölösleges gesztusnak néhány olyan fogalmat, illetve összefüggést tisztázni, mint amilyen a dokumentum és a hamis dokumentum, valamint kettőjük kapcsolata. (Az amatőr szövegmondás hibái – zavarnak, vagy szórakoztatnak? Vagy többletinformációt jelentenek? Elnéző jóindulattal hallgatjuk, ahogy szokás.) Természetesen nem véletlen, hogy téged faggatlak erről először. A „Ne mondj le semmiről” c. versgyűjteményben a következőképpen mutatkozol be: „1946-ban születtem, értelmiségi családból. Dokumentumaim vannak róla. Ezekkel tudom szükség esetén bizonyítani. Lehet, hogy a dokumentumok hamisítványok.” Ez azt jelenti, hogy semmilyen valós dokumentum nem létezik, vagyis, hogy minden dokumentum hamis? (Könnyen elképzelhető, mit fog válaszolni erre:)

HAJAS: Minden dokumentumnak lehetősége van arra, hogy hamis legyen. Csak sokszoros ellenőrzés, visszaigazolás után feltételezhetjük annak valódiságát – hacsak a hit fogalmát nem kapcsoljuk be. Például: ki a szerzője ennek az interjúnak? Az olvasó számára mindörökre rejtve marad, hogy ez a beszélgetés valóban így hangzott-e el, vagy esetleg én nem egészen ezt mondtam, valamint te sem egészen azt mondtad, ami megjelenik nyomtatásban… vagy, hogy mi ketten már két hete írjuk egy hamisított (szimulált) magnóbeszélgetés partitúráját… (Nem csalódtunk. Emberismeretünk most sem hagyott cserben.) vagy, hogy Barna Róbert és Hajas Tibor nem két különböző személy, csak két különböző név… vagy, ha két különböző személy (is), ez alkalommal nem az.

(Telefoncsörgés. Mivel halkan beszélnek, az effektus nemcsak váratlan, de zavaró is.)

BARNA: Ha ilyen messzire megyünk, ha ennyire eltávolítjuk a dolgokat a reális, kézzelfogható… vagyis közös megegyezéssel megállapított normáktól, akkor már az abszurditásban járunk. (Még mindig csörög a telefon.) Kiderül, hogy semmi sem létezik, vagyis semmi sem úgy, ahogy látszik.

(Egyszerűen nem akarja abbahagyni. Vegyék már fel! Helyesebben: vegye fel az, aki otthon van, így szoktuk meg. Legalább kiderül, melyikük van otthon; bár ez nem érdekel igazán bennünket. Csak ez a hangzavar érjen véget. Nem veszik fel.)

HAJAS: Természetesen nem ezt állítom, de hogy minden úgy igaz-e, ahogy a mi tudatunk örökölte, az bizony megvizsgálandó. A hamis dokumentumok problémája a felfokozott háttértudat. A jelenség ismerős: a tv-néző leül a képernyő elé és mindent, amit elétálalnak (tulajdonképpen észrevétlenül) névértékben elfogad, ugyanakkor ezzel egyidőben a sorok, illetve képek között próbál olvasni, mert feltételezi, hogy becsapják; tehát skizofrén helyzetbe kerül: mindent elhisz, ugyanakkor semmit sem hisz el.

(Filmekben szokták hasonló módon fokozni az izgalmakat; ÉLETBEVÁGÓAN FONTOS telefont nem veszik fel, hogy bonyolódhasson a történet. Gondolkozunk, melyik filmben láttuk ezt utoljára: nem jut eszünkbe. Ez biztos, hogy színes és szélesvásznú volt.)

BARNA: Ezzel felvetődik a kérdés másik oldala: vajon megismerhető-e a valóság, vagy csak „majdnem”, ahogy ezt az „Alibi-feladványok” c. írásodban elénk tárod?

HAJAS: Az Alibi-feladványok „majdnem”-problematikája azzal függ össze, hogy a „valóság”, az én szóhasználatomban egyfajta „totális-realitást” jelent. Minden valós tett, tárgy, szituáció, történelem, sors csak majdnem-valóságosnak minősíthető (Csattanás, a telefon elhallgat. A beszélő könnyedén, szinte mellékesen tüsszent egyet.), ha nem totális; s annyira „majdnem”, amennyi a totalitástól való távolsága…

BARNA: Ez azt jelenti, hogy itt és most nem tudjuk átélni ezt a totalitást?

