Napfogyatkozás

Napfogyatkozás

1. villamoson

Akkoriban már ingyen utaztam a villamoson. Csak annyit kellett mondanom, hogy elmúltam. Igen, elmúltam – mondtam az ellenőrnek. Elmúltam – mondtam csak úgy magamnak, és hirtelen belegondoltam, hogy mennyire igazzá vált ez a kijelentésem, hiszen csak rám néztek az ellenőrök, és mentek tovább. Nem kérték az igazolványom, nem kértek igazolást.

Nyárvége volt. Hétágra sütött a nap. De én már az őszben jártam. Az elmúlás évszaka járt a fejemben. A hervadás ideje foglalkoztatott. De nem voltam szomorú, inkább csak melankolikus. Sőt, elnevettem magam, amikor a megállóhoz érkezve, a villamos ablakán át megláttam, hogy milyen vígan rügyeztek, virágoztak a növények a virágbolt kirakatában. És az a gondolat is tetszett nekem, amikor megláttam a lányokat a villamos után rohanni, hogy illatozhattak ők is. Persze, nem nekem, csak úgy, a világnak. De én is beszívhattam az illatukat, miután elérték villamost. Ott lihegtek, vihorásztak mellettem. Én nem számítottam háttérnek sem a számukra. Én nem is voltam ott. Már rég nem léteztem – gondoltam –, miközben a villamos elindult. Elindult a következő megálló felé. Elindult a jövő felé. Arra gondoltam, hogy ők azok, akik nem csak ezt a villamost, a jövőt sem késték le. A jövő elkezdődött. Jött felénk. Vagyis egyre inkább közelítettünk egymás felé. Elképzeltem azt az időt, amikor már nélkülem következtek a megállók. Aztán a nélkülem elmúltak is eszembe jutottak. Azok az utasok, akik annak idején irigykedve gondoltak az én időmre, az én utazásomra. Előbb a 6-oson, aztán a metrón, majd a 14-esen vittem álmos rosszkedvemet keresztül a fél városon. Előbb Budán, aztán Angyalföldön – zötyögött velem, vagyis vitt, vitt a villamos a Lehel úton. Arcok cserélődtek, és én hallgattam a lányok fecsegését. És közben az elmúlásról töprengtem. A Béke térig vitettem magam. Ott aztán leszálltam, és nekiindultam gyalog, hogy megkeressem azokat a lakásokat, amiket a hirdetésekből kinéztem magamnak.

2. barátnőmnél

Ebben az időben újra az a barátnőmnél laktam. Ő nevezte így magát. Az a barátnőm mindig is szeretett engem. És én is szerettem őt. Tulajdonképpen jól kijöttünk egymással.  Elég hosszú időt töltöttünk együtt.  Amit nem bírtam, az összesen csak az volt, hogy azt a levegőt akarta beszívni, amit én kileheltem, és elvárta, hogy azt lélegezzem be, amit ő kifújt. Nekem meg egyre nagyobb szükségem lett a magányomra, amiben persze, ha megvalósult, szenvedtem, és egyre csak a magányom végét kívántam. Úgy, hogy újra meg újra együtt voltunk. Együtt voltunk, aztán szakítottunk, azután újra együtt, és újra külön. És amikor aztán végleg elváltunk, akkor is megmaradt a jó viszony közöttünk. Mindig megtartottuk a külön lakást. Aztán nem régiben, egy szerencsétlenség miatt, egy kis időre, odaköltöztem hozzá. Nem tudtam máshova menni. Ahol hosszúévtizedeket laktam, gázrobbanás történt. Szinte szétment a ház. Szóval, öregségemre, mehettem új lakást nézni.

És minden ugyanúgy volt, mint annak előtte. Ő továbbra is szeretett és nyomasztott. Legfeljebb az én dolgaim, a bútoraim nélkülözték a szeretetét. Egy garázsban várták, hogy egy leendő lakásban új helyükre kerüljenek.  Én pedig nap, mint nap, nekiálltam lakást keresni. Hirdetéseket bújtam, ügynökségeket hívtam fel, majd nekiindultam a városnak, hogy megnézzem a meghirdetett lakásokat.

3. lakáskeresés

Olcsó lakásokat kerestem. De csak szörnyűségesek üresedtek meg. Aznap is felfedeztem hármat. Hétfő volt.  Arra gondoltam, hogy az elmúlt hét is hiábavaló lakáskereséssel ment el.   Tíz óra felé járhatott, amikor elindultam. Felújított öröklakás jutányos áron – olvastam el újra a hirdetést. Elindultam a Szent László út felé. Mini garzonról volt szó. Ki tudott volna ellenállni egy olyan ajánlatnak, amely emeleti, világos műteremlakást kínált kedvező áron? Egy üresen álló telek után következett a ház, amely egy gettófilmhez ideális helyszín lett volna. Mielőtt eléretem volna a bejáratot, kutyaszart és autóroncsokat kerülgettem. Valósággal elszédültem attól a kosztól, ami ezt az épületet körülvette. Amúgy a ház egy üres telek felőli tűzfala mintha valami csúnya betegségben szenvedő bőr lett volna, hatalmas foltokban mállott le róla a vakolat. Amikor lépkedtem fölfelé, a sötétségben is láthatóan omladozó lépcsőházban, elém került egy nagydarab férfi. Fehér haja valósággal világított a barna arca fölött. Már messziről feltűnt nekem az izmos felső teste, amit egy félig kigombolt fehér ing még jobban kidomborított.

Ahogy közelebb ért, csak úgy a foga közt odasúgta, hogy eddig senki se volt olyan hülye, hogy ezt a lakást megvegye. Honnan tudta, hogy lakást nézni jöttem oda? – kérdeztem magamtól, a harmadik emelethez közelítve. Feltételeztem, hogy már sokan járhattak itt. Aztán kiderült, hogy ez az emeletrész már a padlásszintje volt. Vastag, poros gerendákat láttam.  Ráadásul a padlásfeljáróhoz vezető utolsó négy-öt lépcsőfok egy meredek, szűk helyen vezetett felfelé. Aztán az is kiderült, hogy ez az emelet valójában nem létezett. Csodák-csodája, egy szűk ajtón bejuthattam a szűk lakásba. A lakást ötven körüli férfi mutatta meg. A bejárattal szemben egy kis konyhaasztal volt látható, mosogatóval, mini hűtővel és rezsóval. Jobb kéz felé volt a fürdőszoba. A festés ellenére erős dohányszag érződött, sötét színű bútorok sötétítették el az egyébként is sötét, északi fekvésű, keskeny ablakú lakást. A kétlapos rezsó egyik lapján valami pirosas-barnás dolog főtt éppen. A fürdőkád mellett egy vécécsésze és mosdókagyló fehérlett. Csak körül kellett nézni, és ájultan fordultam ki, faroltam vissza az utcára. A Rákosrendező pályaudvarhoz közel járhattam. A Szent László út hosszasan nyúlt el mögöttem és előttem. Először elindultam visszafelé. Angyalföld – mondtam magamban. Valójában én mindig Angyalföldön laktam. Ha odahagytam is néha ezt a környéket, mindig visszavágytam ide. Még akkor, is, ha jobbára lerobbant házakat láttam. Volt persze kivétel, de nem az, ahova éppen megérkeztem. Egy körfolyosós ház belső udvarán álltam. A folyosó sűrűn alá volt dúcolva gerendákkal. Nem kell aggódni emiatt – mondta a tulajdonos, amikor felmentünk az emeletre, a ház már elkülönített pénzt a rendbetételre. A gerendák mindenesetre nem tűntek túlságosan újnak. És ez nem volt valami biztató. Mint ahogyan az sem, amikor a folyosó végi lakás felé haladva az eladó rábökött egy szürke, korhadt fájú ajtóra: ez a vécé, mondta, valamint azt, hogy bár ez nem volt bent, a lakásban, de más lakók nem használhatták. A vécé után már a lakásba be sem kukkantottam. Utánam eredtek, és majdnem megvertek, amikor szó nélkül otthagytam őket. Még egy meghirdetett lakást meg akartam nézni. Bár egy kissé elegem lett az aznapi lakáskeresésből.

Ám ahogy elindultam az új cím felé, bandukolás közben egy sápadt férfire lettem figyelmes. Úgy tűnt, mintha követne. Eleinte egy irányba mentünk. Aztán újra meg újra mellém ért, egy kicsit megelőzött, de nemsokára megint mellém merült. Valamit motyogott, és nagyon megnézett. A szürkéskék szeme valahogy megrettentett. Arról nem is beszélve, hogy amikor közelembe került, megcsapott a bűz, ami belőle áradt. Részegnek vagy őrültnek látszott. Eleinte gyorsítottam, majd lassítottam, de hiába. Egy ideig az eltervezett irányt követtem, ám mivel elegem lett ebből a furcsa helyzetből, kifordultam a férfi mellől, és elindultam az ellenkező irányba. Olyan érzésem volt, mintha bezavart volna ez az ember eredeti elképzelésembe, mintha nem csak ő, hanem ismeretlen valakik befolyásolni akarták volna, hogy merre menjek.

És ettől kezdve, persze, csak úgy, minden terv nélkül ődöngtem a környéken. Utca utcát követett. Régebben jól ismert utcákon keringtem, önkéntelenül olvasva és memorizálva az utcák neveit.  Előbb a Petneházy, majd a Frangepán következett. Aztán a Rákos patakon is túljutottam. A Jász utcán gyalogoltam. Valaha errefelé laktam, sőt, egy rövid ideig a Jász utcába jártam iskolába. Elmentem egészen a Dolmány utcáig. Itt aztán megfordultam, és a Reitteren indultam visszafelé, a Rokolya utca irányába. 

Néztem az elém kerülő nőket. A lelkem mélyén én még mindig az a régi fiatalember voltam. Itta a szemem a számomra szép formákat. Persze, ők egy öreg bácsit láttak, amikor visszanéztek rám. Gyönyörű idő volt. Valami kezdett elhatalmasodni rajtam. Elkezdtem vágyakozni valami után, ami már soha nem lehetett az enyém. A vágy vágya tört rám. Az az emlék jött elő, amikor még vágytak rám. Szerettem volna újra, úgy, odalenni valakiért.

4. hét forint

Valójában a régi környéket jártam körbe. Valami vonzott. Valami felé mentem. És ahogy sétáltam, az egyik ház előtt, a járdán, hét forintot találtam. Ott hevert a földön egy ötös meg egy kettes. Nem akartam lehajolni érte. Már el is hagytam a pénzt, amikor valamiféle kényszert éreztem, hogy visszaforduljak, és újra a pénzérmékre nézzek. És megtettem azt, amit nem is akartam. Lehajoltam és elkezdtem felszedegetni a pénzt. Már az is érdekes volt, hogy hét forintot találtam, de az már egészen különösnek tűnt, hogy éppen hetedikén történt meg velem. Csodálkoztam is, de igazán nem lepődtem meg.

Mert, miközben felszedtem a pénzt, eszembe jutott, hogy én mindig is összekapcsolódtam a hetes számmal. Ez volt az én szerencseszámom, és az a barátnőm szerint az ő balszerencséjének oka. Ő a hetest okolta amiatt, hogy mi ennyire nem illettünk össze. Én egy idő óta hittem bizonyos számokban. Miközben felbámultam a házra, sorra lepörgött bennem, hogy miket tudtam a hetesről.

A hetes a Neptun bolygót jelképezte. Ez volt az én bolygóm. Utána néztem. A misztikus jelképek között e szám fontossága már régi korokban is ismert volt. Különös erővel megáldott, de balsors jelképével eljegyzettnek is tartották ezt a számot. Ugyanakkor sok esetben nagy dolgokat kapcsoltak a hetes számú gyerekhez. Olyanokról is olvastam, hogy a szemmel vert gyerek fürdővízébe hét sírról kellett a gazt leszedni. Amikor szemölcs nőtt egy gyerek szemére, körömmel hét keresztet rajzoltak a szemölcsre, és elkezdtek visszafelé számolni. A visszafelé számlálás hétnél kezdődött. Azt mondta az ember, hogy nem hét, hanem hat, nem hat, hanem öt, és nem öt, hanem négy. Nem négy, hanem három. Nem három, hanem kettő. Nem kettő, hanem egy. Nem egy, hanem semmi – mondtam magamban. És amikor felvettem a pénzérméket is, és felnéztem arra a házra, ami előtt álltam, már akkor tudtam, hogy valami különleges szerencse ért.

5. a ház

Előttem egy kétemeletes ház állt, amolyan régi típusú, de átalakított villa, alagsori lakással, magas földszinttel és padláslakásokkal. Látszott, hogy nemrégiben felújíthatták. Fehér fala szinte világított a napfényben. Úgy nézett ki, mintha épp most festették volna ki. Később, amikor visszaemlékeztem erre a pillanatra, úgy tűnt nekem, hogy már a ház felé menet éreztem valami furcsa izgalmat. De akkor, amikor felnéztem a házra, hirtelen annyira meglepett, hogy milyen szép volt ez az épület. A két kidülledő erkélyével olyan volt, mint egy termetes nő.  Valahogy, már az első pillanattól fogva, ez a nőiesség volt a számomra a ház lényege. Bár amikor megpillantottam, ezt még nem fogalmaztam meg. De a későbbiekben már nem volt kétségem efelől. Igazi nő volt – mondtam magamnak –, aki tetszeni akart nekem, Úgy tűnt, ahogy felnéztem rá, hogy várt engem.  Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.

Ráadásul gyorsan utána következett az a pillanat is, amikor megláttam a kertkapun egy kis cédulát, amin az állt, hogy a házban meghirdettek egy lakást. A papíron annak az ügynökségnek a telefonszáma is ott volt, amelyik intézte a második emeleti lakás adásvételi ügyeit. A papíron ott volt az alaprajza, és az is, hogy a házban a lakás hol és hogyan helyezkedett el. Amikor a kitett cédulát elolvastam, teljesen lázba jöttem. Mindenáron meg akartam nézni belülről is a házat. És ebben is fantasztikus szerencsém volt. Mert éppen jött valaki, és kinyitotta a kaput. Amikor beléptem, azt kellett látnom, hogy a házat egészen mesebeli kert vette körül. A ház előtti füves tér tele volt fákkal. A kerítés mellett bokrok zöldelltek. A háttérben, egy árvácskákkal teleültetett virágágyás bukkant elő. Ilyen szép és ápolt udvarral rég nem találkoztam. 

Valósággal megszédültem a látványtól. Olyan érzésem volt, mintha valami nagy boldogság ért volna, mintha mindig is ide igyekeztem volna. És ahogy mentem befelé, megsimogattam a falat. Olyan selymes volt a tapintása, olyan meleg, mint egy fiatal nő bőre. Szóval tényleg beleszerelmesedtem az épületbe. 

6. az eladó lakásban

Felmentem a második emeletre, és becsöngettem.  Egy öreg, ősz asszony nyitott nekem ajtóth. Mint kiderült, még senkinek nem adta el a lakást.  Kedvesen körbevezetett, és azt mesélte, hogy annak idején a gyermekeivel költözött ide.  Aztán arról is beszélt, hogy a lakást eredetileg nem akarta eladni, de a gyermekei már kirepültek, és már nem tudta belakni a három szobát. És az is kiderült, hogy nagyon szimpatikusnak talált engem, és hogy pont ilyen lakót képzelt el, amikor meghirdette a lakást.  Szóval, az egyetlen vevő én lettem.

Aztán az idős asszony kiment abból a szobából, ahol beszélgettünk. Egy pillanatra még csodálkoztam is, hogy miért nem jött vissza. Egy ideig vártam. Aztán körülnéztem a lakásban, és az idős asszony nem volt sehol. Úgy gondoltam, hogy talán átmehetett valamiért a szomszédba, és megfeledkezett rólam. Ilyen feledékenység előfordult már velem is. Miután körülnéztem a szobában, leültem pihenni egy picit, de pillanatokkal később rémülten pattantam fel, ugyanis egy koporsó formájú kis szekrény volt alattam. Ijedtemben kirohantam a szobából, vagyis otthagytam a lakást.  Persze, hogy nyitva hagytam az ajtót.

Aztán felhívtam az ügynökséget, hogy elnézést kérjek, de amikor az idős nőt említettem, az ingatlanos értetlenkedett. Állítása szerint senki nem lehetett ott, hogy beengedjen. Az említett idős néni, akivel találkoztam, nemrég váratlanul meghalt.  A fiai döntöttek úgy, hogy eladják a lakást. Ezért aztán én semmiképp nem találkozhattam ezzel az idős hölggyel. A néniről kiderült, hogy halála után csak két héttel találták meg, amint a nappali padlóján feküdt. Megijedtem, amikor ezt meghallottam. Nagyon nyugtalanná tett az, amit átéltem, de aztán hamar elhessegettem magamtól ezt az ijesztően rossz érzést.

7. a megvett lakás

És végül is, történt, ami történt, megvettem a fiúktól a lakást. Boldog voltam. Az a barátnőmnek már az odaköltözés előtt egyfolytában áradoztam a házról. Amikor a beköltözés napján megérkeztünk a házhoz, még nagyobb lett a lelkesedésem. Ráadásul, több mint egy hét újabb szürkeség után sütött ki a nap. Ő, persze, nem volt olyan lelkes, mint én. Jött, segített nekem, de láthatóan fanyalgott.

Pedig a ház ragyogott a napfényben, és az ott lakók mindegyike nagyon kedves és segítőkész volt. Már az első pillanatban azt éreztem, hogy a házbeliek törődtek velem. Nagyon jólesett, hogy még ismeretlenül is mennyit segítettek nekünk.  Ott volt az az eset, amikor a költözködés szünetében, elfáradva a cipekedésben, leültünk a még rendetlen szobában, és a szomszéd nő kávét hozott át nekünk.  Ez a kedvesség még az a barátnőmnek is feltűnt, és az is, hogy miután izzadtan felálltam, figyelmességből rám terített egy kis kabátot. Amúgy akkor még nem is tudtam róla semmit. Még a nevét se mondta meg.

Nem úgy, mint a férje, aki az első találkozásunkkor bemutatkozott.  Alighogy beléptem a ház kapuján, már nyújtotta is a kezét, és azt mondta, hogy ő Péter, és azt is mindjárt elárulta, hogy valamikor kapus volt. Ami azt illeti, tényleg a kapuban fogadott. És amikor látta, hogy a cipeléstől mennyire lihegek, kivette a kezemből a csomagot, amit éppen befelé cipeltem volna. Azt mondta, hogy ő sokkal erősebb nálam. Jó embernek tűnt, segítőkész volt, de a felesége még rajta is túltett. Péter azt mondta, amikor később bemutatta, hogy hát igen, ilyen az én Zsuzsikám. Különben én is, rögtön a megismerkedésünk után, angyali teremtésnek láttam. Ám később ez a sejtésem be is bizonyosodott. Mert ez a nő igazi angyal volt. Nagyon sok emberen segített. Jótékonysági esteket szervezett, bántalmazott nőket és hajléktalanokat karolt fel. Már az első pillanattól kezdve nagyon éreztem a jóindulatát. Amikor egyedül maradtam, mert az a barátnőm egy rövid időre a beteg nagynénjéhez költözött, a szomszéd nő a főztjéből hozott át.

Na, mondanom sem kell, hogy amikor ez kiderült, az a barátnőm rögtön féltékeny lett.  De közel kerültetek egymáshoz! – jegyezte meg. Aztán arról beszélt, hogy ő már régebben ismerte ezt a nőt. Egy iskolába jártak annak idején. És szerinte már ott is kacérkodott a fiúkkal. Hetesinek hívták, és ez bizony semmi jót nem jelentett a számára. Hiszen ott volt a nevében a hetes.

És ez a szám, ha velem kapcsolatban előbukkant, mindig szerencsétlenséget hozott a számára. Szerinte volt már olyan, hogy a gonosz megszállt egy számot. Vagyis a hetes is gonosszá válhatott. Azt mondta, hogy vigyáznom kellett volna a hét forinttal, mert az jel volt. Nekem is jelnek tűnt, de ha tényleg jel volt, akkor, szerintem, csak jó jel lehetett – mondtam neki. Amúgy a szomszéd Zsuzsinak tényleg ez volt a lánykori neve. De ha más lett volna, akkor se tudtam volna lebeszélni az a barátnőm arról, hogy ne így azonosítsa be őt. Ő aztán nem Zsuzsizta, Hetesinek nevezte. 

8. a barátnőm és a lakás

És ha az a barátnőm beszélt róla, a legtöbbször lebiggyesztette az ajkát, és ha lehetősége volt rá, akkor köpött is egyet. Ő amúgy sem szerette úgy ezt a házat, mint én. Amikor meglátta a helyszínt, a környéket, a lakást, rossz előérzete támadt. Azt mondta nekem, hogy rosszul választottam.  Az ő javaslatára történhetett az is, hogy a beköltözés után egészen átalakítattam a lakást. A falakat tégláig leverettem, és újra vakoltattam az egészet. A plafonig becsempéztettem a fürdőszobát.

A barátnőm vezényelte le az átalakításokat. Egy ideig, hogy segítsen nekem, odaköltözött hozzám. És ő, a lakás újrafestése után is pipafüstszagot érzett. A szomszédoktól tudtuk meg, hogy a bácsi, a néni valamikori férje, aki valamikor ott lakott, nagy pipás volt. De ezzel nem volt vége a furcsaságoknak, hiszen az a barátnőm a teljes felújítást követően, hangokat hallott, csoszogást és kopogásokat. A szomszédjaink mesélték el később, hogy a néhai bácsi bottal kopogott fel a fölső lakónak, ha az hangoskodott. És az is furcsa volt neki, hogy kis árnyak jelentek meg a csempén. Olyan volt, mintha múltbéli jelenetek vetítődtek volna vissza.

És egy idő után azt mesélte nekem, hogy amikor levetkőzött, valaki nézte őt. És, szerinte, megmagyarázhatatlanok voltak az ajtócsapkodások. Eleinte azt hitte, hogy a huzat, de ha gondosan becsukott minden ajtót, akkor is újra és újra ismétlődtek. Szinte soha sem maradtak abba. Egészen belebetegedett ebbe, mert ezt figyelte egész nap, ha nálam volt. Szerinte ezek a furcsa dolgok eleinte nem voltak mindennaposak. Tehát lépéseket tett, hogy felfedje az okát. És ekkor abbamaradtak ezek a furcsa jelenségek. De jöttek helyette mások.

Neki sohasem tetszett ez a lakás. Szerinte nem volt jó a beosztása. Az egyik nap, amikor belépett a hálószobába, egész testében reszketni kezdett, lihegett. Szűknek találta a szobát, levegőtlennek. Ezért kibontattunk egy falat. Keskeny átjáró keletkezett az előszoba felé, amin levegőzhetett ez a kis helyiség. Ezután már úgy tűnt, hogy mindent rendbe tettünk a hálószobában. Ám, amikor egy délután leheveredett az ágyra, hirtelen erős szívdobogása támadt, és egészen elzsibbadt a keze-lába. Akkor összeszedte magát, áttolta az ágyat a szoba másik oldalra. Mintegy sugármentes övezetbe helyezte el. És egyből jobb lett a közérzete. Megszűnt a kéz- és lábzsibbadás, és az erős szívdobogása. Ugyanis – mint elmesélte – a lakás a valamikor ott-lakók energetikai állapotát tükrözte, és sajnos, ő hamar átvette a káros rezgéseket.

Szerinte az intézkedései nélkül én is megsínylettem volna a rendellenességeket. Ám a segítségével sikerült kivédenem például a káros földsugárzásokat. Ahogy elmagyarázta, egy kis parafa, a zsebben viselt gesztenye, a meghatározott formában kirakott kövek, vagy egy égő gyertya képes volt a minimálisra csökkenteni a rossz hatásokat.

Amiben tudtam, hallgattam rá. Ugyanakkor túlságosan babonásnak tartottam barátnőmet. És ezt meg is mondtam neki. Ám, mi sok mindenben hasonlítottunk mi egymásra.  Nyilván, hogy ezért is találtunk egymásra, és ezért maradtunk meg egymás mellett.

De egyvalamiben ugyanennyire különböztünk is. Mégpedig abban, hogy ő sehogy sem akarta elfogadni, hogy megöregedett. Feketére festette a haját. A száját kirúzsozta. Szánalmas volt, ez a küzdelem. Persze, nagyon is megértettem. Hiszen ha beleálltam a tükörbe, én is láttam a testem romlását. De én elfogadtam a változást, és nem szenvedtem tőle úgy, mint ő. Persze én is tudtam róla. Hiszen az ember hol ebben, hol abban érte tetten azt, hogy már semmi sem a régi.

Az idő múlása legelőször a kezemen tűnt fel. A bőr ráncosabb lett, kidüllednek az erek a kézfejemen. aztán egyre kopaszabb lettem, szőrszálak jelentek a fülemben Aztán ott voltak a táskás szemek, a könyökömön megvastagodott a bőr. Aztán ott volt nagyothallás, a meglassuló járásom.

Egy idő után, észre kellett vennem a változást. De a dráma akkor következett be, amikor szembe találkoztam a tükörrel. Egy ismeretlen nézett engem. Ez lettem volna én? – kérdeztem magamtól –, ez a hülyén vigyorgó, ez a pojáca, ez az ostobaságában lubickoló öregember?  

Naná, hogy nem tetszett az, amit láttam. Nem szívesen ismertem magamra. Naná, hogy szidtam magam. Mondván, hogy nem lett volna szabad tükörbe nézni. Önmagamban kellett volna maradnom, hogy ne tudjak semmit abból, ami ott látható. Mit kerestél te a tükör előtt? - kérdeztem magamtól. Miért léptél oda a tükörhöz? Miért nem hagytad a tudatlanságban magad. Hiszen eddig még azt hihetted, hogy nem változott el a külsőd. Hiszen belül ugyanolyan voltál, mint annak idején. Hiszen belül mindig minden ugyanaz volt. Kié volt hát annak az arca, aki visszaverődött az üvegről? Aki nézte, az nem lehetett ugyanaz.

Megpróbáltam ugyan behunyni a szemem megpróbáltam kitérni a látvány elől. De nem lehetett csukott szemmel élni. Nem tehettem mást, néztem az arcomat. Csak egy elromlott arcot láttam.

De az, aki ott volt a tükörben, mintha, tényleg én lettem volna.  De az arcom idegen arccá változott. Pedig Belül én még most is az a kedves arcú fiatalember voltam. Mindeddig ebben hittem, ebben éltem. Mostanra elillant. És amit maga mögött hagyott, rút mása  volt annak ami valaha láttam amit magamban őriztem.

Ez a tükör, valaha jó barátnak tűnt. Ekkorra már könyörtelen ellenség vált belőle, Elkövetkezett az a nap, amikor már nem azt mutatta, amit látni szerettem volna.  Fintorogtam vagy sajnálkozva néztem ha szembe találkoztam ezzel a magammal.  Ez lennék én? – kérdeztem.  Ki változtatott így el? Kire foghattam volna azt, hogy ilyen vagyok?

Mások szerencsésebbek voltak. Ha találkoztak ezzel a valakivel, rámosolyogtak, elfogadták, és boldogan azonosították magukat vele. Én egy ismeretlennel szembesültem. Egy ismeretlen orvul bekebelezett engem. Egy ismeretlenbe voltam, vagyis egy ismeretlent hordoztam magamban.  Utálkozva szemléltem őt. Dühödten, bámultam magamra. Dühödten néztem arra, aki nézett, aki rólam gondolkozott. És azon sajnálkoztam, hogy hagytam magam, hogy kijátsszon engem magam ellen az, aki voltam, és hogy undorodjon attól, aki lettem.

Ám, ha igazán őszinte akartam lenni magammal szemben, akkor azt is be kellett vallanom, persze, csak magamnak, hogy lelkem mélyén én semmiben nem különböztem attól, amilyen régen voltam. Valójában nem változott el semmi bennem. Még okosabb sem lettem. Az biztos, hogy mielőtt ebbe a házba költöztem volna, egyre inkább visszavonultam, és visszavonult előlem az élet is. Egyre kevesebb dolog érintett meg. Egyre kevesebb dologgal érintkeztem. És öregedvén, szinte minden fontos dologról lemondtam. Valójában mindig is ugyanaz a kamasz voltam.  Látszólag minden megöregedett rajtam, de belül, vagy ki tudja hol, ott élt ez a gyerek.

9. az első éjszakák

Az a gyerek, aki most az új lakásban újra előjött belőlem. Olyanná váltam amilyen régen nem voltam. Boldog voltam. Beleszerelmesedtem a lakásomba. vagyis nem csak a lakásba, hanem az egész házba.

Amúgy én ezt megelőzően sem voltam boldogtalan. Az öregség egy bizonyos értelemben a szabadság érzését is jelentette nekem. Én eddig is kiegyensúlyozott voltam. Elfogadtam a sorsom, vagyis azt, ami mást is elért már, szóval az öregedést. Szerencsésnek éreztem magam, hiszen, ahogy ezt megfogalmaztam, én még mindig eszemnél voltam, vagyis csak alulról fölfelé öregedtem. Ami, mindentől függetlenül, nem öregedett meg bennem, az a vágyakozás volt.

Még mindig valami nagy élményben reménykedtem. Vagyis valami nagy érzésre vágytam. Valamiféle csodában reménykedtem. Ugyan soha nem fogalmaztam meg, de szerettem volna szépen búcsúzni az élettől.

Mert azt azért be kellett vallanom magamnak, hogy egy ideje búcsúzkodtam azoktól a dolgoktól, amik még örömet okoztak nekem. Amíg lehetett, igyekeztem kiélvezni még a jó ízeket, egy-egy harmonikus nap-kezdést, a meleg fürdővizet. Persze, egy sor dologra már nem számíthattam.

Hiszen elkezdődött számomra a lemondások sora. Már régen lemondtam a nőkről.  Lemondani róluk, egyáltalán sok mindenről, amit valaha szerettem, nem tűnt új dolognak. Újabb és újabb változatát élhettem meg a lemondásoknak. Múlófélben volt minden. Múlófélben voltam. 

Ám az új lakással mindez megváltozott. Ennek a nagy találkozásnak teljességgel odaadtam magam. Mintha szerelembe estem volna. Az új kedves, a kedvesem, a lakás, vagyis az a ház lett. Vagyis az a szépség, ami befogadott engem. Valamiféle boldogság áradt szét bennem.

