Kitalálás

Kitalálás

(Álomvilágban élek. Ne ébresszetek fel!)

1.

Elvesztem. Túl nagy volt a tömeg, Egy ideig fogtam az anyám kezét. Együtt sodródtunk a tömeggel. Aztán valahogy elereszthette a kezem. Egy ideig észre se vettem, hogy egyedül vagyok, hiszen annyian vettek körül.  Egyszerre csak elkezdtek fázni az ujjaim. Ekkor eszméltem rá, hogy elveszíthettem az anyámat. Egyre rémültebben kerestem. 

A hálószobában találtam rá, miután kedves ismeretlenek, hosszas kérdezősködés után, hazavittek. Sok idő telhetett el a kereséssel és a magyarázkodással, mert amikor hazaértem sokkal öregebbnek éreztem magam, és az anyám sem volt már ugyanolyan, mint régen.

De még meg se szólaltam, amikor ő már tiltakozott. Azt mondta, hogy ne beszéljünk a testéről!  Én ugyan szépnek láttam annak ellenére, hogy tényleg megöregedett. Ő viszont arról beszélt, hogy többé már nem tudja szeretni ezt az öreg, beteg, fogyatékos, megcsúfult testet. Aztán még azt mondta, hogy aki ránézett, az már a halál nyomait láthatta rajta. Nem akartam beszélni erről. Én féltem a halál gondolatától. Az anyám viszont ezt erőltette. Meg akart győzni az igazáról.

És ahogy felém fordult, akkor láttam csak, hogy hiányzott egy darab az arcából. Valahogy kivehető és visszatehető volt. A segítségemet kérte. Próbáltam rendbe rakni. Az arc részleteit úgy lehetett rakosgatni, úgy lehetett játszani vele, mint az építőkockákkal. De hiába is rakosgattam, nem jött ki az igazi. Néha fel is szisszent, hogy fáj. Ilyenkor abbahagytam. Nem sikerült igazán rendbe tenni.

Azt mondta, hogy ezt már senki se tudta volna visszacsinálni. Meg azt, hogy nem csak az arcát nem lehetett megcsinálni. Az életkedvét se adhatta már vissza senki. Meg akart halni. Azzal vádolt, hogy már régebben kivihettem volna a temetőbe. Azt mondta, hogy ott hagytam volna, akkor már régen meghalhatott volna.

Nem akarta kivárni a halált. Ám, a vágyott dologért csak keveset tudott tenni. A halotti ruháját kimosatta. Az ágyához hívott engem. Elmondta, hogyan terítették meg annak idején, az anyja halála után, az asztalt. Aztán meg arról beszélt, hogy a búcsúzónál, miket mondott a pap. Találtam mellette egy dobozt. Tele volt aprópénzzel. Volt benne egy cédula is. A cédulán az állt, hogy ezt a temetésre gyűjtötte. De ennél is többet akart.

Először csak nyögdécselt, majd jajgatott. Majd követelőzött. Úgy akart tenni, mint az a fiatalember, akiről az újságban olvasott. Meg kellett tennem neki, amit kívánt. Mert meghívatta hozzánk a rokonokat és a barátait, és arra kérte őket, hogy búcsúzzanak el egy-egy beszédben tőle. Ha lehet, méltassák az érdemeit! Koporsót rendeltetett velem, és felravataloztatta magát.

Láthattam, ahogy rám mosolygott a nyitott koporsóból. Arcát kifestették. Hajába hullámokat raktak. Körmeit rendbe hozták. Ujjai közé rózsaszálat illesztettek. A feje fodros selyempárnán pihent. Mintha már meghalt volna. A koporsóban fekve hallgatta végig a család és a barátok gyászbeszédét. Néha felült a koporsóban, és megnézte, hogy eléggé átszellemült-e az, aki beszélt.

*

2.

Aztán az anyám, a gyászbeszédek végén, újra felült, és el kezdte szidni az egyik szomszédot, aki szerinte csak megjátszotta azt, hogy sajnálja őt.  Eleinte ugyan szenvedélyesen, de csak csendesen beszélt, de egyre jobban beleélte magát. Sírt, csapkodott, dobálta magát, egyre hangosabban rikácsolt.  A végén már szinte érthetetlen sikoltozásba ment át a felháborodása.

Azzal vádolta ezt az embert, hogy sugarazta őt. Megmutatta, hogy milyen szögből érezte a sugárzást, valamint azt, hogy a szomszédja melyik falon át nézte őt, amikor levetkőzött. Mert többször is észrevette, hogy megfigyelte, és követte őt a lakásban, vagyis hogy lehallgató készüléket szerelhetett fel valahova. Arról is beszélt, hogy álmában szexuálisan is zaklatta őt, bizseregtette a testét, és fénysugárral izgatta őt. És főleg az altestén érezte a bizsergést. Szerinte ő volt az, aki kifordította őt magából.

