Időutazás és vakablak
Interjú-töredék Erdély Miklóssal
és megjegyzések
Az első dátum: 1976 tavasza.
A MOZGÓ VILÁG megbízásából
interjú-sorozatba kezdek.
Második dátum: 1976 nyara.
Interjú Erdély Miklóssal.
A harmadik dátum: 1976 ősze.
A MOZGÓ VILÁG szerkesztőségi
cikkel indítja útjára az interjú-sorozatot.
Íme:
ÚJ AVANTGÁRD?
Szerkesztőségünkbe nemrégiben
néhány olyan interjú érkezett, amely a mai magyar művészet és művészetkritika
sajátos jelenségét, az új avantgárdot állítja középpontba. A Mozgó Világnak
eddig is szándékában állta bizonyítani, hogy arányának és jelentőségének
megfelelően minden törekvés és stílusirányzat képviselőinek helyet biztosít a
lapban, ha eszmei, alkotói alapállása nem ellentétes folyóiratunkéval. Tesszük
mindezt úgy, hogy közben elsősorban a realista törekvésű művészetet
pártfogoljuk. Az első interjú főszereplője, Beke László Kassákra hivatkozik,
utaljunk hát azokra a szocialista realizmust magas művészi színvonalon
megvalósító alkotókra – Radnóti, József Attila, Aragon stb. –, akik pályájuk
egy szakaszában, az avantgárddal való találkozás révén tudtak előbbre lépni,
mert az formai kísérletezéseikhez alkalmasnak bizonyult. A Mozgó Világot az új
avantgárd mai magyar képviselőinek törekvései ezért érdeklik, mint a valóság
tükrözésének formai lehetőségei. Amikor a Beke Lászlóval készült interjút
közreadjuk, azt is szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy számos
megállapításával – különösen, ami a művész és a kritika viszonyát illeti – nem
értünk egyet. Vitatkozni azonban csak a művek és egymás álláspontjának
ismeretében lehet, ezért tartjuk hasznosnak jó néhány kísérletező művész és
vele egyetértő kritikus bemutatását, megszólaltatását, remélvén, hogy a
kialakuló dialógus – melyhez más portré- és interjúsorozataink is hozzájárulnak
– a magyar szocialista művészet ügyét szolgálja.
A
szerkesztőség
A negyedik dátum: 1992
tavasza.
Előkerül két magnókazetta,
két beszélgetéstöredékkel. Az egyik alanya Molnár Gergely, a másiké
Erdély Miklós.
Első megjegyzés:
(A Bekével készült interjú
még hetvenhat októberében, az idézett szerkesztőségi bevezetővel,
lejött. A Hajas-beszélgetés
csak posthumus, a Najmányi-interjú még később, a Hasbeszélőben.)
Az ötödik dátum: 1992 nyara.
Grand Hotel. (Valamikori
Szabadság Szálló) Eljöttem újra az 1976-os helyszínre, ahol – Erdély
Miklós javaslatára –
találkoztunk. Eljöttem, hogy újra kérdéseket tegyek fel, most már csak magam
számára.
1992. B. R.: Miért tettem el – „ennyire” – ezeket a kazettákat? Ha
eltettem, miért töröltem bele a szövegbe? Mi használható egy, időben ilyen
távoli beszélgetés írott változatából? És egyáltalán, mire jók az ilyen
fel-nem-tett kérdések: Ez most más, vagy ez az egész ugyanaz?
1976. E. M.: … alaptételek. Az ideutazásom illusztrációja az ilyen
alaptételnek. Például, ha két egyforma dolgot látok, arról gondolhatom azt,
hogy ugyanazt a dolgot láthatom. Most, ha két különböző dolgot látok, akkor
gondolhatom szintén azt, hogy ugyanazt látom, megváltozva. Ha két ugyanolyan
dolgot látok, akkor gondolhatom azt is, hogy két különböző dolgot látok, ami
egyforma, és így tovább. Például, az időutazás olyan, hogy két különböző dolgot
látok, ami ugyanaz: én, fiatal koromban, és én, most, egymás mellé rakva. Ez a
két dolog teljesen különbözik, e kettő mégis ugyanaz a személy. Tehát
azonosság. (Később jöttem rá, hogy ez ennek az illusztrációja.) Mindig, minden
ugyanabban a körben mozog. (Abszolút semmi gátlásom nincs átugrani egyik
területről a másik területre.) Nem korlátozom magam, hogy most csak ezzel
foglalkozom, vagy azzal. És utólag mindig az derül ki, hogy a különböző dolgok
mennyire áthatják egymást.
Második megjegyzés:
Ilyen egy időutazás. Ez most
Hetvenhat nyárvég. Erős háttérzaj a szalagon. Aztán az újabb
háttérzaj. A Grand Hotel
hallja. Közben eltelt tizenhat év? Közben „Erdély” „meghalt”? Nem
beszélgetünk?
1976. E. M.: Igen, az időutazási antinómiák. A föloldozhatatlan
dolgok. Tudod… visszamegyek és „megölöm” a nagymamámat, akkor hogy élhetek én?
Ellentmondások és föloldási lehetőségeik. Aztán az, hogy ezek ne legyenek
ellentmondásban. Ezzel foglalkozom jó ideje. Végeláthatatlan munka.
1976. B.R.: És a sokszorosítás, a fekete lyuk, a mőbiusz-kísérletek
és a happeningek is ugyanerről szólnak?
