Átélés

Átélés

(Nem tudom, hogy jól teszem-e. Nem tudom, van-e értelme. De legalább tudom, hogy nem tudom. Küldöm.)

Behúzódtam a sarokba. Ez volt a szoba legmeghittebb sarka. Némán ültem a fotelben. Jó, kihez is beszéltem volna? Persze, feküdhettem volna az ágyban. Járkálhattam volna fel s alá. De, ahogy környezetemben mondták, padlón voltam.

A fotel az ablakkal szemben helyezkedett el. Az ablakon túl villamosok zörögtek, Az én ablakom a kilátástalanságra nyílt. Kinézhettem volna. De minek? Úgyis ugyanazt láttam volna, amit mindig is. Ez a világ, azokban a pillanatokban, nézhetetlen volt. 

Túl nehéz volt a számomra a levegő. Nyomta mellem. Összehúzódzkodtam. Fölhúzott térdemet a kezemmel átkulcsoltam. A fejemet a térdemre hajtottam, és néztem a bútorokat. Az ágyat, a szekrényt, az állólámpát. 

Kint, szép idő volt. De én, bent, még mindig fáztam.  És ha becsuktam a szemem, akkor még mindig az elszürkült időt láttam. Na, meg a szemerkélő esőt, az ablakon megjelent esőcseppeket. Mit szerethettem volna ebben?

Újra meg újra körülnéztem a szobámban. Számba vehettem azokat a dolgokat, amiket mégiscsak szerettem. De nekem ez nagyon kevésnek tűnt. Többre vágytam.  Nekem egy olyan szoba kellett, ahol lenni szerettem volna. Ráuntam arra a kis valóságra, ami körülvett. 

Otthon voltam.  De a körülöttem levő világ belakhattam volt. Újra meg újra elkapott a vágy, hogy kiszélesítsem azt, amit itt átélhettem. Egy képzelt világra gondoltam. Egy képzeletbeli szobára. Egy olyanra, ahol boldogabb lehettem volna. Nem először vágyakoztam ilyenre. Nem először indultam el, mentem át oda.

És nem sokára ott voltam. Az ablak előtt álltam. Kinéztem a nem létező szobám ablakán.  Egy lehetséges nő ment az utcán. Felnézett rám. Ott volt, és nem volt ott. Valahogy megfoghatatlanul önmagáé volt, de az enyém is. Ott ment az utcán, és a távolból olyannak tűnt, mintha miattam sóhajtozott volna. Én is sóhajtoztam. És sóhajtozás közben elképzeltem, hogy felnézett az ablakomra. Elképzeltem, hogy rám gondolt. És ez nagyon jó volt.

Csukva volt szemem. Úgy néztem kifelé. És láttam. És arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű ez a nő. Persze, csak nekem volt az. De hát ő csak én látványom volt. Az járt a fejemben, hogy milyen lehet szépnek lenni? Ragyogni? Mekkora kín és mekkora ajándék a test?

És ettől újra a testemben voltam. A testem a fotelben ült. És a fejem rólam gondolkozott. Vagyis olyasvalakiről, aki soha nem mert megszólítani egy nőt. A mulasztásról folyt az elmélkedés. Ő és én - mondtam magamban - mi ketten, és azokra gondoltam, akiknek lehetőségük volt, de soha sem találkoztak.

Magamnál voltam. Ámbár nem tudom, hogy hol lehettem az előbb?  A magamra ébredés inkább a magam elvesztését jelentette.  A teljességet vesztettem el, azt a jó érzést, ami eltelített akkor, amikor a képzeletbeli szobám ablakán kinéztem. Ez, annak az örömnek elvesztését jelentette, amivel néztem azt a nem létező nőt. És ez, annak a gyönyörű nőnek elvesztését, na meg teljes kiüresedést jelentette.  Újra üres voltam.

Mindig is így volt. Megtörténtek bizonyos dolgok. Megvalósultak. Aztán elmúltak, szétoszlottak a levegőben. 

Csak egy pillanatra nyitottam ki a szemem, már nem volt ott senki és semmi. Ahova néztem, ott csak a valóság volt. De számomra ott és akkor a valóság az ürességet jelentette, a semmit. Persze, hogy újra meg újra lehunytam a szemem, hogy lássak. Persze, hogy újra meg újra utána vetettem magam annak, amit megláthattam. Újra meg újra megpróbáltam visszaszerezni azt a képzeletbeli nőt.