Egész nap az új világomon járt az eszem. Szerelemesen jártam a szobákat. És nem csak nappal, éjjel is ezzel az érzéssel birkóztam. Besötétedett. Aztán nem sokára éjszaka lett.

Ott feküdtem az a barátnőm mellett, de fél füllel máshol voltam. Ő, bezzeg, mindig odaadta magát. Teljes testtel abban élt, amit szeretett. Semmi se látszott ki belőle. De én soha. Ez volt az én bajom. És ez volt az én megfejtésem magamról. Egy ideje már nem tudtam odaadni magam senkinek és semminek. Persze, úgy tettem, mintha. Egy ideig a barátnőmé voltam, aztán megint csak magamé. Valójában nem voltam én senkié.

Ugyan ott feküdtem a barátnőm mellett, de már fektemben is máshol jártam. Úgy éreztem, hogy szegényt megint megcsalom. Bár ő csak a barátnőm volt, és nem a feleségem, de mégiscsak tartoztam neki, legalább egyfajta tisztességgel.

Be kellett vallanom magamnak, hogy mindig is volt egy tikos életem. Olyan, amiről senki se tudott, amit mindig is szégyelltem az úgynevezett normális emberek előtt. De most, ebben a boldog állapotban még jobban elhatalmasodott rajtam az ismert kettőség.

Hanyatt feküdtem, és lehunytam a szemem, De bármennyire szerettem volna az alvásra koncentrálni, nem sikerült. Álom és ébrenlét között lebegtem. Félálomban hallottam azt, amit belül, magamnak mondok.

Jó ideje amúgy se tudtam aludni. Persze a barátnőm mindent megtett a jó alvásom érdekében. Alumínium fóliát terített bele az ágyneműtartóba, úgy, hogy a fényesebbik fele nézett a föld felé. Olyan lepedőt vásárolt, ami természetes anyagból volt. Ő amúgy is a lakás rossz légkörét okolta kialvatlanságomért. Szóval ő volt az, aki dacolt a felmerülő nehézségekkel. Ám, én ugyanolyan rossz alvó maradtam.

De talán ez nem is volt olyan nagy csoda. Hiszen annyi furcsaság történt velem az elmúlt időszakban. Feküdtem ott mellette, és megpróbáltam végiggondolni a történteket. És nem csak elgondoltam a közelmúlt eseményeit, de ahogy ez mindig is szokásom volt, le is írtam.

Vagyis ha végigfutott bennem valami. A gondolatsor végén felkönyököltem, és felírtam mindezt egy papírra. Ám, a jegyzetelés közben, persze, újabb és újabb emlékek idéződtek fel bennem. Őket is felhordtam a többiek után. A hosszas könyökölés miatt elzsibbadt a karom. De amikor végre visszahanyatlottam a párnámra, és újra becsuktam a szemem, megint eszembe jutott valami. Csukott szemmel hevertem egy ideig, ismételgetve magamban azt, ami eszembe jutott. De már nem akartam felkelni.  Gondoltam, megjegyzem, és majd reggel leírom. De nem tudtam megtenni. Furcsa félelem tört rám. Az, hogy amit nem jegyeztem fel, az mindig eltűnt a semmibe.

Feltápászkodtam, felvettem a tollat, és elővettem a papírt. És nyögve, felróttam azt, amit oly fontosnak tartottam. És újra végigjátszottam a toll, a papír elhelyezését az éjjeli szekrényen, az elhelyezkedést, a betakaródzást az ágyon. És nem akart vége szakadni ennek a furcsa gondolkozásnak.

Ha becsuktam a szemem. Azonnal az én kedves házam felé fordultam. és amit képzeletben megpillantottam, elöntött az öröm. Ilyenkor a szobám kivilágosodott bennem. És nem csak az én szobám, a ház összes szobáját ragyogó napfénytől kivilágítva láttam. És a ház általam mindeddig ismeretlen szobáiban, a világ legszebb jelenetei peregtek előttem. Először egy kis suttogásban gyönyörködtem. Aztán abban, ahogy valaki megölelt valakit. Meglöktek egy széket. Talán szóváltás volt. Elkezdődött egy kis sértődéssel, és szerelmes civakodássá fajult. Ami elém került, nem volt több, csak annyi, hogy az asztalon arrébb került egy tányér. Egy szék megnyikordult valaki alatt. És mindez olyan megejtő, olyan gyönyörű volt, hiszen benne történt. És ez az érzés pótolt mindent és mindenkit. Boldoggá tett engem.

Igen, képzelegtem. És egyre jobban vágytam a házra. Újra szerelmesnek éreztem magam. Miközben a barátnőm mellett feküdtem, csak az boldogított, hogy a képzelet segítségével átmehettem hozzá. Minden ily módon megélt pillanatra úgy tekintethettem, mint valami csodára. Olyan lettem, mint egy kábítószeres. Nem tudtam képzelgés nélkül élni. Újra és újra megidéztem.

Egyre csak filmeztem. És néztem a mozit. Már nem is tudom, hogyan képzeltem el, de ő csak az enyémé volt. Nem érdekelt, hogy ez igazából soha sem valósulhatott meg. Képzeletben minden lehetséges volt. És csodálatos volt ezt érezni. Ezek az éberálmok sok mindenről tájékoztattak engem. Nem kellett ahhoz pszichológusnak lennem, hogy kiolvassam belőlük, hogy mi játszódott le a valóságban, bennem.

Szerettem volna befejezni, lezárni az ábrándozást. De nem ment És egyre izgatottabb lettem, izzadtam, fáztam. Gyorsuló tempóban emelkedet a mellem. Tele volt levegővel a tüdőm. Csak úgy lökte ki magából az, egy ideig, visszatartott lélegzetet. Levegőért kapkodtam. Forgott velem a világ. Magamon kívül voltam.

És ilyenkor jött egy sóhaj, egy újabb gondolattal elkeverve. Nem is tudom, hogy meddig bírtam én ezt? És azt sem, hogy meddig jegyzeteltem, hogy meddig tartott az áradása bennem a házról meg rólam szóló mondatoknak?  Csak egy dolog volt biztos. Az, hogy ha nem gondoltam rá, elvonási tüneteim lettek. Annyira hiányzott a vele való, igazi együttlét, hogy újra és újra fel kellett ülnöm, be kellett hunynom a szemem, és el kellett képzelnem az együttlétünket.

Új volt a hely. Új volt az az érzés, hogy én ebben a térben vagyok. Felültem, képtelenül a tisztánlátásra. Nulla óra volt A bútorok reccsenése, a barackos tea illata, a testem boldog működése, az óra ketyegése vett körül.  Mintha maga a boldogság mocorogott volna a sötétben.

 

Mit tehettem volna? Felültem és felírtam. Majd lehanyatlottam, aztán újra kezdtem. Jó lett volna azt írni, hogy semmi se volt igaz, abból, amit erről a csodáról gondoltam. Jó lett volna, ha teljességgel kitalált történetnek mondhattam volna azt, ami az elmúlt időszakról eszembe jutott. Arra gondoltam, hogy az ember soha sem talált ki semmit. Aztán meg arra, hogy minden kitalált volt.

Ám az nem lehetett kitalált, hogy amikor körbejártam a lakást, és megsimogattam a falakat, akkor éreztem, hogy remegett a fal az örömtől. Ezt nem lehetett letagadni. ne lehetett megmásítani. És azt sem tagadhattam le többé, hogy felém sugárzó energiát érzékeltem. Olyan dolgokat éreztem, amikhez nem értek fel a fogalmak. Amiknek az érzékeltetéséhez szavakkal nem mentem volna semmire.  Azt érezni kellett. Amúgy is elegem volt az írásból. Én újra érezni akartam csodát.

És hiába is berzenkedtem a kettős lét miatt. Nem bírtam kivárni a barátnőm elalvását, kihúztam a kezem a kezéből, és elszöktem mellőle. Kiosontam az előszobába. Aztán konyhába mentem, majd a fürdőszobába. És simogattam a falat. És beszéltem falhoz, vagyis inkább a lakáshoz, vagyis az egész házhoz. Azt mondtam neki, hogy szép vagy. Meg azt, hogy tetszel nekem. Szép szavakat mondtam. Lehet, hogy mindez behallatszott a szobába. Még az is lehet, hogy a barátnőm is hallotta, hogy miket mondok. De nem tudtam visszatartani magam.  Plátói szerelem volt ez, tele testiséggel, a testiség megvalósíthatatlanságával.

10. a barátnőm féltékenysége

Éjszakánként olthatatlan szomjúság kínzott. Valamiféle megfoghatatlan vágy újra meg újra körbe hajtott a lakásba. A boldog izgatottság egyáltalán nem hagyott megnyugodni.

Itt-ott megálltam. Széttártam a kezem. Ráhasaltam a falra. Nekinyomtam a testem a falnak. Meleg volt a fal. Úgy éreztem ezzel jelezi, hogy viszontszeret.  Számára én fiatal hősszerelmes voltam. Ő nem az öreg létem, ő a vágyakozó, szerelmes kisugárzását érzékelte.  És az nyilván, hogy olyan volt, mint a fiatalságomban. Sőt, talán, még erősebb.

És erősebb volt a szorongásom is a furcsa tevékenységem miatt. Hiszen ha vissza is tértem az a barátnőm mellé. Ha a testem újra mellette feküdt, lélekben egészen máshol jártam. Ott volt a nyomás a mellkason, az erős szívdobogás a szorongástól.

Mert bár régen vége volt a kiruccanásoknak. De most valami újra kezdődött. És ha a jelenemről faggatott volna valaki, azt akár bevallhattam volna, hogy újra erotikus álmaim voltak, és az is előfordult velem, hogy minden ok nélkül merevedésem lett, minden bizonnyal a megnagyobbodott prosztatám miatt. Nyilván nyomta a húgyhólyagomat.

Az én drága a barátnőm mind emellett ok nélkül féltékenykedett. Egyfolytában azt akarta tudni, hogy mire gondolok. Pláne ha Benézett a takaró alá. Sőt azt mondta, hogy hallotta, hogy miket mondok álmomban. Reggelenként a fejemre olvasta, hogy éjjel miket álmodtam. Többször is összevesztünk ezen. Azzal vádolt, hogy az utóbbi időben megint nőkön járt az eszem. Azzal vádolt, hogy megint beleszerettem valakibe. És ötlete is volt arról, hogy kit néztem ki magamnak. A Zsuzsikámat azzal vádolta, hogy elcsábított. Engem meg azzal, hogy megint találtam valakit, akit jobban szeretek, mint őt. Érthetetlennek tűnt ez a féltékenység a Zsuzsikámra. Akinek valamikori nyúlánk teste már régen kövérkés lett. A haja rövid volt és ritka. A színe mindenhol ősszé vált. Öreg volt ő is, mint én.

Ám az a barátnőm tovább kutatott az áruló nyomok után. Mindennek alánézett. Mindent kiforgatott. És miután kis cédulákat rendszeresítettem arra az esetre, ha valami eszembe jutott, már nem tudtam hova tenni a céduláimat, mert mindent el akart olvasni, amit leírtam. Ha számon kértem rajta ezt, akkor azt mondta, hogy ő nem féltékeny. Pedig az volt. És nagyon jól érzékelte az elváltozásomat.

De akkor még nem tudtam elmondani neki semmit arról, amit éreztem. Nem tudtam megbeszélni vele. Nem tudtam meg tenni. Hiszen úgy is telve volt minden féle félelemmel.  Mintha elbújhattam volna. A szemüvegem mögé húzódtam. Onnan néztem ki rá. Azt játszottam, hogy ő nem láthatott be a szemüvegem mögé. Nem tudott belesni a fejembe. Valójában mindent tudott, mindent látott, csak nem mondta.

Nem tudtam elrejteni előtte a titkos, éjszakai életemet. Hiszen többször is megtörtént, hogy éjszaka, csak úgy, hogy körbejártam a lakást,. Sőt, olyan is volt, hogy leszöktem az éjszakába, és végig simogatva a házfalát.

Aztán, az éjszakai kalandoktól, vagyis a kialvatlanságtól egyre jobban kilettem. Vörös volt a szemem. Szinte állva el tudtam volna aludni. És a lelkiismeret-furdalás is kínzott. Úgy éreztem, hogy tönkreteszem az a barátnőmet.

Mert szegény, egy idő után. nem akart elaludni. Több alkalommal sírt is amiatt, ha felkeltem mellőle éjszaka. Ilyenkor ő is felkelt, és titkon követett a lakásban. Már régen nem volt szerelem közöttünk, de ő még mindig a tulajdonának tekintett. Sokszor gondolkoztam azon, hogy mit féltett, mit szeretett bennem. Igazából ezt sohasem tudtam megválaszolni. Csak azt tudtam, hogy látszólag elnézte a valamikori kalandjaimat. Valójában dehogy is nézte el, csak okosan viselkedett. Talán azt szerette, hogy állandóan harcolni kellett értem, hogy harcolhatott valakiért. És harcolt is. Ha elhagytam néhányszor, újra meg újra visszakéredzkedtem, és ő visszafogadott. Talán úgy érezhette, hogy győzött. Talán tényleg győzött. Talán, tényleg, nem tudtam nélküle élni.  

És sokáig úgy tűnt, hogy ő se tud nélkülem létezni. De egy idő után egyre nehezebben viselte el az éjszakai vándorlásaimat. Egyszer, amikor kiszöktem mellőle, kikelt az ágyból, és úgy, ahogy volt, hálóingben, elindult a lakásból. És nem csak hogy megszökött, rám zárta az ajtóth.  Sőt, benne hagyta a zárban a kulcsot.

Így azután nem tudtam utána menni. Kirohantam az erkélyre, már amennyire rohanni tudtam. Ő meg, az utca túloldaláról, azt kiabálta vissza, hogy örökre itt hagyott. De csak a túloldalig jutott. Ott leült a járdaszegélyre. Kénytelen voltam áttelefonálni a Péternek, aki aztán kinyitotta az ajtót, és így sikerült nekem lemenni és felkísérni szegényt. 

Ott didergett mellettem Én meg azon gondolkoztam, hogy ilyen dolgokon hányszor veszekedtünk az a barátnőmmel. Azt hiszem, nem véletlenül gondoltam arra is, hogy a veszekedéseink után én napokig némaságba burkolózva, hányszor bújtam vissza a csigaházamba. Erről az is eszembe jutott, hogy valamikor, eső után mindig csigákat ettünk. Kimentünk a ligetbe, felszedtük az előbújtakat, és hazavittük őket. Nem volt meglepetés a számomra az, hogy a csigák szeme kijött a főzéstől. Éreztem, hogy nem lehetett véletlen, hogy ez az emlék előjött, hiszen a haja csigába volt feltekerve. Hirtelen ugyanaz az émelygés tört rám, mint annak idején. Elkezdett elönteni, mintegy eltelíteni, egy régről ismert viszolygás a helyzetemtől. Ő meg, láthatóan, egyre jobban ragaszkodott hozzám. Némán is jelezte azt, amit irányomban érzett. Nem hagyhattam magára egy pillanatra sem. Egyfolytában epekedett utánam. olyannak tűnt, mint egy buta fruska.

11. szerelmes lettem a házba

Vagy duzzogva fordított nekem hátat, vagy mindenféle hülyeséggel vádolt. Egy idő után, persze, hogy bedühödtem, és azt mondtam neki, hogy szerelmes lettem. És meg is neveztem a házat, mint az új szerelmemet. Ő meg úgy válaszolt erre a kijelentésemre, hogy neki ez nem okozott olyan nagy meglepetést.

De az volt az érzésem, azon nyomban féltékenykedni kezdett a házra. Mosolyogva gondoltam arra, hogy ezek után féltékenyen nézett még a falban tátongó lyukakra is. Mert bizony maradt egy-kettő, egy csőtörés nyomán, a lakás felújítása után is.  Különösen egy volt köztük még a számára irritáló, amelyik a fürdőszobában éktelenkedett. De minden cinizmuson túl, úgy éreztem, hogy az a barátnőm ebben a házban, tényleg, vetélytársra akadt.

Mert az ugyan túlzásnak tűnt, hogy egy házat nevezett ki vetélytársának, de azt el kellett ismernem, hogy különleges viszonyom lett ezzel a házzal. Úgy éltem meg, mint egy utolsó nagy lehetőségét az életemnek. Bár azzal, hogy szerelmes lettem bele, persze, túloztam.  Ám az igaz volt, hogy még soha nem éreztem hasonló vonzódást egy ház iránt. Mióta beköltöztem, valami megváltozott bennem. Ha, például, elmentem sétálni, mindig vágyakozva gondoltam rá, és hazafelé lépegetve újra és újra elöntött az öröm, amikor megláttam a házat. Ezekben a napokban megint melegen sütött a nap, és ház ragyogott a napfényben. Amúgy én is ragyogtam. Egészen euforikus lettem, amikor beléptem a kapun. Valósággal lázba jöttem minden alkalommal már attól is, hogy lépegettem fel a lépcsőn. Került, amibe került – mondtam magamban. Mert nem volt olcsó ez a lakás. Viszont boldoggá tett – foglaltam össze. Vágytam haza. A vágy vezérelt engem is a ház irányába.

És amikor hazaértem, dicsértem magamban a szépségét. Hallotta vagy nem hallotta, de láthatóan örült, hogy felfedeztem benne a nőiességet. Úgy illatozott az újrafestett fal a szobában, mintha most húzták volna az utolsó ecsetvonást rajta. És egy idő után azt kellett látnom, hogy nem csak én voltam oda ezért az épületért, ez az épüket is felfigyelt rám.

És egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a ház üzent nekem. Bizonyos helyzetekben furcsa zörejeket, apró reccsenéseket hallottam, amelyeket könnyű volt megfejteni, hiszen egy-egy örömteli gondolatomra következtek, vagyis egy-egy gondolatomra válaszoltak. És elkezdtem összeolvasni azokat a jeleket, amiket a ház adott. Mert adott. Mert úgy éreztem, hogy egyre inkább jöttek a jelek.  És én vártam ezeket a rezzenéseket, amikbe újra meg újra beleremegtem.

Én, a házzal kapcsolatban, úgy viselkedtem, mintha az emberhez hasonlóan érző teremtményről lenne szó. Emberre jellemző érzékkel ruháztam fel. Egy sor teljesen egyértelmű jelet kaptam. Egyfolytában figyeltem rájuk, Tudni akartam a sugallatok értelmét. És ha sikerült megértenem, akkor úgy éreztem, hogy egy lépéssel közelebb jutottam a ház titkának megfejtéséhez. Mert ez a ház, a képzeletemben, valahogy titokzatosabbnak tűnt, mint azok a házak, amikben addig jártam. Mintha ráérzett volna a gondolataimra. Mintha válaszolt volna az érzéseimre. Egyre több jel jött. Egyre többet fejtettem meg a jelek közül. És jöttek a jelek, vezettek előre. Talán a múltam, talán az érzékenységem segített nekem. Azt, amit tapasztaltam, szavakkal nehezen lehetett volna körülírni. Tudtam, hogy valami hihetetlen dolog történt velem.

Egyre csak arra gondoltam, hogy ez a ház több egy élettelen épületnél. Vagyis eleinte csak eljátszottam azzal a gondolattal, hogy rátaláltam a gyerekkori álmomra, az élő házra. De aztán olyannyira hatalmába kerített ez az álom, hogy teljesen szórakozottan jöttem-mentem a lakásban. Egyre csak ez járt az eszemben. Az a barátnőm persze, hogy észrevette, és féltékeny is lett arra, ami a hatása alá vont. Akármi is volt az ábrándozásom tárgya, a hozzá való viszonyomból vett el valamennyit.

Én meg persze, hogy tagadtam, hogy lenne bennem valaki. De éreztem, hogy árad el bennem az a régi érzés. Egyszerre csak úgy éreztem, hogy megtörtént. Ott volt bennem, felsejlett valami igazán nagydolog lehetősége. Egyszerre csak végigfutott bennem, hogy megérkezett a csoda. Majdnem elájultam attól, hogy amit gyermekként kigondoltam az élő házról, megvalósult.

Hirtelen egy kerek élet, vagyis a befejezettség érzése lett úrrá rajtam. Érdekes volt arra gondolni, hogy én mindig is másképp láttam mindent, mint a mellettem élő emberek. Bár lehet, hogy ők is úgy látták a dolgokat, ahogy én, csak nem merték bevallani maguknak. Újra igazi nagy felfedezőnek gondoltam magam. Arra gondoltam, hogy egyesek felderítettek dolgokat, és a többiek, csak később fedezték fel azt, amit a felfedezők már korábban felismertek.

Elképzeltem, hogy felfedezésem hatalmas karriert futott be. A házakat, gyerekként, élőlényeknek képzeltem el. Most újra abban kezdtem hinni, hogy ez a ház, valahogy élővé változott.

Az élettelen anyag egyszer csak élő lett. Azzal érveltem magamban, hogy minden test lényege a változás. És, hogy miért ne élhette volna át a ház a fejlődés folyamatát ásványokon, nővényeken, az állati formákon keresztül? Lehet, hogy ez a ház végigment a világ teremtődésének útvonalán.

Eszembe jutott az is, hogy régebben olvastam az élet keletkezéséről. Arról szólt az az írás, hogy az élet megszületése matematikai szempontból elkerülhetetlen volt. A tanulmányban az is benne volt, hogy az anyag bizonyos körülmények között mindenképpen létrehozta az élet kialakulásához szükséges feltételeket. Hétköznapi példával szemléltette ezt: ha egy csésze kávét magára hagytunk egy szobában, a szoba levegője és a kávé hőmérséklete minden esetben kiegyenlítődött, a kávé kihűlt, a szoba pedig addig melegedett, amíg azonos nem lett a hőmérsékletük. A tanulmány írója szerint, ha az anyag elég hosszú ideig volt a napfényben, adott volt a végeredmény.

Arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha a molekulák kusza halmazából itt is élőlény jött létre. Arra gondoltam, hogy soha sem volt éles az élő és élettelen anyag közötti különbség. És felelevenítettem az élő házról szőtt régi gondolataimat. Egy olyan épületet képzeltem el, amelyik értette és érezte azt, amit a benne lakó érzett, és alkalmazkodott is hozzá.  Állandóan ezen járt az agyam. Éjjelenként, ha mégis lefeküdtem, egyfolytában ezen gondolkoztam.

12. reggel az ágyban

És ha elkövetkezett a reggel, nem változott semmi. Ugyanez az álmodozás a folytatódott. Ébren is mindenféléről álmodoztam. 

Jó volt álmodozni, Jó volt képzelegni. Ébredés után élvezni, hogy hol is vagyok. Jó volt a házra, a házamra gondolni. Jó volt, hogy ha rá gondoltam, akkor nem kellett félelmetes dolgokkal birkózni. Nem kellett az élet rövidségére, az egyre jobban fogyatkozó napokkal, a valamikori végemmel foglalkozni. Persze, hogy előfordult, hogy léket kapott az az égszínkék buborék, amivel körbevettem magam, és a legváratlanabb pillanatokban tört rám a halálfélelem és a kétségbeesés. Hiszen újra és újra megérintett az a gondolat, hogy én is csak ideiglenesen voltam egy olyan világban, ami mindig is ideiglenességében létezett.

Aztán az volt az erre következő gondolatom, hogy ő ott volt velem. Ott voltam benne. És bár nehezen vallottam be magamnak, de mégis csak úgy éreztem, hogy mostanra véglegesen felszabadultam minden megkötöttség, mindenfajta kötelesség alól.

Nem akaródzott felkelni. Élveztem az ágy melegét. Úgy éreztem, ennek az ágynak a magzata vagyok. Hasra fordultam, és éreztem a hasamon a körülöttem levő anyag finomságát, finom érintését. Látszólag ágy volt ez a hely, látszólag lepedő volt az anyag, valójában a létben lubickoltam. Születés előtt voltam. Összegömbölyödtem, majd kinyújtózkodtam. És amikor megmozdultam, az ágy is velem ringott. És vettem, amit mond, amit üzen a rezdüléseivel nekem. És a rezdüléseit lefordítottam a saját nyelvemre. Oda-vissza utaztam önmagam, és az engem befogadó anya-ágy között. És, persze, egyre tágítottam az engem körülvevő szivárványos burkot. Előbb az ágy, aztán a szoba, a szobakörül a ház, majd a szépséges világ ragyogott fel bennem.

És jó volt lenni. .Élveztem, hogy vagyok. A teljességnek, az egyensúlynak, a kiengesztelődésnek az ujjongó egybeolvadásnak mindaddig sohasem sejtett érzését éltem át. Végre, legalább egy kis időre, szerettem is magam. Arra gondoltam, hogy ajándékban részesültem. Úgy éreztem, hogy ezért jó volt megszületni, ezért érdemes volt élni.  Visszamenőleg is boldog voltam. A boldogság volt az, amit sikerült kifaragni az időből.

Vajon meddig leszek még? A nyelv felszínén suhant át a kérdés. A ki nem mondottat a hátára vette. Azt suttogta: búcsúzom. Vajon elszakadhattunk-e a magunktól, ha közel se kerültünk hozzá? Elveszíthetünk-e valakit, aki igazán nem is birtokoltunk? El szakadhattunk-e a világtól, ami soha nem is volt a miénk?

A szembe levő falon sorakozó könyvek, amikor rájuk pillantottam, felragyogtak, fényesebbek lettek és mélyebb értelemmel bírtak. A sárgásbarna könyvek, a szürke borítójúak, és fehérgerincűek villantak fel egymás után. Némelyik színe olyan erősen világított, mintha azért kiáltozott volna, hogy felhívja magára a figyelmemet. Úgy éreztem, hogy a beléjük szorult történések kiszabadultak, és sebesen áramlottak felém.

Olyan volt mintha megérkezett volna a segítség, túlfelől. Mintha egy kéz kinyúlt volna az irányomba, Mintha bizonysággá lett volna a túloldal, az, hogy oda át lehetett jutni. És az is, hogy onnan megérkezhet belénk mindaz, ami látszólag csak odaát értelmezhető.

Megrészegítő mámor kapott el. Ebben a bensőséges belső melegben, élveztem a találkozást. Égy észrevétlenül létező, és a mindig távol levő kölcsönösen átjárták egymást. A felvillanyozó felismerés, és az önmagát kiteljesítő kilépés boldogsága egyszerre járt át. És képtelenség volt eldönteni, hogy mi jött át onnan, és mit képzeltem én át oda, magamból.

Nem tudtam eldönteni ő lett-e az enyém, vagy én lettem az övé? Egy dolog azonban megkérdőjelezhetetlenné vált. Itt volt, itt létezett körülöttem ez a gyönyörű lakás. Benne volt, egy csodálatos házban. Az én házamban. Csak hevertem ott. Éltem és élveztem ezt a velejéig boldog működést.

Igazán szép nyárvégi napra ébredtem.  Nyújtózkodtam az ágyban, és az elmúlt napokon gondolkoztam. Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha ez a nap soha sem múlna el. Élveztem a napot.  Beletartottam az arcom a fénybe. Élveztem, ahogy elérte az arcom, és fürdethettem a meleg napfényben. Ez a késői napmeleg olyan volt, mint valamiféle utolsó ámulat, az utolsó édessége az életnek. Átadtam magam ennek a pillanatnak. Jó volt, hogy nem kellett sehova se mennem, hogy a mindennapom ünnepnappá vált.

Feküdtem az ágyban. Néztem a kivilágosodott falakat, és arra gondoltam, hogy mindig is ezt akartam, megélni, átélni ezt a közelséget. Úgy éreztem, hogy elfogadott engem. Érhetett-e ennél nagyobb öröm? És nem érdekelt, hogy véletlenül kerültem-e ide. Nem érdekelt, hogy véletlenül történt-e meg ez az élővé változás, vagy valaki megcsinálta azt, amit én valaha elképzeltem. Úgy éreztem, hogy átsugárzott ebből az élőségből valami még a bútorokon is. Élveztem a gondolataimat. Élveztem azt, amit éreztem.

Az egyik ott kezdődött, ahol a másik végződött. Minden pillanatban elfelejtettem az előzőt. Miközben átéltem ezt, szinte megállt az idő. Persze, hogy ment előre, vagyis volt ez a lélegzetelállító szakadatlanság. De vele párhuzamosan, ez a mámorosság megállította ezt a feltartóztathatatlan múlékonyságot. Éreztem, hogy magába szippantott ez a megfoghatatlan vonzerő, az, ami házból áradt. És összekapcsolódtam vele a boldogságnak abban a hirtelen csodaszerű rohamában. És hagytam, hogy mélyen megérintsen valami. Nagy érzésekre vágytam. Vagyis valami olyan lázas, boldog érzésre áhítoztam, amit tizenhét éves koromban éreztem, akkor, amikor először viszonozták vágyaimat. Akkor és ott újra ott volt bennem a vágy. Újra örültem az életemnek, hogy még voltam, hogy volt minek örülni. Örültem annak, hogy ezek szerint megmaradt bennem a szomjúság, a vágyódás a különleges, nagyszerű dolgokra. Hittem abban, hogy elért egy sugallat. Ezt próbáltam követni. Úgy tekintettem az életemre, hogy az egy nagyobb erőnek lett az eszköze. Azt gondoltam, hogy én sohasem számítottam. Ezért is igyekeztem ráhagyatkozni arra, amit most felismertem. Át kellett adnom az életemet, feltétel nélkül, neki.

Még egyszer fellángolt bennem az élet. Azt mondogattam magamban, hogy miért ne álmodhatott volna, még utoljára, egy nagyot valaki, akár egy öregember is, aki az életéből már jó ideje kifelé tartott? Ráadásul, ebben a pillanatban, nem is éreztem öregnek magam. Egy kicsit még sajnáltam is, hogy csak életem utolsó szakaszában találkoztam ezzel a csodával. Ott volt valami, ami az enyém volt. Még akkor is, ha nem nyúlhattam hozzá. Hozzám tartozott. Hozzá tartoztam, még akkor is, ha tudtam, hogy soha sem lehetett az enyém. Szerelmes voltam. Beleszerettem abba a gondolatba, hogy valami nagydolog történt velem. Mindig is ilyen nagy érzésre vágytam. Szeretni szerettem én mindig is, és szerettek engem is, de igazán nagy érzést, ha éreztem is, a legutóbbi időkből nem tudtam felidézni. És most itt volt.