1976. E. M.: Ami összeköti őket, az csak a bizonyos sokkhatás, ami
tulajdonképpen minden érzékeny embert ér, ha egy érdekes dolgot lát, vagy egy
érdekes mondatot olvas. Ez az, amitől kinyílik és „érdeklődni” kezd. Sajnos az
ember nemcsak, hogy nem érzékeny, hanem kifejezetten – ezt pszichológusok is
kimutatták – averzióval védekezik az olyan benyomások ellen, melyek a
tudásképét zavarják. Ám, mégis, van egy pillanat, amikor megrendül. Ha sikerül
megrendíteni (tehát a sokkhatás!), akkor a zavara miatt sok minden
betáplálható. Szóval, belékerül, nem tudja megakadályozni. Utána persze mindent
elkövet ellene, tudniillik az elkezd benne dolgozni. S ha valaki másnak kezdi
mondani, már egészen másképp kezdi, úgy, mint a sajátját, a saját tapasztalatát.
1976. B.R.: Azt hiszem, benned nagyon közel van két magatartás: az
építész, mint pedagógus, és a művész, mint pedagógus. Talán azért, mert mind a
kettő ugyanaz?
1976. E.M.: Semmi különbség. Pont emiatt foglalkozom oly sokat a
montázzsal. Nem a szürrealista montázzsal, hanem a montázzsal, mint egy
speciális szerkesztési elvvel.
Harmadik megjegyzés:
Mindketten fotómontázsokat
állítottunk ki az FMK-ban. Mikor is pontosan? Nem tudom. Erdély
képeinek a címe
Időutazás volt, az enyém Vakablak.
A szemben lévő ház vakablakát fényképeztem le. Ezek a nem-
ablakok ma is ide néznek.
Közelünkben található (Thököly út) az a híres vakablakos ház, ahol a
vakablakban egy női
mellszobor ül, „néz” és „vár”, „azt” folytatva, amit „valamikor” élő modellje
tett.
Negyedik megjegyzés:
Úgy üldögélek a hotel
halljában, mint a mesebeli kérdező modellje. Mély-értelműen exponálom a
kérdéseket, aztán
„várakozóan” a távolba nézek.
1976. E.M.: Nem is a fotó, a filmmontázs érdekel igazán.
Észrevettem, hogy olyan eszközei vannak a lélekkel szemben, úgy tudja megnyitni
és úgy tudja kezelni a lelket, mint egy akupunktúra, olyanfajta hatással van a
lélekre, mint egy akupunktúrás kezelésnek. Ott beszúrok, itt beszúrok, és a
pasi megváltozott. (Ha eltalálom a montázsnál azt a két pontot, ahová szúrni
kell, megváltozik az ember.) A film egy totális műfaj. Írtam is erről két
cikket. Kár, hogy ma nem hoztam el.
1976. B.R.: Nemrégiben, a Filmkultúrában, a rajzfilmről olvastam
egy írásodat…
1976. E.M.: Hát igen, a rajzfilmmel és a zenével foglalkozom
mostanában, a wagneri hagyományokkal és szerkezettel. A rajzfilm sokkal
szabadabb. Sokkal közelebb áll hozzám, az általam elképzelt, úgynevezett lírai
vagy művészi filmhez, mint a kommersz film. Emiatt sokkal kényesebb vagyok a
hibáira. Mert itt aztán végképp nincs semmiféle „nagyközönségi” megkötöttség.
Pontosan annyira lehet művészi egy animációs film, amennyire művész az, aki
csinálja. Ehelyett pont az avantgárd blöffjeit látom viszont. Különböző
dolgokat összekeverve. (Főleg Kovács Sanyira voltam nagyon mérges.) De volt
közöttük egy nagyon jó, azt hiszem, Jankovics Marcellé.
Ötödik megjegyzés:
Visszapörgetem a filmet.
Hátrafelé futnak a figurák. (Hajam benövi a fejem.) Tipikus rajzfilmfigura
vagyok. Ez egy rövid
életrajzfilm.
1976. B.R.: Sokat gondolkozom azon, mi az, ami a munkáidat, mint
egészet összefogja? A fogalmiságra gondolok. Nálad a happening is erős fogalmi kötöttségben
van.
1976. E.M.: Szövegek. Mindig szöveget akartam besugározni.
1976. B.R.: Nem képzelhető el, hogy mondjuk például a happening
ettől a fogalmi kötöttségtől „megdöglik”?
1976. E.M.: Nem. Nem, mert a happening megdöglik, mert nem is
happening. De egy másik „műfaj” nem döglik meg, amit úgy hívnak, hogy
akció-költemény. Én ide soroltam mindig azt, amit csináltam. Nemcsak szavalni
lehet a szövegeket. Ezeket a szövegeket nem is lehet szavalni, illetve maga a
szavalás csak egyetlen egy elem benne. Talán úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy
ez az, ami a hozzám hasonlókhoz megkülönböztet. Nagyon erősen ragaszkodom a
fogalmi szférához. A nyelvi univerzum hihetetlenül kötött. Küzdök is ellene.
Túl erősen határozza meg a gondolkodásunkat. De még így is, önmaga ellenére is,
a legjobb támadó fegyver a nyelv.
Hatodik megjegyzés:
Mi rekonstruálható ebből a
beszélgetésből, ebből a légkörből? Hogy jövök én ahhoz, hogy
idemásoljam magam, a mai
arcomat, abba a képbe? Időutazás? Montázs? Fiktív történet
valóságos anyagokkal?
Felrajzolódik az időtlenség?
Hetedik megjegyzés:
Emlékszem Erdély Miklós
néhány „pedagógiai” tanácsára: „… Lökd meg a kezed, amikor rajzol!...
Rajzolj a kezével!”
Magyar Napló/ 1992. Szeptember 18.
Barna Róbert