HAJAS: Nem; csak annyit, hogy ehhez általában – és minél inkább változatlanul hagyjuk körülményeinket és magunkat, annál erősebben – rosszak a diszpozícióink…

     Tehát nem azt jelenti, hogy senki soha nem tudhatja átélni, vagy, hogy a dolgok helyes megítéléséhez egy bizonyos időbeli vagy térbeli távolságra lenne szükség (Semmi váratlan nem történik.), hanem azt, hogy a dolgok, szituációk, személyek, sorsok „létfoka” általában alacsonyabb a kelleténél – de nem megváltozhatatlanul.

BARNA: Itt jössz te, az avantgarde művész, az általad létrehozott dokumentumokkal…

HAJAS: Dokumentumok? Előbb azt hiszem, a dokumentum fogalmát kellene meghatároznunk; ha akár egy vers is dokumentum, akkor valóban dokumentumokat hozok létre… (Vagy mégis? Távolról dörrenés hallatszik, a beszélgetők azonnal elhallgatnak. Rövid, feszült csend után szirénák hangja, mi pedig azon töprengünk, mi történt. Ledőlt a Gellérthegy? Ha ugyan egyáltalán a közelben van a Gellérthegy. Hol folyik ez az interjú? Fogalmunk sincs róla; egy kicsit bosszankodunk, hogy eddig nem merült fel ez a kérdés. Nem is lenne semmi probléma, csak az a bumm!... Aztán csillapodik a nyugtalanságunk, a későbbiek biztosan fényt derítenek mindenre.) Ám ezek az általam létrehozott „dokumentumok” is csak akkor valódiak, ha egyfajta totalitásról, vagy totalitás-szükségletről adnak hírt, amit mások a nem-totalitás állapotában saját totalitásuk kiprovokálásához hasznosítani tudnak.

BARNA: Melyek lennének azok a dokumentumok – hogy még egyszer, utoljára ezt a fogalmat használjuk –, amelyeket igazán a magadénak vallasz, amelyeket totalitás jellemez?

(A hangok folytatják:)

HAJAS: Azok, amelyeket legalábbis részben ilyen alapról lehetne megítélni, túlnyomó többséggel publikálatlanok.

BARNA: Írásbeli anyagok ezek?

HAJAS: Nem feltétlenül és nem elsősorban. Részben írásbeli anyag, részben úgynevezett akciók, vagy – most idézőjelbe teszem – „képzőművészet”, és egy sereg más műfajban megvalósulandó „projekt”, vagyis terv és ajánlat.

BARNA: Nézzünk egy-egy példát!

(Miért nem reflektálnak az előbbi felfordulásra? Vagy annyira fontos lenne a témájuk? A háttérben ajtónyitás hallatszik, beszélgetésfoszlányok, nem tudjuk kivenni, kik és mit keresnek a – szobában? Mintha nők is lennének a közelben; valami csörömpölésszerű hang, ami ismerős jellegénél fogva csészék és kanalak csörgésének értelmezhető; teáznak talán? Még mindig nem tudunk semmit a dörrenésről, de kezdünk el is feledkezni róla.)

HAJAS: Legyen az első egy, a Fiatal Művészek Klubjának képregény-kiállításán szerepelt fotósorozatom, melyen egy Párizsban élő barátomnak budapesti házfalakon íródott levelem dokumentálódik… Ez egyrészt akció, másrészt nyílt műalkotás, mert a graffiti, mint a legdemokratikusabb műalkotás, elvileg mindenki számára hozzáférhető, s amely mindig módot nyújt bárkinek, bármelyik járókelőnek arra, hogy részt vegyen az „alkotásban”, tehát hogy tovább írja, belefirkáljon, kommentáljon, kritizáljon, lemossa… stb. (Most felejtsük el.)Ez egy olyan processzus, melynek végén a létrejött levél egy sor olyan momentumot mozgósít, amit a hagyományos levél soha. (Ugyanakkor megfelel a képregény műfaji követelményeinek is, azzal a különbséggel, hogy a szöveg nem kívülről kerül a képre, hanem magában a képben – ami jelen esetben a valóság – foglaltatik.)