Vagyis játéknak indult, ám ez az egész képzelgés halálosan komoly lett. Belelovaltam magam. Egyre csak az általam észlelt jelenségeken járt az eszem. Egyre csak a házra gondoltam. Elképzeltem, hogy megértett engem. Sőt, vágyott rám. Vágyott a vágyamra. Úgy éltem meg, hogy bár sokan lakhattak itt, és az új lakásomban is sokan lakhattak előttem, de talán senki se volt olyan lelkes lakója, mint én. Azt gondoltam, hogy számára én voltam az igazi. Egyszerűen nem tudtam ellenállni ezeknek a gondolatoknak.

13. gyerekkori elképzelések

És újra meg újra felidéztem azt a nagy álmot, amit valamikor, gyerekként, majd később, ifjú építészként dédelgettem magamban. Ó, mennyit képzelegtem én, titkon, egy élő házról.

Persze, hogy nem mertem erről senkinek se beszélni. Képzeletemben, egy majdani világban meg is valósult ez a ház. Rengeteget rajzoltam, és jegyzeteltem is róla, annak idején. Előkerestem az akkori jegyzeteimet, és meg is találtam az élő házról szóló írásokat. Az volt az érdekes, hogy valahogy pont olyanokat olvastam ki, amilyeneket ebben a házban tapasztaltam. A régi írás elolvasása után még inkább úgy éreztem, mintha megvalósult volna a valamikori álmom.

14. barátnőm és a ház

És máris soroltam magamban azokat a jelenségeket, amiket a lakás átalakítása előtt és közben tapasztaltam. Úgy tűnt, hogy a ház eleinte mintha nem viszonozta volna ezt vonzódást. Olybá tűnt, mintha berzenkedett volna a beköltözésem ellen. Előbb a régi bútorok elszállításával volt baj. Aztán eltört egy vízvezetékcső a fürdőszoba falában. És egy darabon teljesen átázott a fal. Le kellett verni az új csempét. Ki kellett tisztítani egy darabon a falat, a javítás után.

Szóval a falban egy nagy lyuk keletkezett. Nem lehetett azonnal betömni a lyukat. Ki kellett szárítani. Sokszor néztem dühödten arra a lyukra, ami ott éktelenkedett a fal közepén.  Ha rátévedt a tekintetem, nagyon zavart, hihetetlenül terhes lett számomra. Be akartam tömni. El akartam tüntetni azt a lyukat. Ám az a barátnőmmel való vitatkozás ötletet adott nekem.  És megtréfáltam az én drága, féltékeny a barátnőmet.

Írtam egy szerelmes levelet a háznak.  Azt írtam, hogy tetszik nekem. És a szerelmes levelemet beledugtam ebbe a lyukba. Egy kicsit szégyelltem magam miatta. De közben vigyorogva gondoltam az elképedésére. Ám én képedtem el. Mert miután megtalálta és elolvasta a szerelmes levelem, a ház nevében válaszolt nekem. Ez a levél csak egy játék volt a nevetséges szerelemféltésével. Vagyis játéknak indult, aztán halálosan komollyá vált, és haragot, veszekedést hozott a számunkra. Mert bármennyire is csak játék és képzelgés volt a levélváltás, tényleg különleges viszony alakult ki köztem és a ház között. Egy ideig kételkedtem a józan eszemben. Aztán odahagytam a józan gondolkozást. És ha választanom kellett az a barátnőm és a ház között, az utóbbit választottam.

Valójában nem tudtam magamnak elmagyarázni azt, hogy hogyan is találhatott egymásra két egészen másfajta lény, egy ház és egy ember. És azt sem, hogy hogyan is viselkedhetett másképp egy ház, ha velem volt a barátnőm, és akkor, ha éppen elhagyott engem.

Mert ha nálam töltötte az éjszakát, néma volt a ház. Ha velem volt, egy aprócska reccsenés sem zavarta meg a csendet. De ha éppen elhagyta a lakást, recsegett, ropogott a székektől az ágyig minden. Szóval másképp viselkedett, ha kettesben voltunk, és másképp, ha egyedül voltam. Amúgy én is másképp viselkedtem, ha egyedül maradtam vele. És el kellett volna magyaráznom neki, hogy az a barátnőm nem a felségem, és hogy nincs köztünk semmi, csak a régi barátság, és ő csak rendességből, meg talán megszokásból segít nekem.

15. egy álom

Mert a barátnőm újra és újra jött segíteni nekem. És újra és újra a szemrehányásait kellett hallgatnom. Egyre jobban nyomasztott a jelenléte, a segítsége. Erre gondolva, egy kissé el is romlott a kedvem.

Az egyik este, addig törhettem a fejem valamiféle végleges megoldáson, míg végül belealudhattam a nagy gondolkozásba. És, persze, nyomasztó eseményeket éltem át. Álmomban a barátnőm azt állította, hogy nem csuktam be jól a szemem. Azt mondta, hogy ő hétszer is megpróbálta lehúzni a szemhéjamat. De a szempillám beakadhatott valamibe.   Szóval nem zárt a szemem, és ez lehetett az oka annak is, hogy kétes alakok jöttek át a fejembe. Aztán az a barátnőm kutyája telepedett a lábamra. Nagyon nehéz volt, ezért lerugdostam magamról.

Ekkor egy félméteres emberalakot pillantottam meg. Rákiáltottam. Mire a törpe eltűnt a szekrény alatt. És amikor megnéztem azt a helyet, ott teljesen kiégett a padló. Aztán ahogy közelebb mentem, nyikorgást hallottam. Egy furcsa alak tűnt fel. Azt mondta, hogy ő, mint az a barátnőm új barátja, az a barátnőmért jött. Többször is rákiabáltam, de nem állt meg. Nem szólt egy szót sem. Nem adott semmiféle magyarázatot arra, hogy hogyan is került oda. És egyre közelebb jött, és egyre nagyobb lett. Egy nagy fekete tömeggé változott. Egy nagydarab nő volt. Rám ült, és én majdnem megfulladtam alatta. De végül is sikerült magamról őt is lerúgnom. És itt valóban rúgtam is egyet, így szabadultam meg tőle, meg persze az álmomtól is.

16. a hetes számról

Erre ébredtem.  Akkor már egy hete velem élt a barátnőm. Állandóan zsörtölődött, de nem volt kedve haza menni. Amikor erre a hétre gondoltam, eszembe jutott a hetes, ez az egyre inkább hozzám tartozó szám. És újra végigpergettem magamban, hogy miket tudtam erről a számról. Az első gondolatom az volt, hogy a hét csak eggyel és önmagával volt osztható. Na, ebben az új helyzetben eljátszottam a gondolattal, hogy ennek a háznak én lettem ez az egy. Aztán egy verssor is felbukkant az emlékeimből, ami a hetedikről szólt. Egyre csak azon törtem a fejem, hogy ki írta?  Sehogy sem jutott az eszembe. Egészen belevörösödtem az erőlködésbe és abba, hogy én lettem a kiválasztott. Még mindig ágyban voltam.

17. egy délelőtt

Időközben eltelt a fél délelőtt. Elkerekedett szemmel néztem körül. Változatlanul besütött a nap az ablakon. És továbbra is ragyogott a napfényben a szobám.  És akkor eszembe jutott az, amit az álmom előtt gondoltam, és egyszeriben visszatért belém az öröm. Kiugrottam az ágyból. Tele voltam tetterővel. Különös létállapot volt.  Mintha most kezdődött volna az életem. Mintha újjászülettem volna. Elkapott az életizgalom. Ünnepeltem. Boldognak éreztem magam. Bár, ha az álmomra gondoltam, akkor nem voltam az.  Ám mégis úgy éreztem, mint aki még sosem élt, mint akinek az élet kalandjában sohasem volt része, és most megadatott neki. Kitártam az ablakot. 21 fokot mutatott a kinti hőmérő.

Nagyon élveztem, hogy még előttem volt egy hosszú és szabad nap. Akármivel foglalkozhattam volna. De csak ez a ház érdekelt. Ez uralta az életem. Volt egy pesti házakról szóló könyvem. Ez a ház is szerepelt benne. Utána olvastam a ház múltjának. Aztán többször is lementem a kertbe. Körbejártam a házat. Minden oldalról lefényképeztem. Képeket raktam ki a falra. Papírmodellt készítettem. Nem akart sikerülni. Újra és újra elvált a ragasztás. Elhajlott, szétesett. De én nem adtam fel. Újrakezdtem. Igazi megszállottság kellett ehhez. Mert néha azért rám tört egyfajta lelkiismeret furdalás. Ilyenkor úgy éreztem, hogy elherdáltam azt a kevéske maradék időt, ami még nekem adatott.

18. egy délután

Észre se vettem, hogy lassan délután lett. Újra és újra végigéltem a megpillantását a háznak. Élveztem, amikor újra meg újra arra gondoltam, hogy mennyi finomság és milyen nőies varázs áradt ebből a házból. Elképzeltem, hogy mindketten híresek lettünk. Ő az életével, én a felfedezésemmel. Ott álltam az éljenzők karéjában. Ott álltam a dicsőségtől ragyogva. Igen, én fedeztem fel őt. Csak nekem volt szemem ehhez. Előre menekültem a kétségeim elől. Egyre csak azt kérdeztem magamtól, hogy miért rohanok annyira előre?  Hiszen ott elől, mi más várhatott rám, mint a halál. Mit számított a dicsőség a halállal szemben?  Egy tiszteletreméltó öreg szerepét is választhattam volna. Ez is egy lehetőség volt. De nem, én inkább a hősszerelmes szerepére vágytam. Épp azon gondolkoztam, hogy miért nem ment nekem ez az őszszakállú, kedvesen mosolygó öregember-szerep, amikor kopogtak.

19. a Tóth

Kimentem az ajtónk elé, és megláttam az első emeleti lakót, a Tóthot. Azt mondta, hogy a házbeliek nevében jött fel, hogy üdvözöljön. És ezt követően érdekes párbeszéd zajlott le közte és köztem. Mint mondta, többen is értetlenkedtek az ideköltözésem körülményei miatt. Hallották a furcsa történetemet. Mintha valamiféle különleges viszonyt is emlegetett volna a házzal kapcsolatban. Szóval, ott álltomban már-már vallomásra szántam el magam. Azt hiszem, tétován valami olyasfélét mondtam, hogy az egyik nap furcsa jeleket vettem észre magamon és a környezetemben. De hogy mit jelentettek ezek a jelek, eleinte nem tudtam. Azt mondta erre a Tóth, hogy valakik nyilván a tudatomban rejtették el a megfejtést. Onnan kellett volna felszínre hoznom. És itt nyeltem egyet. Az élő ház gondolatáról akartam beszélni, de végül csak annyit sikerült kimondanom, hogy valamit furcsa dolgot sikerült felfedeznem, valami olyat, amit gyerekkoromban megjósoltak.

De nem fejezhettem be azt, amit mondani akartam, mert a Tóth közbevágott. Szinte megkímélt az igazi vallomástól. Az elmondottakhoz azt fűzte hozzá, hogy ha ez így volt, akkor én jóslatot teljesítettem be, és hogy ő olvasott arról, hogy ma is voltak titkos őrzők. Lehet, hogy én voltam az. Jól esett a magyarázata. Megerősített mindent, bennem, azzal, amit mondott. Olyan jó volt, hogy ő is azok közé tartozott, akik nem ragadtak bele a kicsinyes szürke hétköznapokban. Olyan jó volt, hogy ő is, ahogy különben egyre többen hittek egy sokkal gazdagabb valóságban. Hiszen olyan szépen, olyan emelkedetten beszélt arról, hogy mindig is voltak a tudásőrzők. Ők voltak a hagyomány fenntartói. Azt felételeztem, hogy most nekem kellett újra felfedeznem azt, amit ők tudtak. Én lettem a feltárója annak a helyzetnek, ami a titkot tartalmazta. Aztán még arról mesélt, hogy régebben nőszellemek őrizték a jeleket egy megjósolt időpontig.

Aztán még arról is szó esett, hogy ő az ideköltözésemet előre tudta. Először az angyal kártyán kapott jelzést, hogy látni fog engem. Kivetette neki egy nő.  Az biztos, hogy furcsa jelek jelentek meg neki az egyik napon. Valaki telelehelte azt a szobát, ahol tartózkodtak a múltkor. És ez párássá tette az ablakot. És ezt a párásságot arra használták fel a szellemek, hogy írjanak neki.  Akkor már sejtette, hogy fontos feladat miatt költözhettem ide. Persze, hogy többen próbálták lebeszélni erről.  Sőt az életfeladatomról is megoszlott a vélemény. Az, hogy ide költöztem, nagy vitát kavart a házban. De ő már akkor tudta, hogy nem tehettem mást. Szóval, hogy nem véletlen ez az egész.

20. szabadkozás barátnőmnek

Amikor bementem a lakásba, egyre csak ezen járt az eszem. És, persze, az a barátnőm megint megorrolt rám. Mert őt láthatóan elkezdte dühíteni az, hogy ennyire odalettem megint valamiért. Egyre csak sóhajtozott, és újra meg újra azt kérdezgette tőlem, amúgy magától is, hogy miért hozott engem ennyire lázba ez a ház.  Aznap többször vitatkoztunk ezen, mint a régi szép időkben.  Én az egyik alkalommal azt a példát hoztam fel neki, amiről akkoriban olvastam egy újságban, hogy egy présgép szerelmes lett egy munkáslányba, és a lány viszonozta a szerelmét. Aztán meg azt magyaráztam el, hogy bizonyos szempontból az embert is gépnek tekinthettük. Hiszen sorozatban gyártotta, mintegy sokszorosította azokat a gondolatokat, amiket betápláltak neki. És megemlítettem azt is, hogy ő is mindig annyira oda volt könyvekért, hogy egyfolytában ágyba vitte őket. És hogy minden este beléjük költözött. Aztán arról is beszéltem neki, hogy milyen szerelmes volt a kutyájába.  Ha jött, mindig hozta magával. És hogy ez a dög állandóan ott feküdt az ágyamon. Úgy kellett lerugdosnom. Egyfolytában morgott. Nyilván, hogy ő is féltékeny volt rám. Na, én is morogtam. Legfőképpen magamra voltam mérges. Mert nem tudtam meggyőzni az a barátnőmet.

21. a ház féltékenykedése

Ráadásul, a vele való vita nyomán, a ház is, valahogy, megkergült. Mintha a ház, meg a barátnőm rokonlelkek lettek volna. Mintha az én mindig is féltékenyeket választottam volna. Hiszen nem csak a barátnőm lett féltékeny rám, a ház is. Mert ha egyszer is elfelejtettem, és nem mentem körbe a lakásba, és a nem simogattam végig a falakat. Egy idő után valami el kezdett zúgni, recsegni a lakásban. Valami elviselhetetlen bűz kezdett el terjengeni a szellőző aknában.

Olyan is előfordult, hogy megdicsértem a barátnőmet, mondván, hogy milyen finomat főzött,  egyszer csak elkezdett folyni a csap és  füstölt az olaj amit ott felejtett a gázon. Aztán amikor arra kért a barátnőm, hogy mossam meg a hátát, alig, hogy beléptem a fürdőszobába a lefolyóból felbugyborékolt a bűzös szenny lé. Alig tudott kimenekülni, szegény kimenekülni. A fürdőszobát valósággal elöntötte a feltörő piszkos folyadék.

Tudtam, hogy ő az. Mintha idegességében hányt volna. Mintha megpróbált volna megszólalni. De másképp ez nem sikerült neki. A vájatokból, halk szörcsögés kíséretében felbugyborékolt a víz. Mintha a ház fuldoklott volna. Mintha belészorult volna a levegő. Bűzt büfögött ki magából. Kis buborékok bugyogtak fel a víz alól. Újabb és újabb bugyogás követte egymást. Mintha azt bugyogta volna fel, hogy nem bírom ki nélküled.

Mintha egy fuldokló utolsó buborékjaival kért volna segítséget tőlem. Mintha ebben a bűzlő bugyogásban egy végső erősfeszítés testesült volna meg. Arra gondoltam, hogy nem kétséges, szólni akart hozzám, de nem kapott levegőt, mert elönthette mindaz, ami eltömítette.

Elrohantam a WC pumpáért, és el kezdtem pumpálni a lefolyót, és egyszer csak pumpálás közben halk cuppogást hallottam. Olyan volt, mintha valaki nyöszörgött volna. És ekkor, még nagyobb erővel, folytattam a pumpálást.

És pumpáltam és pumpáltam. Nem hagyhattam abba. Kitartásra biztattam magam. Reménykedtem, hogy segíthetek rajta. A lefolyó kis rácsát is leszedtem, és én tocsogva a feltörő koszos lében, a megnyíló sötét lyuk szájára tapasztottam a kis a gumiharangot, és nyomkodtam, ahogy csak bírtam. A nyomkodástól, a lefolyó olyan hangokat adott ki magából, mintha nyögött volna, és artikulálatlan locsogással könyörgött volna a tevékenységem további folytatásáért. Aztán úgy éreztem, mintha az eltömődött lefolyó lassan mintha engedett volna a pumpálásnak. Bár a fürdőszobát elöntő szennyes létől még erősebb lett a bűz. Nyomtam és nyomtam. És egy idő után, már csak a saját lihegésemet hallottam.

És eljött az az idő is, amikor már csak az egyre gyorsuló szívdobogásomra tudtam figyelni. Beleizzadtam a nagy erőlködésbe, de a pumpálást nem hagytam abba. Előre görnyedve nyomtam, ütöttem a lyukat. Aztán, amikor már nem bírtam tovább, és egy pillanatra kiegyenesedtem, megszédültem, vagyis megtántorodtam. A fürdőkád peremét kaptam el. Csak a szerencse mentett meg, hogy megint elájuljak.

Erős fájdalmat éreztem a karomban, a mellemben. Le kellett tennem a pumpát. Nagyon elfáradtam. Muszáj volt pihennem egy kicsit, hogy enyhüljön a fájdalom bennem. Összeszedtem magam és felálltam. Elindultam a szobába, hogy egy kicsit megpihenjek. Szinte ájultan rogytam bele újra a karosszékbe. Még mindig lihegtem. Ahogy ott elterpeszkedtem a fotel öbléhez döntve a hátam. Hirtelen a fotel rázkódott egyet alattam. Valójában én rángatóztam. A comb és a farizmom ugrálását éreztem. A lábam magától mozgott. Önkéntelenül rúgtam egyet.

Eleinte nem is értettem mi a baj. Végigkopogtattam a csöveket. Elemlámpával néztem végig a lakás rejtettebb zugait. Feltúrtam a kamrát, a szekrényt, a fiókot. Benéztem az ágy alá.  De aztán egyre többet durcáskodott. Egyre hidegebb lett a kapcsolatunk. Vagyis nem az történt, mint a mesében. Nem úgy alakultak a dolgok, hogy boldogan éltünk, amíg a halál el nem választott minket.  Mert hamarosan megértettem, hogy ő is, mint a barátnőm belém kapaszkodott.

És ha rövid időre, úgymond, magára hagytam, mire visszaértem teljesen magán kívül volt. Ilyenkor, ha hazaérkeztem, rohannom kellett az ablakokhoz, szinte fel kellett tépnem mindegyiket, mert a lakásban elviselhetetlen csatorna-bűz terjengett. Már az elindulás előtt, ha készülődtem, elkezdett sóhajtozni. Szinte pumpálta, lökte ki magából a csatorna-bűzt.  És mire megérkeztem, orrfacsaróan büdös, áporodott szag terjengett a lakásban. 

Egyre többször éreztem azt, hogy a ház úgy viselkedett, mint a barátnőm. Vagyis elkezdett féltékenykedni. Egyre többször történt meg az, hogy ha nem én engedtem vizet a kádba, egy pillanat alatt olyan párás lett a fürdőszoba fala, mintha megizzadt volna attól a kapcsolatom gondolattól is.

Előfordult, hogy a barátnőm zuhanyozása nyomán sírni kezdett. Patakokban folyt le a víz ott is, ahova nem fröcskölődhetett egy csepp sem. Az állandó nedvesség nyomán több helyütt is kivirágzott a fal. Penészes lett. Először csak tüsszögni kezdtem tőle. Aztán allergiás lettem. Eldugult az orrom. Kiütések jelentkeztek rajtam. Aztán, amikor egy kicsit erősebben meghúztam a fregolit, kiszakadt a falból a csiga. Mintha mérgében kiköpte volna, dühében.

És nem olyan sokára már az is előfordult, hogy amikor el akartam menni, nem akart kiengedni. Én legalábbis ezt éreztem. Látszólag az történt, hogy többször is beszorult a bejárati ajtó. Összeszűkült, mintegy magába zárt a lakás. Vállal kellett nekimenni. Akkor is csak egy résnyire nyílt meg, és csak azon tudtam csak kicsusszanni. Aztán, egy másik alkalommal a kulcs tört bele a zárba. Telefonon lakatost kellett hívatni, hogy kiszabadítson engem. És ő is csak nagy nehezen tudta feltörni a zárat. És ha mégis csak elmentem, visszatérve azt éreztem, hogy ez a valamikor oly kedves ház megjátszotta a sértődöttet. Hidegen nézett vissza rám. Mintha undorában vedlett volna. Pergett a falról a festék. olyan volt mintha hámlott volna.

Újra depressziós lettem. Eleinte csak a ház szeretnivalóságát kérdőjeleztem meg. Aztán nem sokára már megrendülni látszott a hitem, az élő házban is. Azzal vádoltam magam, amivel az a barátnőm is, hogy amit a házról gondoltam, az csak álomkép, ábránd, mese volt.

Én csak megszemélyesítettem ezt az épületet.  Csak gyerekként hittem ilyenekben. Persze, hogy felnőttként is álmodoztam, de mindig erősebb volt a józan eszem.  Arra gondoltam, hogy az öregedő agyam is másképp viselkedett, mint a friss és fiatal elődje, annak előtte. Nyilvánvaló volt számomra, hogy túlságosan is belelovaltam magam ebbe a furcsa kapcsolatba. Vagyis abba, hogy él és érez a ház. Dühöngtem, és szidtam magam. És szidtam az a barátnőmet is. És újra meg újra összevitatkoztam vele. Mert, persze, azért reménykedetem is. Arra gondoltam, hogy a jeleket rosszul láttam. És megpróbáltam megerősíteni az odaköltözésem és az ottlakásom örömeit.

És ezt meg is mondtam neki. Emiatt aztán egyre többször veszekedtünk is. Ő nőkre gyanakodott. Hiába mondtam azt neki, hogy ha nem tudtam aludni, és a házzal varázsoltam el magam. Ő, persze, nem akarta elhinni, hogy véget vetettem a kalandoknak. Számára már a lakáskeresésem is egyfajta kalandvágy volt.  Szerinte direkt nem találtam megfelelőre, hogy eljárhassak.

22. születésnapi meglepetés

Szóval szeretetből vádolt, veszekedett, és szeretetből szervezett nekem egy meglepetés bulit a lakásában, a hetvenedik születésnapom alkalmából. El is felejtkeztem erről a nevezetes dátumról. Jobban mondva, szerettem volna elfelejtkezni.

Ám, amikor hazatértem, nagy vendégsereget találtam otthon. Láthatóan meghívott mindenkit, aki még élt, akiket valaha szerettem.  Rengetegen voltak. Nem is tudom, hogy hogyan fértek el abban a lakásban.

Ment az éljenzés. Jött a torta. a Pezsgő pukkanások. Aztán arra kértek, hogy beszéljek a múltamról. És én elkezdtem beszélni arról, hogy mi minden történt velem régen. Összefoglaltam azt, amit mögöttem hagytam. Belekezdtem, és meséltem. Egyfajta időutazás volt ez. Egyfelől a múlt megidézése; szellemidézés, tetemrehívás, tanúságtétel, vagyis emlékezés. Másrészt, titkon, a jövőből néztem vissza a régmúltba. És fordított irányba pergett le bennem az idő. Észre se vették, hogy az ember előretekert, aztán hátra, felgyorsított, lelassult és megállt, majd mindent megismételt. Az én időm soha nem volt egyirányú. Az egyenletes hömpölygést soha sem ismertem, A jelen, régmúlt és közelmúlt már régen felcserélődött és összekeveredett bennem.

Amúgy nem volt nehéz dolgom. Ott volt bennem egy emlékező. Belém építették És attól fogva, hogy elkezdtem visszamenni, Minden múlttá vált. Vagyis úgy volt meg, hogy valójában elveszett. Meséltem én, de nem mentem át oda. Itt maradtam, mint mesélő. Vagyis igazából máshol jártam. A jövőben. Automatára kapcsoltam, és ment mese. Élvezték. Élveztem, hogy nem kellett a történettel törődnöm, hiszen az készen volt az már régen.

Egy ilyen esten mi mást történhetett volna? Ment az időutazás. Automatára kapcsoltam beszélőkémet. Valójában én magamban más se csináltam, minthogy mesélés közben különböző idők és terek között lavíroztam. És ami igazán fontos volt a számomra, arról egy szór  sem szóltam. Nem akartam arról a csodáról beszélni. Azt a bizonyos csodát még egyedül akartam megélni. Még egyedül akartam birtokolni. Féltékenyen és irigyen őriztem azt, ami látszólag jó volt. Jól akartam járni.  És ha ebben a pillanatban, mintegy átmenetileg, nem sikerült boldognak lenni, akkor kiegyeztem kevesebbel is. Tudtam, hogy ez nem sokára megváltozik. Én voltam a nagy reménykedő, aki közben előadta a múltját.

Beszéltem valamiről, de közben ott semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy mindaz, ami eddig volt, az nem volt különösen érdekes. Talán nem is volt jelen idő, legfeljebb egy pillanatig, Én az biztos, hogy újra meg újra kiszakadtam abból, amiben voltam. A jelenből kiindulva haladtak visszafelé a gondolatok, oda, ahol a kicsiny, képlékeny és megformálatlan énemet már elnyelte a félhomály. Valójában, belül, a jövő idők felé haladtam, olyan lehetőségekig, amelyek benne rejlettek a jelenben.

Arra gondoltam, hogy legtöbb ember a legszívesebben múlt időben beszélt, mert nem akarta átélni azt, ami éppen volt. Csak azt tudták átélni, ami már elmúlt.  Csak az jött elő.  A hiányt élték át. Így aztán állandó jelenlétté vált az a múlt, amit senki se látott Élőkké váltak azok, akikkel már nem találkozhattak.

Könnyű volt beszélni nekik. Mindent kívülről tudtam. Ráadásul a jelenlevők életében, mint egy mellékszereplő sokszor jöttem-mentem.  Néha felidéztek. Csak úgy, mert valami eszükbe juttatott. És úgy tettek mintha boldogan hallották volna azt, amit hallottak Úgy tettek, mintha figyeltek volna De én se figyeltem arra igazán, hogy mit mondok. Hisz előre tudtam. Betanultam. Szótára volt azoknak a dolgoknak, amit mondani lehetett. És én mondtam és mondtam.

De közben eszembe jutott, hogy előző este láttam a tévében egy filmet. Tele lettem azzal a történettel, amit kitaláltak nekem. Sokszor fordult elő ez velem. Újabb és újabb történettel lett tele a fejem. És ha belém hatolt egy eseménysor, sokáig nem tudtam tőle szabadulni. Ott voltak a látott szereplők, az esetek, és nem engedtek el. Újra éltem ezeket a kitalált életeket. Arra kényszerítettek, hogy napokig rájuk gondoljak. Lassanként nem volt bennem semmi, ami az enyém lett volna. Talán csak a szemem, talán csak a nézésem.

Azok, akik a filmben szerepeltek, olyanok voltak, mintha valóságosak lettek volna. Tudtam én, hogy színészek ők, és csak eljátszották a szerepüket.  Tudtam én, hogy valaki megírta a szövegüket. Tudtam én, hogy betanultak valamit, amit úgy mondtak el, mintha öröktől fogva az övék lett volna. Olyanok voltak, mint én. Én is csak szerepeket játszottam. Készen kapott szövegeket cseréltem azokkal, akikkel egy kis jelenetben vagy valami ócska sorozatban véletlenül összekerültem. Arra gondoltam, hogy valaki megírhatta az én szövegemet is. Ugyan azt nem tudtam volna megmondani, hogy én kinek a forgatókönyve alapján gondoltam ezt. De olyan ismerősnek tűnt még az is, ahogy erre gondoltam.

Beszéltem.  De közben bennem is pörgette a filmjeit egy belső mozi. Újra és újra elém kerültek jelenetek, azokról, akik bennem voltak. Néha csak úgy előszedtem, megnéztem őket. Ott szerepeltek bennem azok is, akik már régen nem léteztek, csak az emlékeimben. Újra meg újra eljátszották bennem közös életünk egy-egy jelentét. A képzelet rám szabadította és összekeverte bennem őket, azokkal, akik sohasem léteztek. Tele voltam ködből és önámításból teremtett lényekkel. Ment a múlt mozija.

Meséltem ugyan, de akkor már bántott, hogy belementem egy játékba. Arra gondoltam, hogy az előbb még olyan boldog voltam, de ők előhozták belőlem azt a múltbeli valakit, a szomorkodót. Ez a valaki ott lakott bennem. És, ha kiengedtem magamból, akkor ő azonnal kizárt engem önmagamból. Ő volt az, aki eljátszott engem. Vagy az is lehet, hogy mégiscsak én voltam az, akit egy színész a szerepébe kényszerített. Egy olyan színészébe, aki eljátszotta magát, aki az ilyenkor szokásos szavakat szólaltatta meg. 

Meséltem. Ugyan mit tehettem volna?  Mindig is megfelelni akartam. Nem akartam kilógni a sorból.  Soha nem tudtam nemet mondani. Szidtam magamat, hogy mennyire igyekszem neki megfelelni, mennyire igyekszem jól szerepelni. Ment a semmi feltupírozása. Az előbb még jól éreztem magam. Az emlékezéssel majdnem sikerül őket és magamat is elkábítani. A majdnem sikerül nekik ebből a csodálatos jelenből a múltba csábítani.

