Szántó Éva performance-ok
Santé
Hölgyeim és Uraim, képzeljenek el egy zárt tér hátsó horizontján három
fehér ezüsttel átszőtt buddhista zászlót, Isten-jelekkel, a temetés, a
keletkezés, a születés motívumaival: a szemmel, háromszöggel, spirállal!
Képzeljék el, hogy e jelek alatt a zászlókon, ezenkívül embert ábrázoló
körvonalakat láthatnak: egy embrionális helyzetben térdelőjét, egy ülő
meditatív figura formáját, és egy kitárt, magasra emelt karú alak körvonalait.
Képzeljék maguk elé, ahogy a saját súlyuktól kifeszült fehér zászlók
között, hirtelen fekete ruhában, fekete szemüvegben, már erősen domborodó
hassal megjelenik a performer.
A has fölött, a szív ponton, a fekete ruha fölött, vékony és hosszú
fapálcikák lebegnek, sugarasan, egy pontban összefogva, a születendő szentségét
jelezve.
A zárt ér baloldalán egy hófehér zsírdomb, mellette egy fekete kád
(bölcső) fűrészporral, félig telten.
A szertartás megkezdődik: a színpadi Lény megfürdeti magát a zsírban,
majd fűrészport ken a kezére, a karjára, az arcára.
Mindez egy Nemzetközi Szabadtéri Találkozón zajlik, az óbudai Zichy
kastélyban. (Agora 1990.)
Nevezzük a performert Santénak. Nevezzük az akciót szakrális
jelenlét-színháznak.
Santé nem először áll szembe az élő tükörrel. Nem először készül ez a
zsírpakolás, ez a sár-maszk, ez a halál-smink, nem először keni meg magát ezzel
a halálbalzsammal, nem először jelenik meg a zsír takarásában, a magáramért
elpiszkolódás kiszolgáltatottságában, nem először jelenik meg általa a Lét,
mint rosszullét.
Az egyik jelenlét-szituációban (Őselemek,
föld címűben) ez a zsíradék mindent ellep, az arcot, a törzset, a ruhát a
testen, miközben felülről folyamatosan hull alá, pereg rá, a száraz por. És Ő
mindaddig áll ebben, az önmagára mért szenvedésben, fogai közt a csikorgó
homokkal, nyelvén a föld ízével (a megsemmisülés ízével), míg egy nem lesz a
sárral, a szégyennel, a megalázottsággal, a teljes elpiszkolódással.
Santé számára a helyszín, ahol van, ahol magán dolgozik, a jelenlét
helye, ahol még egyáltalán, meg lehet jelenni, egyszerre a tetthely és a
vesztőhely, az erőfeszítés tere, lett-légyen akár valóságos homokzsákokkal
kipárnázva, akkor, mint homokzsákokat vonszol, minket, magával, Hölgyeim és
Uraim.
A mostani munka címe: Zsírpárna
(„Adonáj Adress„alcímmel), kódolt üzenet
Istennek. Santé által használt elemek között a zsír különleges helyet
foglal el. A zsír Beuys-i értelemben meleget és energiát jelent, Santé számára,
emellett a zsír határt, elzsírosodást is jelent, mely elzárja az embert a
tiszta tudattól, az érzékeléstől.
A legutóbbi akcióban a disznózsír-téglákból készült holt építmény
átgyúrásával kezd. Ez számára az életre-gyúrás, a teremtés első gesztusa.
Itt Santé egyszerre médium és a születést segítő bába, vagy talán maga a
teremtő Isten, akinek a kezében a hideg massza egyre hevítettebb lesz.
Az átalakítás, az átalakulás folyamatában, ezt követően, a zsír előbb,
majd a száraz, durva anyag, először a testre kerül, majd a testről át a
zászlókra (zászlókon „jelenlévő” teremtényekre). Mintegy az elszennyezett
hétköznapiságon vezet át az út a megtisztulás, a megvilágosodás felé.
Először az arc tisztul meg, majd az egész test. Az embrionális képtől
haladunk, a meditációt ábrázoló körvonalon át az üdvözültséget ábrázoló álló
figuráig. Az egész folyamat egyetlen és megszakíthatatlan felfelé törekvés.