BARNA: Nézzük meg ezt az akciót tüzetesebben, mondhatni tartalmilag.

(Kattanás: elképzelhető, hogy a másik magnót kapcsolták ki. Nem ártana tudni, hogyan fog kinézni az az „elleninterjú”, amit feltételezünk. Úgy gondoljuk, most meghallottuk a cenzúrát. De vajon kiét? Vagy – egyszerűen szalagot cserélnek?)

HAJAS: Jó, tekintsük ezt egy modellnek, amely nagyjából érinti a problémák egy jó részét. A közölt szöveg szövegszerűségében az írásbeliség hagyományos formáinak engedelmeskedik. Ugyanakkor személyes, nem is akárhogyan, mivel meglehetősen komoly földrajzi távolságot igyekszik átlépni, mégpedig úgy, hogy a címzett életében jelentős helyszínek válnak háttérré, a „levél” „papírjává”… Ez a személyesség „nyílt személyesség”, annak meghosszabbításaként, hogy amit egy másik személlyel közlök, az eleve egyfajta nyilvánosságnak szóló közlés, még ha ez a nyilvánosság egyszemélyes is; és magában foglalja azt az utópisztikus hipotézist, hogy a kicsi és a nagy közösség nem feltétlenül különneműek. (Újabb kattanás, talán újabb bekapcsolást jelent. Ha többször ismétlődik ez a ki-bekapcsolás, el fogjuk veszíteni a szemünk – micsoda ostobaság, miért a szemünk? – elől a másik interjú alakulását. Nem szagolunk bele semmi titokba.) A megvalósítás cselekedet bekapcsol egy adag kockázatot, hiszen az ember ismeretlen világba kerül azáltal, hogy – saját számára is – szokatlan dolgot művel, potenciálisan nagy nyilvánosság előtt, ami az azonnali reakciók kihívása is. Továbbá a levél létrejöttében részt vesz az idő is, mert ezek a szövegek ott maradnak, ahová kerültek, és saját történelmet provokálnak… Mindezek mellett pedig – gondolom – szociológiai tanulmányt lehetne írni arról, hogy mely szövegek (mert külön bekezdések különböző falakon szerepelnek) milyen környéken, milyen lakókörzetben, milyen reakciót váltanak ki és mennyi idő múlva.

BARNA: Nem érzed ezt a gesztust túlságosan absztraktnak?

(Ez tapogatózó hangsúllyal kérdezi, majdnem bátortalanul, de a háttérben a tömeg üvöltése harsan fel hirtelen, mintha a lényegre tapintott volna. Ennél jóval egyszerűbb megoldásnak tűnik, hogy bekapcsolták a rádiót? tévét? , ahol éppen futballmeccset közvetítenek. Megpróbálunk a háttérre figyelni, melyik meccs folyik…)

HAJAS: Adott esetben szó sincs semmiféle absztraktságról, hiszen az egész akciónak egyetlen eleme sem absztrakt. Sem a levél-műfaj, sem a levél szövege, sem az utcai környezet, sem a falfirkálás gesztusa, sem a „közönség”, a járókelők, sem a járókelőket ért impulzus, sem a nekik tett ajánlat, hogy maguk is írhatnak a falra, a felszabadító gesztus, hogy „ez bárkinek eszébe juthatott volna”, nem absztrakt (legfeljebb a levél feladója és címzettje közötti távolság; de a műalkotás nem magyarázkodik ennyit.)

(… nem tudjuk kihámozni, annyira elnyomja az interjú. A közvetítés érdekesebb lenne.)

BARNA: A régi avantgarde alkotásaihoz hasonlítva elég hatékony művészet ez?

(Kikapcsolják a – rádiót? tévét? Kár.)

HAJAS: Először is, ami a házfalakra kerül, egy előadás konkrét és az adott esetben mozgósítható közönségnél jóval nagyobb tömeghez szól, legalábbis szándékai szerint.

     Másodszor, mindez „hatékony” lehet a hagyományos művészetközlő formákon belül is, hiszen az akcióról készült dokumentáció kiállítható bármely művészeti intézményben, ahol a látogatók, a műélvező közönség az eddig elmondottakon túl is megítélheti a maga speciális esztétikai szempontjai szerint…

BARNA: Vegyünk most másik példát.