Azzal mentegettem magam, hogy így sikerült elrejtőznöm a kíváncsi tekintetek elöl. Így sikerült észrevétlenné tenni azt a csodát, amire napok óta gondoltam. Mert valami nagydolog készült bennem és körülöttem. De még nem jött el az idő a drámai vallomásra. Még nem akartam felfedni mindazt, amire rájöttem.

Csak a vallomásom után szabadkozhattam volna, bevallva, hogy szerepeket játszottam. Azzal is mentegethettem magam, hogy nem is én, a szerepek játszottak engem. Arról beszélhettem volna, hogy miközben én egyéniségnek érzékeltem magamat, valójában én csak az én illúziója voltam. Ők, persze, másképp láttak volna engem. Igazolták volna a létem. Igazolt látvány voltam nekik így is. Néztek engem. Közönségem voltak. Velem lelkesedtek valakiért, aki helyettem volt ott. Kirángattak a boldog jelenből, és egy áljelenbe kényszerítettek.  

Oda, ahol ment a mesélés. Valójában már régen hamis emlékeim voltak. Olyan vélt múltbéli eseményeket meséltem el, amelyek a valóságban ki tudja, hogy hogyan is történtek meg. Az emlékezés, minden bizonnyal, jobbára kitalálásokat tartalmazott. Hasonlóan bántam a múlttal, mint ahogy egy regényíró tette, ha írt.

Nem akartam hazudni. De már ezzel a kijelentéssel is hazudtam. Mindenhol ez ment, ez a hazudozás. És tovább hazudtam. Hiszen még saját gondolatom se volt. Csak azt tettem, mint mindenki más.  Csak azt láttam, amit felkínáltak a számomra. igyekeztem kedves lenni, és soha sem azt mondtam, amit gondoltam, vagyis azt fogalmaztam meg, amit hallani szerettek volna. Azt akarták, hogy azt mondjam, amit mások is mondtak.  Olyanokat mondtam, ami jól esett nekik. Lelkesnek tűntem, hogy köztük lehetek. Úgy tettem, mintha jól esett volna, hogy felém fordultak.  Azt szerették, ha hitt nekik valaki, ha nem mondott ellent. Így azt mondhattak, amit akartak. Minden erőmmel azon voltam, hogy megfeleljek az elvárásaiknak. Mindenki, mindenhol, mindig ugyanazokat mondta, ugyanazokat hitte.  Nekem sem volt merszem mást hinni. De felmerült bennem, hogy mindaz, amiben hittünk, épp úgy nem volt igaz, mint az, amiben nem voltunk olyan biztosak, ami éppen, hogy hihetetlennek tűnt.

Beszéltem hát. Mindenki ugyanígy beszélt volna. Beszélni annyi volt, mint kijátszani a halált. Ez a soha véget nem érő, még a halál által is megakaszthatatlan, végtelen beszéd volt a sajátossága ennek a világnak. Sehol sem kezdődött el, és soha sem fejeződött be. És amikor nem beszélt, akkor is beszélt, mert leállíthatatlanul és örökké beszélődött. És ha én elhallgattam is, a beszéd folytatódott.

Aztán megkezdődött a búcsúzkodás. Csókok, ölelések következtek. Persze, az ember csak a fél arcát érintette oda a másik arcához. Vagyis csak félig voltam jelen a búcsúzkodás közben.

Egyszerre volt bennem a lejárt idő szomorúsága, a ki nem használt pillanatok miatti hiányérzet.  Ugyanakkor boldogan gondoltam arra, hogy bármennyire is megöregedtem, én mindig is csak egy kis fiú maradtam. Én változatlanul egy kis ábrándozó voltam a komoly felnőttek között. Miután elmentek, újra szabadnak éreztem magam és boldognak. És nem az este tett engem boldogabbá.

 

Amúgy az öregedéssel mér régen megbékéltem.  Néha éppen, hogy a szabadság érzését is jelentette nekem. Hiszen már nem között semmi. Nem kötöttek a kötelességeim. Azt tehettem, amire vágytam.

Ettől még, persze, búcsúzkodtam azoktól a dolgoktól, amik még örömet okoztak nekem. Igyekeztem kiélvezni még utoljára a jó ízeket, egy-egy harmonikus nap-kezdést, a meleg fürdővizet, és persze, azoktól is búcsúztam, amikre már régen nem kerülhetett sor.

Már rég vége volt a hetvenkedéseimnek. Számomra már csak az ábrándozás maradt. De a barátnőm továbbra is hülyeségekről faggatott. Szerinte, valakire újra ráindultam. Hiába is mondtam volna el neki, hogy néha minden ok nélkül merevedésem lett, minden bizonnyal a megnagyobbodott prosztatám miatt, nem hitte volna el. Szabadkoznom kellett volna. magyarázkodnom. Ehelyett káromkodtam.  és újra veszekedtünk.

És amikor nem bírtam tovább, azt mondtam neki, hogy szeretnék egy ideig egyedül maradni. Ettől, szegény, annyira dühös lett, hogy elrohant, és hisztérikusan rám csapta az ajtót. 

23. egyedül maradtam

Szégyelltem magam, de egyúttal meg is nyugodtam. Én valami nagy érzésre vágytam. Még utoljára. Ugyan soha nem fogalmaztam meg, de szerettem volna szépen búcsúzni az élettő.

Behúzódtam a kedvenc fotelomba, és feltettem egy másik székre a lábam. És így, ellazulva próbáltam átgondolni a helyzetem. Egyre csak akörül fogott az agyam, hogy én is csak ideiglenesen voltam egy olyan világban, ami mindig is ideiglenességében létezett. Aztán az volt az erre következő gondolatom, hogy lám, csak, egyedül maradtam.

Aztán meg az jutott el a tudatomig, hogy ő ott volt velem. Jobban mondva, együtt voltam azzal, akit nem is oly régen én választottam. Ott voltam benne. És bár nehezen vallottam be magamnak, de mégis csak úgy éreztem, hogy mostanra igazán és végelegesen felszabadultam minden megkötöttség, mindenfajta kötelesség alól. Most már teljes szívemből a ház felé fordulhattam.

És akkor újra elöntött az öröm. Hiszen ettől fogva csak vele kellett foglalkoznom. Teljes testtel és lélekkel adhattam át magam annak, amire annyira vágytam. Néztem az engem körülvevő falakat.  Mindegyiket szerettem, Már csak azért is, mert körülvettek, és mert megvédtek az emberektől.

Felálltam. Körbe mentem a szobában. Szinte mindegy is volt, hogy hol, és hogy melyiket érintem meg. Mindegyik érintésével vele kapcsolódtam össze. Mert ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, akire gondolni lehetett, akivel törődhettem. Jó volt, hogy volt mit tenni, hogy tevékeny maradhattam. Egész estét arra szántam, hogy jártam a lakást. Aztán, elfáradva, egyedül feküdtem le az ágyba.

A barátnőm, nem is tudom miért, de nagyon megsértődött. Nem csak, hogy nem telefonált, nem jött felém se.  Az egymás után következő nappalokat valamiféle éber álomban töltöttem.  Amúgy ébren és álmomban egyfolytában az én drága épületemmel foglalkoztam.

És, persze, hogy mély, érzékeny és megható kapcsolatom lett az itt élőkkel is. Úgy éreztem, hogy sorsom összefonódott velük. Azokkal, akiket megismertem, és azokkal is, akikről amúgy nem tudtam, hogy kicsodák. Állandóan ott voltak a gondolataimban. És amikor rájuk gondoltam, egészen elérzékenyültem. Amúgy, ahhoz képest, hogy mióta laktam ott, csak kevés lakóval sikerült megismerkedni. A leghamarabb azokkal a szomszédokkal kerültem kapcsolatba, akik az emeletünkön laktak.

24. a szomszéd Zsuzsikája

Az én Zsuzsikám valaha nagyon sok emberen segített – mesélte a Péter. És a Zsuzsikám tett-vett. Letörülte az asztalt. És a Péter megmutatta, hogy milyen szép terítőket horgolt. A Zsuzsikám soha nem szólt közbe, nem mondott neki ellent, csak bólogatott. Láthatóan felnézett a férjére. Amúgy, mint kiderült, portás volt egy iskolában, és ő tartotta el az utóbbi időben a férjét. Igaz, a Péternek is jutott munka. Ő mosta fel a lépcsőházat, tartotta rendben a kertet. Na meg ő vitte ki a kukákat ház elé, ha eljött annak az ideje.

25. Péter

Hát ez a Péter nem volt valami szép példánya az emberi nemnek. A fogai kihullottak. Állítólag régebben ivott, és vitaminhiány is okozhatta, hogy csak két foga maradt. Azt villogtatta, ha nevetett. Szóval két foga volt elöl, és rettenetes szájszaga. Már két méterről is érezhető volt. És furcsán forgatta a szemét. Folyamatosan beszélt.  Alig vett levegőt a mondatok között.  Nagyon tájékozottnak érezte magát. Mindenről tudott, ami a házban történt. Tőle tudtam meg a legtöbbet az ott lakókról. Szenvedélyesen kutatott mindenki után. Akivel csak tudott, hosszan elbeszélgetett.  Kikérdezte és ellátta őket a házbeli történésekkel. Ő volt, aki az emeletünkön lakó másik szomszédról először beszélt nekem. Egy ideig csak annyit tudtam róla, hogy egy öreg Skodája volt.  Ez a kocsi ott állt a ház előtt. Azt mondta, hogy már egy jó ideje nem ült bele senki. Legalább nem szennyezte a levegőt. Amúgy a Péter volt az is, aki ezt a szomszédot bemutatta.  

26. a Tóth

Tóth, az elsőről – mondta bemutatkozáskor ez az ember. És amikor meghallotta, hogy az a barátnőm mi mindent csinált a lakásomban, rögtön elmondta, hogy ő is feltérképezte a lakásukban az energia vonalakat. És arról is beszélt nekem, hogy ő és a családja hetente egyszer csak napfényt evett. Behívott magához, és megmutatta, hogyan szokott fényenergiát magához venni. Hátára feküdt, és mindkét talpa az ablak felé nézett. Mint mondta, ő már a talpaival is magába tudta szívni a napfényből az erőt. Szerinte a holdvilág is elég fénnyel látta volna el, de a napsugárban valósággal lubickolni tudott.  Arról tartott nekem előadást, hogy a lényeg mindig is a jelenlét volt. És elmagyarázta, hogy az Istenből kiáradó fény volt az, ami úgymond, átsugárzott létezők felé.  És az igaz emberek – mondta – részben elnyelték, mintegy magukba fogadták ezt a világosságot, másrészt tovább sugározták azt. Ám a hamisak mindig is visszaverték a fényt. Amikor visszaérkezett a földre, vagyis a fejenállásból a talpára állt, azzal fejezte be ezt az eszmefuttatást, hogy minél több volt az igaz személyiség, annál nagyobb lett a világosság a földön. Amúgy még azt is elmesélte, hogy ő az utóbbi időben, lélek- és földgyógyításból élt, de léleklátással is foglalkozott. Mint kiderült, akkoriban a test nélküli cselekedet foglalkoztatta. Hümmögtem. Látta, hogy kételkedve fogadom a szavait.  De ő nem zavartatta magát, még hosszasan magyarázta a fénnyel kapcsolatos elképzeléseit. Alig tudtam elszabadulni tőle.

27. Fejes Endre

Akárcsak a másiktól, aki szintén az elsőn lakott. Őt, én, Fejes Endrének neveztem el. Tudniillik, ő fejes volt egy furcsa cégnél. Egy ideje szokásommá vált elnevezni azt, akit megismertem. Soha sem volt valami jó a névmemóriám, és öregedvén azzal segítettem magamon, hogy olyanná alakítottam a már megismert neveket, ahogy leginkább megjegyezhetőek voltak a számomra.  Később, amikor már ismertem az igazit is, mindig úgy hívtam az illetőt, ahogy én elneveztem. Így történhetett az is, hogy nemsokára, jobban fel tudtam idézni az általam átformáltakat, mint az eredetit. Amúgy ezt az embert a Péter mindig tudományos munkatársnak nevezte. Mert ez az ember tudósnak tartotta magát, és láthatóan lenézte a házbelieket. Az arany órája és arany karkötője tűnt fel először nekem. Állítólag ezüstöt nyert ki a fényképezéshez használt előhívókból. Nem volt ebben semmi misztikus dolog. Egyszerűen jól jövedelmezett. Péter szerint kísérletezett ő mással is.  Állítólag aranycsinálással is foglalkozott. De hogy sikerült-e neki, ezt senki se tudta. 

28. az öreg Pista bácsi

Mindenki kedves volt. Azért akadt egy öregember, aki rám mordult. Ő a földszinten lakott. Mindig morcosnak tűnt. Visszaköszönt ugyan, de nem állt szóba velem. Péter Pista bácsiként mutatta be. De mindenki, így a Péter is, leginkább, öregnek szólította.

29. Teréz anyu és az én arany Jánosom

Különben a másik földszinti lakó sem volt valami közlékeny. Őt talán csak egyszer-kétszer láttam. Amikor találkoztunk, mindig dühös volt valamiért, és hangosan káromkodott. A hatalmas zsebei tűntek fel először. Ő maga is hatalmas volt. Később kiderült, hogy a szerszámaitól láthatóan sohasem vált meg. Mindig is tele volt a zsebe. Első osztályú csőszerelőnek mondta a Péter.  Szerinte túl öreg volt ahhoz, hogy az idős édesanyjával éljen. Amúgy a mamáját, Teréz anyunak nevezte mindenki. Teréz anyu csúnyácska néni volt, viszont sokkal közlékenyebbnek bizonyult a fiánál. Mindig azzal kezdte a beszélgetést, hogy az én arany Jánosom. Így is marad meg a fejemben a neve, Amúgy a Péter is mindig így beszélt róla. Amúgy, ha találkoztam a nénivel, ő jobbára a Péterre panaszkodott. Szerinte ingyen dolgoztatta a fiát, vagyis nem fizette ki a munkáját. A fiának volt egy óriáskígyója, amit a lakásban szabadon tartott. És attól rettegtek a lakók, hogy ez a kígyó kibújik valahogy a lakásukból, és megfojt valakit.

30. a hetes számról még egyszer

Mit mondjak? Nem lepett meg, hogy hét lakóval kötöttem ismeretséget, az alatt a néhány nap alatt, amíg a költözködésem és a lakás felújítása folyt.  A hetes szám végig kísérte az ottlétemet attól kezdve, hogy megláttam a házat. Egyre kevésbé kételkedtem ebben a hozzám kapcsolódó számban, hiszen olyan sokszor találkoztam vele. Például az is igaznak tűnt, amiről az a barátnőmtől hallottam először. Szóval az, hogy hetes számú emberek már a régi világban is könnyen kötöttek barátságot. Ők voltak azok, akik siettettek mindenféle változást.  Be kellett vallanom magamnak, hogy én is ilyen voltam. És attól kezdve, hogy a hetes lett a számom, a hét legszerencsésebb napja a vasárnap lett számomra. A szerencsés színemnek a lilát tekintettem, hiszen az a hetedik Csakra színét jelentette. Állítólag ez a titokzatos szín adott magabiztosságot nekem.  Ezért is tudtam jól elbeszélgetni mindenkivel.

Ami talán nem is volt olyan nagy csoda. Hiszen közös gondunk volt a ház. Engem nem zavart, hogy mindenki élte a maga sajátos életét. Látszólag nem foglalkoztak annyit ezzel a hellyel, mint én. Látszólag, mondom, mert bizony mindenkit nagyon foglalkoztatott az épület. Persze, a lakók egészen másról gondolkoztak, mint én. Nekem, az biztos, hogy éjjel-nappal az épülethez fűződő viszonyomon járt az eszem. Még az sem tántorított el ettől az ábrándtól, hogy a lakókkal való megismerkedésem után fura dolgokat hallottam.

31. a veszélyeztetett épület

Furcsa volt, hogy többen is sajnálkoztak, a beköltözésem után. Szomorúan néztek rám. Szegény – mondták a szemembe, amikor kezet ráztunk. Mintha részvétüket fejezték volna ki. A Teréz anyu, alighogy elkezdtünk beszélgetni, megkérdezte, hogy ideköltöztettek, vagy csak véletlenül kerültem ebbe a házba.

Aztán ott volt egy másik, az elsőről, a Fejes Endre, aki már az első találkozásunkkor szinte könnyezni kezdett, majd némán megrázta fejét arra a megjegyzésemre, hogy ez egy nagyon szép ház.  Amikor váltottunk néhány szót, egyfolytában a földet nézte, és csak lopva, valahogy féloldalasan sandított rám. Majd egyszer csak azt kérdezte: maga nem is tudta, hogy ez egy veszélyeztetett épület? Állítólag senki se akart ide költözni. Sőt, aki csak tudott, szabadult innen. A szakemberek, egy ideje, úgy sejtették, hogy megcsúszhatott alatta a föld. A ház alapja nem bírta a terhelést.  Néha remegni, nyikorogni kezdett az egész épület.  Mert újabb és újabb altalajcsúszás következhetett be. Az is felmerült, hogy agyagos lehetett a talaj, amire épült. Állítólag a talajvíz kimoshatta pincék alatt a földet.  Az alapokat meg kellett volna erősíteni.  De nem volt rá pénz. Vagyis az önkormányzat nem akart rá pénzt áldozni.

Nemrégiben – mesélte ez az ember – felmerült a lebontás gondolata is. A hivatalos szervek nem fogalmazták meg konkrétan, de további romlás esetén ez is előfordulhatott.  Ez a hír azért is furcsa volt a számomra, mert én úgy láttam, hogy a ház rendkívül jó állapotnak örvendett. Számomra olyannak tűnt, mintha nem régiben építették volna. Ezt el is mondtam neki. Mire ő, miután látta a megrökönyödésem, vigasztalásképpen arról beszélt, hogy bizony mindenki sajnálta volna a lebontását, hiszen az épületet a kerület egyik legszebb házának tartották.  Majd az előadását azzal zárta, hogy az viszont végképp biztosnak tűnt, a számára hogy nem halasztgathatták túl sokáig az épület megerősítését.

Amúgy nem csak ő beszélt ilyenekről. A lakók szavaiból lassanként az is kiderült, hogy valójában nem volt ismert a falak újabb és újabb megmozdulásának oka. A szakemberek számára sem volt világos, hogy miért mozgott a ház. Amikor odaköltöztem és körbejártam a házat, én csak azt furcsállottam, hogy a kertre eső falán háborús belövéseket fedeztem fel. Csodálkoztam is, hogy ennyi idő után is megmaradtak a lyukak, hogy azóta sem tüntették el. Akkor még nem tudtam, hogy ezek sokkal később keletkeztek.  Vagyis hogy ezek a golyónyomoknak tűnő bemélyedések próbafúrások voltak, melyekkel azt szerették volna megtudni, hogy a ház falainak elmozdulásakor milyen károk keletkeztek a szerkezetben. Mint kiderült, hét hónapja kezdődött az épület érthetetlen rezgése.

Az első emeleti Fejes, amúgy még azt mesélte, hogy eleinte ő is rémült volt, aztán, mint mindenki, ő is megszokta ezeket a rezdüléseket. Majd arról beszélt, hogy ő mindig is egy elektronikai szakember szemével nézte a dolgokat. Tudományos szempontból nem volt furcsa a számára az effajta rezgés. Betudta a szabad feszültségek áramlásának. Szerinte a ház falainak öregedése volt ennek az oka. Az egyik alkalommal megszámolta a feszültég-váltások számát, és arra a megállapításra jutott, hogy a rezgésszám nem haladta meg a veszélyes fokozatot. Sőt, úgymond, kellemesnek érezte a rezgésekből származó bizsergést a talpa alatt. Mint mondta, ő aztán nem rohangált ilyenek miatt az önkormányzathoz. Nem üldözte beadványokkal a hivatalos szerveket, mint egyesek. 

Mert sokan írtak az önkormányzatnak. De senki se tett semmit. Vagy nem vették komolyan a bejelentéseket, vagy nem volt pénz a komoly vizsgálatokra. Hallgattam őket, és mosolyogtam magamban a hallottakon. Nagyon nehéz volt visszatartanom magam. De akkor még nem akartam beszélni a felfedezésemről. Nem mondtam el nekik, hogy mire jöttem rá. Bármit is gondoltak mások, én nem voltam hajlandó elfogadni a szokványos elképzeléseket.

32. a rezgés

Mert én akkor már e dolgok mögött egészen mást sejtettem. Vagyis, szerintem, ez a ház nem a talaj miatt mozdult meg. Valamiféle nagy-nagy csodára gondoltam egyfolytában. Ezekben a napokban minden hajnalban felébredtem, és füleltem a zajokra. Üzenetet véltem kihallani az apró reccsenésekből. Volt úgy, hogy felébredve, folyamatosan éreztem, ahogy megremeg alattam az ágy. Átadtam magam a ringatózásnak, és a felfedezésemen törtem a fejem.  Arra gondoltam, hogy a ház mozgásával kapcsolatban rengeteg magyarázat elhangzott már. Talán csak egy dologról nem esett szó eddig, pedig az volt az igazi megoldás – mondtam magamnak. Vagyis egyre biztosabb voltam abban, hogy én jöttem rá a ház mozgásának igazi okára, vagyis én éreztem meg benne az életet. Tudtam, hogy én voltam az első, aki rájött erre a csodára. Arra gondoltam, hogy mindig is létezett olyan tudás, ami rejtve volt az emberiség előtt. Aztán meg arra, hogy a Tóthnak igaza lehetett, mert, tényleg, az én fejemben volt ez a titok. Lehet, hogy tényleg, a tudatomban rejtették el. Vagyis én lettem a feltárója és őrzője ennek a titoknak, vagyis annak, hogy az élettelen egyszer csak élővé vált. A csoda most itt volt, előttem, vagyis itt voltam ebben a csodában.

33. a napfogyatkozás

Így aztán amikor az egyik nap, hét óra felé, lementem a kertbe, nem is csodálkoztam azon, hogy különleges vasárnap van. Hiszen nekem minden nap vasárnappá volt. Nem kellett, már jó ideje, munkába járnom. Nem is volt más feladatom, mint hogy belakjam az ünnepnapokká változott hétköznapokat. Boldog voltam. Megvolt a lakásom. Megvolt a hőn óhajtott magányom is. Mert az a barátnőm a veszekedésünk óta felém se nézett. De valahogy nem is bántam. Nem hiányzott a féltékenykedése. Nem hiányzott a veszekedés. Nem hiányoztak a magyarázkodások. Mert bizony, lett volna mit megmagyaráznom.

Mert újra meg újra lent voltam a kertben. Körbejártam a házat. A megérzéseim megerősítéséhez igazolást, vagyis áruló nyomokat kerestem. Ám ezen a napon túl sokan voltak lent. Aztán kiderült, hogy a napfogyatkozás miatt voltak ennyien lent. 

Egy kissé felhős volt az ég. A felhőzet lukacsain át lehetett látni a hold takarását a Nap korongján, a fogyatkozott nap-sarlót. Sokan nézték, hogy a hold mekkora részt takart el a napból. Volt, aki fényképezett is. Én is odasandítottam, mert nem mertem belenézni a napba. És közben, gondolatban, egyszerre többféle napfogyatkozást éltem meg. Hiszen a lassan elsötétülő, hold takarta nap alatt az jutott eszembe, hogy nem csak itt és ekkor nőtt sötétség körülöttem, hiszen világosságukat vesztve lassan amúgy is elkezdtek rövidülni a napok, és az is felmerült bennem, hogy egyre kevesebb maradt belőlük nekem. Nyugtalan lettem. Elhatároztam, hogy felgyorsítom a kutatási tevékenységemet. Még egy rövid ideig néztem a leereszkedő napot a komorodó föld felett. De közben már elindultam a kerten át, hazafelé.

Ahogy elindultam hazafelé, valahogy egyre hűvösebb lett körülöttem. Hosszú árnyamat követtem. Néha még visszanéztem és megbámultam a vékonyodó fakó napsugarat. Ám nem értettem, miért lett ilyen hűvös. Éreztem, ahogy megmozdult a levegő. Hideg szél szelte át az udvart. És ez a szél egyre erősebb lett. Ahogy mentem az udvaron át, a levelek lengtek, szállingóztak a szélben. A száraz szél seperte, kotorta, rázta a fák lombjait.  Rázta, cibálta a bokrok ágait. Felettem épp egy pókszál lebegett. Néztem a szélirányba hintázó villanydrótot. Azt, ahogy a szél csúfondárosan megkergetett egy leszakadt levelet. Én pedig a cipőm orrával utat vágtam a lehullott levelek és letöredezett ágdarabok között. Hazafelé menet, már a lépcsőházban furcsán éreztem magam. Amikor felértem és beléptem a lakásba, furcsa bizonytalanság lett rajtam úrrá. Jöttem-mentem a szobákban, de valahogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Próbáltam magam valamivel elfoglalni, de nem ment semmi.

34. a lyuk betapasztása

Aztán egy ötlettől vezérelve gipszet kevertem, hogy a fürdőszobában tátongó lyukat betömjem. Odaléptem a lyukhoz, és belefecskendeztem egy kis vizet. Aztán egy kis tégladarabot akartam belenyomni, hogy kevesebb gipsz is elég legyen. Ám a kis tégladarab fennakadt. Hiába nyomtam, nem ment beljebb. De, szerencsére, ki tudtam szedni. Aztán a körmömmel majd a körömreszelővel elkezdtem kikaparni a lyukat. Nagy nehezen sikerült a lyukat kiszélesíteni. De amikor a lyukba beledugtam az ujjam, felsértette valami drót. Ám nem hagytam abba.

Gondoltam lesz, ami lesz, megcsinálom. Ahogy bevilágítottam, a lyuk mélyén volt egy fényes valami. Elkezdtem egy kanállal kikaparni a lyukat, hogy megnézzem, mi is az. Nem jött ki. Egyre szélesítettem tehát a falban levő üreget.  Előbb csak az öklöm fért be, majd mélyebbre ment be a kezem. Benyúltam majdnem könyökig.

És akkor megremegett a fal. Ki akartam húzni a kezemet. Nem tudtam. Beszorult a lyukba. Olyan volt, mintha valaki megragadta volna, mintha belekapaszkodott volna. Arra gondoltam, hogy a ház az.  Nem akarta elengedni a kezem. Egy ideig hagytam, hadd szorongassa, de egyre jobban remegett a fal. Aztán már az egész ház rázkódott. Éreztem, ahogy a rezgések elértek, és tovább rezegtek bennem, és az egész testem rezgésbe jött. Előbb a lábam rángott, aztán a szájszélem is. Úgy éreztem, hogy együtt rezgek a házzal.  Az merült fel bennem, hogy ezt a rengést én idéztem elő. Azzal vádoltam magam, hogy én voltam az, aki kimozdítottam a házat a mozdulatlanságból. Még az sem zavart az elképzelésemben, hogy már régebben is átéltem azt, hogy rezgett ház. De ez a rezgés több volt annál, amit én eddig tapasztalhattam. Hiszen ez a reszkető, himbálódzó mozgás nagyon erős volt. És azután kezdődött, miután belenyúltam a falban tátongó lyukba.

Egy idő után semmi mást nem hallottam, csak az erős szívdobogásomat. Olyan erős volt ez a szívdobogás, mint egy dobszóló. Miközben egyre erősödött a rezgés, bennem hangos és gyors futamokban szaladtak végig a gondolatok. Annyi mindenre gondoltam, hogy egymást radírozták ki a feltoluló érzések és a következtetéseim. Ekkor egy nagy roppanás hallatszott. Nem lehetett tudni, hogy mi volt az oka. Olyan volt, mintha nyújtózkodott volna a ház.

És ahogy hátrafordultam, láttam, hogy a konyhában a kávéscsészék a csészealjakon táncba kezdtek. Láttam, ahogy remegések futottak át a poharakon. Az asztalon rezegtek a tányérok. Két pohár összekoccant. Az egész lakás mozgott.  Olyan volt ez, mintha a ház elsóhajtotta volna magát, mintha ki és belélegzéstől tágult, majd süllyedt volna a fal. És a fal újra elkezdett remegni. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy nem tudta visszatartani magát, elszállt az érintésemtől. Kéjesen rezgett, vonaglott. Olyan volt, mint aki extázisba esett. Láthatóan nem tudott uralkodni magán. A remegés nem akart abba maradni, sőt, egyre erősebb lett.

Azt hiszem, nagyon megijedhettem.  Rémületemben nekifeszítettem magam a falnak, és teljes erőmből kirántottam a kezem. És ahogy kiszakadtam a falból, hátra tántorodtam. Elvesztettem az egyensúlyomat. Hírtelen szúró fájdalom hasított bele a koponyámba, majd kínzó égető remegésként futott végig az egész testemen. A földhöz csapódás után elsötétült minden. És miközben ott feküdtem a földön, bénultnak éreztem magam. Szuroksötét volt.  Ahogy teltek az órák, lassanként csendesült a lüktetése a halántékomnak, de lényegében, semmi se változott. Mintha többé nem lehetett volna világos. Lehet, hogy elájultam, vagy meghaltam? – kérdeztem magamtól? Meghaltam – válaszoltam magamnak. Az történt, ami mindenkivel megesett már, ami mindenki számára meg volt írva. Aztán arra gondoltam, hogy én nyilván átbillentem a tudatvesztésbe, vagyis az agyhalálba. Rémülten gondoltam arra, hogy elkezdődött a vég. A végső pillanatot vártam. 

Eleinte semmi erőfeszítést nem tettem, hogy fölemelhessem a fejem, hogy ellenálljak a fájdalomnak. Aztán megpróbáltam felülni. Ám újra meg újra elmerültem a belém nyilalló fájdalomba. Az volt az érzésem, mintha szilánkokra szakadt volna a fejem. Kiszáradt a szám. A bensőm viszont élénken dolgozott. Ahogy visszahanyatlottam, valahogy féloldalt dőlt minden.