Arra gondoltam, hogy ő akárhol is van, rám gondol. Arra a figurára, aki ott fenn áll az ablakban, és nézi őt. És képzeletemben őt is elkapta a vágy rám. Igen, ez volt az ábránd tartalma.   Ez töltött ki engem.  Az ő vágya. A vágy, a rám. A a vágyára, a vágyakozására vágytam,.

És megpróbáltam visszaszerezni őt. Ám, hiába is próbálkoztam. Nem állt össze többet a kép.  Nem úgy állt össze. Nem olyan volt. Ő, ez a nő, eltűnt. És én újra egyedül tébláboltam a szemhéj mögötti sötétben.  

*

De ha őt már nem hozhattam vissza, valaki mást akkor is teremtenem kellett.  Mert többé nem bírtam ki egyedül. Ott hagytam a képzeltbeli szobámat. És nekiindultam egy képzeletbeli útnak.

Valósággal loholtam a képzeletbeli helyszíneken. Az utcák mindegyike kihalt volt. Mintha hajnali üresség lakta volna be mindegyiket. Valósággal faltam és ittam magamba az ürességet. Nem tudtam belenyugodni, hogy nem találok senkit, aki kigyógyítaná belőlem ezt az ürességet.

Az jutott eszembe, hogy hányszor volt úgy, hogy elrohantam vágyam elől? Hányszor volt, hogy nem tudtam élni vele? Hányszor okoztam csalódást magamnak, amikor azon kaptam magam, hogy a vágyakozás fontosabb volt, mint beteljesíteni azt? Pedig az életet csak a beteljesítés tehette egésszé.

Így volt ez most is. Be voltam zárva magamba. Be voltam zárva a tehetetlenségembe. Mehettem volna akárhová. de én mozdulni se bírtam. Gondolhattam volna akármit, de én arra gondoltam, hogy mozdulatlanul is mehetek.  Csak el kellett képzelnem, hogy úton vagyok.  Csak el kellett képzelnem, hogy az utca valóságos. Csak el kellett képzelnem, hogy telve az utca jövő-menő emberekkel.

*

És egyszerre csak megtelt az utca. Jöttek velem szemben. Néztem az előbukkanó nőket. Beleittam a látványukba. Egy pillanatig virágoztak bennem, aztán öröke tovatűnnek. Magukba zárt életeket láttam. Üres testhéjakra bámultam.  Persze, hogy felnyithatatlanok voltak. Mennyi esemény, gondolat volt begöngyölve valakibe. Olyanok lehettek, mint én. Hasonlítottunk egymásra.

Néztem a képzeletbeli utcát, a nem létező járókelőket. Kaotikus volt az egész. Egy idő után minden felvette bennem a káosz állapotát. Minden összezavarodott bennem. A vágyaim, az előbbi gondolatok összekeveredtek az újabbakkal. És egyik sem tűnt igaznak. Kinézés és befogadás között, ide-oda csapódva, próbáltam rendet tenni magamban. Minden elhomályosult. Az ellentmondások sokasága nem engedte, hogy tisztábban lássak.

Mindig is képes voltam kétségbe vonni azt, amit láttam, és azt is, amit a látottakról gondoltam. Már régen sem tudtam, hogy úgy van-e az, amit, az előbb, ilyennek vagy olyannak képzeltem? Akárhová néztem, akármit hallottam, egyre csak azt kérdeztem magamtól, ki vetítette, ki diktálta ezt nekem? Egyre csak azt kérdeztem magamtól, hogy ki sugallta, hogy ilyennek fogjam fel, hogy így gondoljak rá? A világ, akaratom ellenére, belém hatolt, a szememen át, rám erőszakolta magát. Érzékelésem foglyaként, kívül-belül kiszolgáltatottan figyeltem azt, ami történik velem. Képzeletbeli létem és megfoghatatlan valóságom kereszteződésében vergődtem. Persze, hogy szabad voltam. Úgy képzelhettem el akárkit, ahogy akartam. És úgy is képzeltem el.  Szabadon. Vagyis a képzeletembe börtönözve.