(A hang iránya megváltozik: a beszélő elfordult és távolodik a mikrofontól. Ettől kezdve vízcsobogást hallunk elég sokáig: a mondatokat így sokkal nehezebb megérteni. Mivel rutinosak vagyunk a sorok közötti olvasásban, a hangokkal is ezt tesszük. Feltételezzük, hogy valaki fürdővizet ereszt.)

HAJAS: Hadd említsem meg tesztlapomat, mely bizonyos abszurd gondolat-határátlépéseket provokál. Ez távolról emlékeztet a japán haiku, vagy a koan műfajára, mely végeredményben közölhetetlen élményt vagy tudást, ismeretet közölhető konkrétumon keresztül akar eljuttatni a befogadóhoz; vagy a formális logika határain belül megoldhatatlan probléma kapcsán másfajta logika(k) alkalmazásának lehetőségére hívja fel a figyelmet. Ezen a kérdőíven szembesül a tesztlap kitöltője; sok ilyen kérdés szerepel:

  

  véleménye szerint milyen betűk hiányzanak az ábécé-ből…

(A felsorolás elejétől a háttérben zene hangzik fel, annyira a legjobb helyen, annyira illő hangzással, és fokozatosan annyira átitatja a jelenetet, hogy felmerül a kérdés: nem filmzenét hallunk-e? Talán filmjelenet hangfelvételét hallgatjuk? Rövid töprengés után elvetjük ezt a lehetőséget.)

     milyen problémák hiányzanak az emberi gondolkodás egészéből……………. milyen érzéki észlelések hiányzanak az emberi történelemből; milyen mértékegységek hiányzanak a rend fogalmából; milyen szempontok hiányoznak az öröklődés folyamatából, stb., melyek megválaszolása – feltételezem – egyelőre teljesíthetetlen feladat. Ez a teljesíthetetlenség azonban – szándékai szerint – meghosszabbítja a kérdést, és más területeken is eddig hiányzó, vagy figyelmen kívül hagyott, vagy irrevelánsnak tekintett válaszokra irritál… Könnyebben átlátható ugyanez a tesztlap szűkített változatában, ahol nem az emberi történelem egészéből hiányzó tapasztalatokat kell felsorolni, hanem csak Európából vagy Magyarországból; ezzel a probléma mintegy családiassá és megválaszolhatóbbá válik; mégpedig ha ismerem a hiányt, ezzel a hiány kiküszöbölése, az eddig nem létező realizása felé teszem meg az első lépést. (Eszünkbe jut, hogy nem tudjuk, hogy néznek ki a beszélők. Megpróbáljuk elképzelni.) Hozzátenném, hogy a realizálás során valami minőségileg új jön létre, ami nem az eredetileg feltett, hanem egy addig nem észlelt kérdésre ad választ; tehát a válasz megelőzi a kérdést, a kérdés csak a válasz által válik láthatóvá. Valójában ez az alkotás gesztusa, az ismeretlen kihívása…

BARNA: Lényegében itt két értelmezés hangzott el. Vajon az említett akció és a koncept művészi megvalósulása, illetve megvalósítása egyenértékű-e az általuk képviselt magas gondolati szinttel?

(Kérdés: kötekedő hangsúllyal. Válasz: feszült, visszafojtott hangon; vagy nem. Mindenesetre váratlan csattanás, halk nyögés, rövid szünet. Mi történhetett? Egy pofont kevert le – ki? Kinek? Ez az agresszivitás nem tartozik a játékszabályokhoz. Aggódni kezdünk, hová fajulhat ez még? De mintha mi sem történt volna.)