Valami zúgott, recsegett a szellőző aknában, a csövekben. Olyan volt, mintha százan kopogtak, dörömböltek volna, mintha verték volna az ajtót. Az asztalon szétgurult flakonok rázkódtak. Egy fél pár kesztyű kígyózott a padlón. Mintha meg akart volna markolni valamit.  Kézzel foghatóra vágyott az ember. Valamire, amiben megfogódzkodhat. Halálos rémületben próbáltam felülni, megfogódzkodni valamiben. Miközben minden rázkódott körülöttem. Nagy volt a recsegés, ropogás.  A hangzások sokaságából szövődött össze az a zaj. Nem lehetett tudni, hogy honnan jött a hang. Nyikorgott a kis pipere szekrény. Rezgett a ház. Az embernek belereszketett mindene. Arra emlékszem még, hogy a földön feküdtem. A fejem felett újra meg újra kilengett a csillár. Aztán, hirtelen, torokszorító csönd lett. Ilyen csöndet még nem hallottam soha. Felálltam, és az ajtó felé tántorogtam.

35. ébredés egy kórteremben

Egy kórteremben ébredtem fel. Kinyitottam, majd újra behunytam a szemem. Minden fehéren világított körülöttem. Fehérek voltak a falak, az ágyak, mert több ágy is volt. Kórházban voltam. Szédültem. De lassan kezdtem magamhoz térni. Ébredeztem.

36. orvosok

Fehér köpenyeseket láttam az ágyam körül, eleinte csak csendesen figyeltek. Nem szólnak hozzám, Én szólaltam meg először. Azt kérdeztem, hogy mit keresnek itt?

A fehér köpenyesek közül az egyik, aki a közelembe került, válaszolta meg a feltett kérdést. Miért, mit gondolt, professzor úr? – mondta. Ettől a mondattól egy pillanatra elhomályosult a tekintetem. Jól esett, hogy professzornak nevezett. Mindig is erre a címre vágytam. Egy kicsit persze zavarba hozott a megszólítás, hiszen az életben nem sikerült azt elérnem, hogy így szólítsanak. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Egy másik meg, mintha a gondolataimat is ismerte volna. Vagyis mintha érzékelte volna, hogy zavarba jöttem. Azt mondta, hogy láthatóan megzavarodott, és hogy az eseményeket kisebb részletekben adagoljuk neki. Amikor újra körülnéztem, még több lett körülöttem a fehér köpenyes.

Ekkor már egy ősz idősebb embert hívtak professzornak, aki kedvesen mosolygott rajtam. Mintha azt mondta volna, hogy szegény, magára vette. Aztán az egyik hangosan is kimondta, hogy ez hihetetlen. És mintha gratuláltak volna nekem és persze, egymásnak is. És azt hangoztatták, hogy szerencsésen megúsztam.

Jó, de mit úsztam meg?  Hiszen meghaltam. Nem hallt meg – hallottam. Nekem aztán beszélhetett. Csak felbosszantott vele. Fogalmam sem volt, hogy hogyan érthettem azt, amit mondtam.

Az engem körülállók egyike azt is megjegyezte, hogy milyen mázlim volt, hogy túléltem ezt. És mindenféléről kérdezgettek. Láthatóan vizsgáztattak.  Keresztkérdéseket tettek fel.  Én meg azt mondtam nekik, hogy ne szórakozzanak! Én nem vagyok kezdő. Többször is vizsgáztam. Aztán elhallgattam.

Talán tudtam volna többet is beszélni velük. De a beszéd is csak időpazarlás lett volna. Nem volt semmi mondanivalóm. Minden megszólalás értelmetlennek tűnt nekem. Meghaltam és kész. – mondtam magamban. Nincs ebben semmi különleges dolog.

37. szobatársak

Láthatóan kórházban voltam. Nem akartam az orvosokat látni. Nem akartam nézni a tehetetlenségüket.

Ám, ők úgy látszik nagyon élvezték azt, hogy nyomogathatták a hasamat. A fejem tapogatták. A lábaimat mozgatták. Erőszakoskodtak velem. Végül beadtam a derekam. Csak azért,, hogy megnyugodjanak. Azt mondtam nekik, hogy jó. akkor nem haltam meg.

Halk, alig hallható kis edénycsörrenéseket hallottam. A csöndnek is nevezhető háttérzaj hosszú ideig megmaradt, az apró zajok sokasága elült, aztán újra képződött. A csosszanások, köhentések sorozata megszűnt, aztán újra keletkezett. Aztán az, ami csak amolyan halk neszekből állt, ami csak suttogásnak indult, lassanként beszélgetésekké alakult.

Újra kinyitottam a szemem, és feltápászkodtam, vagyis felültem az ágyban. Hirtelen csend lett.  Az, hogy magamhoz tértem, mindenkit lecsendesített. Elég sokáig tartott a csönd. A szobában hihetetlenül meleg volt. A párás, fülledt, levegőtlen szobában meztelen felsőtesttel ültem az ágyamon. Levehették az ingemet. A nap az ég alján lehetett. Valahogy szinte alulról sütött be a szobába. De nem ettől volt meleg ez a helyiség. ami amúgy sokkal nagyobb volt, mint egy szokásos szobánál. A gond az lehetett, hogy zárva voltak az ablakok, és túlfűtötték a termet. Mindez egy pillanat alatt futott át az agyamon, még az előtt, hogy újra megkérdeztem volna, hogy hol is vagyok?

Az ágy melletti kis szekrénykén volt a karórám. Amikor ránéztem, bár nem láttam tisztán, azt hiszem, fél hetet mutatott. Ott csillogott a szememben egy kis könnycsepp, elmosva, deformálva a látványt.

Aztán jobban körül néztem. Embereket és ágyakat láttam körülöttem. Azon az oldalon, ahol én feküdtem, vagyis az ablaktól második ágyon kívül, még három ágyat számoltam meg. És a szemben levő fal előtt is négy ágy volt. Vagyis egy nyolcágyas szobában voltam. Megszámoltam, hét ember volt rajtam kívül ebben a szobában. Arra gondoltam, hogy az én sorsomban semmi sem volt véletlen. Nagy csend volt. Néztek engem.

Én szólaltam meg először. Újra azt kérdeztem, hogy mit keresek én itt? Egyáltalán, hol vagyok? – ismételtem meg a kérdést. És akkor hirtelen elszabadult mindenkiben a beszélhetnék.  Egymás szavába vágva próbálták elmesélni nekem, hogy mikor és hogyan kerültem ide. Kiderült, hogy ájultan hoztak be. Azt mesélték, hogy egy szomszédom talált rám. Legalábbis annak a férfinek az elmondásából ezt szűrtem le, aki mellettem feküdt. Azt magyarázták, hogy megrázhatott az áram. Az orvosok ezt állapították meg. Amikor hátraestem, betört a fejem. Egy kisebb agyrázkódást is szenvedhettem. Szerencsére nem volt komoly a seb a koponyámon.

Hol itt, hol ott bukkant elő a történetem. Mindenki azt gondolta magáról, hogy ő mesélte el azt még jobban. Mindenki megszólalt, ha olyasvalami jutott eszébe, amiről azt gondolta, hogy segíthet a helyzet megoldásában. Nem lehetett tudni, hogy ezek a tisztánlátás pillanatai voltak-e, vagy éppen a legnagyobb butaságok aktuális megjelenései? Mindenki beszélt. Mindenki kitette, megfogalmazta azt, amit rólam és a velem történtekről gondolt. Ment a szövegelés. Hatalmas hangzavar lett. Mindenki mondott valamit. Az ember nem tehetett mást, mint hogy kiemelt egy szólamot. Hiszen a saját hangját hallgatta leginkább mindenki. Nyilván azt jegyezte meg legkönnyebben. Csak néztem, ahogy egyre színesebben mondták el a történteket.  Jólesett, hogy olyan kedvesek voltak a szobában fekvő emberek.

38. az én változatom

Az elbeszélt esetek közben, lassan elkezdtem mindenre emlékezni. És amikor mindaz, ami velem történt, visszajött, én kezdtem elmesélni, hogy igazi történetet. Azt meséltem el, hogy azt az ütést egy élő háztól kaptam. És megérdemelten. Mert kíméletlen voltam, mert nem lett volna szabad olyan durván belenyomnom a kezem abba a lyukba. Nem lett volna szabad belenyúlnom. Talán megsértettem valamit a körmömmel. Talán ott túlságosan is érzékeny részét érinthettem meg a háznak. Vagyis olyat csinálhattam, amit nem lett volna szabad.

Szidtam magam. Lehet, hogy valami olyat tettem, amit ő nem akart. Lehet, hogy ez valahogy túl ment azon a határon, amit ő kettőnk kapcsolatában el tudott képzelni. Ez túlzott erőszakosság volt. Vagyis én akarata ellenére megerőszakoltam. És a vallomás nyomán, sírva fakadtam. És miközben egyre erősebben zokogtam, értetlenül néztek rám. Majd nevetni kezdtek és hülyéskedéssel vádoltak. Mindenkinek volt hasonló esete. Egyeseknél villám csapott a házba, mások villanyt szereltek, és akkor csapta meg őket az áram. Érezhető módon megpróbálták mindenféle történettel kiűzni a fejemből azt, amire én emlékeztem, amire emlékezni akartam.

39. egy együttérző szobatárs

Mindenki nevetett vagy sajnálkozott. Csak ketten voltak, akik eleddig nem szólaltak meg. Egy öreg az ablak mellett, a szembe levő ágyban, és egy másik, egy két ággyal távolabb fekvő ember, az én oldalamon,. Ő, miközben oldalt fordítottam a fejem, úgy tűnt, mintha összekulcsolt kézzel imádkozott volna. Hallani véltem azt is, hogy az imáját azzal fejezte be, hogy miképp itt, a földön, úgy a mennyekben is. És amikor jobban felém fordult, láttam, hogy az ő szeme is könnyes volt.

Aztán ő is megszólalt. Arról beszélt, hogy régebben mennyi jó dolog történt vele, és hogy milyen boldog volt a valamikori élete. Azt mondta, hogy az a régi élet maga volt a mennyország. Szerinte, amit én elmondtam, bármily nevetségesen hangzott is, számára hihető volt. És azt fűzte még hozzá, hogy csakis így lehetett.

Hívő emberként ő soha nem utasította el a csodákat. Ő például már többször is beszélt a szüleivel azóta, hogy meghaltak. És olyanokat mondott, hogy el is látogatott hozzájuk, a mennyországba. Azt mondta, hogy ő mindig is hitt a lélek túlélésében és a túlvilági kapcsolatteremtésben.  

És elmesélte, hogy fiatalemberként halálos agyhártyagyulladást kapott.  Iszonyatosan erős fejfájásra ébredt az egyik napon, és órákkal később az agya összes funkciója leállt. Az orvosok arra jutottak, ahogy ezt később megtudta, hogy a túlélési esélye a nullával lett egyenlő.

A teste több napig hevert mozdulatlanul, az agya nem működött, és mégis, a mindenségnek egy másik, nagyobb dimenziója tárult fel előtte. Olyan dimenziók, amelyek létezéséről soha még csak nem is álmodott, és amelyet a régi énje lehetetlenségnek nyilvánított volna. Egy olyan helyre került, ahol az elhunytak közül nagyon sokan voltak. Köztük volt az anyja és az apja is.  A szeretett személyek megjelenése meglepte őt is, és meglepte a hely békéje. De végtelen öröm és megnyugvás, a béke érzete áradt szét rajta. Nagy, fodros, rózsaszín-fehér felhők között volt, amelyek éles kontrasztban álltak az ég kékes-feketés színével. A felhők felett átlátszó, csillogó lények cikáztak az égen, hosszú csíkokat hagyva maguk mögött. És az ott élő lények egyetlen földi élőlényre sem hasonlítottak, fejlettebbek voltak nálunk, az élet magasabb formáját képviselték. 

Fentről lefelé örömzene hangjai áramlottak, de a hang mintha anyagszerű lett volna. Olyan volt, mint mikor az ember érzi a bőrén az esőt, de mégsem lesz tőle vizes. Ebben a világban nem létezett elkülönülés: úgy tűnt, hogy nem lehetett csak megfigyelőnek vagy a zene hallgatójának lenni, az ember mindennek részévé vált. Amit körülnézve látott, az a kép, olyan volt, mint egy nagy, gazdagon díszített perzsaszőnyeg. Színek, fények, szavak nélküli kapcsolódásban volt ott mindenki.

Amúgy őt, az útja nagy részén, egy aranybarna hajú, sötétkék szemű fiatal férfi kísérte, aki egyszerű, de nagyon élénk színű, kék, lila, narancsszínekben pompázó ruhát viselt. Olyan tekintettel nézett rá, hogy átjárta az az érzés, hogy az ittlét sokkal nagyszerűbb annál, amit valaha is megtapasztalt az életben. Nem romantikus tekintet volt ez, nem is baráti. A földi szereteten túli tekintet volt, ám annak minden elemét egyidejűleg magában hordozta – mondta. Kísérője szavak nélkül beszélt hozzá, az üzenet olyan volt, mint a szél, suhogva jutott el az elméjébe, és a tartalmát azonnal értette. Ez a valaki kézen fogta. Vagyis inkább a megérzések nyelvén vezette őt. És ő képes volt együttműködni vele. Ő is beszélt, de az ajkát nem hagyta el hang. El tudta képzelni azt, amit mondtak neki. Belülről hallotta. Egy hullámhosszon volt ezzel a valakivel.

Ha behunyta a szemét, belül tele volt fénnyel.  Ebben a másvilágban élők nem tettek mást, minthogy olvasták azt, amit ő tett. Mert amit ott tett, azt tette ott mindenki. És miközben ott jött-ment, látta azokat a lényeket, akik szőtték az emberek történetét. Szerinte angyalok voltak.

De az angyalok éppoly valóságosak voltak, mint itt mi. Szerinte, mi itt a Földön azért nem láttuk őket, mert az úgynevezett térválasztók miatt el voltunk szigetelve tőlük. Pedig itt voltak. Itt voltak felettünk. Szerinte csak a hártyavékony kékség választotta el őket tőlünk. Mi csak egy elgörbült kék térbe bámultunk bele.

Egy kis csönd után az ablak alatti beteg következett. A hétszázát – mondta –, de furcsa, én tegnap épp ilyeneken törte a fejét. Aztán elkezdte bizonygatni mindezek ellenkezőjét. Kifejtette, hogy a testen kívüli élmény csak agyi illúzió volt. Szerinte az oxigénhiány indíthatta el a képzelődést. Ő úgy hallotta, hogy az agyunk ingerlésével előidézhető volt a testen kívüliség élménye.

És ezután elkezdődött egy vita. De én azt mintha már valahogy egyre távolabbról hallottam volna. A beszélgetés lassan sejtelmes suttogássá vált. Egy idő után már nem is voltam abban biztos, hogy hallottam, és nem én folytattam ezt a gondolatot. Aztán feltehetően belealudtam a gondolkozásba. És egyik álomból a másikba zuhantam. És hiába is akartam kikecmeregni az újabb és újabb álomba ájulásból, nem sikerült kiszabadulnom.

40. az álomba ragadás

Kerestem a választ arra, hogy miért is voltam itt? Miért éppen ebben a szobában, miért éppen ebben a pillanatban? Az történt velem, hogy igazából nem tudtam felébredni. Számomra ez az álomba ragadás tűnt a legszörnyűbbnek. Vagyis az, hogy azt álmodtam, hogy felébredtem, és csak akkor döbbentem rá, hogy nem is lehettem ébren, amikor tovább történt minden. Vagyis ettől fogva lehetetlenné vált számomra az álom és az ébrenlét megkülönböztetése. Hiába is hittem azt, hogy már ébren vagyok. Mert az álom és az ébredés egy anyagból volt. És hiába kérdezgettem magam: ébren vagyok-e, vagy azt, hogy ezt most igazán láttam, vagy csak képzelegtem róla? Minden olyan valóságos, és minden olyan értelmezhetetlen volt. Úgy éreztem, mintha álommá lett volna az élet, és életté az álom. Az álmom is álomból volt. Összekeveredett bennem a jelen és múlt. Álomkóros voltam.  Mást se éreztem, csak azt, hogy benne vagyok.

Azt álmodtam, hogy elvették a nevem. Persze, nem csak az enyémet. A kórteremben mindenkinek törölték a nevét. A névtelenek között az a nézet terjedt el, hogy akinek nevet adtak, az volt. Aki csak egy számot kapott, az már nem is létezett. Az ilyennek a karjára írták a számát. Így aztán nem felejthette el. Amúgy a névteleneket a végén összeolvasztották. Állítólag nem maradt belőlük más, csak egy sóhaj. De hiába is sóhajtoztam. Hiába is tettem meg mindent, nem tudtam kikerülni ezeket a rémületeket. Nem tudtam ellene tenni. Nem tudtam nem álmodni.

41. anyámmal angyalföldön

Az egyik álmomban hétéves forma kisgyerek lehettem. Édesanyám kezét fogtam. Vele indultunk el a kórházból. Mentünk, mentünk. Előbb gyalog, aztán a tizennégyesen vitt a mama, keresztül fél Angyalföldön. Zötyögött velünk, vitt a villamos, előbb a Béke úton, aztán a Lehel utcán. Tavasz volt. A virágzás ideje. Amikor kinéztem a villamos ablakán, mindenhol virágba borult fákat láttam. És persze, sütött a nap, és tele volt a villamos emberekkel. Voltak, akik rám mosolyogtak, és persze voltak olyanok is, akik csendesen beszélgettek, és egy pillanatra se néztek felém. De én kíváncsian hallgattam őket a Rákos pataktól a Dévai utcáig. A Bulcsú utca felé tartottunk, ahová az anyám képzeletben elhelyezte azt a házat, amiről még korábban beszámoltam neki.  Az apám azt, amit előző életemről elmondtam nekik, mindig is gyerek-hülyeségnek tartotta. Az anyám viszont utána járt annak, amit tőlem hallott. Ő igaznak tekintette azokat a dolgokat, amiket elmondtam.  Ő mindig is vagány, belevaló nő volt. Addig kutatott, míg rá nem talált egy helyre, ami azonosnak tűnt azzal a helyszínnel, amit én körülírtam. Fogtam a mama kezét, és arrafelé mentünk, amerre ő azt a bizonyos házat sejtette. Valamiféle alagútról beszéltem, aminek a végén erős fény volt. Angyalföldön egyetlen alagutat ismertek.  Azt, ami a vasút alatt, a Bulcsú utcát kötötte össze a Bajza utcával. Befordultunk a Béke útról, de végigmenve az alagút előtti rövid részen, nem találtunk mást, mint üres tűzfalakkal határolt, kavicsos grundot, ahol még a gaz sem tudott meggyökerezni. És a mamám hiába is kérdezősködött.  A járókelők közül senki se tudott semmit. Csak egy valaki mondott valami olyat, hogy itt valaha egy gyár volt, állítólag porcelán angyalkákat gyártottak, aztán miután tönkrement a vállalkozás, eladták és lebontották az itt álló épületeket. Csalódottan indultunk hazafelé.

Mire hazaértünk, újra öregember lettem. Összementem. Meggörbült a hátam. A gerincem annyira fájt, hogy nem tudtam kiegyenesedni. Szóval, öreg voltam és kétségbeesett. Egy forró matracon forgolódtam. Hogy lehetett ez? Miért történt ez velem? Maga az öregedés olyan kiábrándítónak tűnt.

Akármennyit is éltem, nem lettem okosabb. Nem tudtam meg semmi fontosat. És ha mégis rájöttem valamire, ugyan már, mire volt az jó, ha aztán elfelejtettem, ha amúgy se lehetett használni az éppen zajló életemben? Olyan hihetetlennek és zavarosnak tűnt az, ami a legutóbbi időben történt velem.

Amikor felébredtem úgy tűnt nekem, mintha abba se marad volna a mesélés. Mindenki előadott valamit. Amikor belehallgattam a történetekbe. Látszott, hogy már többször is elmesélték a velük megesett dogokat.

Akik beszéltek, újra és újra előadták magukat. Látható volt, hogy a megélt események, valamikor, egyre csiszoltabb történetté álltak össze mindenkinél. Az elbeszélés múlt ideje csak látszat múlt volt. A legtöbb történet átfordult a csábítás és megtévesztés vágyába. Az elmondó igazáról akarták meggyőzni azokat, akik hallgatták a történteket.

42. szobatársak és a fűtés

Beszéltek, és beszéltek. És, ahogy körbenéztem, azt láttam, hogy a legtöbb beszélőt kiverte a verejték. Rólam is folyt a víz, miközben hallgattam az elképzeléseket. Ültem ott, hátamat az ágy támlájához támasztottam.  Kényelmetlen volt a hely, és dühítő az az izzadságszag, ami a hónom alól terjengett. A hónom alatt gyűlt össze a nedvesség. Kénytelen voltam emelgetni a karom. Végül találtam egy törülközőt mellettem. Azzal törülgettem a mellem, a karom, a homlokom, a nyakam. A ragacsos, kissé kocsonyás folyadék hosszan elnyúlva a testem és a megnedvesedett lepedő között himbálódzott. Mintha nem akart volna elszakadni.  És a nedvesség rajtam és körülöttem szakadatlanul újra keletkezett.  

Amikor azt kérdeztem, miért nem nyitnak itt ablakot? Úgy tűnt, hogy a kérdést senki sem hallotta. Mindenki beszélt. Csak egy sovány öregember, szemben, az ablak felöli ágyban nézett felém. Mindaddig összekuporodva feküdt az ágyán. Felült, majd csak annyit mondott, jó hangosan, hogy Miért? Ezt kérdem én is, a büdös picsába. Aztán visszadőlt az eredeti helyzetébe. Hirtelen csend lett.

De az elcsendesülés nem tartott sokáig. Mert valaki megszólalt. Mintha nekem válaszolt volna. A szembe levő oldalon fekvő rőt hajú, szeplős férfi volt az. Jól befűtöttek itt nekünk, mondta. A melegtől mindenki szenvedett. Nem volt szabad kinyitni az ablakot. Nem volt szabad az ablaknál fekvő betegekre engedni a hideget. Mert kint, bizony jócskán lehűlt a levegő. De ezt, akkor még nem tudtam. Csak azt érzékeltem, hogy mindenki szenvedett a túl erős fűtéstől. Ám, ha szenvedtek is az ott levő betegek. Megvolt az új téma. A világ felmelegedésének okairól lehetett beszélni.

Többféle nézet is volt. A tőle balra fekvő a szakállas férfi,, aki, akárcsak én, félmeztelenül hevert a fehér lepedővel takart matracon, kifejtette, hogy az egyik lapban arról olvasott, hogy felfújódott a nap. És a napszél okozta ezeket az elváltozásokat. Egy kopasz, nagyon kövér beteg, a túloldali sarokból, a holdfogyatkozást okolta. Mint kifejtette, a hold a nyilas jegyében járt. Ezért gondolta azt, amit a legtöbb időjós is, hogy a világ nyugtalanabb lett. Arról beszélt, hogy az elmúlt hónapokban ezért is nőtt a nyugtalanság. Ezért fordulhattak elő a szemmel, vagyis a látással kapcsolatos problémák. Mivel a fogyatkozás csak telehold esetén jöhetett létre, vagyis akkor, amikor a Nap és a Hold szembeálltak egymással. Ez a nagydarab férfi izzadt talán a legjobban, aki ezt kifejtette. Csupa víz volt a homloka. 

A mellettem fekvő szemüveges, pici kis férfi is egyfolytában beszélt. Fontoskodó módon, a megszólalóknál sokkal hangosabban megismételte a hallottakat, és miközben újra meg újra felveregette a feje alatt összegyűrt párnát, igenlően bólogatott.

Ő arról olvasott, hogy az egyik ország felhőlopással vádolta a szomszédját. Az ország elnöke szerint tudatosan lopták el az országának esőjét. Egészen bizonyos volt abban, hogy terveket készítettek eső-elszívásra. Hiszen máshol esett, míg náluk egy csepp sem hullott az elmúlt időszakban.  És ez nem lehetett véletlen – nyilatkoztatta ki.

A teremben közben mindenki előadott ezzel kapcsolatban valamit. Persze, közben legyezte magát. Mindenki szenvedett a helyzettől. Sóhajtoztak vagy hangosan nyögtek a fülledtségtől. Többen zsebkendőt vettek elő, és törülgették az arcukat. Hiszen időközben talán még melegebb lett a teremben. Az, hogy hiába nyitották ki az ajtókat, hiába hozattak be ventillátorokat, nem csökkent a szoba hőmérséklete.  Én is izzadtam és illatoztam, mint a többiek. Lassanként az idegeimre ment ez a fullasztó meleg.

Hallgattam őket, de nem szólaltam meg. Vagyis néha már-már megszólaltam, de végül is annyira meleg volt, hogy nem volt erőm megnyitni a szám. Amúgy a hallgatásomnak volt még egy oka. A szoba túloldalán, az ajtó melletti ágyon fekvő fiatal fiú is kitartóan bámult engem. És ha valaki felkelt az ágyból és közénk került, hajlongott, ágaskodott, sőt felállt az ágyban, hogy engem lásson.

A fiú mintha fogyatékos lett volna. Nem tudom, mit nézett rajtam, nem tudtam kitalálni, hogy mi volt az, ami ennyire felkeltette az érdeklődését. Nagyon zavart. Arra gondoltam, hogy talán a valamikori nagyapját látta bennem. Az ágyamról félig lecsúszott takarót igazgattam. Néha ugyan visszanéztem rá. Ilyenkor egyre csak azokat a kíváncsi, kék gombszemeket láttam.

43. rám törő kételyek

De nem csak ez zavart. Zavart a sok elképzelés, amiket előadtak. Lassanként annyi örültséget hallottam, hogy elkezdtem kételkedni a saját elképzeléseimben is, vagyis azokban, amit én a házról gondoltam. A sok hazugság, a mindenhonnan összeszedett dolgok képtelensége, lassan megrendítette azt bizonyosságot, ami eddig uralta a gondolataimat A szobatársak történeteinek persze az lett a hatása, hogy újra előjött belőlem a kétely. A bizonytalanságot úgy éltem meg, mintha ők küldték volna rám. Mintha önkéntelenül is, de el akarták volna orozni tőlem az életem értelmét.

Újra meg újra azt kérdeztem magamtól, hogy vajon nem tévedhettem-e? Ám minél tovább gondolkoztam ezen, annál biztosabb voltam abban, hogy a kétségeket ők oltották belém, csak azért, hogy megingassanak a hitemben.

Rosszkedven lett, hiányérzetem. Nálam erősebb fájdalom terpeszkedett el rajtam Le akart teperni Valamiféle súly akart lehúzni, elmeríteni a szomorúságban. Végül is nem hagytam magam. Nagy erő kellett, hogy kitartsak az elképzeléseim mellett. Nagyon kellett igyekeznem, hogy megtartsam azt, amiben hittem. Nagyon készültem rá, hogy bebizonyítsam ezt, legalább magamnak. Alig vártam, hogy hazamehessek. 

De addig még, sajnos, volt bőven idő. Ahogy hallgattam őket, egyre inkább elegem lett az egészből. Elfeküdtem az ágyamon, megpróbáltam kizárni azt, ami körülvett. Ám fekve sem lett kényelmesebb a helyem.

Nem volt tiszta a fejem. Zsongás volt kívül, belül. Teljesen tompa voltam. Változatlanul folytatódott a szövegelés. Mindenki beszélt, de senki nem hallgatta meg a másikat. Valószínűségről és viszonylatokról esett szó. De ezt már csak fél füllel hallottam. A kórterem egyik hangadója a baloldali ágyszomszédom volt, de a jobb oldalamon fekvő ember is belekapcsolódott a beszélgetésbe. Egy lepedőt húzott magára. Ha felé néztem, mást se láttam belőle, csak a nagy orrát, ami szinte toronymagasan emelkedett ki a lepedő síkjából. A furcsa az volt, hogy a keskeny, vonalszerű szája alig mozdult, miközben kifejtette az utóbbi idők időjárásáról a nézeteit. Nagyon halkan beszélt. Úgy, hogy nem hallottam jól, mit mondott. Jobban mondva nem voltam benne biztos, hogy azt mondta-e, amit mondott, és azt se tudtam megállapítani, hogy máshoz beszélt, vagy mégiscsak nekem. Mindenesetre bólogattam. Mintha értettem volna.

Furcsán nézett rám. Lehet, hogy tévedtem, és ráznom kellett volna a fejem.  Aztán arra gondoltam, hogy talán nem is ő beszélt. Lehet, hogy akkor már belülről jöttek a hangok.

Szerencsére, egy idő után, besötétedett. Nemsokára lekapcsolták a világítást. Lassan elcsendesedtek az emberek. Itt-ott suttogás, halk mocorgások szakították meg a csendet. Senki nem tudott elaludni. Én sem. Pörgettem magamban mindazt, ami velem a közelmúltban történt.  Csak hevertem ott az idegen fehér matracon, álmatlanul forgolódva. Volt időm átgondolni mindazt, ami mögöttem volt. Mi történt? – tettem fel magamnak a kérdést. És a kórházba kerülésem okait kerestem. És kerestem a helyem ebben az egészben. Sok mindenre gondoltam. Próbáltam visszahozni azokat, amik annak idején annyi boldogságot okoztak.

44. ábrándozás a házról

Behunytam a szemem, és elkezdtek gyöngyözni a gondolatok a homlokom mögött. Arra gondoltam, hogy az otthonlétem milyen emelkedett boldogságban telt el. Aztán arra, hogy mennyire élveztem a lakásomat, a kedves házbelieket, egyáltalán a házunk szépségét. Nagyon szépnek éreztem azt a gondolatot is, hogy minket, engem, és ezt a szép épületet, talán nem véletlenül kapcsolt össze a sors. És ott kórházban egyre szebb lett ez a ház. Jó volt gondolni rá. Jó volt elképzelni ezt a furcsa kapcsolatot közöttünk. Egyre csak azon ábrándoztam, hogy elengednek innen, és elindulok haza. Igen, hosszú ideig mást se tettem, ha nem aludtam, mint hogy ábrándoztam és ábrándoztam. Képzeletben újra meg újra otthon voltam. Néha szégyelltem is ezt, és szidtam is érte magamat. De nem tudtam más tenni. Be kellett vallanom magamnak, hogy én semmiben nem különböztem attól, amilyen mindig is voltam. Hiszen én régebben is annyit képzelegtem. Szinte egész életem erről szólt. Valójában nem változott el semmi bennem. Még okosabb sem lettem.