Amúgy a szomszéd feleségét is megvádolta. Azt mondta, hogy ez az asszony rákenhetett valamit a tükörre. Azóta meg is hullámosodott a tükör. Nem csoda, ha az egész testében sugárzást érzett, ami a tükörből jött. Hiába nyugtatgattam, nagy veszekedés lett a vége. És a szomszédék, dühöngve, nagy ajtócsapkodással hagytak minket magunkra a kicsinosított szobában. 

Legalább is nekem úgy tűnt, hogy csak ketten maradtunk ott az anyámmal. Az anyám teljesen kimerült az ordítozástól. Visszahanyatlott koporsóba. Már éppen azon voltam, hogy felkaroljam, szóval, hogy kiemeljem a koporsóból, amikor megszólalt egy hang a hátam mögött.

Akkor észleltem csak, hogy rajtunk kívül, van a szobában még egy férfi. A férfi azt mondta, hogy ő a barátnőm barátja. Megfordultam, és jobban megnéztem az anyámat. Akkor láttam, hogy ő nem is az anyám, hanem a barátnőm. Döbbenten láttam, hogy ő és a férfi összemosolyogtak, amikor felült, és előre hajolt a koporsóban. A hálóinge félre csúszott, megnyílt a keble fölött. Láttam, ahogy a férfi a kebleit nézte. És azt is, hogy egy piros szívet csúsztatott a markába. Féltékeny lettem.

Hogy enyhítsen a helyzet feszültségén, a férfi egy különleges itallal, amit magával hozott, kínált meg minket. Egy fehér edényből töltött mindkettőnknek. Ez az edény egy hamvveder volt. A benne levő víz sósnak tűnt. Nyilván a hamutól. Mint kiderült, a hamvasztóból hozta. Ő nem ívott, sőt, láthatóan zavarban volt, és kimentve magát, ott hagyott kettesben minket. Én csak keveset ittam.

De a barátnőm valósággal öntötte magába. Láthatóan szégyellte a történteket, és szégyenében le akart részegedni.  És nemsokára sikerült is ez neki. Ájultra itta magát. Ott hevert szinte holtan előttem. Az italtól én is rosszul voltam. Hányhatnékom volt, és nagyon szédültem. De nem hagyott nyugodni az, amit az előbb láttam. Elkezdtem keresni a piros szívet, előbb a kezében, aztán a ruhájában. De nem találtam sehol. Végül is utolsó kétségbeesésemben azt találtam ki, hogy ez a szív titkos helyen lehet.

És megnéztem a nyelve alatt. Szóval benyúltam a szájába. Nagyon hideg volt. Felhajtottam a nyelvét. Kihúztam a bal kezemmel. Aztán alányúltam, és csodák csodája ott volt a pici piros szív, amit annyira kerestem. Először boldog voltam. Aztán nyugtalan lettem. Mert a nyelvét vissza akartam tenni. De nem ment vissza. Nekiálltam gyömöszöli, de kint maradt a nyelve. Olyan volt, mintha kinyújtotta volna rám.  Mintha csúfolódott volna rajtam. Mintha azt mondta volna, hogy ő megmondta előre, hogy tévedni fogok. Egészen közel voltam az arcához. Visszahőköltem. Akkor fedeztem fel, hogy ez mégiscsak az anyám.

*

3.

Szégyelltem magam. Hiszen ahogy ránéztem, tudtam, hogy azzal, ahogy sápadtan hevert ott előttem, mintegy viccesen üzente azt nekem, hogy sikerült meghalnia. Vagyis gúnyosan azt akarta jelezte nekem, hogy miattam lett ilyen vége.  Én ebbe nem mehettem bele. Ezért aztán felkaroltam, felültettem, igen, azt mondtam neki, hogy él, és a feltámasztása megtörtént 

De ennyivel én nem elégedtem meg. Vagyis nem hagytam magára. Hisz el is mehettem volna otthonról. Felkaroltam, és megpróbáltam kiemelni az ágyból. Eléggé lesoványodott szegény, de még így sem ment könnyen ez a kiemelés. Még szerencse, hogy átjöttek a szomszédok. Fogalmam se volt, hogy honnan tudták meg azt, ami történt.

A szomszéd mindjárt hívta is a halottszállítókat. Nem jöttek rögtön. Sokáig késlekedtek.  Lerobbant mindkét halottaskocsi. Így aztán kivittük szegényt a konyhába. A szomszédok segítettek nekem. Mindenki máshonnan fogta. Lelógott a háta, szinte érte a padlót. A keze súrolta is. Az egyik olyan sárgás volt, a másikon is volt egy nagy barna folt. Többen is hallották, hogy hurcolkodunk. Azt hitték, hogy átrendeztük lakást. Az anyám meg, minden bizonnyal, meglepetten szemlélhette a tevékenységünket. Olvastam én már ilyenről. Nyilván felülről nézett le ránk, meg a saját holttestére.