HAJAS: Ezek az értelmezések csak egyfajta értelmezésnek tekintendők – és előzékenységből adtam őket, az interjú keretein belül. Maguk a művek nem magyarázkodnak. Kétségeid pedig magánkétségnek tekinthetők mindaddig, míg az azt determináló tényezőket is figyelembe vesszük; hogy például már a művészet-fogalomnál értelmezési problémák merülhetnek fel. Mit tekintünk (és mit tekinthetünk) művészetnek? Mit tekintünk (és mit tekintsünk) művészi tevékenységnek, vagy műalkotásnak? Mi a művész sorsfeladata? (Mivel ezt „határozottan” mondja és „férfiasan”, elmosolyodunk. Ismerjük ezt a szerepimitációt.) Valószínűleg felül kell vizsgálnunk az eddig kialakult műformákat, műfaji határokat, művészetértelmezéseket, művészi közlést… (Hangosabban mondja.) Mint tudjuk, ezek nem a levegőből pottyantak az ölünkbe, hanem meglehetősen meghatározott társadalmi mozgásformák, társadalmi értékrendszerek, normák csiszolták őket olyanná, amilyenek. (Még hangosabban mondja, egész közelről. Távolabbról is értenénk.) Ezeknek a Mozgásformáknak túlnyomó többsége túlhaladott, erőszakosan életben tartott és reakciós. (Még közelebbről mondja. A lélegzetét szerencsére csak halljuk, nem érezzük.) Ebből következőleg nem feltétlenül úgy kell művészetet csinálni, s nem feltétlenül az a művészet feladata, amit és ahogyan kívánatosnak tartották eddig. Ezzel nem vonom kétségbe, hogy létezik és létjogosult a „hagyományos forma”, vagy „hagyományos befogadás”; (Egyre emelkedő hangon, a végét szinte énekli – most már tényleg énekli, a „Yesterday Papers” c. Rolling Stones szám dallamára… 1969-es sláger, válaszhatott volna újabbat is…) viszont azt mondom, hogy amennyiben létezik és amennyiben létjogosult, annyiban a világ is lassabban mozog, mint ahogyan tudna…

(Hogyhogy? A kérdés is énekelve érkezik? Mit hallunk végülis, operát? Nem értjük, miért bohóckodnak. Bármelyikünk örülne, ha interjút készítenének vele. Mint egy híres emberrel.)

BARNA: De én azt hiszem, hogy ez mindig is így volt… A művész, a művészet sorsa ez… sőt, nemcsak sorsa, lehetősége is.

HAJAS: Ez a gondolat, a mozdulatlan világ, eléggé egyiptomi elképzelésből ered. A társadalom változása akcelerációs folyamat, a változás tempója hihetetlenül gyorsul. Egyiptom többezer évig majdnem mozdulatlan kultúrája még joggal hivatkozhatott örök szempontokra; nekünk már nincs erre semmiféle jogalapunk… (Feszengő érzés: honnan ismerjük ezeket a mondatokat? Most nem énekel, hanem hadar, mintha bemagolta volna.)

BARNA: Hogyan látod az avantgarde fogalmát, mi a „régi” avantgarde és az új közötti kapcsolat, illetve különbség? Arra a nézetre gondolok elsősorban, mely a régi avantgarde forradalmiságát abban látja, hogy az – már akkor – kijelentette és alkalmazta azt az új tézist, hogy minden művészet… tehát minden anyagot és minden eszközt fel lehet használni a művészet érdekében… (Most végre megszűnik a vízcsobogás, a zenével együtt.) s melyhez a mostani, mintha csak azt építené hozzá, hogy mindenki művész.

(Rövid szünet után másfajta locsogást hallunk, prüszkölést és fújást.)

HAJAS: Én azt hiszem, hogy a század első felének klasszikus avantgarde-ja és a neoavantgarde-nak titulált kortárs avantgarde között nem csak ennyi a különbség. (Ki fürdik? Barna vagy Hajas? Vagy mindketten – egy kádban? Mindenesetre elég furcsa interjú az, amit kádban bonyolítanak le. Gondolkodóba esünk, hallgassuk-e tovább is ezt az értelmetlenséget; de ha eltekintünk a zörejektől és csak a mondatok tartalmát figyeljük, egy darabig még elviselhető; jót tesz önbizalmunknak. Mi sokkal értelmesebb kérdésekre és válaszokra lennénk képesek.) A klasszikus avantgarde nem állította, hogy minden művészet, csak gesztust tett ennek irányában, mégpedig úgy, hogy a művészet fogalmát, lehetséges tárgyát és eszközeit jóval szélesebben értelmezte, mint a hagyományos, vagy kanonizált művészet… A klasszikus avantgarde még partikuláris programok alapján dolgozott, a kubista program a tömeg, tér és látvány, a futurista az idő, a dadaista a kultúra, a konstruktivista az értelmes tevékenység, a munka, a szürrealista a pszichológia újraértelmezése alapján, vad frakcióharcokba bonyolódva egymással, noha megjelenésük valóban előlegezte az új szempontok szintézisét.