Az biztos, hogy mielőtt ebbe a házba költöztem volna, egyre inkább visszavonultam, és visszavonult előlem az élet is. Egyre kevesebb dolog érintett meg. Egyre kevesebb dologgal érintkeztem. És öregedvén, szinte minden fontos dologról lemondtam. Ám ettől az új érzéstől, amit a költözésem óta éreztem, még inkább olyan lettem, mint amilyen gyerekként voltam. 

Az a valamikori gyerek házakat rajzolt. Mert akkor nagyon bátor voltam. Olyan házakat terveztem, amiket addig még senki nem tudott megvalósítani. Arra gondoltam, hogy az ötleteimmel híres leszek. Fantasztikus terveim voltak. Volt egy ház, aminek nem volt bejárata. Miért függött volna egy ház a lakóktól? – tettem fel a kérdést. Ház volt az akkor is, ha nem lakott benne senki. Aztán láthatatlan házak következtek. Elképzeltem, hogy ahova néztek a járókelők, ott nem volt semmi. Soha sem akartam szokásos épületeket összerakni. Önmagába visszatérő végtelen lépcsőt terveztem. Képzeletbeli épületeken dolgoztam. Olyan építészetet álmodtam meg, amelyik az építéssel egy időben a bontást is elvégezte, így aztán nem marad a ház helyén más, mint az a bizonyosság, hogy volt ott valami. De hát miféle bizonyosság volt ez? – kérdezhette volna valaki.  És kinek volt az? – tehette volna fel újra a kérdést. De nem tette fel. Mert egy idő után már senkinek nem mondtam el a terveim. A nevetségességtől féltem.  Soha, senkinek se mutattam meg. Később is csak titkon rajzoltam le az efféle elképzeléseim. Akusztikus bútorokat terveztem, ahol a hangnak és a formának egymásra kellett találnia. Elképzeléseimben olyan épületek keletkeztek, melyeket egy éven át egyáltalán nem kellett fűteni. Sok mindent kitaláltam, de a legbüszkébb az élő ház titkos ötletére voltam. Megszólalt valaha is valakinek a lakása? Mert az enyém beszélt hozzám. Mit érzett volna, ha megszólítja önt? – kérdeztem egy képzeletbeli újságírótól. Mert ábrándjaimban híres lettem. Mindenki rólam írt. Mindenki velem akart interjút készíteni. Valójában, persze, nem tudott erről senki.

Pedig egy időben tanítottam is. Eszembe jutott egy előadásom, amit a házak öregedéséről tartottam, és amin az emberi öregedést hoztam fel példaként. Amúgy az órákon ugyanazt mondtam, mint mindenki más. Unalmas előadásokat tartottam. Hogyan is mertem volna megemlíteni azokat a fantazmagóriákat, amiket gyerekként kigondoltam? Talán egy dologban különböztem azoktól, akik ott tanítottak.

Be kellett vallani magamnak, hogy az idő múlásával én csak egy dologban lettem biztosabb, abban, hogy nem tudok semmit.  Jó, ez sem volt teljesen igaz. De legalább megpróbáltam most, legalább magamhoz, őszinte lenni, ha teljesen nem is mertem, mert akkor el kellett volna mondanom, hogy én csak egy kis egyszerű, minden érdekességet nélkülöző kisember voltam.

Pedig milyen zseniális elképzeléseim voltak. Hiszen hírességre vágytam. A felfedezéseimről álmodoztam. Arról, hogy általuk ismert lett a nevem.

44. gondolatok a névtelenségről

Ám, névtelen maradtam én is, mint sokan. Neve-nincs emberként éltem át azt, ami megtörtént velem. Ha volt is arra címke, amivel szólíthattak volna, nem használta senki. Pedig néha még társaságba is elmerészkedtem. Igaz, akkor már, a legtöbb társaság, számomra, tele volt ismeretlenekkel. És én is ismeretlenül tébláboltam közöttük. És, persze, hiába is nyújtottam a kezem, amikor bemutatkoztam, senki sem jegyzete meg azt a nevet, amit kimondtam. Mindenki a sajátjával volt elfoglalva. Neki azt kellett kimondania. És én se tudtam megjegyezni azt, amivel a másik azonosította magát. Én is, mint mindenki, csak önmagam jártam körbe. Bennem sem volt más, mint egy végtelenített szalag, ami újra és újra lejátszotta mások számára azt, amit aztán senki sem jegyzett meg.

Pedig, az én időmben a név még nagyon fontos volt. Hiszen, aki ebben a világban nem szerzett magának nevet, az nem is létezett. Állítólag a névteleneket, a haláluk után, összeolvasztották. Egyetlen tömbbé váltak. Aztán, mint valami hatalmas illatosító, elpárologtak ők a levegőben. Vagyis belőlük nem maradt más, mint egy hatalmas sóhaj, ami felfújta, mintegy kitöltötte a fölénk domborodó kékséget. Ha volt is valamiféle egyediség, az már csak egy szippantásnyi levegő lehetett, amit belélegzett az ember. Aztán kifújtuk azt az elhasznált valakit, majd beszívtuk következőt, és nem is tudtuk, hogy egy életet szippantottunk magunkba, és talán valaki más lelkét leheltük ki, a magunké helyett.

Amúgy volt olyan vélemény is, hogy addig volt jó, míg nem tudtak valakiről, amíg nem szereztek róla tudomást. Addig volt szabad egy ember, amíg kirekesztetten történt vele az, ami történt. Mert addig, ha egyáltalán lejátszódott körülötte valami, az a megfoghatatlan időben valósulhatott meg.  Addig ő az időtlenben időzött. De, ha megismerték, ha nevet ragasztottak rá, máris üldözötté vált. Én nem is tudom melyiktől irtóztam inkább. Attól, hogy csodáljanak és üldözzenek, vagy attól, hogy észrevétlenül húzzam meg magam a nevesek árnyékban?

Nem is én döntöttem. Döntött helyettem a sors. Amit kerestem, nem találtam. És soha sem voltam elégedett azzal, ami voltam. Nem tudtam elfogadni azt, amire más büszkén mondta volna, hogy ez volt az élete. vagyis a tanításomról se mondhattam sok jót. Talán egy dolgot hozhattam fel a mentségemre. Azt, hogyha valaki valami örültséget képzelt el, támogattam. És örültem annak, hogy amit én nem mertem megtenni, ő bátran felvállalta. Furcsa volt, hogy életem végén újra előkerült ez az álom, akkor, amikor már nyilvánvalóan nem tehettem semmit. Elmúltak azok az idők, amikor még hittem a dolgok kigondolásában, a megvalósításukról nem is beszélve. Életemre mindig is úgy tekintettem vissza, mint egy épületre. Az volt a kérdés csak, hogy mire az építkezés végére értem, vajon félbe maradt, vagy éppen hogy tető került fölé? Fájdalmas volt most visszanézni, a csukott szemem mögött elnyújtózva a kórházi ágyon, ezt a lassanként befejezett életet. Amikor az építészetet választottam életpályámul, nagyon dicsérték a választásom. Amúgy már a megszületésem előtt nagy jövőt jósoltak nekem.

46. a születésemről és babonákról

A születésem előtti álomról az anyám is mesélt. Álmában hallotta az eljövendő gyermek nevét. Aztán felébredve egyre az én nevemet ismételgette. Állítólag hetekig a felismerés mámorában élt. Látta a láthatatlant, vagyis engem. Ott, a matracon, visszaidéztem a születésemről hallott történeteket, amit a rokonságom legendáiból, mendemondáiból, apránként sikerült megtudnom.

Az apám sokáig kerülte anyám érintését. Állítólag az anyám szűz is maradt a nászéjszaka után. Azt mondta neki, hogy nem kívánta. Megerősíteni ezt nem tudta senki. És azt se, hogy állítólag azzal érvelt, hogy nem találta méltónak az anya-szerepre. Alkalmas volt az efféle emlék, hogy az ember mögé gondolja azt, amit akar. A családom mindig is nagyon babonás volt. Én sokáig nem követtem ezt a hagyományt. Nem hittem a hókuszpókuszokban. De ha faggattak volna erről, akkor sajnos azt el kellett volna ismernem, hogy öregedvén, ha nem is lettem olyan babonás, mint a szüleim, de egyre erősebb lett a vonzódásom bizonyos varázslásokhoz. És a rám törő félelmek ellen, az utóbbi időben, bizonyos szavak kimondásával és varázsszámok ismételgetésével reméltem megvédeni magam. Persze, az anyámék sok-sok tévhitét nem múlhattam felül.

Annyi hiedelmükről tudtam, hogy felsorolni se tudtam volna. De némelyikre nagyon jól emlékeztem. Például arra, amit az anyám mesélt nekem. Az ő története arról szólt, hogy annak idején, szigorú babonák vonatkoztak a lányokra, asszonyokra. A havi vérzést betegségnek tekintették. Akkor még az öregek elkülönítették a tisztulós asszonyt a családtól. Ezekben a napokban egy erre a célra tartott szobában kellett tartózkodnia. Ő például a havi vérzéskor a tejhez vagy húshoz nem nyúlhatott, mert ha hozzányúlt, a tej megsavanyodott, a hús meg elromlott. És a vemhes háziállatoktól is távol tartották, mert ha közel ment egy ilyen állathoz, az meg nála okozhatott vetélést.

Szerintem, anyám ezért is lehetett olyan gátlásos teremtés. Az lehetett a baj vele, hogy félt a férfiaktól. Úgy kellett elvenni tőle a babáját, mert sokáig babázott. Aztán, állítólag, szörnyű dolog történt vele. Tudniillik az anyám egy hosszú tanítóhoz járt iskolába. Az ábécéskönyvből tanította őt olvasni. Sokat olvastak együtt. Odahajoltak a könyv fölé. Összeért az arcuk. És ekkor hirtelen a hosszú tanító kivette a nemi szervét, és kezébe adta anyámnak. Talán ez volt annak az oka, hogy sokáig az ágyba is pongyolástól bújt be. Vagyis az apám az egyik nagynéninek azt mesélte, hogy nem volt hajlandó levenni a pongyoláját. Éjszaka is magán tartotta, és sokáig összeszorította a combját.  Kétszer is operálták, mert kirándult a bokája, amikor a férje szétfeszítette a lábait. Egy biztos, hogy nem tudott teherbe esni. Sokáig szűz is maradt.

Állítólag az anyám szűzen hozott a világra. Ezt a nagynéném úgy hallotta, hogy az anyám ráült egy spermára véletlenül, egy úszómedencében. Az meg beleúszott. Egy biztos, hogy az anyám nagyon nyitott volt mindenre. Persze, hogy olvastam én akkor már a szűznemzésről. És sokáig úgy éreztem, hogy ezt a történetet a nagynéném csak kitalálhatta, és csak azért mondta el, hogy még nagyobb zavar legyen a fejemben. Amúgy az anyám csillagképe a szűz volt. De hát minden ellentmondott ennek a feltételezésnek. Az is, amit én gyerekként tapasztaltam.

Emlékszem, hét éves lehettem, legalábbis így rögzítettem az emléket magamban, amikor az egyik este az apám magával vitte az anyámat. Hiába szólongattam. Rájuk nyitottam az ajtóth. Naná, hogy zavarba jöttek.  Az apám megfogott a nyakamnál fogva, és kipenderített a szobából. Szinte az ujjamra csukta az ajtóth. És hiába is dörömböltem. Nem tudtam bemenni hozzájuk. És bár nem mehettem be, de leselkedtem. Egészen közel hajoltam az ajtóhoz. Odadugtam az orrom az ajtókeret és az ajtó lapjának találkozásához. Egy kis résen át láttam is, ahogy az anyám feneke a ruha alól előbukkant. És persze, kihallatszott az is, ahogy az apám udvarolt az anyámnak. És az ágy kis reccsenésekkel jelezte, hogy mi történt a másik szobában. Ez a rázkódás üzenet volt nekem. Gyerek voltam, de már el tudtam képzelni a ritmusból, hogy mit is csináltak. Később egyre csak hallgattak erről az esetről. Majd átlátszó magyarázattal akarták elintézni a történteket.

És ekkor az is eszembe jutott, hogy az anyám arról is mesélt nekem, hogy temetésre utaztában születtem meg. Állítólag a halottas kocsi előtt jöttek rá a fájások. Persze, volt olyan változat is, hogy a születésem dátuma is hamis volt. Állítólag rosszul töltötték ki a papírt. Aztán az is felmerült, hogy ikreket szült az anyám. Én voltam az egyik, de a másikat soha sem ismertük meg. Sohasem tudtuk meg, hogy milyen volt. És azt sem, hogy milyen lett volna a külseje, ha felnőtt volna. Annyi biztos, hogy gyerekként nagyon vigyáztak rám. Hiszen, ahogy elmesélték, úgy sejtették, hogy valami nagydologra születtem.

A család különben is rendkívül babonás volt. Például, amikor sárgaságba estem, a nagyanyám tanácsára hét napig egy sárga tárgyra kellett pisilnem. Sárga szalagot kötöttek a karomra, és este sárga kendővel takarták be szemem, és persze, hogy sárgarépából kivájt pohárból itattak. Abban az időben nem volt szabad engem dicsérni, nehogy ezzel az ártó szellemek figyelmét rám irányítsák. Épp ellenkezőleg, inkább azt kellett hangosan mondogatniuk, hogy csúnyának születtem, életképtelennek. És ez amúgy is igaz volt.  Amikor egyszer az apám fáradtan érkezett haza, s a kalapját az ágyamra dobta, le kellett térdelnie, majd a kalapjába kellett köpnie. A rontás ellen többször is megköpdöstek.

Apám sokszor sárgát köpött, úgy kellett levakarni az arcomról. Naná, hogy rosszul esett ez a köpködés, de a nyál távol tartotta gonoszt. Ha mégis valahol megsérültem, akkor fordítva adták rám az inget.  Anyám a saját vizeletével kente be azt a helyet. Az jót tett nekem. Mindemellett én egészséges és jó gyerek voltam. Egyetlen hibámnak az volt csak fölróható, hogy már gyerekként is nagy ember akartam lenni. Ezért aztán sokat nyújtózkodtam, hogy úgymond megnyúljak. Egy idő után megváltoztattam az ágyban még a fekvésemet is. Tudniillik, kisgyerekként, mindig kifli alakban kucorogtam a paplan alatt. Ám ezután csak nyújtott lábbal aludhattam, hogy éjszaka se akadályozzam a növekedésemet. De ahelyett hogy nőttem volna.

47. az iskolai emlékek

Kicsi maradtam. Mindig is ez a kisszerűség volt az, ami a legjobban kínzott. Az, hogy a körülöttem levők nagyobbak, és nagyszerűbbek lettek nálam. Hogy lehetett az – kérdeztem magamtól –, hogy csak én nem nőttem meg?  Miközben a lányok meg egyre magasabbak lettek, bennem is egyre nagyobb lett a vágy ezekre a nagydarab lányokra. És másra se tudtam gondolni, csak rájuk. Egyre csak róluk álmodoztam. De hiába is tettem meg mindent, nem lettem nagyobb. Eszembe jutott az az eset, amikor az iskolában egyszer én voltam a hetes, és le kellett volna törülnöm a táblát. De hiába is nyújtózkodtam, a tetejéig nem értem fel. És miközben lábujjhegyre álltam, ágaskodtam, hallgattam a hátam mögött felharsanó röhögést.

48. kórterem betegei

A kórteremben, persze, csend volt. Miközben végigfuttattam ezeket magamban. .A hetességemről eszembe jutott a hetes duplája, vagyis a tizennégy. Eszembe jutott a 14-es háború, és az, hogy az apám és anyám is 1914-ben született. Aztán, belemelegedve a nagy gondolkozásba, odáig jutottam, hogy lám csak, én meg észrevétlenül hetven éves lettem.

Amúgy is újra nagyon melegem lett. Lerúgtam magamról a takarót.  Egy kissé frissebb levegő érte a tetemet. És ahogy kinyitottam a szemem és körülnéztem, lassan minden a helyére került. Félhomály volt a teremben. A sötétség és a világosság torz keveréke. Kupacok hevertek az ágyakon. Néha egy-egy kupac megmozdult, felállt és elindult a WC felé. Mintha nem léteztek volna emberek, csak kísértetek. Kísértet voltam én is. Csak azt nem tudtam, hogy kinek a kísértete. Nekem is ki kellett mennem WC-re. Sötét volt a teremben.  Tétován botorkáltam visszafelé. Nem tudtam, hogy hol az én fekvőhelyem. Egyszer csak kinyúlt egy kéz, és megfogta a karom. A mellettem fekvő férfi keze volt az. Megismertem a lépteit – mondta. 

Csodálkoztam, de aztán arra gondoltam, hogy nyilván hallotta a csoszogásom. Köszönöm – mondtam. És amikor elértem az ágyamhoz, megpróbáltam kényelmesebben elhelyezkedni a vackomon. De nem tudtam visszaaludni. Hiába csuktam be a szemem. Éber maradtam. Sőt, egyre sebesebben járt az agyam.  A nagy felismerések éjszakája volt ez. Mindaz előjött, ami voltam. Milyen is volt ez az életem? Valahogy ott volt előttem minden, amit elmulasztottam, ami jóvátehetetlen volt, amit nem lehetett már megtenni. A lehetőségek, amiket kihagytam, előbukkantak. Az egykori lehetőségeim ellenemre is kimondták magukat. Nehéz volt a szívem. Rosszízű volt a szám. A legszívesebben sírtam volna. Talán sírtam is, de ennek már nem voltam tudatában. Mert beleájulhattam az alvásba.

És másnap ugyanígy folytatódott minden. Rengeteg alvás és kevés ébrenlét jellemezte az ottlétemet. Amúgy főleg nappal aludtam, és éjjel voltam ébren. De ha mégis ébren voltam, csukott szemmel hallgattam, ahogy felhangosodik, majd elhalkul az a beszédzaj, ami körülvett engem. Mintha csak hátteret képeztek volna az újabb estéhez, ha újra kinyitottam a szemem, Akkor éppen a velem szembe fekvő szeplős férfi beszélt a leghangosabban. Az volt az érzésem mintha bekerültem volna egy filmbe. Ugyanazt láttam, amit az előző este. Előttem és körülöttem ültek, feküdtek azok az emberek, akiket nem régiben megismertem. És ment a beszélgetés. Hol itt, hol ott szólalt meg valaki. És ha újra behunytam a szemem, ott hullámzott bennem a sokféle hang.

Hallgattam őket, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lehet a házammal. Senki sem látogatott meg. nyilván, hogy mindenki ugyanúgy tette dolgát az események előtt. Vagyis tovább tették azt, amit tenniük kellett. Mit kellett volna tenniük? Mi mit tehettünk volna? Mit kellett volna másképp tenni? Hiába is gyötörtem magam. Egyetlen kérdést se tudtam megválaszolni.

A válaszok javarésze soha nem érkezett meg. Viszont elkövetkezett az az idő, amikor már jobban voltam. Egy kissé többet voltam ébren. Megpróbáltam elhessegetni magamtól a zavaros álmaimat.

Mintha mindazt, ami velem történt, csak álmodtam volna. Valójában nem tudtam én álmodni, még elaludni sem. Forgolódtam. Ha a bal oldalamra fordultam, a mellettem fekvő sovány hátát láttam. Olyan volt, mint egy csontváz.  Még azután is sokáig magam előtt láttam, miután lecsuktam a szemem. Megpróbáltam megkapaszkodni a valóságban. Szerencsére, és nem is oly sokára, a valóságban is megkaptam az engedélyt a hazatérésre.

Öltözködtem. Még el sem indultam, de már fáradtan érkeztem meg a tükör elé. Aztán, amikor megnéztem magam, Jól láttam, hogy időközben, láthatóan lefogytam. Egyre kisebb lettem. 

Összementem. Már-már nem is voltam. Túl voltam mindenen.

49. hazafelé

Észre se vettem volna, hogy elindultam a kórházból, ha nem vág mellbe a hideg. A szél neves volt. Vizet spriccelt az arcomba. Megfordultam.  Háttal mennem egy darabig. Visszanéztem a kórház felé.  Nem nézett senki se utánam. Az járt a fejemben, hogy vajon érdemes voltam én arra, hogy rám figyeljenek? Egyáltalán, kellhettem-e én valakinek? - kérdeztem magamat.

Néptelen volt a kórház környéke.  Fázósan mentem a villamosmegálló felé. És azon gondolkoztam, hogy mennyire megváltozott a légkör körülöttem, amikor egy kirakat elé értem.

Az üveg tükröződésében megállt egy pillanatra a képmásom.  Néztem ezt a valakit. Barátkoztam vele. megpróbáltam úgy nézni rá, mint magamra. Ő pedig visszanézett rám, arra a valakire, aki megindult vissza az életébe.

Néztem ezt a kisembert, aki annyira áhítozott mások figyelemére és szeretetére. Néztem magamat. És abban a kissé életlen tükröződésben, ez a másik, és én furcsa egységet képeztünk. Ő volt az, aki megjelenített engem.  És én voltam az, aki ezt engedtem meg neki. Ő volt az, aki lehetőséget adott arra, hogy átélhessem magam. Ő volt az, aki visszatükrözte nekem, hogy milyen is vagyok.

Álltam ott, abban az alkalmi tükörben. És az járt az eszemben, hogy nem tudtam én igazán senki másra figyelni, csak magamra. Néztem magamat. És kétségbe estem attól, amit láttam. Hiszen szemléltem én ezt az embert már, nem egyszer, a tükörben. Igaz, hogy újra és újra elfelejtettem, hogy milyenné változott át ő.  Én belül más voltam.

Nem olyan, amilyennek engem láttak. És persze, olyan se, amilyennek én láttam magam.  Ez az én arcom – mondtam magamnak. Most épp ezt viselem. De amire azt mondtam, hogy én, az a legtöbbször csak illúzióként volt jelen. Volt olyan valaha is, hogy Önismeret? - kérdeztem magamat. Vagy mindig és mindenki félreismerte magát? És volt-e olyan valaha is, hogy valakit igazán megismertünk? Vagy mindenkiről, mindig is csak egy régi képet hordoztunk magunkban?

Sem a múlt, sem a jelen nem tett boldoggá. Talán itt szakíthattam ki magam a tükörképemből, és indultam el a villamosmegálló felé. Ekkor már nem múlton gondolkoztam, hanem elképzeltem a jövőt. Miközben előre igyekeztem, mintegy célszalagként lebegett előttem a lakásom, a házam, a megérkezés hozzájuk. A még meg sem valósult idő olyannak tűnt, mintha tartogatna valamit a számomra.

A jövő, persze, ugyanúgy nem létezett, mint a múlt. Az a valami, ott a távolban, még annyira sem volt megfogható, mint ami mellettem vagy épp mögöttem volt. Hisz a jelentről némi tapasztalatom volt, míg a múltról legalább emlékképeim voltak. A jövőről, pedig, csak a fantáziáim találhatott ki valamit.  Én a csodát találtam ki. Azt, ami várt újra engem. Persze, egészen más fogadott.

50. hazaérkezés

Még szédelegtem egy kicsit, amikor leszálltam a villamosról. Ha ébren tartott valami, akkor az a hidegen permetező eső volt.  A ház felé közeledve, egyre erősebb izgalom lett rajtam úrrá. Kíváncsi voltam a házra, a ház reakciójára, a megérkezésem pillanatára. Alig vártam a találkozást vele. Elképzeltem a fal érintését.  És újra meg újra átfogalmaztam a vallomásomat, a lelkiismeret-furdalásomról, és arról, hogy akaratomon kívül voltam durva vele. Már amikor ráfordultunk az utcánkra, nagyon erősen vert a szívem.

De már messziről láttam, hogy nem olyan volt a ház, mint amikor odahagytam. Nem is a házat láttam meg, hanem a körülötte magasodó állványzatot. Mert láthatóan felállványozták a házat. De nem csak ő változott el, hírtelen, hanem én is. Éreztem, ahogy eltűnik belőlem a varázs. És nem maradt más, mint a hidegség, az unalom, és a kétségbeejtő hétköznapiság.

51. Péter története

Péter, mint mindig, ott állt a kapuban. Köszöntünk neki, de nem lehetett elmenni mellette, csak úgy, ha szóba állt vele az ember. Valójában nem lehetett vele beszélgetni. Őt csak hallgatni lehetett. Miután kezet fogtunk, furcsán nézett rám. Talán látta rajtam, hogy milyen fáradt vagyok. A legszívesebben otthagytam volna, de végül is nem tettem. Ő pedig, egy kis csend után, ahogy a száraz és bütykös kezét eleresztettem, máris belekezdett abba, hogy miket úsztam meg azzal, hogy kórházban töltöttem az elmúlt időszakot.

És egy egész rémtörténet kerekedett ki arról az időszakról, amit én nem töltöttem itthon. Azt mesélte, hogy olyan erős rezgést éltek át az itt lakók, amilyet eddig még sohasem tapasztaltak. Az épület remegése olyan erős volt, hogy szekrények mocorogtak, széklábak törtek el, ágyak omlottak össze. És persze, minden lakásban jelentős kár keletkezett.

Persze, a Péter mindig mindent eltúlzott.  Sokszor lódított csak azért, hogy érdekessé tegye magát.  Képes volt kitalált dolgokat mesélni. De most valahogy elhittem neki. Rémült emberek rohantak ki a lakásokból. Elképzeltem, hogy mekkora volt a fejetlenség. Mint egy hangyaboly, amit megbolygattak, olyan volt a ház. – mesélte a Péter. És azzal fejezte be, hogy nem mindenkinek sikerült leérni a kertbe, vagy éppen kimenekülni az utcára. Például én is fennragadtam, miután elájulhattam. És amikor a ház körül minden lecsendesült, keresni kezdtek. Miután felfedeztek, kihívták a mentőt. 

A Péter története szerint, az eseményeket követően, már gyorsan intézkedett a kerület. Rémületükben nekiláttak az egész ház felújításának. És azzal kezdték ezt, hogy több helyen is belefúrtak az alapfalakba, és betont injekcióztak bele. És persze, hogy többet nem remegett a ház.

Én, viszont, ebbe az utolsó mondatba beleremegtem. A hallottak úgy értek, mintha gyomorszájon vágtak volna. Szinte magam előtt láttam, hogy belefúrtak és betont fecskendeztek az épületbe. Arra gondoltam, hogy ezzel aztán megbéníthatták, és véglegesen kiölhették belőle az életet.

Ettől fogva, semmi se menthetett fel az önvád alól. Úgy éreztem, hogy én voltam ennek a szerencsétlenségnek az okozója. És miközben mentünk befelé a kaputól. az ott történtek jártak az fejemben. Azt találtam ki, hogy ezt az egész jelenetsort eltávolítsam magamtól, hogy mindezt csak a Péter találta ki.  Így, alig hihető formában, sokkal elviselhetőbbnek tűnt ez az egész nekem. Ám akárhogy is ügyeskedtem, többé nem tudtam szabadulni attól, amit a mondottaktól kiderül.

Ráadásul a ház felé közeledve, azzal szembesültem, hogy temető szaga volt a kertnek. A bomlás szagát éreztem. Amúgy a kertben több fát is kivágtak, hogy elférjenek a betonkeverő gépek. Rengeteg gerenda hevert az udvaron, szerteszét. Mintha egy erdőt vágtak volna ki azért, hogy elég oszlop vegye körül a házat. Rozsdás vaskeresztek hevertek egymásra tornyozva, a sárban.

Az egész házat körülölelő állványzatot szürke porvédő vette körül. Az ácsolt tartó szerkezetek, és a hozzá kapcsolódó vastraverzek mögött szinte eltűnt az épület. Amikor elindultunk a ház felé, az egész épület holttestnek tűnt.  Olyan volt, mint egy többnapos hulla. Aztán amikor beléptünk a lépcsőházba, eleinte csak azt vettem észre, hogy csupa kosz lett. Aztán felfelé menet, a sivár és büdös első emeletre érve, arra gondoltam, hogy vége van. Majd az jutott eszembe, hogy nem élhette túl a történteket. Olyan volt minden, amilyennek lennie kellett. Olyan volt, mint a többi ház. Olyan volt az a lépcsőház is, amin mentem felfelé, mint akármelyik általam ismert másik, azzal a különbséggel, hogy talán az átlagosnál több piszok lepte el.

A folyosó még tele volt törmelékkel. Ahol szétrepedt és felpattan a burkolat koszos faldarabok bukkantak elő. Olyannak tűnt nekem , mintha hírtelen megöregedett volna az épület. Azt már lassanként elfogadtam, hogy az öregedő testem fokozatosan elveszítette minden szépségét. De itt, láthatóan, nem csak én estem át a teljes romláson. Már nem csak a saját pusztulásommal kellett szembenéznem, hanem azzal, hogy minden, ami szép volt ebben a házban, az eltűnt, megsemmisült.

Amikor megérkeztem, a lakásban egy ideig megkönnyebbülést jelentett az elfüggönyözött szobák megpillantása. Piszkosnak tűnt a lakásom is. Amikor beléptem és körülnéztem, koszosnak és idegennek találtam minden helyiséget. Semmi se volt a helyén. Először is azt vettem észre, hogy a fürdőszobába, nyitva maradt az ablak. És amikor kinéztem az ablakon, úgy tűnt nekem, mintha közelebb jött volna az a tűzfal, amire innen régebben is ráláttam. És ez az ablak is elváltozott. Ahogy a lakás sem volt olyan, mint annak előtte. Hirtelen otthontalannak éreztem magam. Valamiféle furcsa rosszullét kerülgetett.

52. újra a szobámban

Betántorogtam a szobámba. Belezuhantam a fotelba. Ültem ott. És hiába is próbáltam valamiféle szeretettel gondolni az otthonomra. Nem ment. Ez a lakás, ez a ház nem volt azonos azzal, amelyikért annyira lelkesedtem. És én sem voltam azonos azzal, aki biztos volt valamikori igazában. Telve voltam kétséggel, lelkiismeret-furdalással, ugyanakkor, titkon, magam előtt se tisztázott módon, valahogy nem hittem el, hogy így végződött az a csoda, amit nem sokkal ez előtt átélhettem ebben az épületben. Igaz volt vagy sem, amit gondoltam, persze, nem sokat számított. Hiszen nem mozdult semmi. És ott a fotelben én is mozdulatlanná váltam. Néma csend vett körül.