Tanúja voltam valaminek, ami felfoghatatlan volt számomra. De ki kellett tartanom valami mellett, miközben arról a valamiről semmit se tudtam. Nem adtam fel.  Nem tehettem mást, mennem kellett tovább. Keresnem kellett valakit.

*

Tudtam, hogy valahonnan elindult felém egy nő. Felém tartott. Már, valahol a távolban is, szembe jött velem. Azért indult el, hogy találkozzon velem. Azért indult el, hogy megkeressen engem. És kitartóan jött, jött, még akkor is, ha még nem láthattam.

És én is ezt tettem. Mentem felé, és képzeletben már-már elértem. Mentem és mentem. És nagyon elfáradtam. Leültem egy padra, hogy kifújjam magam. És felmerült bennem egy emlék.  Az, amikor, hosszasan üldögéltem egy pályaudvari padon, és valami hasonló történt velem. Mert nem először éltem meg azt, hogy, szinte személytelenül, vágyakoztam olyasvalaki után, aki szerethetett volna engem.

Nem akartam én elutazni a városból. Nem is vártam konkrétan senkit. Csak ültem ott. Várakozás volt ez valakire, akit nem tudtam volna pontosan megnevezni. Ő lehetett volna az, aki megértett és boldoggá tett volna engem. Persze senki sem jött. hiszen épp nem jöhetett senki.

Ám ez a várakozással telitett üresség egy pillanatra sem szűnt meg bennem. Pedig lassanként eltelt a fél délelőtt. Kitöltött engem ez a sóvárgás valaki után, akit eddig sohasem láttam, aki talán sohasem volt, és aki, nagy valószínűséggel, sohasem lehetett az enyém. De én annyira vágytam arra a valakire, aki megfoghatatlanul önmagáé volt, vagy valaki másé, akinek mégiscsak léteznie kellett.

Emlékszem, húztam az időt. Nem akartam még felállni. És elővettem az aznapi újságot, ami tele volt érdektelen eseményekkel. Ám, egy képen megakadt a szemem. Emberek ültek egy szobában, és újságot olvastak.  Ugyanúgy ültek ott, abban a papírtérben, mint én, és a mellettem ülők azon a bizonyos pályaudvari padon. Akkor még nem tudtam eldönteni, hogy melyik adott okot nagyobb szomorúságra. Az, hogy ők ott voltak belefalazva egy képbe, vagy az, hogy én kívül rekedtem valamin? Mert hiába néztem a mellettem ülőkre. Hiába kérleltem a tekintetemmel őket. Nem vettek tudomást rólam. Amikor egyik-másik felállt mellőlem, nem rám nézett, elnézett mellettem. És én úgy éreztem, hogy nézhetetlen vagyok.

Ráadásul, nem sokkal a kép alatt, az volt olvasható, hogy vesztesekre mindig is szükség volt. Azt írta valaki, hogy ők voltak a viszonyítási pont az elmozdulok számára. Ők voltak a nullák, a kiszámolható dolgok előfeltételei, a végtelen sok számegyenesen. És én, akkor, hirtelen, arra gondoltam, hogy itt és most én is lenullázódtam. Életem mai végösszegét a vereségeim adhatták össze.

Talán ez lehetett az a pillanat, amikor kiemeltem a fejem az újságból. Felálltam, és elindultam. És, miközben egy pillanatra a hátam mögött futó párhuzamos sínekre néztem, láttam, hogy minden sín ugyanabba az irányba tartott, vagyis el tőlem. Én viszont, hol magam előtt, hol meg csak magam után lépdeltem. Olyan voltam, mint a többi magányos ember.

*

És ahogy ott és akkor, most is folytattam a képzelődést. És jöttek velem szemben a reménybeliek.  Mennyi arc, mennyi tekintet. Tétováztam. Ki is legyen. Néztem és néztem. Végre volt egy kis választási lehetőségem. Hiszen annyi helyzet, tekintet és test volt, amivel meglephettem volna magam. Ám vigyáznom kellett, mert ha túl közel mentem a valósághoz, akkor máris elveszett a varázs, akkor nem tudtam volna örömre váltani azt, amit elképzeltem. Vigyáztam. Befelé figyeltem. És újra meg újra beleittam abba a látványba, amit az vágyam termelt

És jöttek felém az idősödő nők és az üdén fiatalok, Elsuhantak mellettem a vékonyak, a magasak, a nálam alacsonyabbak. Enyhén súroltak, finoman nekem ütődtek, rám fordultak vagy éppen elhagytak a teltek, a kövérkések. És én, a szembejövőket kerülgetve, az előbukkanókat nézve, utánuk forogva, arra gondoltam, hogy ez sem ő, és ez sem.