(Újabb ajtónyitás; majd több személy felcsattanó nevetése. Rájuknyitottak? Ha az történik, amit képzelünk, miért nem beszélnek természetesebben?)

BARNA: Ebbe kapcsolódott bele a pop art és a fluxus-művészet… még mindig a tárgyra vonatkoztatva, tehát a művészet tárgyát, eszközeit bővítve. Az új avantgarde lényeges változást hozott ehhez képest azzal, hogy a művészet tárgyáról, vagyis magáról a művészetről a művész magatartására helyezte a hangsúlyt – szinte azt mondhatnám, magatartásművészetet hoz létre. A művészet tárgya a művész lesz maga…

(Vagy legalábbis természetesebb hangsúlyozással. A hang, amit hallunk, olyan, mintha papírról olvasnák, ami kissé már elmosódott és nem túl könnyű kibetűzni.)

HAJAS: A pop és a nálunk majdnem ismeretlen fluxus nem kategorizálható ilyen egyértelműen, de az egyes irányzatok megtárgyalása túl nagy kitérő lenne… Az sem igaz, hogy egyszerűen magatartásművészetről van szó (bár minden művészi tevékenység egyben magatartás is), mert ez igaz a neodadaizmusra, de a konceptuális művészetre, a lingvisztikai kutatásokra nem. Ráadásul az egész kérdést nagyon művészet-centrikus nézőpontból tárgyalod… (Vagy nem tud rendesen olvasni?) A művészet az avantgarde szempontjából másodrendű, helyesebben – mint már mondtam – a korábbi művészetfelfogásoktól gyökeresen eltérő tartalmú… A jelenlegi avantgarde társadalmibb jellegű, mint a korai avantgarde, mert az, noha társadalmilag fontosnak minősíthető gondolatokat és programokat is hordozott magában, lényegileg elit-művészet maradt. (Ha olvassa a szöveget, úgy kell neki; tudhatná, hogy a papír elázik a kádban. Azt kívánjuk, menjen a papír teljesen tönkre, és legyen kénytelen saját szavaival folytatni.) A jelenlegi művészet megpróbálja tisztázni a helyzetét; megszünteti a művész privilegizáltságát, a művészet árujellegét, és elfoglalja a maga helyét, mint az emberi megismerés domesztikálhatatlanul specifikus, de minden meg nem nyomorított agyvelő számára hozzáférhető módja, mely éppoly releváns, mint az információrendszerezés, problémamegoldás bármely egyéb módja. Ez elválaszthatatlan az értelmes szabadságfogalomtól; ezért tartható feudális maradványnak a művészet meghatározott cselekvésterületre való specializálása, a művészi termelés és elosztás antidemokratikus módszerei. (Eszükbe jut, hogy ha az egész meg volna előre írva, és amit hallgatunk, nem interjú, hanem…? játék? Mindegy, akkor a spontánnak tűnő válasz is benne van a forgatókönyvben, tehát nem megoldás. Kárörömünk elhervad és unatkozni kezdünk; itt az idő, hogy rágyújtsunk.)

     Ez tehát demokratikus folyamatot jelent, melyben a művészet és a művész különleges, megkülönböztetett helyzetétől eljutunk, vagyis el szeretnénk jutni a „potenciálisan mindenki művész” állapotáig…

(A szereposztás választhatott volna jobb színészeket is. Micsoda ripacs hanghordozás! Szegények, azt képzelik, hogy a művészetről ilyen stilizált módon kell beszélni! Megvan a véleményünk a rendezőről.)

BARNA: Én ezt lebontási feladatnak, vagy jelenségnek is érzem, mely elmegy egészen a banalitásig.