Meg arra is, hogy amíg nem érkeztek meg a halottvivők, mi kit ültünk vele a konyhában. Ettünk. Megpróbáltuk valamivel kitölteni az időt. Volt egy holttestünk. Ott ült velünk az asztalnál. Valahogy nem tudtunk semmi értelemeset csinálni. Levettem a szemüvegét. A szemek mélyen ültek, a bőr színe öregesen fehér volt. A szeme színe, ami valamikor kék lehetett, megszürkült. Valahogy a szürkeség lepett el mindent rajta és körülötte. Aztán bevittük a szobába. Először lefektettük a sezlonra. Aztán ágyneműt cseréltünk, és átraktuk ágyra. Valójában nem tudtuk, hogy jól tettük-e azt, ami tettünk, szóval, hogy letakartuk egy fehér lepedővel. 

Végül is megérkezett a halottaskocsi. Addigra már kint folyamatosan ömlött az eső.  Amikor kinéztem az ablakon, lent az úttest közepén, a csatornafedél körül, valósággal hullámzott a víz. Akkora eső volt, hogy nem tudta elnyelni. És a víz láthatóan egyre emelkedett, átcsapott a járdaszegélyen, és végigömlött a ház előtti járdán.

A szomszédok már régebben hazamentek. Álltam az ablakban. Hallgattam az esőcseppek szomorú kopogását. Néztem, ahogy a vízcseppek megcsúsztak és lassan leváltak le az üvegről.  Így váltam le én is az anyámról. Így sirattam el én is őt.

Az eső, mintha a hátterét adta volna a szomorúságomnak, és kopogása mintha ritmusát adta volna annak a felgyorsult szívdobogásnak is, amit temetésre való készülődés miatt éreztem. Elképzeltem az átázott ruhákat, a sárban csúszkálást, az egész szerencsétlenkedést a temetőben. Ám az eső sírása nem akart abbamaradni.  Sőt, az esőcseppek talán még nyugtalanabbul verték az ablakot.

Aztán ami temetésen megvalósult, nem nagyon különbözött attól, amit elképzeltem. A temetés előtt hiába kerestem az esernyőt. Így aztán csurom vizesen álldogáltam a ravatalozóban. A koporsóról éppen szedték le a virágokat, már majdnem elindult volna a temetési menet, amikor egy munkás berohant, és azt suttogta, hogy csak a szertartás után vették észre, hogy anyám helyett egy idegen nő fekszik a koporsóban. Vagyis helyette egy idegen nőt ravataloztak fel. Amikor felnyitották a koporsót, az ünneplőbe öltöztetett anyám helyett egy hálóinges nőt láttunk. Na, lett is nagy rohangálás.

Aztán egy hosszas és nyugtalan telefonálgatás kezdődött.  Kiderült, hogy ismeretlen hullát sóztak ránk. Az is kiderült, hogy aznap kiadták valakinek az anyám holttestét. Egy másik gyászoló családnak küldték el. És őt már átszállították egy kápolnába. Rohanva kiküldték oda a halottaskocsit.

Még időben érkeztek, különben már majdnem eltemették szegényt. Vitték magukkal a másik holttestet. Kicseréltek, de a másik nő maradványait csak úgy átdobták egy másik koporsóba. Majd amikor ezt szóvá tette az a család, majdnem megverték őket.

Mi meg közben vártuk az anyámat. Visszafelé jövet, úgy fordultak be a ravatalozó mellett, hogy a nagy sietségben majdnem felborultak. Aztán valahogy mégiscsak megérkezett az anyám. Amikor megnéztük, azt kellett látnunk, hogy az anyámra nem is adták fel az általunk elküldött ruhát. De ezzel még nem volt vége a megpróbáltatásoknak.

Amikor az anyám koporsóját elkezdték leengedni, a kötelek elszakadtak. A családtagok és a gyászoló tömeg csak nézte, ahogy a koporsó a mélybe zuhant, kinyílott, és az anyám pedig kifordult belőle. 

Én másztam le a gödörbe, hogy visszategyem szegényt. A sírásokat nem engedtem, hogy még egyszer hozzányúljanak. Csupa sár volt. Lefelé menet, én is sáros lettem. Ráadásul megcsúsztam a sárban.  Ahogy csúsztam lefelé, mintha az élet csúszott volna ki belőlem. Mire leérkeztem teljesen kiüresedtem. Visszatettem az anyámat a sáros koporsóba. Ráillesztettem a koporsó fedelét. És mivel szédültem és egész testemben elzsibbadtam. Ráheveredtem a csuromvizes fedélre. Lassan besötétedett.

*

4.

És hideg lett. Hideg lettem én is. Hideg és halott voltam. Halálos csend vett körül. Úgy éreztem, hogy nem is az anyám halt meg. Én voltam az, aki meghalt. Én voltam az, aki ebbe beleegyeztem.

Aztán nem is oly sokára már én is felülről láttam, ahogy annak, aki valaha én voltam, a fejét nyomogatták. A testét élesztgették. Pumpálták, ütötték a mellét. Vagyishogy próbálták életre kelteni. Magamba burkolództam. És nem hagytam magam, hogy ebből a helyzetből kirángassanak. Amúgy egy kicsit sajnáltam is őket. Láttam, hogy mennyire megizzadtak azalatt, míg dolgoztak rajtam.  Aztán nem is oly sokára, abbahagyták élesztgetésemet. És azt mondták, ő is elment.