És ebben a csendben csak én beszéltem némán magamhoz. Folyamatos tévedésben éltem – mondtam magamnak. Semmi értelme nem volt az életemnek. Semmit sem sikerült létrehoznom. Rá kellett jönnöm, hogy olyasmit kerestem, amit nem találhattam meg. Hiába reméltem valami felfedezést. Nem jöttem rá semmire. Én valami olyat kerestem, amiről nem is tudtam, hogy micsoda.  Hiábavalóan kerestem a látható mögött a láthatatlan világot. Hiába is reménykedtem abban, ami a történéseken túl volt, ami az eseményeken túlmutatott. Mi mást akartam volna, mint megteremteni a lehetetlenből a lehetőséget.

Tulajdonképpen alig elmondható dolgok voltak ezek. Én meg éppen, hogy az elmondhatatlant, a számomra is felfoghatatlant szerettem volna megélni.  Nem sikerült. Nem hagyták meg nekem a lehetőséget. – Folytattam e belső monológot.

Nem maradt más nekem, csak a múltam. Ültem ott, és ahelyett, hogy csináltam volna valamit, elvesztett múltdarabjaimat kezdtem újraélni. Újra és újra visszafűztem önmagamra azt, ami köztem és a ház között történt. Aztán, persze tovább hátráltam a múltban. Egymás mellé kerültek a rég eltűntnek hitt események. Kerestem azt, ami megtörtént velem valamikor.

A tanulságot kerestem. Persze, hogy nem volt. Azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon tényleg olyan tehetségtelen gyenge kis alak voltam, mint amit visszaidéztem magamban?

De hiába is gyötörtem magam. Arra gondoltam, hogy még kisebb lettem. Lefogytam. Összementem. Már-már nem is voltam. Túl voltam mindenen. Amúgy is fogyott körülöttem minden. Jobban mondva, egyre nagyobb területet tett magáévá bennem és körülöttem a megsemmisülés. Ami képzeletbeli volt, lassanként észrevétlenül és igazán nem lett. Így lett semmivé bennem. Így tűnt el minden az életemből. Így vált képzeltté minden a hátam mögött. Hát ennyi volt az élet? – kérdeztem. Csak képzelt élet volt mögöttem? Újra és újra rám tört a kétségbeesés. Úgy láttam visszamenőleg, hogy hiábavaló volt az egész életem. Az járt az eszemben, hogy csak az erőmet őröltem fel az elmúlt időszakban.

Ezután már csak azzal kellett kínozni magam, hogy ezt az ajándék időt, amit még kaptam, mennyivel fontosabb dolgokra használhattam volna fel. Sokkal értelmesebb életet kellett volna élnem. Hiszen olyanokkal kellett volna foglalkoznom, amivel mások boldoggá tették magukat. Nekem is arra kellett volna törekednem, hogy átérezzem a jelenemet. E helyett én átrohantam ezen az utolsó időszakon. Becsaptam magamat.

Az egész életem olyannak tűnt nekem, mintha engem nemlétezésre ítéltek volna. Ott és akkor, olyannak tűntem magam előtt, mint akinek az élete tévedés volt, amit a halála se hozhatott helyre. Aztán azzal vádoltam magamat, hogy azzal áltattam magam, hogy örök életben részesültem. Nem az szomorított el, hogy halálra ítéltek, és hogy ezt nem vonták vissza, hanem az, hogy kiveszett belőlem a létezés vágya.

53. gondolkozás a múltról

Egyszerre csak kifogyott belőlem az élet. Persze, hogy e közben is ketyegett az óra, telt a kimért idő. És semmim másra nem tudtam gondolni, csak az élet rövidségére, csak arra, hogy még bele sem kezdtem, és már vége lett mindennek. Mintha kölcsön időben éltem volna, amit már régebben vissza kellett volna adni, ami soha nem is volt az enyém. Én mindig is az idő rabja voltam. És az idő folyton csak múlt, elszállt, rohant, siettetett, és állandóan egy ócska szerkezetre figyeltem, amelynek mutatói könyörtelenül haladtak előre. Elszalasztott pillanat, lejárt határidő, eltékozolt ifjúság, régmúlt boldog idők.

Aztán arra kellett gondolnom, hogy elmúltak azok a napok, amikor igazán boldog voltam. Vagyis egye többet merült fel bennem a kérdés, hogy vajon boldog voltam-e valaha egyáltalán.

Behunyhattam a szemem. A kétségbeesésem nem akart abba maradni. Újra meg újra ugyanazt a történetet ismételtem át. Mindig ugyanazt a fájdalmat éreztem. Mindig ugyanott sóhajtottam fel.

Egyre ugyanazt a káprázatot variáltam. Végeredménye lettem mindennek, ami voltam, amit láttam, amit tettem, amit tettek velem. Minden csak egyszeri volt. Nem adatott meg a még egyszer. Ezt az egyetlenegyet kellett volna belakni. Lehetetlennek tűnt rendbe tenni azt, ami elmúlt. Úgy éreztem, hogy örökre elvesztem.. Tettem, amit nem kellett volna tennem, és nem tettem azt, amit mindenki tett. Bár ez sem volt biztos. Hiszen csak ritkán akartam tenni valamit. Hétköznapi ember voltam. Olyan, akivel nem történt soha semmi. Semmiben nem vettem részt. Sehol nem hiányoztam. Nem vették észre, ha oda mentem. Nem törődtek vele, ha távoztam. Nem tudtak rólam. Nem voltam. Nem volt lényeges gondolatom. És ha volt is, elillant, megsemmisült, nem jutott el sehova. Elveszettként éltem.

Aztán arról faggattam magam, hogy hol volt az, amit elvártam magamtól. Miért nem történt meg az, amit kigondoltam? Vallomást akartam. De újra és újra azt éreztem, hogy nem sikerült magamhoz őszintének lenni.  Amúgy lenni se sikerült.  Elégedetlen voltam azzal, ami voltam. Nem volt miről beszámolni.  Amiről beszélhettem volna, az mind hamis, vagy nevetséges volt.  A legtöbb esemény érdektelennek tűnt. 

De mégis, mintegy ellenemre újra meg újra a múlton járt az eszem.  Mintha valaki kipiszkálta volna az elfelejtett emlékeket. Kiperdült minden, amit nem akartam előhívni. A múltamból újabb és újabb konfliktus került elő. Valójában már régen nem tudtam, hogy az volt-e a múltam, amit átgondoltam, vagy valami más, amiről nem mertem magamnak beszámolni?  Ami rólam szólt, és ami a környezetemről bennem élt, az jobbára ingatag igazságú volt. De ez a bizonytalanság érzet meg se közelítette azt, amit ismeretlenek történeteivel kapcsolatban éreztem.

Elég volt egy pillanatig erre a bizonytalanságra gondolni, és máris ott álltam a feltételes múlttal szemben, mint egy következmény, és az előzményeken törtem a fejem. A nem létezésem hosszú ideje foglalkoztatott. Hol voltam én a létezésem előtt? – kérdeztem.  Az járt a fejemben, hogy volt-e egyáltalán valami azelőtt, mielőtt itt lettem volna. És ha volt is, mi volt benne?

Minden múltbeli dolog mély szomorúsággal volt tele.  Szomorú volt már maga az is, hogy éltek előttem, hogy ők is úgy jöttek-mentek, ahogy én, és egyszer csak eltűntek. Voltak, aztán nem voltak. És elképzelések helyettesítették őket. És minden ment tovább nélkülük. Mások éltek, és mások próbálták kitalálni a nélkülük mozgó idő múltbeli szereplőit.

Azt kellett látnom, hogy a mögöttem levő múlt nem létező dolgok tárháza volt. A mögöttem levő idő látszólag valósággal telinek tűnt. Látszólag telerakta az idő igazi dolgokkal. Ám mire megérkezett hozzám, nem volt más, mint a jelen téves emlékezete. A múlt idő, csak arra volt jó, hogy lehetősége lett általa az embernek képzeletbelit csinálni, aztán emlékezni arra, ami nem is úgy létezett. Nem volt ez más volt ez, egy megkésett találkozás egy sosem volt emlékkel.  Mintha az ember egyfolytában a lehetséges történeteket kereste volna. Mintha az ember újra meg újra hátra pillantva, azt nézte volna, hogy mekkorára nőtt az árnyéka. Mintha az ember a megfoghatatlant akarta volna megfogni.

Elképzeltem, megismételtem a történetem fájdalmas részleteit. Beszéltem magamban. Úgy adtam elő magam, mintha valakinek mondtam volna. Megpróbáltam őszinte lenni. Igyekeztem feltárni azt is, amit nem értettem, és azt is, ami nem létezett mindaddig, amíg meg nem fogalmazódott bennem. Magamnak mondtam el mindent, talán olyat is, amiről addig fogalmam se volt. De emlékezés közben minden, amit elmondani szándékoztam, valahogy más irányt vett. Próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mit éreztem, és hogy miért éreztem azt annak idején.

Volt valami megható abbéli igyekezetemben, ahogy újra gondoltam azt, amit igaznak véltem. Képzeletbeli kérdéseket tettem fel. Például azt, hogy hogyan is történhetett meg ez épp velem?  Persze, ez is csak egy újabb ürügy volt az önelemezésre, melyet önvád és reménykedés kísért.

Ám közben rosszul voltam attól, hogy milyen buta és szomorú és röhögni valóan esendő történetem volt.  És rosszul voltam attól, hogy a történetem minden részletét tudtam. Tudtam a fontos fordulópontokat. Már változtatni se tudtam rajta. Véglegessé vált, akár egy halálos ítélet.

Valójában én soha sem voltam múlt-függő. Sőt, ha tehettem, kerültem a múlt időt, mert az nem az én időm volt. Olyan időszakra utalt, amit nem használtam ki jól, amit elvesztettem, és amin már nem lehetett javítani. Ezért is gyűlöltem. Ezért sem akartam múlt időben megszólalni.

Persze, nem tudtam máshogy fogalmazni. Ezt tanították meg nekem. Mindenki azt használta. Mert mindenki hitt abban, hogy az úgy volt, ahogy arra emlékeztek. Hittek a változtathatatlanban. A változó csak a jelen volt. Az meg, szinte észrevétlenül, azonnal múlttá változott. Én meg éppen a múltamtól akartam megszabadulni. De azt kellett látnom, hogy múlt idő sehogy sem fogyott ki magából. Ahelyett, hogy egyre kevesebb lett volna belőle, egyre több lett. Egyre több volt azokból az eseményekből, ami fájdalmas volt felidézni.

De újra meg újra felidéztem mindent. Kutattam az emlékezetemben, bizonyosságokat keresett. Volt e bizonyosság egyáltalán? - kérdezte magától. És jöttek az új kérdések, olyanok, hogy megtudtál-e valaha valamit? 

De hát tudtam én a választ. És meg is válaszoltam a feltett kérdést. Azt mondtam magamnak, hogy az értelmezés bizonytalanságában éltél. Nem tudtad eldönteni, hogy melyik az igaz? Egyszerre több igazság is létezett. Ráadásul az efféle gondolatok fájdalommal jártak. Menekülnöm kellett volna az ilyen gondolat elől. Nem tudtam megválni ezektől a gondolatoktól. Nem eresztett valami. Nem volt elég erőm a szabaduláshoz. Nem tudtam rászánni magam arra, hogy megmozduljak, hogy ott hagyjam ezt az egészet. Megpróbáltam életben maradni a gondolkozás segítségével.  Ezért is beszélgettem magammal. Megnyaltam a szám szélét. Megforgattam nyálam. A számban keserűség volt.

Mert nem tudtam feldolgozni az elmúlt időszak történéseit. Nagyon megérintett, megdöbbentett és végtelenül szomorúvá tett a múlt. A számomra oly kedves ház némasága, vagyis a halála  és egyre többet gondoltam azokra, akik meghaltak mellettem. Akik elköltöztek, akik belekerültek a múltamba. Úgy éreztem, hogy a fejem lassanként tele lett halottakkal.

És ez azt a gondolatot is felvetette, hogy máris rám került a sor Tudat alatt egyre nagyobb lett bennem a félsz. Egyre növekvő halálfélelem volt bennem. Egyre többször jutott a tudatomig egy-egy emlék megjelenése nyomán, hogy az én életem is olyan véges vált, mint az övéké, mint ezé a kedves házé.

Pedig sokáig nem hittem abban, hogy meghalhatok. Hallottam ugyan, hogy mások meghaltak, de magamat nem tudtam elképzelni halottnak. A halál, hírtelen, témámmá lett. A fő kérdés nem is az volt, hogy tehettem-e még valamit, és az sem, hogy kezdhettem-e én új életet a ház halála után, hanem az, hogy meghaltam-e én is vele? És ha továbbéltem, miféle élet volt az? Aztán ott volt az a kérdés is, hogy vajon jól tettem-e, hogy hosszú napokra eltűntem mindenki elől? Hogy mást se csináltam, minthogy ültem otthon, a szoba közepén, egy fotelben, és csak úgy bámultam ki a fejemből?

Mert hazatérésem után mást se csináltam, csak emlékeztem és emlékeztem. Mi volt ez? Az ember gyógymódja sajátmagán, vagy épp a megtévesztés egy újabb módja? Egy segédlet, ami egyeseknél élethosszig tartó időtöltéssé vált? De hát mi mást csináltam volna emlékezés helyett? És értettem én magamat. Igazából nem volt kedvem senkihez. És, persze, menekültem én önmagam elől is. Hogy éppen visszafelé? Menekültem én minden irányba.

Miközben persze csak ültem és ültem és gondolkoztam. Persze, hogy szerettem volna jó dolgokra gondolni. Csak az volt a kérdés, hogy mire gondolnék szívesen? Mivel kellene foglalkozni, hogy ne kelljen más tennem? Életszükséglet lett a számomra a gondolkozás. A hétköznapi lét elviseléséhez, a továbbéléshez szükségem volt rá.

Ám, nem tudtam én másra figyelni, mint amit előgondoltak nekem. Feltűnt, hogy milyen gyorsan, és mennyire önmagától alakult ki ez a gondolat is. Arra gondoltam, hogy már készen volt azelőtt, hogy bennem megformálódott volna. Én csak rátaláltam. Világos lett, hogy valójában a gondolat gondolta ki magát belőlem. Azt nem tudtam, hogy belém hogyan jutott, de azt igen, hogy én átadtam magam neki.

Ha az ember belépett a jelentések világába, többet már nem léphetett ki belőle. Megtanítottak gondolkozni és attól fogva úgy gondolkozott, ahogy azok szerették volna, akik megtanították. Készen várt engem mindaz, ami még elgondolható volt. És én újra meg újra átadtam magamat a gondolatoknak.

És újra meg újra elegem lett a gondolkozásból. Nem akartam több gondolatot. Nem akartam továbbgondolni mindazt, amit eddig átgondoltam. Te mindig is ugyanaz voltál. Ahogy gondolkoztál, az voltál te.

De nem tudtam mást tenni. Hiszen egy ideje már gondolataimban laktam. Menekülnöm kellett volna a gondolatok elől. Nem tudtam megválni ezektől a gondolatoktól. Nem eresztett valami. Nem volt elég erőm a szabaduláshoz. Nem tudtam rászánni magam arra, hogy ne gondolkozzam. A gondolkozás segítségével próbáltam szabadulni a rossz gondolatoktól. Valójában nem is tudtam, hogy mi lett volna egy jó gondolat. Talán ha teszek valami.

Jobb híján felálltam. Jártam fel s alá a szobában.  Nem tudtam, hogy mit kell csinálnom.  Néha leírtam valamit, hogy úgy tűnjék nekem, hogy ez egy értelmes tevékenység. Néha megnéztem a tükörképemet. Aztán behunytam a szemem. Megpróbáltam magamba nézni. Jó lett volna, ha azt mondta volna egy hang: ez az. Most megtaláltad.

Azt reméltem, hogy én majd kimondom. De nem rám volt méretezve ez az egész. Lehetett volna úgy élni, ahogy mások is éltek. Vagyis elfogadhattam volna, hogy semmit se tudok. Az emberek többsége, egy idő után, belakta azt, amit nem tudott, amit nem ért el, amit nem is érhetett el soha. De én nem tudtam elfogadni. Mert folyton úgy tűnt, hogy ott vagyok valaminek a közelében, ami döntő jelentőségű, de amit mégsem tudok beazonosítani.

Talán az volt a baj, hogy nem voltam elég örült. Nem voltam elég bátor. Kétségek között vergődtem. Ráadásul, egyik percről a másikra felgyorsultak az öregség fizikai megaláztatásai. Egyszer csak hajlottan jártam, fájt a térdem. Gyötrelmesen fáradttá váltam. Elhasználtnak éreztem magam. Folyt a szervezetem lassú leépülése. Lassanként a megváltozott testtartásom után, megváltozott bennem minden. aztán jött az álmatlanság, nem tudtam elaludni. ha felkeltem, tétován botorkáltam az ágyam felé.

54. éber éjszakák

Nem tudtam aludni.  Éjszakákat töltöttem ébren, és kénytelen voltam altatókat szedni. Egy idő után abba kellett hagyni az altatózást, mert az altatótól teljesen kifordultam önmagamból. Nem voltam ura a cselekedeteimnek. Csak néha fedeztem fel, hogy miket műveltem az altató hatása alatt. Ugyanis az ágy szélén aludtam, és amikor kifele fordultam, leestem az ágyról. Volt úgy, hogy hiába próbáltam visszafeküdni az ágyra. Ráadásul, valahogy bemerevedett a nyakam. Csak fél oldalt tudtam tartani.

Ha balra tekertem, hogy reccsent egyet. A nyakcsigolyám nem bírta, ha forgattam a fejem. Mereven kellett napokig feküdnöm. A majdani mozdulatlanságomra gondoltam. Arra a kihűlt, fájdalom nélküli, merev testre, ami most még meleg volt a paplan alatt, és ami minden mozdulatomra fájdalmat okozott nekem. Amennyire lehetett, mozdulatlan voltam.

És közben az elmúlás gondolata egyre jobban terebélyesedett bennem. Az elmúlt időben, amúgy is, egyre nagyobb tapasztalatot szereztem a mulandóság terén. Elmúltak azok az idők, amikor még végtelennek gondoltam az életet, vagyis amikor az élet rövidsége fel sem merült bennem. Ez az időszak a kétségbeesésé volt. Miután ez a ház már nem különbözött a többi épülettől. Miután a lakásom hideg béna és halott falakkal vett körül, arra gondoltam, hogy a halálos ítéletet számomra is meghozták már.

Sötét volt a szobában és bennem is. Csak az órám világított. És én nyitott szemmel követtem az ágy fölötti óra másodpercmutatójának zöldesen fénylő körútját, Egy gombot simogattam az ujjammal. Azt ismételgettem, hogy itt voltam még ekkor meg ekkor.

És hiába csuktam be a szemem. Éber maradtam. Sőt, egyre sebesebben járt az agyam.  A nagy felismerések éjszakája volt ez. Mindaz előjött, ami voltam. Milyen is volt ez az élet? Folyamatos tévedésben éltem – mondtam magamnak. Valahogy ott volt előttem minden, amit elmulasztottam, ami jóvátehetetlen volt, amit nem lehetett már megtenni. A lehetőségek, amiket kihagytam, előbukkantak. Az egykori lehetőségeim ellenemre is kimondták magukat. Úgy éreztem, hogy semmi értelme nem volt az életemnek. Semmit sem sikerült létrehoznom. Nehéz volt a szívem. Rosszízű volt a szám. A legszívesebben sírtam volna. Talán sírtam is, de ennek már nem voltam tudatában. Mert aztán mégis beleájulhattam az alvásba.

55. ébredés

Arra ébredtem, hogy fázom. Lecsúszott rólam a takaró.  Nyitott ablakokon áradt be a hideg.  És ahogy kinyitottam a szemem, és körülnéztem.,A helyszín lassan a helyére került. Félhomály volt a szobámban, a sötétség és a világosság torz keveréke. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy eleinte arról szólt az álmom, hogy valaki arra ébredt, hogy már hetven éves, és eddig még nem csinált semmit. Aztán meg azt álmodtam, hogy meghaltam. Örök álomra hajtottam a fejem.

Valójában arra ébredtem, hogy rohamszerűen rám tört a vizelés inger, melynek perceken belül engednem kellett. Ki kellett mennem vécére.  És ahogy felkeltem és elindultam kifelé. Hirtelen újra szembesülhettem az öregség fizikai megaláztatásaival. Hirtelen újra látóterembe került az öregség, vagyis a test e lehetetlen állapota. Pedig eddig én mennyire élveztem a fürgeségemet, a tevékeny létemet. Egyszerre csak nem voltam ugyanaz, aki régen, csak úgy, könnyedén, jött, ment. Amikor felkeltem az ágyból, szédültem. Már a felállástól a nyakam és a fejem nyirkos lett. Remegtem és mindenem fájt. Tehetetlenség-érzés kapott el. Miközben botorkáltam kifelé, egyre erősebben éreztem azt, hogy elgyengültem.  Hajlottan jártam, fájt a térdem. Gyötrelmesen fáradttá váltak a lábaim. Elhasználtnak éreztem magam. Folyt a szervezetem lassú leépülése. Éreztem, hogy megérkezett az ítélet, elég volt belőlem. Hiába próbáltam fellebbezni. Hiszen lassanként nem csak testtartásom a változott meg, megváltozott bennem minden. Mintha megérkezett volna az ítélet. Elég volt belőlem. És hiába próbáltam fellebbezni. Aztán, amikor visszatértem, megpróbáltan kényelmesebben elhelyezkedni az ágyamon. De nem tudtam már visszaaludni.

56. reggel és délelőtt

Elkövetkezett a reggel, majd a délelőtt. Nem szálltam ki az ágyból. Kifli alakban kucorogtam a paplan alatt. Újra és újra kis gyerek voltam, miközben nagy akartam lenni. Azzá váltam megint, aki meg akart nőni azoknak a szemében, akik amúgy nem is léteztek soha, akiknek a szemében nem is létezett. Feküdtem. Sokszor visszatartottam a lélegzetem.  Aztán apránként kiengedtem a leheletem egy kis lyukon. Úgy éreztem, hogy a számon keresztül kiszállt a lelkem. Szájszagú volt. És ezek után nem is maradt vissza bennem semmi. De a testem tovább működött. Úgy kezelt, mintha én belül nem is léteztem volna.

Hevertem az ágyban, és vártam a másnapot, az elkövetkezőt, a végjátékot. Egyre csak azon gondolkoztam, hogy vajon ezt érezte-e más is? Nyilván más is átélhette ezt. De mindenki, pont úgy, ahogy én, tette a dolgát. Vagyis tovább tették azt, amit mindig is tettek. Mit kellett volna tenniük? Mit kellett volna másképp tenni? Nem tudtam megválaszolni.

És ha később fel is keltem az ágyból, belevetettem magam a fotelbe. Szinte mozdulatlanul hevertem ott órákon keresztül. Összehúzódzkodtam. Kezemmel átkulcsoltam fölhúzott térdemet. Fejem et a térdemre hajtottam, és néztem az ablakon megjelent cseppeket. A kinti szürkeséget.

Hányingerem volt magamtól. Az élő ház gondolata olyan nevetségesnek tűnt, hogy rosszullét kerülgetett. Mi más lett volna ez, mint elmezavar az élet alkonyán. Csak erre kellett gondolnom, és egy pillanat alatt összeomlott minden bennem. Kiüresedtem. Nem marad semmi a képzet boldogságom helyén.

Felkeltem, aztán újra lefeküdtem. Egyre csak azon gondolkoztam, hogy valamiféle kiutat találjak ebből a helyzetből. Mert igazából nem csak fizikailag készültem ki, hanem lelkileg is.

Próbáltam menteni magamban az állapotom. Azt mondogattam, hogy ez ne lehetett betegség. Aztán meg azt erősítgettem, hogy az öregeknél a szellemi hanyatlás minden esetben következett be. Nem minden esetben vezetett szellemi leépüléshez.

Aztán jöttek az ellenérvek, az öregedésem erősödő jelei. Az, hogy minden kiesett a fejemből. Az, hogy feledékenységem egyre erősebb lett. Az, hogy kezdetben az új dolgok megjegyzése vált egyre nehezebbé, míg a régi dolgokra jól emlékeztem.  Azt, hogy képes voltam végiggondolni gyermekkorom fontos eseményeit, de azt már képtelen megmondani, mit ebédeltem előző nap. És az is előfordult velem, hogy haza akartam menni, miközben otthon voltam.

Otthon voltam. De egyre kevésbé éreztem otthon magam. Egyre hidegebbek lettek a nappalok. Az ősz hidege csak napokban kezdett erősödni. A lakásban hideg lett. Fázott a lábam. Fel s alá járkáltam, hogy egy kicsit felmelegedjek. Újra meg újra beálltam a szobaablakba, és néztem, hogy tele az utca falevéllel. Talán soha sem figyeltem meg, hogy egyre vörösebbek, sárgábbak barnák lettek. Néztem, ahogy lebegtek szállingózta lefelé.

57. ablakban

Álltam az ablakban, és néztem, ahogy az emberek jöttek-mentek az utcán. Éltek. Én is éltem, vagyis életnek neveztem azt a valamit, ami hasonlított az élethez.  De ez inkább valamiféle visszfénye volt annak. Visszfénye? – kérdeztem magamtól.  Ugyan már, csak az árnyéka lehetett. Az életemre gondoltam, meg arra, hogy miért is költöztem én ide. Nagyon szomorúvá vált bennem minden, még akkor is, ha tudtam, hogy nem lehetett másképp. Ezen én már nem tudtam változtatni. El kellett fogadnom. Bele kellett nyugodnom.

A lenti emberekre gondoltam. Szívesen elmondtam volna azoknak, akik kint jöttek-mentek az utcán, hogy mire jutottam. Ott volt bennem a vágy. Szerettem volna elmondani. Csak ki kellett volna nyitni az ablakot, és kiordítani azt, amit magamról gondoltam. Nem volt merszem. Így csak magamban beszéltem azokhoz, akik nem hallottak rólam soha. Némán üzentem. Eszembe jutott egy könyv címe. Üzenet az élőknek volt a címe. A könyv egy fiatal férfiről szólt, vagyis arról, hogy mielőtt kivégezték volna, sikerült kijuttatnia a börtönből a jegyzeteit, vagyis az üzenetét. Azon gondolkoztam, hogy ez vajon győzelem volt-e a számára vagy éppen vereség. Azon gondolkoztam, hogy ha üzenhettem volna, vajon mit kellett volna üzennem.

Ugyan már mit üzentem volna az életemről?  Azt, hogy nem is volt ez olyan rossz? Vagy azt, hogy rövid volt? Aztán arra gondoltam, hogy soha nem voltam valami életre való. Elmúltak azok a napok, amikor igazán boldog voltam. Vagyis egye többet merült fel bennem a kérdés, hogy vajon boldog voltam-e valaha egyáltalán. utána voltam azoknak az időknek, amikor még vállalkoztam valamire. Megcsúnyultam, elgyengültem. És ha belegondoltam az elmúlt idők eseményeibe, és persze állandóan ezt tettem, akkor szabályosan rosszul lettem.  

És rosszul voltam még akkor is, amikor elléptem az ablaktól. Fel s alá járkáltam a lakásban, vagy éppen ültem és néztem magam elé. Mit akartam üzenni? Mit jelentett nekem mások megértése? Miért voltak ők fontosak nekem?  Ők igazolták volna azt, hogy éltem? Mit éltek meg ebből az életből? Mit értettek meg? És miért volt fontos az, hogy megértettek? Mit értettem az alatt, hogy ők? Mit értettem az alatt, hogy azok, akik éppen éltek?

Mit értettem az alatt, hogy élet? Mit kellett volna kezdenem az élettel? Vajon valaha tudtam ezekre a választ? Vagy valaha ez eszembe sem jutott? És az volt az élet? Vagy ez, amikor már teljesen tompa voltam, amikor már nem érdekelt semmi? Rezignáltan vettem tudomásul, hogy elmúlt belőlem minden érdeklődés a jelenem iránt. Valójában nem voltam jelen. Ami volt, egyre gyorsabban vált múlttá. A jelen összezsugorodott.  Egy pillanat lett, és máris eltűnt. A jelenérzés csak utóíz volt. Akkorka idő, amennyii alatt arra gondolhattam, hogy ez az idő már csak amolyan levezetés volt. Ezzel mentegettem magam. Úgy éreztem, hogy ez lett a végeredménye mindannak, ami voltam, amit láttam, amit tettem, amit tettek velem. Valójában nem kifelé nézem. Magamat szemléltem. Visszanéztem azt, ami valaha voltam. Nem is én álltam ott, a mulandóság nézett ki az ablakon.

58. hosszú esős napok

Ezekben a napokban, vigasztalanul esett. Újra és újra odaálltam az ablakhoz, hogy lássam azt, amit már ezerszer láttam. Az ablakból néztem, ahogy a csatornafedelekből kispriccelt a víz, még a fedelet is megemelte, és jött ki a gané az útra. Zengett az ég és zuhogott az eső. Nem hallatszott más, mint a zápor lucskos kopogása. A tócsák ezrein sokasodva pattogott, fröcskölődött, cuppant újra és újra egyet az eső az aszfalton. A homályos utcán. Néhányan ott vonultak az ernyő alatt. Olyan is volt, aki fedetlen ment. Lucskos cipők, nehéz kabátok tűntek fel, és tűntek aztán a semmibe a szemem előtt. És ha a másik szobából az udvarra bámultam le, akkor azt láttam, hogy az esőáztatta kert a béna csendben hevert el alattam. A csatakos és hideg levegő illata felemelkedett az ablakig.

És a valaha oly szép kertet is elárasztotta a nagy mennyiségű víz. Minden vizenyős, kásás, elkenődő volt a szürke fényben. Csöpögve rázták le a lombok a vizet. Egyre nagyobb lett a latyak, a mocsok, a sár. Ott ahol nemrég a kert helye volt, sártenger terjengett. Addig álltam egy-egy ablak előtt, míg be nem párásodott az, és már nem láttam semmit. Akkor aztán visszafordultam a szobába.