HAJAS: Nem. Demokratikus olyan értelemben, hogy nem a művészet száll le a néphez, hanem a nép, pontosabban az ember bontakoztatja ki szabadon saját, eddig nem ismert, vagy nem használt képességeit. Mindez nem azt jelenti, hogy mindenki művész enélkül is, ez csak interpretációs játék. (És ha mégse színészek? Figyelni kell a hangsúlyozást – ha nem értjük félre, a lámpaláztól ilyen furcsa a hangjuk; szeretnének méltósággal kikerülni a helyzetből. Be vannak gyulladva, mintha vizsgáznának. Láttunk is ilyesmit a tévében, vagy a Balázs Béla stúdió dokumentumfilmjein is.) Potenciálisan ugyan művész, de gyakorlatilag nem; és itt kapcsolhatunk vissza a „majdnem”-problémakörhöz… mivel cselekedeteink túlnyomó többsége az adott körülmények között (munkamegosztás, elidegenedés, stb.) kielégíthetetlenül hagy, s ezáltal nem teljesen valóságos. Ezért a körülmények tudatosítása és pacifikálása elengedhetetlenül szükséges. (De ha ezt utánozzák, mégis remek színészek.) A művészet, mint művészet csak kezdőknek való…

(A locsogás egy-két nagyobb csobbanással megszűnik, majd szörcsögést hallunk; a fürdés valószínűleg befejeződött. De az is lehet, hogy… Nem, ez túlságosan elrugaszkodott feltételezés.)

BARNA: Most látszólag kissé elkanyarodva, ám mégis szervesen kapcsolódva az eddigiekhez, hadd kérdezzem meg, hogy milyen kontaktus van a külföld avantgarde-ja és a magyar avantgarde között? Nem fordulhat-e elő, hogy olyan kísérletek zajlanak itthon, melyek kint már esetleg lefutottak? (Zuhanás zaja és férfisikoly. Ezt már megfejteni se merjük.)

(Mégis folytatja, nem történt semmi baj. Megkönnyebbülünk, ha valamelyik szereplő iránt szimpátiát érzünk. Ha nem, egyszerűen bosszankodunk. Értjük, mire szolgál ez az interjú? Tulajdonképpen nem.)

HAJAS: A kontaktus szervezetlen, személyes, baráti, ismerősi, ismeretségi és ismertségi alapon létezik. Ennélfogva az említett eset gyakran előfordulhat. Ezért egyrészt a hiányos információáramlás felelős, másrészt egy demokratizálódó folyamat kialakulási szakaszáról van szó, egyre tömegesebb részvétellel; a művészet kezd szociológiai tényezővé válni, s így természetesen bizonyos elképzelések, törekvések nagyobb számban esnek össze, mint az elitművészet esetében – bár nem tudom, hogy nem egyszerűen stílusirányzatok kialakulásáról van-e szó? (Itt megakad; szünet, majd egy női hang súgva kisegíti: „a művészet kezd szociológiai tényezővé…” Megakadt szerepében, színházi súgót hallottunk? Vagy egy kedves jóbarát segített önzetlenül és egy kicsit lekezelően? Vagy ott helyben – sugalmazzák a válaszokat? Hosszabb szünet után az előbbiektől eltérő hangfekvésű ajtódörrenés, majd a beszélgetés visszhangosabbá válik, kopogással kísérve. Megkönnyebbülést jelentene, ha biztosan tudnánk, vajon lépcsőházban vagyunk – illetve vannak-e? Elkövettük azt a hibát, hogy odaképzeltük magunkat.) A jelenlegi prakszis úgynevezett „ötlet-elsőségi” versenyfutását viszont tévedésnek tartom.

BARNA: Igen ám, de éppen az akció, a projekt ötlethez, gesztushoz kötődése követeli meg ezt a versenyfutást…