És azon gondolkoztam, hogy mi maradt itt utánam? Arra gondoltam, hogy csak képek, villanások, mondatok maradtak, jók és rosszak, elvarratlan szálak, visszanyelt kérdések, nyitva maradt sérelmek, megbocsáthatatlan vétségek.

Szívből reméltem, hogy a fiókomban nem találtak piszkos kis titkokat, át nem adott ajándékokat, elküldetlen leveleket. Az járt a fejemben, hogy vajon kié lett a szemüvegem, az éjjeli lámpám, az apám levelei, az esküvői képek, az igazolványom, a buszbérletem, a pizsamám, a stoppolt zoknim, a kalapjaim, az a cédula, amin az állt, hogy hétre itthon leszek. A nyugták, a számlák, a ceruzám, a telefonjegyzékem, az erkölcsi bizonyítványom, a karórám, az írógépem? És hová lett az életem? – kérdeztem magamtól.

Mintha mindezt már a temetésem után kérdeztem volna magamtól. Az üres és halott lakás megtelt emberekkel. Többen is eljöttek. Láttam, ahogy leültek, és rám emlékezve meggyújtottak egy gyertyát. Nézték a lángocskát. A kis láng hajladozott, önfeledten táncolt a gyertya fölött. Akik körül ülték, csendben voltak. Talán épp az emlékeiken tűnődtek. Talán azon, hogy mi volt a kedvenc ételem. Nem láttam a fejekbe.

Ott volt az anyám is. Ezek szerint nem is halt meg. Szép arca szomorúan fordult a lángocska felé. Láthatóan engem gyászolt. Talán azzal szembesült, hogy elvesztett engem, hogy elveszett az, aki boldoggá tehette volna őt. Zokogott. Sajnáltam.  Átéltem a gyászát, miközben ott lebegtem fölötte, és persze a többiek fölött.

Néztem őket és hallgattam a megjegyzéseiket. Ment az emlékezés. Kíváncsi voltam, hogy mit tudtak mondani rólam. Füleltem. Egy kicsit szégyelltem is magam a kíváncsiságom miatt. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért volt fontos számodra mindig a többiek véleménye? Mit érdekelt téged az, hogy mire emlékeztek a közös élményekből?  Miért szeretted volna a dicséretüket kiérdemelni?

Valójában nem fogott meg a sóhajtozásuk. A könnybe lábadt szemek nem okoztak örömet már. Nem azonosultam a történeteikkel, amit rólam mondtak. Hallgattam őket. Mindenki rátapadt egy emlékre. Látszott, hogy már többször is elmesélték azt, amit ott épp előadtak. Látható volt, hogy a megélt események mindenkinél történetté álltak össze.

Mindenki mondta a rólam szóló történetét. Ha befejezte az egyik, folytatta a másik. Ha új történet következett, valahogy illeszkedett az előzőhöz. És hasonlítani kezdett hozzá, még akkor is, ha egészen más volt. Mintha mindannyijuk létét az bizonyította volna, hogy előadhattak rólam egy történetet. Én meg csak csodálkoztam, hogy elhitték azt, amit mondtak. De ahogy semmi, ez sem tartott örökké. Lassan elszállingóztak. Mentek a dolgukra.

.

Ott maradt utánuk az üres és halott lakás. Hallottam, ahogy rám zárják az ajtót. Egy ideig csak néztem magam elé. Nagyon gyengének éreztem magam. Nem hittem el, hogy ez történhetett velem. Időközben elegem lett a süket csöndből. Elegem lett az egyedüllétből. Velük akartam együtt lenni. És az sem volt fontos, hogy kivel. Szerettem volna kitalálni valamit, ami megment, ami kivezet engem innen, vagy ami legalább feloldja bennem azt a feszültséget, amit a bezártságom miatt éreztem.

Elvánszorogtam az ajtóhoz. Megpróbálkoztam a kilincsel. Nyomkodtam, ráncigáltam egy ideig. Aztán ott hagytam. A telefonhoz léptem. Süket volt. Mintha elvágták volna a zsinórt. Ahogy visszatettem a telefonkagylót, megcsörrent a telefon. A fülemhez tartottam a kagylót, Szinte folyt belőle az idegen beszéd.  Nem értettem egy szót sem.  Aztán hirtelen csönd lett. Hallóztam még egy ideig.

De nem válaszolt senki. Ahogy ott álltam, megfeszült a drót, sőt, egy akaratlan elmozdulástól, szikrázott egyet. És épp ekkor felfénylett az ég is, és amit megvilágított egy pillanatra, azt aranyba öltöztetette a szobában. Aztán sötétkék lett minden. Úgy tűnt, mintha a kék ingem alatt kék lett volna a mellem. Kék volt papucsom is, amiben elindultam az ablak felé.  Amerre jártam, recsegett, ropogott a padló.