59. az építkezés elhúzódása

És akkor megszólalt a csengő. Kimentem az előszobába,. Kinyitottam a bejárati ajtóth. A Péter áll az ajtóban. Ő volt az egyetlen kapcsolatom a világgal.  Bármennyire is utáltam őt, mégis csak ő volt, aki összekapcsolt a házbeliekkel. Tőle tudtam, hogy az építkezés elhúzódása miatt a házbeliek egyre több hirdetést adtak fel. El akarták adni a lakásukat. Egyre többen akartak elköltözni a házból. Nem bírták kivárni a végét az építkezésnek. Aztán, egy idő után, már mindenki menekülni akart innen. Nem akartak tovább ebben a házban lakni. Mert aki itt lakott, abban, bizony, szinte elviselhetetlenné nőtt a feszültség. Akkoriban már, talán az újabb és újabb határidő módosítása miatt, már késő este, sőt néha éjszaka is dolgoztak a házon. A ház felújítása is akadozott. Nem lehetett tudni, hogy az eső, a rossz szervezés, vagy éppen az elrontott tervezés volt az oka a lelassult munkálatoknak. A legvalószínűbb az lehetett, hogy olyan kivitelezőt bíztak meg a munkával, aki nem értett az efféle ház felújításhoz. Ráadásul, többen is betegek lettek, feltehetően az állandó nedvességtől. Talán megfáztak, vagy valamiféle fertőzés terjedhetett el a házban.

Hideg lett. Vagyis a sok eső és az állandósult nedvesség tartósította a hideg érzetet. Mert a vízözön nem akart abbamaradni. Nyár vége volt, de azért szokatlan volt, hogy ilyen erővel esett. Befolyt a víz a lakásokba. Nálunk is folyt be a víz a padlóra. Ott, ahol javították a nyílászárókat, mindenhol ezt történt. Mindezt, hogy nemcsak mi voltunk az áldozatok, a Pétertől tudtam meg, aki átjött és segített tömíteni az ablakokat. Állítólag volt olyan lakás, ahol bokáig álltak az emberek a koszos lében. Rongyokkal tömködték el a nyílásokat. És mentették, amit lehetett. Mi is ezt tettük. Aztán, hogy a Péter visszament a saját lakásába, újra és újra kicsavartuk az átvizesedett rongyokat, és az odakészített vödrökbe csorgattuk a vizet. És amikor ez megtörtént, hallgattuk tovább a víz csorgását, a szél ráncigálta ablakokat.

És újra és újra beesteledett. Mert aztán nem csak ezen az estén, hanem napokon keresztül nem lehetett hova menni.  Nem tudtam magammal mit kezdeni. Nem jutott eszembe semmi értelmes tevékenység. Fel s alá járkáltam a lakásban, És ha belefáradtam a járkálásba, nyugtalanul dobogtam a lábammal. Nem tudtam nyugodtan ülni. Állandóan mozognom kellett. Legfeljebb azzal színesítettem az eddigieket, hogy céltalanul pakolásztam, úgymond kutattam a fiókokban, a szekrény alatt, vagy éppen egy sarokban. Persze, hogy nem találtam azt a valamit, amit kerestem. De hogy mit is kerestem, azt nem tudtam volna megmondani.

Talán a reményt kerestem. Talán a megerősítésre akartam rátalálni. Egy olyanra, ami nekiindít egy utolsó vizsgálatnak. A házat akartam megvizsgálni. Azt, hogy mit tettek vele. Azt akartam a saját szemmel látni, hogy milyen állapotban is van. És azt, hogy segíthetek-e még neki? 

60. kockadobások

Segítséget kértem a kockától. Mert azt már régebben megfigyeltem, hogy hét kockadobás néha sokat segített nekem a jövő elgondolásában.  Már többször is volt úgy, hogy dobtam hetet, és a számok összege útmutatást adott arra is, hogy mit kell csinálnom. Már jó régen meggyőződésemmé vált, hogy a vonzódásom a heteshez valami törvényszerűséget takart. Most abban kellett segítenie, hogy mikor induljak el.

Azt gondoltam, hogy az egyáltalán nem lehetett véletlen, hogy ennyiszer találkoztam ezzel a számmal. Persze, hogy régebben többször is utána néztem a könyvekben mindennek, ami érintette ezt a számot. Mindig is érdekelt az, hogy miért volt mindig is olyan misztikus a hetes szám. Vajon miért pont hét napból állt egy hét? És miért hét szín alkotta a szivárványt? Véletlen-e, hogy hét feje volt a sárkánynak, és hetedhét országot bejárva lehetett csak legyőzni? Aztán ott volt a hét szűk esztendő. És az, hogy én mindig azt mondtam, hogy a hétszentségit. Pláne azok után, hogy lassanként azt kellett tapasztalnom, hogy már nem a jót, nem az életem segítőjét láttam benne. Időközben ez a szám a romlás és rombolás száma lett. Világos volt, hogy már régebben is sokan tekintettek félelemmel a hetes számra. És ezt azért tették, mert szerintük minden nehézség, gond és baj hétévenként jelentkezett. Talán ebből következtek az olyan kifejezések, mint a heten, mint a gonoszok, hétpróbás gazember és az a babona, hogy ha valaki eltört egy tükröt, hét évig nem lehetett szerencséje. Hát nekem is egyre kevesebb szerencsében volt részem. Valami elváltozott. Nem véletlenül jutott eszembe az, hogy hétévente lecserélődtek a sejtjeink, megváltozott az ízlésünk, és részben a gondolkodásunk is. Tény, hogy néhány változás valóban hetes ciklusokban zajlott le eddig szervezetünkben. Például bőrünk felső rétege mintegy hét nap alatt, hajkoronánk pedig hét év alatt újult meg teljesen. Nagyjából hét hónapos korunkban nőttek ki az első tejfogaink, amelyeket aztán hétéves korunk környékén veszítettünk el. És arról is olvastam valahol, hogy a hetedik nap  a legtöbbször vízválasztó volt a párkapcsolatokban, amit ha letudott valaki, akkor akár örökre együtt maradhatott azzal, akit választott. Én a házat választottam, és a kockadobást. És dobtam. Aztán újra dobtam. És a hetes jött ki nekem. Az, hogy most menjek le a kertbe.

61. újra lent a kertben

És elindultam. A döntés nyomán, valahogy erősebbnek éreztem magam. Ráadásul egy kis időre elállt az eső. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lementem a kertbe. Vigasztalan kép fogadott. Az a valamikori édeni állapot, ami úgy megfogott engem, megsemmisült.

A kertben teljes felfordulás fogadott. Árkok vonultak végig a kerten. Kis hidakon, pallókon kellett átmenni. Csak úgy juthattunk a kapu közelébe. A kapunál kiállt egy vas, és egy hatalmas tölcsérszerű lyuk tátongott, tele esővízzel. A víz nem folyt le. Mindenhol sár volt. És rossz volt a levegő. A ház környékén kiásott föld szaga az érzékeny orrom számára szinte elviselhetetlen volt. Körbejártam a házat. Megvizsgáltam azokat a feltöltéseket, amikről a Péter beszélt. Sárral kevert mész virított a lyukak fölött. Az eső nyomán a tömítést kiverte a só. Zöld penész vette körül a lyukakat. Mint valamiféle magándetektív, ismeretlen tettes után kutattam. Sosem volt, vagy éppen eltűnt bűnjeleket kerestem. A gépek, az ott heverő nedves és bűzlő gerendák, rozsdás vasak alá is benéztem.

Fontos nyomok után kutattam. Árulkodó jeleket a történtekről. Miután azt felételeztem, hogy tudatosan ölték ki ebből az épültből az életet.   Aztán meg azzal a gondolattal játszottam, hogy valahol még élet maradhatott ház külső falában. Vertem a falat, rugdostam, hátha életre keltem valahogy. Még be nem tömött lyukak után kutattam.

Valójában, persze, fogalmam se volt arról, hogy mit keresek. Jobban mondva nem kerestem én semmit. Csak járkáltam, nézelődtem. Igyekeztem valahogy eltölteni az időt. Jöttem-mentem, álldogáltam az udvaron. Vagyis azt tettem, amit tennem kellett. Azt tettem, ami jól esett. És az volt a csodálatos, hogy ebben a tevékenységemben nem akart megakadályozni senki. Jártam a házat. És dolgoztam, sőt, harcoltam érte.

És amikor elfáradtam, fázni kezdtem, hazaindultam. Ám az egyik tönkretett fa látványa még megállásra kényszerített. Fázó, zöldeskék volt az ég fölöttem, és mellettem szürke bogyók csüngtek csontváz-ágakon. Aztán az eső is esni kezdett. Egy ideig még ott álltam. És hagytam, hogy a vízsugarak átáztassák az ingem. Nem bántam, sőt, jól esett bőrig ázni. Amikor hazaértem, elkezdtem kipakolni a zsebem. És jöttek ki a zsebemből a kulcsok, a zsebkendő, egy elázott igazolvány is előkerült. Szégyelltem magam a nyugtalan lejárkálásom miatt, de amint megszárítkoztam, újra lementem a kertbe, és néztem az építkezést.

Mert közben folyt a ház felújítása. Nem akart visszatérni a nyár.  Hűvös szürkeség uralta ezt az időszakot. A sápadt fényben olybá tűnt nekem a kékesszürke zubbonyú munkások alakja, ahogy az állványokon és ház üres nyílásaiban megjelentek, mintha szorgos férgekként már elkezdték volna a nagy test lebontását.

A kertnek amúgy is büdös sárszaga volt. Olyan érzésem volt, mintha már megkezdődött volna egy valamikori nagy test lebomlása, rothadása is. Az állványokról félig leszakadt vászonborítást néztem. Az állványt borító koszos deszkákról téphette le a szél. Olyannak tűnt nekem ez a szél által felkapott, szabadon lifegő vászondarab, mintha egy óriás meztelen bordáiról tépte volna le valaki a leszáradt és elszabadult bőrt.

Aztán elszabadult megint az eső. És ez így ment napokig. Én meg ha ázva, fázva haza is mentem, nemsokára újra leindultam. Nem tudtam otthon, nyugton maradni.  Többször is eláztam. Hiszen újabb és újabb zivatar kapta el a környéket. Nem törődtem vele. A zuhogó esőben is körbesétáltam a házat. Olyan is volt, hogy egészen közel léptem a házfalhoz. Letérdeltem, nem törődve azzal, hogy egy tócsa van a térdem alatt. Odahajoltam a falhoz, rátapasztottam a fülem. Azt kellett tapasztalnom, hogy teljesen néma és mozdulatlan és hideg volt az, amit érintettem.  

Menni és vizsgálódni, ez lett a mindennapi tevékenységem lényege. Okokat keresni. Reménykedni, hogy élet jelére lelek. Vagyis ezt a lejárkálást nem tudtam abba hagyni. Újra meg újra lent voltam a kertben. Lépéseim alatt csikorgott az építkezéssel keletkezett szürkésfehér törmelék, aminek a jó része, addigra már sárrá változott az esőben. Ekkor már vége volt a munkanapnak is. Elhagyták a házat és a kertet a munkások. Egyedül voltam a feldúlt kert végében. Szembefordultam a házzal, és kitartóan néztem az állványokkal körbevett épületet. Úgy álltam a sárban és az esőben, mintha valamiféle megvilágosodás-félére vártam volna. Minden a homályban volt. Úgy tűnt nekem, mintha elhalt lények árnya nyúlt volna végig a kerten. 

Eleinte nem volt bennem más, csak a múló idő helyrehozhatatlan mélabúja, aztán ez lassan szívszorító fájdalommá vált az egyre jobban terjeszkedő enyészet miatt. Éreztem, hogy minden egyre nedvesebb.  Arra gondoltam, hogy a bomlás kiterjedt mindenre és mindenkire.  Szinte láttam, ahogy a házon egyre nagyobbak lettek a hullafoltok.  Nem tudom, meddig álltam ott. Közben elcsendesedett az eső. Monoton kopogását hallgattam. Ázott bokrok alatt puha csepegés hallatszott. Hírtelen varjak huppantak le a sáros földre.  Az egyik féloldalt tartott fejjel rám nézett. Mintha egy sötét fájdalmas gondolat indult volna el a pillantásából. Az, hogy fölösleges járkálnom. Semmi értelme. Hiábavaló az, amit teszek.

Ez a gondolat, persze, nem ért váratlanul. A meglepetést inkább az jelentette nekem, hogy úgy éreztem mintha megkönnyebbültem volna. Mintha elváltozott volna bennem minden. Az is, amit házról, meg az is, amit az életemről gondoltam.  És mintha az időjárás is tudta volna, hogy mi történik bennem. Mert hazafelé menet kisütött a Nap.

62. újra az ablakban

Felérve, belerogytam a fotelbe. Egy ideje, jóval hosszabb idő alatt pihentem ki azt a kerti kalandjaimat. De talán először esett jól ott ülni, és némán figyelni az ablakon beszűrődő fényeket. Talán, először történt meg, hogy kész voltam fogadni a történteket. Mintha megnyugodtam volna. Mintha azt mondtam volna magamnak, hogy ennyi volt. El kellett fogadnom. Ezen már senki tudott volna változtatni.

És ekkor mintha még erősebben fénylett volna fel valami. Hirtelen erős fény áraszott el nem csak kívülről, hanem belülről is. Elért valami. És erőre kaptam tőle. Felálltam. Odamentem az a ablakokhoz, és kitártam az ablakszárnyakat. Erőre kapott volna a szoba is. Elkezdte magába szívni a friss levegőt.

Kikönyököltem az ablakba, és néztem, ahogy megélénkült az élet. Újra emberek jöttek-mentek az utcán. Éltek. Én is éltem, vagyis életnek neveztem magamban azt a valamit, aminek újra közelébe kerültem. Vagyis az életemre gondoltam, meg arra, hogy miért is költöztem ide.

És valahogy megint boldoggá vált bennem minden. Arra gondoltam, hogy nem lehetett másképp. És egyszerre csak végtelen megnyugvást éreztem. A jövő időre gondoltam.

Elképzeltem, hogy kései utódom, ott állt ahol én álltam, és rólam ábrándozott. Hiszen én voltam az egyik, azok közül, akik továbbadták a tulajdonságait. És én voltam azok egyike is, aki lehetőséget teremtett neki a létezésre. Elképzelésem szerint büszke volt az életére. És én is büszke lettem erre a –talán - soha meg nem valósuló időszakra. Úgy éreztem, hogy kitágítottam az időt. Jó volt az utánam következőkre gondolni. Elképzeltem, hogy odalett ezért a gondolatért, amit sebtében fel is írtam. Persze, ez a mondat, olyan mondat volt, amit még nem olvasott el senki. Ám ha elolvasta valaki abban a távoli időben, ettől a mondattól rögtön megvilágosodhatott.

Én az biztos, hogy megvilágosodtam. Ennél világosabban már nem láthattam azt, ami mögöttem volt. Nyugodtan futtattam végig a gondolatot bennem arról, hogy velem nem történt soha, semmi különleges. Én egy kis unalmas élet birtokosa voltam. Egy gátlásos, visszahúzódó valakié volt ez az élet, üzentem a jövőbe. olyasvalakié, aki ha tehetett volna valami különlegeset, akkor se tudta volna megtenni. Ez az ember, akit úgy hívtam, hogy én, sohasem vétkezett a mindennapisága ellen. Ő maga volt a tétova hétköznapiság. pedig mennyire szeretett volna különleges és csodás lenni.  De ez ott és akkor nem szomorított el.

Éppen hogy jól esett erre és az utánam következőkre gondolni.  Az utánam következő lakókról ábrándozni, Az engem követő nemzedékeket elképzelni. Olyan szívesen elmondtam volna nekik, vagy azoknak, akik kint jöttek-mentek az utcán, hogy mire jutottam.

Csak ki kellett volna hajolni az ablakon. Csak ki kellett volna kiabálnom. Bár nem tettem, de magamban beszéltem hozzájuk. Beszéltem azokhoz, akik nem hallottak rólam soha. Némán üzentem. Eszembe jutott egy könyv címe. Üzenet az élőknek volt a címe. A könyv egy fiatal férfiről szólt, vagyis arról, hogy mielőtt kivégezték volna, sikerült kijuttatnia a börtönből a jegyzeteit. Azon gondolkoztam, hogy ez vajon győzelem volt-e a számára vagy éppen vereség? Azon gondolkoztam, hogy ha üzenhettem volna, vajon mit kellett volna üzennem? Ugyan mit is üzenhettem volna az életemről?  Azt, hogy nem is volt ez olyan rossz. Vagy azt, hogy rövid volt. Elléptem az ablaktól.

Visszafelé számolgatva, kiderült, hogy hétszer mentem le a kertbe.  Egyik sem volt értelmes cselekedet.  Csak tettem valamit, ami épp úgy lehetett rossz, mint jó, amiből következhetett valami. Onnan, lentről akartam látni, mintegy újra és újra megbizonyosodni arról, hogy tévedtem, hogy nem fogyott ki az élet a házból. De nem hozott szerencsét a hetes. Minden alkalommal ugyanúgy végződött a kerti kaland. Felérve a szobámba, belerogytam a fotelbe. Utoljára kikerültem a fotelt. Hanyatt vetettem magam az ágyon. Kiüresedett tekintettel feküdtem ott, tanácstalanul bámultam a plafont. 

Néztem, ahogy a fehér plafonon végigkúsztak azt utcáról felvillan fényes csíkok. Mindegyik olyan volt, mint egy óriási óramutató, egy mindent körbejáró üzenet hordozója. Amint belépett a szoba zárt terébe, túlmutatva önmagán, jelzett valamit. Először arra gondoltam, hogy milyen könnyedén vándorol. Aztán meg arra, hogy nálam is csak átutazóban van. Talán éppen az ideiglenességről mond valamit. Néztem, ahogy, szembe velem, megállás nélkül araszolt a fehér falon. És észre se vettem, hogy a gyors pillanatok, egymás után, szinte érintetlenül, elsorjáztak vele.

Valami furcsa ámulat tartott a hatalmában. Úgy éreztem a világ középpontjában vagyok. Mint aki, nem is olyan régen, bezáródott magába. És most kinyílott újra. Nem fájt semmi.

Érteni véltem, hogy a fény és árnyék együtt élt bennem. Ki tagadná az összefüggést e kettő között? De miért kéne köztük különbséget tenni? – tettem fel kérdést magamnak. Miért volna fontosabb az egyik, mint a másik?  - folytattam a gondolatot, miközben belaktam a bennem volt. Nem akartam, hogy valami is megtörje ezt a belső csendemet. Nem akartam tudni arról, ami a falakon túl történik. Nem akartam üldözni a feltáratlant, és nem akartam menekülni kilátástalan elöl. Elfogadtam azt, ami, tőlem függetlenül történik.  Szabaddá tett az aranyló fényoszlop követése. Mintha a folyamatos tévelygés után, megtapasztaltam volna a megérkezést. Mintha a jelenbe időzve, egy kis időnyerés esélyére is ráéreztem volna.

Az jár a fejemben, hogy le kell mennem újra. Hívott a kert. Végre nem esett az eső. Felidéztem magamban azt a finom áttetsző, fehéres felhőfátyolt, ami csak részben takarta az eget. Felidéztem azt, hogy a kertben egy ideig még élénk volt a szél, ám hamarosan simogató szellővé szelídült. Átismételtem azt, hogy a napsugarak milyen jól felmelegítettek. Aztán azt, hogy milyen jólesett a meleg. Hetek óta nem éreztem ilyet. Ahogy mosolyogtatóan megfogalmaztam magamnak, hétágra sütött a Nap.

De nyolcadszor kellett volna elindulnom. Azt kezdtem el magyarázni magamnak, hogy mostanában a hetes nem sokat segített nekem. A változást láttam bele az új számba. Persze, eszembe jutott egy film címe is, a nyolcadik utas a halál.  De a felrebbenő félelmet azzal hessentettem el, hogy a fektetett nyolcas, állítólag, a végtelent jelentette. Talán ez a gondolat ültetett fel. Ez mozdított el az ágyról. Felálltam és nekiindultam újra.

63. nyolcadszor lefelé a lakásból

Mentem kifelé, ki a szobából, ki a lakásból. És amint kiléptem a folyosóra, és elindultam lefelé a lépcsőházban, egyre több ember jött velem szembe. Mintha a szép idő beálltával egyre többen akartak volna ideköltözni.

Miközben óvatosan lépdeltem lefelé lépcsőkön, egyre többször találkoztam a cipekedőkkel. Egyre többször találkoztam olyanokkal, akiket még soha sem láttam, akik szembejöttek velem, hurcolkodtak, cipelték fel a bútorokat, az ágyat, a szekrényt, és kínlódtak a zongorával.

Mentem lefelé, és a költözködők végtelen sorának nem akart vége szakadni. Néztem őket, de mindannyijuk arca valahogy áthatolhatatlan volt a tekintet számára. A tekintet nem tehette magáévá a nézéssel őket. Mindegyik megmaradt önmagának. Egyforma arcot vágtak. Egyformákra csinálták őket. Volt, aki köszönt, és volt, aki rám se nézett.

Az utánam való időre gondoltam, miközben megálltam az elsőn, a lépcsőfordulóban. És visszafordultam utánuk. Egy ideig még láttam őket, ahogy cipelték a csomagjaikat a felsőbb emeletek felé, aztán eltűntek. Mintha csak álmodtam volna őket. Hiszen nem voltak felsőbb emeletek. Csak kétemeletes volt ez a ház. Ám, úgy tűnt, hogy nem mindenki számára lett volna ez világos és egyértelmű.

64. ismeretlen nő

Akkor szembesültem ezzel igazán, amikor rám köszönt egy ismeretlen nő. Barna kendő volt rajta. Már messziről nyújtotta kezét. És a kézfogás után valami olyat mondott, hogy mi már találkoztunk, bár nyilván nem ismertem fel, mert eléggé elváltozott. És még annyit mondott, hogy a hetediken vett egy lakást.  Persze, hogy csodálkoztam, és megemlítettem neki, hogy eddig én úgy tudtam, hogy a második után már csak a tetőtér következett. Ő is csodálkozva nézett rám, és azt erősítgette, hogy ő már hetek óta ott lakott. Nem tiltakoztam. Nem akartam megijeszteni. És az is eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha én tévedtem? Aztán amikor elváltunk egymástól, ő tovább ment felfelé. Én meg újra lefelé lépdeltem. Amikor a földszintre értem, egy ideig még tétováztam.

65. felfelé a nő után

Aztán megfordultam, és utána eredtem. Egyre csak az járt a fejemben, hogy a félhomályos lépcsőházban alig láttam valamit a nőből. Haragudtam magamra, hogy nem néztem meg jobban. És nagyon igyekeztem, hogy utolérjem. Kettesével vettem a lépcsőket. Nevetségesnek éreztem magam. Nevetségesnek éreztem azt, hogy lihegve futottam utána. Aztán egyszer csak előbukkant a nő. Ott ment előttem. Mentem utána. Utolértem, sőt, megelőztem. Már nem volt rajta a kendő. És amikor visszafordultam, meglepetéssel láttam, hogy ez a nő olyan volt, mint az a barátnőm, valaha, fiatalon. De hiába szólítottam meg. Úgy nézett rám, mintha egy lehetséges akadályt mérlegelt volna. Belenéztem a szemébe. Semmi biztatóth nem láttam. Nem ismert meg. Láthatóan nem emlékezett rám. Nem tudta, ki vagyok. Kit keres? – kérdezte. A leginkább meglepő az volt, hogy még a hangja és a beszédmódja is hasonlított az a barátnőmére. Nem tudtam, hogyan hasonlíthatott ennyire egymásra két ismeretlen ember. Nagyon hülyén éreztem magam. Hiszen a nő, amikor rám nézett, valójában átnézett rajtam. Én csak háttér voltam neki. Ahogy átnézett azokon is, akik mellénk kerültek.

Mert egyre többen bukkantak elő, mellettünk. Mintha számára nem léteztek volna ezek az emberek se. Mintha kísértetek lettek volna. Kísértet voltam én is. Egy lakó kísértete, aki ment felfelé. Mert, egy kicsit megszégyenülve, elváltam a nőtől, és követtem a felfele igyekvőket.

És azt tapasztaltam, hogy feljebb kerülve, egyre nagyobb lett az átlátszóság. Akikkel találkoztam, azok egyre áttetszőbbek lettek. Nézte őket az ember, és nem látott semmi különöset rajtuk. A másodperc töredéke alatt eltűntek a fejemből, és ha maradt is valami belőlük, abból csak a színtelenségre emlékeztem. Az jutott eszembe, hogy nem is ugyanabban házban mentem fölfelé, amiben eredetileg laktam. Aztán arra jutottam, hogy ugyan már, nem tévedhettem, hiszen ki sem léptem belőle.

66. fent

Amikor felértem, valósággal káprázott a szemem. Minden vibrált, rezgett körülöttem. Fent, hirtelen, olyan világosság támadt rám, hogy belereszkettem. Olyan volt, mintha a napba néztem volna. A lépcsőmászástól hideg veríték lepte be a tarkóm. Amikor felértem, alig kaptam levegőt, és a cipőm is szorított. Le akartam vetni, ám a cipőfűzőm összecsomósodott.  Ott álltam előre görnyedve, fél lábon. Megoldhatatlannak tűnt az egész helyzet. Azon gondolkoztam, hogy volt-e valaha megoldása a megoldhatatlannak. Aztán arra gondoltam, hogy mindig is a megoldhatatlan izgatott. És közben rángattam a fűzőt, próbáltam szétcsomózni. Miután nem sikerült, egy tócsa tükrében láttam meg magam, és még jobban megijedtem. A képet szivárványos hártya fedte, de azért jól látszott a sápadtságom. És akkor kiegyenesedtem. Felemeltem a fejem, és még az eddigieknél is jobban ledöbbentett az, amit láttam.

Egy hét emeletes, épület tetejéről néztem körül.  Amúgy azt kellett látnom, hogy nem csak ez a ház, a többi ház is nagyot nőtt. A házunk mellett, egyre nagyobb házak nőttek ki a földből. Arra következtettem ebből, hogy a mi házunk is részt vett a növekedési versenyben. Erre a gondolatra végtelen örömet éreztem. Mert akkor mindenki számára bebizonyosodhatott, hogy nekem volt igazam. Arra gondoltam, hogy ez a ház mindig is növésben volt. Ezért is reszketett, nyújtózkodott. Aki állandóan látta, az nyilván nem vette észre.  Mindenki úgy lehetett vele, mint én. Hiszen az itt lakók közül huzamosabb ideig soha és senki nem volt távol, vagy ha elment, akkor nem jött többé vissza.  Mert ha sok idő eltelte után visszajött volna, akkor rögtön látta volna a változást. Miközben körülnéztem, abban is reménykedni kezdtem, hogy nem csak nőtt, hanem kinőtte önmagát, sőt abban is, hogy kinőtt önmagából.

Az biztos, hogy nagyon magasan voltam.  Feltételeztem, hogy lentről nézve, úgy tűnhetett, hogy minden ház, így a mienk is, szinte a végtelen magasban folytatódott. Amikor lenéztem az utcára, láttam, hogy lent egészen aprócska emberek jöttek-mentek az utcán.  A házak és különösképp a mi házunk nagysága, feltehetően, mindenkire erősen hatott.  Felnéztek az emberek rá. És rám is felnéztek. Pedig nem régen még milyen sokan tartottak engem bolondnak. Milyen aprók voltak ők, és milyen nagynak, szerencsésnek és győztesnek éreztem én magam.

Na, kinek volt igaza? – kérdeztem képzeletben, azoktól, akik fentről nézve olyan aprók voltak, mint a hangyák.  Ez lenne számotokra az élet? – mondtam ki aztán hangosan is.

De alighogy ezt kimondtam, egy angyali mosolyú fiatalember lépett hozzám, és megkérdezte, hogy honnan jöttem? Azt válaszoltam, hogy én itt lakom a másodikon. És bemutatkoztam neki. Mire ő azt mondta, hogy ja, persze. És megkérdezte, hogy megkaptam-e az üzenetet? De nem várta meg a választ. Látta rajtam, hogy nem értem miféle üzenetről beszélt.

Mosolyogva mondta, hogy ezek szerint magának nem szóltak. Szóval nem is tud a második emeletet megszüntetéséről?  A napokban kivették az első fölül. – mondta. És feltették a tizennegyedikre. A kiemelés oka amúgy az volt, hogy ez a második nagyon nyomta az elsőt.  Egy ideig nem nyúltunk hozzá, Hiszen mégis csak egy hagyományos, szép részlete volt ennek a háznak. De kiderült, hogy ez volt a ház remegésének oka.

És mára a remegés elmúlt.  Elmúlt? – kérdeztem. És hirtelen eszembe jutott, hogy ezt én magamra szoktam mondani. Elmúltam volna? – kérdeztem magamtól. Miközben ez az ember, megválaszolta a kérdésem, mondván, hogy már minden rendben.

Majd a kijelentést azzal toldotta meg, hogy tudomásunk volt arról is, hogy én mi mindent tettem az épületért. Köszönjük a segítségét. – fűzte hozzá. Lehet, hogy maga nélkül ez nem ment volna. – zárta le a beszélgetést.  Arra gondoltam, hogy ez az ismeretlen csak viccelődött velem. De még jobban elcsodálkoztam, amikor úgy folytatta, hogy vége lett annak a régi fajta építészetnek, amikor alapoknál kezdték, vagyis lentről raktak össze egy épületet. Mi már fölülről megyünk lefelé. Valójában mindig is így volt ez, csak egy ideig nem vették észre – fejezte be. Aztán látva, hogy milyen nyugtalan lettem, azt kérdezte, hogy csak nem ijedtem meg? És közben egyfolytában mosolygott, sőt, ahogy régi barátok közt szokás, még egyet kacsintott is rám.

Amikor egy pillanatra levettem róla a tekintetem, hirtelen feltűnt nekem a házon dolgozó munkások külseje. Hiszen fehér köpenyben jártak le és fel a tetőteraszon. Fehér ruhában tapasztották egymáshoz a téglákat. Fehér overállban kopácsoltak az ácsok, fehéren világító gerendákat cipelt a segédszemélyzet. Tiszták voltak és jó szagúak. Valósággal ragyogtak. Olyanok voltak, mint az angyalok. Olyan volt, mintha az égben jártam volna. Ekkor gondoltam először arra, hogy akkor én a mennyországban kerültem.

*