És akkor megláttam őt a távolban. Ott volt előttem. Közeledett.  Ő volt az. Ismertem és nem ismertem. Hiszen eleddig a lehetőségekben rejtőzött. Jött. Nem tudtam volna pontosan elmondani, hogy valójában hogyan is nézett ki? Hiszen én nem is láttam.  És ha láttam is, nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, hogy milyen is volt? 

*

Nyilván, az emlékeimből indultam ki. Abból indultam ki, amit valaha láthattam, amire emlékeztem, ami már előtte a fejemben volt. Emlékekből készült ő, Azt egészítettem ki.  A valóságból loptam el. Fejben dolgoztam át. 

És egyszer csak volt, még akkor is, ha nem kötötte semmi a valósághoz, Minden bizonnyal köze volt hozzá. Csak úgy tudtam eljutni hozzá, ha átnyúltam a valóság fölött. Ki kellett találnom őt. Teremtenem kellett egy kedves teremtést. Meg kellett formálnom, még azelőtt, hogy közelembe ért volna. Mert akkor már nem tudtam volna rajta változtatni.  

Nekiálltam. Öltözettem. Ha valami nem állt jól neki, átöltözött. Ha valami zavaróan hatott, még az előtt, hogy elért volna engem, megváltoztattam. A körülményeket a véletlen teremtette meg.

Esett az eső. Esernyők nyíltak ki. Kis színesek, feketék fehérek tűntek fel.  Fejben dolgoztam.

Ott volt a fejemben ez a nő. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Pontosan úgy viselkedett.  Még akkor is, ha ő nem is ő volt. És én nem is én voltam. Mert nem csak őt, magamat is csináltam. Az egymás felé közeledés is csinált volt. Mozgásban kellett tartanom őt is és magamat is. Valójában nem tudtam róla semmit, hiszen magamról se tudtam, hogy milyenné váltam abban a pillanatban? Csak kis részletek emlékeztettek magamra.

Én is képzelt voltam. A helyzethez alkalmazkodtam. A fejemben, végre egyszer, olyanná váltam, amilyennek soha sem sikerült lennem. És én ellenállás nélkül átengedtem magam ennek a másiknak, aki lett. És ő helyettem létezett. Ő volt az a másik, aki helyettem megállt, és bevárta őt, a közeledőt.

*

És ő egyszer csak kivált a távolból.  Lett.  Egyszer csak ott volt előttem. Találkoztam vele.  Nem tévedtem. Ő volt az. Ő volt az, akit akartam. Ő volt az, akire vágytam. Láttam, ahogy testet ölt. Megéltem őt.  És én kész voltam elfogadni azt, amit az eszem termelt.

Ott állt előttem. Nézett rám. És én néztem őt. És rácsodálkoztam. Azt kérdeztem magamtól: Mit láttam meg benne? Mit vetítettem rá? Igazán ott volt- e bennem az a csoda, amire annyira vágytam? Mi hatott meg engem?  A formája, a mozdulatai?  Nem tudtam eldönteni. Ahogy azt sem, hogy miért éppen ilyen formákra voltam fogadóképes?  Csak egy dolog volt biztos, hogy a látványa elegendő ahhoz, hogy elhiggyem, hogy van. Láttam, és az a kis látvány elegendő volt ahhoz, hogy elfogadjam a létét.

És ahhoz is elégnek tűnt, hogy megszólítsam. Ünnepi pillanat volt. Erőt vettem magamon. És megtettem azt, amit nem mertem megtenni soha, a valóságban. Egészen könnyű volt. Hiszen vágyott a megszólításra. Minden olyan gyorsan történt, olyan természetesen, hiszen mindez  csak a képzeletben történt. Hiszen ennek így kellett történnie.