HAJAS: Nem az epigonizmusról beszélek. Az ismeretlen életre hívása valóban megköveteli, hogy a kreatív gesztus különbözzön minden már ismerttől. De ha olyan összeesés fordul elő, mint Gauss és Bólyai elmélete, abszurd egyedül Gauss-t tekinteni szerzőnek, csak mivel – szerencsésebb körülményei folytán – módja volt „szabadalmát” előbb bejelenteni. (Éles vágással egyszerre csak az utcán vagyunk. Igen, ez eltéveszthetetlen; a zúgás, a járművek zaja, az egész csivitelésszerű hangszőnyeg; minden stúdióban ilyen háttérzörejt kevernek az úgynevezett „utcai jelenetek” mögé. Nem tudjuk megállapítani, mi a különbség helyszíni és stúdiófelvétel kötött. Elég baj.) Egyáltalán nem hiszem, hogy az új művészet megköveteli a „szabadalom” és a „névvel való cégjelzés” fogalmait; amennyiben mégis, ez átmeneti állapot, és nem a dolog lényegéből következik, a művész csak annyiban hibáztatható, amennyiben része a társadalomnak, mely ezeket a fogalmakat létrehozta és őrködik a megmaradásuk fölött… ez ennek a művészetnek az elképzeléseivel szöges ellentétben áll.

(Emberi hangok, beszédfoszlányok hangzanak egész közelről, szórványosan, pusmogva; könnyen ki tudunk magunkban alakítani egy képet a pesti járókelőkről, amint az utcán folytatódó interjú láttán megállnak, és lassan csődület támad. Nem értjük viszont a beszédfoszlányokat; akár Manilában is történhetne az egész, két messzire szakadt honfitársunk között. De nem látjuk okát, miért történne Manilában, hacsak megtévesztésünk, a rejtőzés okából nem. Gyanús.)

BARNA: Ez tehát azt jelentené, hogy ez a művészet lemond az alkotói hiúságról, az alkotói öntudatról?

HAJAS: Nem, csak a „szabadalmi hiúság”-ról. Persze, mindez csak elmélet; jó volna például, ha engem személy szerint nem érintene ez a hiúság, de sajnos nem megy – s ezért a kontextus a felelős, amely ezt visszajelzi. Tehát kiadók, szerkesztőségek, galériák, filmgyárak, vagy magánemberek ezekkel a terminusokkal gondolkoznak, így ha más elképzelésem is lenne, a gyakorlat terrorja miatt kénytelen vagyok ragaszkodni a „tulajdonomhoz”, a „szabadalmaimhoz”…

(Úgy döntünk végülis, interpretációs felkészülésünkben van a hiba; nem tudtuk időben eldönteni, mit is akarunk hallani, tehát mit hallunk a rendelkezésünkre álló keretek között.)

BARNA: Ha igazán konzekvens lennél magadhoz és nem tennél engedményt ennek a skizofréniának, mely nyilván a „majdnem”-állapotot hozza létre a világban, akkor konzekvens lennél abban a demokratizmusban is, mely ezeket az akciókat és projekteket létrehozza.

HAJAS: Egyelőre kénytelen vagyok ezt a fajta „tulajdonságot” fenntartani. Ez nyilvánvalóan átmeneti állapot; de jelenleg, ha az ember eltekint ettől – mint ahogy elvileg létezik olyan kontextus, ahol ez fel sem merül –, akkor az egész program életképességét veszélyezteti… (De hát nekünk kell eldöntenünk, mit hallunk – hol az igazság, mely nem tűr vitát? Bennünk? Tévedéseink vitájából alakul ki? Esetleg személyesen kell utánajárnunk? Mindkét alternatíva fárasztó és elkedvetlenítő; az egész beszélgetés nem éri meg a felét sem. Elhatározzuk, hogy nem hallgatjuk tovább.) Vagyis, ha nem ragaszkodik a tulajdonjoghoz, akkor természetesen következetes a programjához, viszont maga a program megsemmisül, kifelé nem hallatszik.

(Elhatározásunkat tett követi.)

BARNA: E kérdéskör folytatása az, hogy az akciókhoz, projektekhez, hogy csak a példáknál maradjunk, hogyan illeszkednek megjelent írásaid?

HAJAS: Tehát azok a szövegek, melyek saját szempontomból hagyományosnak tekinthetők. A szerkesztők, helyesebben a kiadó kétfajta anyag közül jó ízléssel a hagyományosabbat választotta – persze ez csak a körülményeket teszi érthetővé, nem a publikálás gesztusát. Ezek a szövegek saját sorsom nem-totális voltának termékei, kompromisszumok az életképesség érdekében… S ugyanakkor, hogy örülök megjelenésüknek, hogy ez olyan, mintha csak a balkaromat süttetném a napon.