Amikor elértem az ablakig, nem tudtam kinyitni az ablakszárnyakat. De az üvegen keresztül is láttam, hogy piszkos szürke volt az ég. Szürke levegő párállott a számból. A fátyolnyi köd ott lebegett a szám előtt.

Köd takarta a túl oldalt. Köd borította az egész várost. És a szobámban is hideg volt. Fázósan, kissé görnyedten álltam az ablakban.  Mintha ráláttam volna magamra. Egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha magam mögött lettem volna. Mintha láttam volna a hátam. Mintha valaki azt mondta volna a hátam mögött, hogy jól bezártak ebbe a dobozba.

Az volt az érzésem, hogy bezártak egy kocka alakú dobozba, amit bebútoroztak, és ez a doboz egy másik dobozban volt. Mert amikor nagy keservesen kijutottam ebből a dobozból, egy másikba jutottam. Ha a képzeletembe bejutott volna valaki, láthatta volna, hogy nem csak körülöttem volt ez a szobányi doboz, belül is körülvett. Benne voltam, és bennem volt. És hiába is próbáltam kiverekedni magam. Akármerre fordultam, körülöttem újra és újra ugyanaz a szoba volt, aminek nem volt kijárata. Nem volt se ajtó, se ablak. Nagyon kétségbeesettnek éreztem magam.

*

5.

És ekkor segítségért kiáltottam. És a kiáltozásra megjelent valaki. Eleinte, a félhomályban, nem ismertem fel.  Az anyám volt. És megpróbált nekem segíteni. Teljes erővel a fal ellen dolgozott. Rést ütött. Nyílást vert bele. A keletkezett lyuk akkora volt, amin akár két ember is átfért volna. Ő volt az első, aki átbújt a résen. De ahogy átment, rögtön helyreállt a fal. Visszanőtt, vagy valaki helyreállította. Valaki újra felfalazta. És a fal újra ott volt közöttünk. És én újra egyedül voltam. Vállal mentem neki a falnak. Próbálkoztam. Végig simítottam a falat. Tapogatódzva kerestem a kiutat. Kerestem a választ arra, hogy miért zártak be ide. Miért verődtem vissza?

Ekkor újra megjelent az anyám. Kinyitotta az ajtót, majd becsukta maga mögött.  Amikor közel ért hozzám, azt mondta, menjük!  És akkor újra kinyílt az ajtó. Nem én nyitottam ki, és nem is ő. Hogy lehet ez? Nem tudtam volna megmondani, hogy hogyan menekültem meg.

Kijutottam a szobából. Egyszer csak kint voltam a folyosón. Kátrányos fekete sűrűség vett körül. Eleinte nem is értettem, hogy miért volt ekkora sötétség. Aztán rájöttem, hogy csukva volt a szemem. Talán ez volt a feladat?  Talán az anyám azért hagyott magamra, mert ez is a feladat része volt.

Elfogadtam a helyzetem. Mentem, ahogy tudtam.  Sós veríték lepte el az arcom. Sokszor az volt az érzésem, hogy nem is én mentem, hanem valami tört velem előre a sötétben. Valami rajtam keresztül menetelt egy ismeretlen helyzet felé.  Hagytam, hogy vezessen. Igyekeztem. Ráhagyatkoztam a felkínálkozó ismeretlenekre.

Mentem, vagyis tapogatództam.  Mintha időszűkében lettem volna. De azt se tudtam, hogy minek az elérése volt a cél? És azt sem, hogy alkalmas voltam-e rá? Fogalmam se volt arról, hogy mi is volt az, ami vezetett.  Olybá tűnt nekem, hogy a következő pillanat is csak azért jött létre, hogy átélhessem, Úgy tűnt, hogy a véletlenek sokasága írta elő az utamat.

Mentem. Ajtók kerültek elém, amiket kinyithattam. És újabb szobák nyíltak a már ismertekből. És ekkor, lopva, kinyitottam a szemem. És ránéztem az órámra. És arra gondoltam, hogy mindig is ezt ment. Az idő folyton csak múlt, elszállt, rohant, siettetett. Állandóan egy ördögi szerkezetre figyeltem, amelynek mutatói könyörtelenül haladtak előre. Ahogy én is.

Azon vívódtam, hogy merre is menjek, melyik a helyes út? Mentem. Néha magam előtt voltam, néha meg lemaradtam magamról. A képzeletem rémülten futott előttem, vagy éppen lemaradozott. Azt reméltem, hogy jó irányba tartok. .

Hamarosan kint voltam a városban. És, ahogy előrehaladtam benne, mintha a semmiben sétáltam volna. Arra gondoltam, hogy az ember mindig is a véletlennel barátkozott.  A lehetséges felé tartottam. A véletlenekben jártam. A véletlenek ajánlottak fel nekem valamit

Egyszer csak elém került egy ház, ami valamikor ott állt, az utca túloldalán. Ott állt egy ház, amit valamikor lebontottak.  Nekem továbbra is ott volt. Én láttam. Még akkor is, ha már csak egy üres telek éktelenkedett a helyén. És én nem csak házat láttam, hanem azt is, ahogy megnyílt az ajtaja, és ki-be jártak ezen a nem létező kapun. És mintha az anyámat is láttam volna befelé menni. Mintha elindultam volna utána. Mintha mellém kerülve, azt súgta volna, hogy ki fogja elhinni, hogy itt voltunk? Hiszen előttünk mások is ki-be jártak itt, és elveszett a nyomuk.  Egyetértettem vele. Arra gondoltam, hogy illóanyagra építették ezt az utcát.  Illóanyagból volt ő is, mellettem. Szinte láttam, ahogy elpárolog, És lassanként eltűnt körülöttem a ház is. Egy üres grund közepén álltam.