*

Egy pillanat se telt el és már indultunk is a szobám felé. Mentünk. és beszélgetünk. Legalább is én így meséltem ezt el magamnak. Valójában csak én beszéltem, és én is hallgattam azt, amit magamban mondtam. Én találtam ki, és én is élveztem azt, hogy egy lehetséges nő jött mellettem az esőben. Rám nézett. És belém karolt. Talán túl gyors volt ez az összebújás, de esett az eső, és csak egy ernyő volt, az övé.  És az övé volt a kezdeményezés. De valószínűbb, hogy eredendően így volt kitalálva ez az egész

*

Képzelt volt a cél. Képzelt volt az utca. Képzelt volt az eső. Képzelt volt ő. De ott lélegzett mellettem. Azt akartam, hogy tetsszen, és tetszett. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. És mindaz, amit érzett, átfénylett az arcán.  Csendes volt. Kedvesen mosolygott. Pontosan úgy viselkedett, ahogy ott és abban pillanatban kellett.

És én is úgy viselkedtem. Végre nem kellett szégyenkeznem az ügyetlenkedéseim miatt. Nem kellett szégyellnem az odaadó nézésemet. Mert néztem és néztem. És a nézésben újra átéltem azt a csodát, hogy a szép arc mögött élt valaki. Azon gondolkoztam, hogy mitől volt szép? Miért látta az ember olyan szépnek őt? 

És, persze, ő is szépnek látott engem. Hiszen köztem és közte nem volt sok különbség. Lehet, hogy ő, nálam, sokkal finomabb volt. Anyagtalanul volt valóságos. Ám, akkor, ott, én is gondolatból voltam.

Ahogy gondolatból volt minden körülöttünk. Gondolatból volt a megérkezésünk hozzám. Gondolatból volt a kölnije szaga, ami az orromon át, valósággal belém hatolt. Gondolatból volt az is, ahogy végignéztem, szinte letapogattam a tekintetemmel, ahogy elment előttem, ahogy végigment az előszobán. És az is, amikor megállt a szobám ajtajában, ahogy csendesen körül nézett.

Most, egészen közelről alaposabban megnézhettem. Nálam kissé magasabb volt. Először az apród frizuráját csodáltam meg, aztán azokat a dombokat, amik ott domborodtak előttem Egy kivágott póló volt rajta. Mindig erősen hatottak rám az ilyen domborulatok. Félig rejtve voltak. De így, ilyen sejtelmesen előbuggyanva, még nagyobb hatással voltak rám, mintha valóságosan láttam volna őket.

De hát gondolatból volta a leülésünk. És az is, hogy kávét hoztam a szobába. Ahogy előrehajolt, hogy megédesítse a kávéját, Beleláttam a trikójába. Láthatóan nem zavarta a bámulatom. A kávét kavargatva, még sokáig, így, előre hajolva maradt. Jó volt látni azt, amit láttam. És élvezettel néztem vissza magamban újra és újra azt, amit az előbb, oly tüzetesen, megszemléltem.

Ott ült velem szemben. Ott ültünk egy kávé mellett.  És én csak néztem. A nézésemmel kimentem az arcára. Ott voltam, és meséltem róla magamnak. Nem volt más ez, mint egy tekintet története.  Magával ragadt minden mozdulata. Az, ahogy a kis rózsaszín füle mögé, simította a haját. Az, ahogy áttette az egyik lábát a másikon. Az, ahogy a rövid szoknya alól kibukkant a két térde. Ott volt előttem ez a kis megnyílás Aztán a folytatás, az, ahogy összekulcsolódnak a térdek. Ott volt az a röpke jelenet, ahogy a két comb keresztbe feküdt egymáson, és egy képzeletbeli ikszet formált meg nekem.

Az iksz az ismeretlent jelentette, a jelent, vagy éppen a jövőt, azt, amibe belehelyettesíthettem magam.  Én is képzelt voltam. Nem voltam más, mint a saját nézésem.  Ő, pedig egyre inkább olyanná vált, amilyenné én gondoltam. És mindig volt valami részlet, ami továbblendítette a képzeletem. A combok hajlatában, a nadrág domborulata, a mellek a kidudorodása. Hagytam mindent érvényesülni. És élveztem a helyzetet, még akkor is, ha mindez csak illúzióként létezett. Valójában nem volt, vagy nem úgy volt. Ahogy én is csak képzeletben éltem meg mindent. 