Ahogy a szenny a performer kezéről, arcáról, majd az egész testéről
átkerül a zászlókra, mintegy az esendőség negatívja jön létre a legendás
halotti lepel.
Az eseményeket Santé két
segítségével fűzi össze, esszenciális háromszöget hozva létre segítőivel. Santé
az egész előadás alatt énekel. Az egyik férfi (Németh László) tompa
énekhangrezgése, valamint a másik (Dóra Attila) hangszeres kíséretében. A
szaxofon egyvonalas oktávon belül szól. Santé éneke szublimált dallam, inkább
csak dünnyögés, vagy nyüszítés, amit csak néha szakít meg, dinamizálva az időt,
a cintányérszerű rézlapok suhogása és csattanása.
Santé ebben az előadásban a terhes Szűz Mária, egy sokfejű, sokarcú
keleti Istenasszony, vagy éppen Nissán sámán.
Ez a földöntúli (nagyon is földi) hang már megjelenik, egy másik
„jelenlétben”, az FMK-ban lezajlott zsírálókép jelenetében, ahol egy hangszer a
zsír alá temetve (a zsíron keresztül), szól. Santé a zsír fölött hangol,
skálázik.
Santé alkatilag rejtőzködő művész. Mindig úgy jellemzi magát, mint egy
kívülállót, aki a művészet peremvidékén él. Az az igazság, hogy kitűnő
„iskolát” járt. Iskolamesterei: Erdély Miklós és Mauer Dóra volt. Koraéretten,
de jelen volt, a hetvenes évek avantgarde kísérleteinél (Halász Péter, Hajas
Tibor), szereplő volt Felugossy Laca performance-aiban. Külföldiekkel dolgozott
együtt: például a dán Kirsten Delholmmal, a lengyel Symonskával. Joseph
Rudolics, Walter Rechl és Eugen Borkovszky dolgozott vele.
Santé az úgynevezett hagyomány elemi eszközeit használja fel egy
személyes mitológia kibontására. A föld, a kő, a már említett zsír, a méz, de
ha természetes anyagok, a szalma, a fűrészpor, a kavics képezik az alapot
munkáiban.
Egyik alkalommal Almássy tér 1988., több emelet magasból ereszkedik le
kötélen, egy térkráterbe. (Kőlégzés,
szakrális gesztusok), egy szélesre terített kavicsösvényre, utcakövek és
„mézgyertyák” közé. Testére követ szíjazva, fejére kockakövekből fülhallgatót
képezve, rituális táncba kezd, ahol a súly az anyag zenéje, ahol a segédek
szájából, apró gyöngykavics pereg.
Egy másik alkalommal (Bécs, 1989., Reply
Paid) vajban és szalmatörekben („tűzőganajban”) embriópózban fekszik,
Thomas Mann Kiválasztott-jából olvas fel felváltva Joseph Rudoliccsal, miközben
csengők és harangok szólnak. Ha már Pilinszkyt idéztem, Santé szertartásainak
mély rokonsága van Pilinszky látomásaival. Jeleneteiben mindig ott van, de
különösen az 1989-es Orpheusok és
Euridiké-ben (Óbudai főtér) a „vesztőhely illata, porszag, szalonnaszag és
muskátliszag, vágóhíd melege, vágóhíd, bár nincs kiterjedése, könyökig ér, mint
egy kesztyű…”
E mostani előadás második része a tér közepén történik. A tér centrumában
egy vörös „imaszőnyegen”, melyen egy bontatlan kenyér, egy kés és egy fém kígyó
egymáson keresztbe. Santé meditációra alkalmas ülőhelyzetben kettévágja a
kenyeret, majd a két fél kenyeret használva a kezére húzza, majd egy
kenyérpirítón, egy kenyérpirító satujában elkezdi sütni a kenyeret, a kezét,
mintha imádkozna.
Mintha imádkozna, végtelen nyugalom, derű lengi be ezt a jelenlétet.
Meghittség. Santé kezei a kenyérpirító présében. Ez a történet. Az idő megáll,
mintha a történet nem akarna véget érni. Aztán hirtelen felszáll az első füst.
És megtörténik a csoda. A fém kígyó, amely eddig a késsel egy keresztet
képezett, hirtelen, követhetetlenül és észrevétlen a kés alatt összezsugorodik.
Barna Róbert