Mintha magamhoz tértem volna. Folytattam az utam. Talán egy kicsit meg is gyorsítottam a lépteimet. Olyba tűnt nekem, mintha késésben lettem volna. Mentem. Ismeretlenek sétáltak velem szemben. És ismeretlen voltam én is nekik. Ha láttak is, nem néztek meg. Ha megnéztek, a következő pillanatban elfelejtettek. És én is így tettem. Nem létezők voltak ők is. Még akkor is, ha léteztek. Én is csak pillanatig voltam a számukra az, aki van. Addig tartott a létezésem, amíg szembetalálták magukat velem, vagyis addig, amíg elmentek mellettem. És én is ugyane csináltam velük. Ha rájuk néztem, a tettenéréstől egyszer csak valóságossá váltak. Ám, ha elhagytam őket, azon nyomban semmivé váltak. Egy egész világ élt, telítődött, majd kiürült, és vált észlelhetetlenné a felejtésben.

*

6.

Egy kis hajó felé igyekezett mindenki. Én is oda tartottam. Egy matróz állt a hajó pallón. Ő engedte be az embereket, miután lepecsételte a papírjaikat. Amikor én kerültem sorra, megállított, hogy úgymond felvegye az adataimat. Feltűnt nekem, hogy milyen gúnyosan mosolygott rám. Azt mondta: maga, úgy látszik, kapott még egy lehetőséget. Bőszen firkált valamit a papíromra, amit elővettem. Firkálás közben is evett. Egy lekváros buktát próbált beletömni a szájába. Ám, miközben magyarázott nekem, kifordult egy falat a szájából. Leette magát. És pecsétes lett az a papír is, amit maga elé tartott. Na, erre se kell több pecsét - mondta tele szájjal. Ez is jól kezdődik – gondoltam, miközben mentem befelé, a hajóba. Ahogy visszanéztem, még elég sokan szálltak be utánam. Azt is láttam, hogy a hajót eloldozták a kikötőtől, és azt is, ahogy elindult keresztben a folyón.

Befelé menet egy újabb matróz került elém. Intett nekem. És én követtem a hajó belsejébe. Hamarosan lépcsők következtek. Mentünk lefelé, a hajó gyomrába. Nem sokára elértünk egy hatalmas terembe, ami egy mozi volt.

A matróz leültetett a leghátsó sorok egyikébe. Kisfilmek peregtek.  Egymás után következtek az újabb és újabb szerelmes jelenetek. Párok ölelkeztek.  Szép fiatal nők és izmos férfiak csókolóztak a filmeken. Némelyikük ágyban volt, de volt olyan is, aki a szabadban ölelkezett a kedvesével. Szeretkezéseket láttam. A látottak nagyon felizgattak. De nem csak engem. Hallottam, ahogy mellettem, mások is szaporábban veszik a levegőt. A filmsorozat végén kivilágosodott a terem.

Ekkor a matróz kezdte végig járni a termet. Mindenkihez odalépet, kérdezett, majd feljegyzett valamit, Amikor hozzám ért, azt kérdezte, hogy a vetített párok közül melyiket választottam.  És amikor bizonytalankodtam, rám förmedt, mondván, hogy elég időm volt dönteni. Mire én, csak úgy, mondtam valamit. Vagyis csak úgy rávágtam, hogy egy kis szőke nőre és egy nála sokkal magasabb barna hajú férfira esett a választásom. Azt mondtam, hogy őket szeretném a szüleimnek.

Ekkor a matróz felkísért egy kajütbe. És el kezdte gyakorolni velem a teendőimet.  Adott egy képet a kis szőke nőről. El kellett képzelnem, hogy szeretem. Én meg beleszerettem. Szerelmes lettem ebbe a nőbe. Csókolgattam és simogattam a képet. És a képen levő nő rám mosolygott, és visszacsókolt. Úgy éreztem, mintha a nyelvem elérte volna a száját. És érezni véltem azt is, ahogy a szájak összebújtak. Mind a két száj épp izgalomba jött, amikor rám szólt a matróz. Azt mondta, hogy ezt ne csináljam, hiszen ez a nő nem lehetett az enyém, legalább is úgy nem, ahogy egy férfi szerethetett egy nőt. Azt mondta, hogy ennek a nőnek már megvolt a párja.

