„M. S. mester” Óbudán
A lélek tüze
Hamvas Bélát idézve: „Mesterrel való
találkozás, az emberi életben, semmiféle más eseménnyel nem hasonlítható össze,
és erre chanse már egyre kevesebb van”.
Ezért olyan reveláció
találkozni Molnár Sándorral és munkáival. M. S. valószínűleg elhárítaná e
rangot, mint mestere (Hamvas), aki a beavatottságról azt írja: „fokozott
életfelelősséget jelent”. Ám én „Hamvassal” azt felelném neki: „Mesterekre nem
azért van szükség, hogy ők az embert olyasvalamire tanítsák meg, amit nem tud,
hogy az ember a segítségével az alázatot magában felébressze.”
Hennoch víziója (Hamvas
fordításában) „a Legnagyobb Templomról”: „Ajtaja égő tűz, padlója merő tűz,
mennyezete lángoló tűz”, ahol az ember vakon reszket.
Molnár Sándor óbudai
kiállításának centrális eszméje a „Tumo”: a lélek tüze. Belső fény, ami mindent
átvilágít. A „Tumo” a kezdetekhez vezet vissza. Az imádkozáshoz. A mindenségre
fordult jelenlétet, a keletkezésen csüggő szerelmet, a keletkezést kísérő kéz
érintését jelent.
Átlátható, hogy M. S. mester
monogramjának megidézése nem véletlen. E neves névtelen a magyar
művészettörténet olyan alakja, akinél a legkisebb részlet is őrzi az egységet.
Akinél a kép teljessége egyetemes békében oldódik fel. Itt arra a szelíd
fegyelemre gondolok, melyben a megbocsátás keletkezik a láthatatlan erőkkel
szemben. Különös győzelem ez, a pasztell szelídségében felsejlik az angyal.
Nézetünk szerint ez M. S.
részéről nem egyszerű megközelítés vagy távolbalátás, a szemlencse domborodása
vagy lappadása. Ez a Szellem Optikája. ’Bunueli Szemmetszet”, ahol a kozmikus
burjánzás, a belső robbanások sejtnyelve válik láthatóvá a térben vagy a
síkban.
Ám itt nem a „metszet” a cél,
legfeljebb a metszetek egymásutánja, a sorozat, amely inkább a pillanat
szemhunyta, ahol még a belső szemhéjon ott a látvány visszfénye. Itt a kép csak
időmetszet, vágás. Hisz a helyzet minden pillanatban más. Egyetlen lehetőség,
egy kozmikus, organikus geometria. Tér-kép. Amolyan újközépkori ábrázolat, a
Mennyországról, ahol a segédvonalak mint csontozat, mint a keletkezést kísérő
erővonalak, a térbe görbült számegyenesek éppolyan fontosak, mint a Szellem
szabad gomolygása.
Belső egyensúly keresése ez,
hiszen a freskóterveken feltűnő kozmikus varratokat mintha még Kafka
ítéletvégrehajtó gépe írta-varrta volna a Lét végítéleteként.
Nem véletlen ez a kép, hisz a
kiállítás plasztikái, csonkolt testű bestáriuma a bőr és a csont anyagával és
varrataival erre rímel.
Mert a szelídítés éberséget
kíván. Csak egy szemhunyásnyi pillanat, és a tér a nyolcadik utasé.
Egy pillanat, és a Létezés
érfalában megdermed a kiégett salak. Szétfeszíti a Létet. Csak a csont marad.
Fekete gyökerein fényes fekete szörnyek szökkennek szárba.
A hagyomány embere így
imádkozik: „Add, hogy a lélek tüze bennem kigyulladjon, hogy az álom
varázslatai ne vegyenek rajtam erőt, hogy a tiszta égi fényt magamban
felismerhessem, hogy az éberség világosságát, az üdvözültek kertjét ebben az
életben elérhessem! Add, hogy az ébereket felismerhessem!”
A látás betegsége, az
elvakulás ellen, egyetlen lehetőség, egzaktság a vízióban. Ez a látásmód Molnár
Sándoré, aki mögött ott áll egy sor templomi freskó restaurálása. Ezért is
érint meg olyannyira a háborúban elpusztult szombathelyi székesegyház
freskóterveivel, amiknek a megfestésére sajnos nincs megbízása, „csupán
képzelete ragadta el, a csupasz falak láttán”.
Ezért is lenne jó látni
ezeket a festményeket „igazi helyükön”, templomban.
Barna
Róbert