Talán beszélgettünk is kávézás közben. De az is lehet, hogy egy hang sem hangzott el.  Csak annyi maradt meg bennem, ahogy szájához emelte a csészét, ahogy rám mosolygott. Úgy tűnt, mintha szavak nélkül is tudtam volna minden gondolatát. A pillantása, az arca, a mosolya, néhány mozdulata ugyanarról beszélt. Minden úgy volt, ahogy én rendeztem.

Nálam volt egy nő. Előttem volt egy test, a szív alakú könyök, egyenes szálú haj, egy madonnás félrehajtott fej, óriási csillogó szemekkel, az ajkak húshulláma. És ott volt a mozdulat. Az, ahogy megemelte a kávéscsészét. Néztem, ahogy szálltak, a magasban mozogtak, táncoltak az ujjak. Élveztem, hogy ivott, ahogy nézett, és azt a feszültséget, ami a levegőbe villódzott.

Élveztem az édeskés illatát, amikor közel hajolt. Mintha ez az illat újra meg újra elért volna. Olyan volt, mintha éterrel altatott volna. Nyitott szemmel aludtam. Saját álmomban voltam.  Ha beszélt is, nem hallottam. Nem volt más hang bennem, csak a szívdobogásom. Az ütőeremen átjövő üzenetet nem kellett lefordítani a magamnak.  Begyújtott, fellángolt bennem ez a nő. És olyan forróságot sugárzott, mintha magába nyelte volna napot.

*

Egy ideig csak ott álldogáltunk egymással szemben. Aztán hagytam, hogy a képzeletem magával ragadjon. Megöleltem, és megölelt. Olyan érzés volt, mintha minden felől öröm vett volna körül. Végre szeretett valaki. És nem számított, hogy ez egy nem létező szeretete volt.  Nem számított, hogy egy nem létező nőt öleltem, hogy egy nem létező nő ölelt. Mit érdekelt engem, hogy a valóságban nem létezett. Mit érdekelt engem, hogy ott voltam, ahol sohasem voltam. Ott voltam, ahonnan a legszívesebben soha nem mozdultam volna el. Az lett volna a jó, ha ott maradtunk volna örökre, ahol sosem voltunk, ha ott maradtunk volna egymásnak, valamiféle időtlenségben.

De ahogy az ölelkezésig sem telt el sok idő, az ébredésig is hamar jutottam el. És hamar jutottam el a szégyenkezésig is.  Mert az ébredés maga volt a megsemmisülés. Előbb dühöt váltott ki belőlem, aztán kétségbeesést. Hiszen már megint a képzeletbeli világot választottam a valóságos helyett. Hiszen a visszatérés a valóságba, az örömtől való eltávolodást jelentette nekem.

Szidtam magam. Arról faggattam, hogy mire volt az jó, hogy ahelyett, hogy valami valóságos nőre vágyakoztam volna, olyanra vágytam, aki nem létezett? És arról kérdezgettem az ébredezőt, hogy hogyan is lehetett egyenrangúnak tekinteni egy igazi nőt és a képzelet szüleményét?

Én kérdeztem, és én is válaszoltam meg a kérdéseimet. Hiszen én voltam önmagam beszélgető társa. És én voltam az is, aki magyarázatokkal próbálkozott. Támadtam és védtem magamat. Azzal érveltem, hogy miért lett volna valóságosabb az, amit mások láthattak? Miért ne lehetett volna létező az is, ami láthatatlan volt mások számára?  Vitattam azt, hogy ami átéltem, nem is történt meg? Hiszen tudtam róla. Megtörtént az akkor is, ha nem fért bele ebbe a kis valóságba, amit itt elismertek.  De akkor ott volt a következő kérdés. Vajon ez a magyarázat kielégítette volna valóság híveit?  Vajon elfogadták volna azt az érvemet, hogy sokkal több volt az illékonyság a létezésben annál, mint ami szilárdan állt odakint és idebent? Oh, az a nagybetűs valóság! - mondtam nekik. Hát nem úgy volt mindig, hogy akik a valóságban találkoztak, nem egymást nézték, hanem egymást teremtették, mintegy képzeletben?