A leendő apám nem sokára elő is bukkant egy filmen. Mert a matróz rövidesen elővett egy filmvetítőt. Egy filmet fűzött bele. Aztán a gép berregve kezdte pörgetni a jelenetet. A leendő anyámat egy fehér huzatú paplan takarta. A leendő apám nyitott be a szobába. Amikor mellé feküdt, és megölelte, a leendő anyám megfeszült, vonaglott egyet, és azt suttogta a leendő apámnak, hogy gyereket akar tőle. Ez boldoggá tette a leendő apámat. Büszkén húzta ki magát.

És itt, az én felkészítőm, leállította a gépet. Ezt követően egy mozdulatot gyakoroltatott velem. Dobbantanom kellett, el kellett rugaszkodnom el a földről, úgy, mintha fejest ugranék a történtekbe.  És én ugráltam, úszó mozdulatokat tettem.

És lihegtem még akkor is, amikor felértem a fedélzetre. Visszanéztem a lassan eltünedező partra, de alig láttam valamit.  Pedig már jó régen elhagytuk a kikötőt. Nem nagyon értettem, hiszen nem volt olyan széles ez a folyó. Furcsának tűnt, hogy hogyan is tarthatott ilyen sokáig ez az átkelés. Arra gondoltam, hogy talán annyi minden történt közben, hogy elvesztettem az időérzékem.

De nem sokáig törtem a fejem ezen.  Valójában, bennem, a nem régiben látott jelenetek ismétlődtek meg újra meg újra. Azt is alig vettem észre, hogy időközben egyre többen voltunk a fedélzeten. Álltak és ültek körülöttem, szótlanul. Nem szólalt meg senki. Én sem. Nem volt mondanivalója mások számára, senkinek. Az volt a kérdés, hogy egyáltalán kellett-e egyáltalán mondani valamit is arról, amiben itt mindenki reménykedett. Világos volt, hogy miért kerültek erre a hajóra. Mind ugyanazt akarta, mind ugyanarra tartott.

Adott volt egy helyzet véletlen szerepélőkkel, akik a saját szemszögükből egyáltalán nem találhatták véletlennek, hogy ott voltak. Számukra én voltam, számomra meg ők voltak ott véletlenül. Egyetlen dolog tűnt biztosnak, hogy köztük voltam, valamiféle köztes állapotban, két part között.

*

7.

Félúton lehettünk, amikor megelevenedett a fedélzet. Matrózok rajzottak elő a hajó belsejéből Búvárfelszereléseket hoztak. Vezényszavak, gyors és hangos utasítások harsantak. És mi, vetkőztünk és öltöztünk. Levetettük az utcai ruhánkat, és testünkre tapadó rugalmas, gumiszerű anyagba bújtunk. Lábunkra egy hosszú, lapos uszony került.

Miután átöltöztünk, a padlóra ült mindenki. Mellém egy alacsony kis öreg ember került. Hosszas csend volt.  Mintha időt adtak volna az embereknek, hogy magukhoz térjenek.

Az öreg egy kis termoszt vett elő.  Kávét öntött magának. Mi meg ott üldögéltünk, míg ő keverte a kávéját. A mellettem ülő viccesen odaszólt neki. Mitől édes a kávé, a cukortól vagy a kavarástól? Természetesen a kavarástól, mondta az öreg. Akkor miért kellett bele cukor? – nevetgélt a kérdező, és oda kacsintott a többiekre. Hogy tudjuk, hogy meddig kell kavarni, mondta az öreg,

Ez volt az a pillanat, amikor oldalt fordítottam a fejem. Az alattunk tovatűnő vizet néztem. Azt a valamit, ami úgy tartott fenn minket, hogy szakadatlanul és megállíthatatlanul folyt alánk. Úgy létezett, hogy soha sem volt önmaga, csak a következő lehetőség. Úgy volt, hogy nem volt. Mintha megértettem valamit.

És ebben a pillanatban a hajó gépei is leálltak. A hajó nem ment el a túlsó partig. Lehorgonyzott a part előtt. Nagy csend lett. Úgy tűnt, mintha leállt volna minden. Aztán a matrózok kiemelték a helyükről a hajón körbefutó korlát egy részét. Leengedték a hajó elején széles vaslapot, amin az autók szoktak átgurulni a szárazföldre.

Felsorakoztatták rajta az embereket, És beszédet intéztek a felsorakozottakhoz. Azt mondták, hogy ez egy verseny. És, hogy az győz, aki előbb éri el a célt. Felhívták a figyelmet a karokon levő számokra, és arra, hogy ki, milyen pályán úszik, és kiket  is kell elérnie. Egy ideig még előre dőlve álltunk ott, a hajó orrában. Feszülten, ugrásra készen vártam én is a jelet.

Aztán eldördült a startpisztoly. És már ugrottunk is.  Többen is úsztak mellettem. Tele volt a víz emberekkel. Néhányan csak csapkodtak, mintha nem tudtak volna úszni, csak taposták a vizet, Mások egymás felé rúgtak, egymás próbálták hátrább tolni, lenyomni a víz alá. 

Igyekeztem kikerülni a harcias vetélkedőket. Inkább kerültem, csakhogy ne érintkezzem velük. Teljes erőmet megfeszítve úsztam. Az utolsó métereket lihegve, fuldokolva tettem meg. És egy karhosszal nyertem. Én értem el először a nedves partot.  Én csaptam bele elsőnek a puha célba.

*

8.

Az ezután történt dolgok többségét elfelejtettem, Hiába is igyekeztem felidézni. Viszont újra meg újra felmerült egy nagy fehér kád képe. Az, hogy benne voltam.  És ez a nagy fehér kagyló mintha élvezte volna, hogy benne fürdök A szappanos víz úgy vett körül, mint egy szivárványszínű burok. És én csapkodtam, pancsoltam, lubickoltam. És körülöttem vidáman bugyborékolt a színes folyadék.

De nem csak én élveztem ezt a helyzetet. Valaki más is örülhetett. Hallgattam, ahogy énekelt. Nagyon szép volt a dal. És olyan édes volt a hangja. Kimentem a hallásommal oda, ahol hallottam az éneket.  Valahol fölöttem volt. Aztán előttem. 

Végtelenül boldognak éreztem magam, amikor valaki sikított. Majd hangos jajongást hallottam. És mintha én is megcsúsztam volna. Mintha el kezdtem volna kicsúszni onnan, ahol olyan jól elvoltam. És mintha átjárók nyíltak volna meg. Csúszdákon és csapóajtókon keresztül zuhantam. Nem tudtam megállni, bukfenceztem lefelé. Csúsztam végig valamin, vagyis annak a valaminek végtelen síkosságán. Sodródtam lefelé. Vitt valamiféle áradat. Fürödtem és fuldokoltam. Csak akkor kaptam levegőt, amikor egy nyílás elé értem. Az a nyílás rám szorult, szorosan körülvette a fejemet. A körülöttem levő anyag hullámzott. Mintha lökött volna kifelé. Gyűrt, gyömöszölt, nyomott volna ki a levegőre.

Én viszont meggondoltam magam. Nem akartam kibújni. Nem akartam kimenni a hidegre. Vagyis akartam és nem akartam. Vissza akartam térni oda, ahonnan indultam. Ellenkeztem és bizonytalankodtam.

A fejem beleszorult egy lyukba. Ahogy kinéztem, láttam, hogy egy aprócska doktor próbált nekem segíteni. Megpróbált kihúzni abból, amibe bele szorultam. Egészen kis keze volt. Azt mondta nevetve, hogy ez nem volt más a számára, mint egyfajta otthontágítás.

Láthatóan élvezte is, hogy értem nyúlhatott. Hátranyomott, majd benyúlt értem, és megforgatott. A fejemet fogta. Fogta és húzta és nyomta, de hiába. Mivel a nyakamra tekeredett egy zsinór. De akkor megpörgetett, vagyis tekert rajtam egyet, és kiszabadított.

És máris kint voltam. Kizuhantam a hidegbe. Valami sáros folyadéktól síkos volt a testem. De amúgy is sárosnak éreztem magam a történtek miatt. Én voltam a felelős azért, ami történt. Épp vallomást akartam tenni, amikor az a szőke nő, akit annak idején a hajón láttam, ölébe vett, és azt mondta nekem, hogy szervusz, kicsim! Én lettem az anyád.

*

9.

Csak ezután jutott el a tudatomig az, hogy sikerült, hogy újra kint vagyok. Valójában bent voltam, az ágyamban. De ez is csak akkor tudatosult bennem, amikor azt az anyám lerántotta rólam a takaróm És ordítva kérdezte azt tőlem, hogy miért nem mentem iskolába? Hírtelen nem is tudtam eldönteni, hogy hol és mikor vagyok. Még mindig nem voltam magamnál. Ugyan megpróbáltam szabadkozni, mondván, hogy úgy látszik elaludtam. És elkezdtem mesélni, hogy mit álmodtam.

Az anyám, persze, grimaszolt, és nem hagyta, hogy végigmondjam. Nem hitt nekem. Szerinte mindig is rosszul hazudtam. Ezt is csak azért találtam ki, hogy megússzam a veszekedést. És ott hagyott.

Hogy javítsak a hangulaton, elindultam utána a konyhába. Meg akartam békíteni. Az, hogy élt, sokkal fontosabbnak tűnt annál, hogy elhitte-e az álmomat vagy sem. És, amikor utolértem, azt mondtam neki, hogy ne haragudj! Igazad volt. Én mindezt csak kitaláltam. Ahogy azt is, hogy felkeltem és anyám után eredtem.

Valójában csak elképzeltem az elindulást. Ha hozzám benézett volna valaki, láthatta volna, hogy még meg se mozdultam. Még mindig ugyan abban a szobámban voltam. Benne voltam, és bennem volt ez a szoba. Akármerre fordultam, újra és újra ugyanazt láttam. Ugyanazt éreztem. Ott voltam magamban. És egyszer csak azt kérdeztem magamtól, hogy vajon sikerülhet-e nekem valaha is kitalálni magamból?

*