És máris ott magasodott a szigorú határ azok között, akik voltak, illetve lehettek volna. Ki vette észre azt, hogy én éltem? Sokan nem is hallottak rólam.  Azt gondolták, hogy senki más nem volt, csak ők, csak azok, akiket láttak, akiket ismertek, akiket megfogtak. A megfogható volt a varázsszó. Együtt éltem azokkal a valóságosakkal, akiket soha sem láttam. Alig volt valami különbség közöttük, és az én képzelt nőm között. Mindannyian ugyanabból voltunk. Képzeletből.

Mindenhol ugyanaz történt, ahol ölelkeztek. Hiszen a két test, akármilyen valóságos is volt, kölcsönösen elképzeltek voltak abban a helyzetben. Ki tudta volna megmondani, hogy ki kit is látott bele a másikba? Ki tudta volna elmesélni, hogy a másik mit is érzett ölelkezés alatt?  Talán csak az lehetett a közös mindenki ölelkezésében, hogy a másik teste újra idegenné vált, amint véget ért az ölelkezés. Amint szétvált a két test, újra magába élhette magát mindenki.  Az igazi és a megalkotott pár is elvált, eltávolodott egymástól. Így történt ez most is.

Visszakerültem abba a valóságba, ami a hétköznapokban körülvett. Ott ültem a sarokban. És belesimult a hátam a fotel öblébe.

*

De akármi is volt a helyzet.  Akármit is gondoltam. Akármennyire is szidtam magam. Akárhogy is volt, visszajártam hozzá. Újra és újra nekiindultam. Átéltem magam oda. Mert rám tört a vágy, és megvalósulásra vágyott. És mentem. Meglátogattam. Nála voltam. És ő készen állt arra, hogy találkozzon velem.

És boldogan jött elő a láthatatlanból. Adta magát, adódott, látszódott. Jelenvaló lett. Felébresztettem őt. Életet leheltem belé. Azt mondtam neki, hogy itt vagyok, és azt, hogy mennyire vágytam rád. Arról beszéltem neki, hogy hányszor elképzeltem már, hogy ettél, épp aludtál, kinyitottad az ablakot.

Miért volt nekem fontos, hogy ez a néhány mozdulat, ami soha sem létezett? Miért voltak oly fontosak azok a képzeletbeli tárgyak, melyek körül vették őt? Soha sem kaptam rá választ. De engem is boldoggá tett, ha megláttam őt, ha belefeledkezhettem a látványba. Nem ronthatott azon semmi. Még az sem, hogy én láttam oda őket. Hiszen, ha valami nem tetszett, átrendeztem az egészet. Ezt ide tettem, azt meg oda. Rakosgattam. Neki csináltam.  És teljesen lekötött a nem létező dolgok elrendezése. Lekötött az öröme. Az, ahogy örült az ottlétemnek, ahogy élvezte az általam teremtett környezetét. 

Egy idő után már többet voltam vele, mint azokkal, akik igazán léteztek. Néha ugyan otthagytam, egy kis időre. Néhány percre csak. Nekem legalább is néhány pillanatnak tűnt az az idő, amit nem töltöttem a képzeltemmel. Ám, alig voltam ébren. Jöttem, ahogy tudtam. És ez mindkettőnknek jól esett. Hasonlítottunk egymásra. Lehet, hogy két külön világban éltünk, de mindketten arra vágytunk, hogy az a kettő eggyé legyen, hogy együtt lehessünk, hogy titkon találkozhassunk. És találkoztunk is. Ő volt az én titkos szerelmem. És azt gondoltam, hogy ahogy nekem, úgy neki sem kellett ennél több valóság. Neki én kellettem, míg nekem ő. Neki a képzeletem kellett, nekem az elképzelhető. És nem volt olyan nap, hogy ne látogattam volna meg. És várt engem. Várta, hogy elképzeljem. És én elképzeltem. Boldoggá tettem. Gyönyörködtem benne.

Egy idő óta két életet éltem. Vagyis inkább két élet határát éltem át. Volt egy elhanyagolható régi, szokásos. És volt egy másik, ami mesze túl volt azon, amit, errefelé, elfogadtak.  Pedig közel volt egymáshoz ez a két világ, sőt, érintkezett. Olyan volt, mint két szoba, közös fallal. Fal volt, vagy csak egy választó vonal a közös határon? Nem tudtam volna megmondani. Ám újra meg újra átszöktem rajta.

Persze, reszkettem is. Féltem attól, hogy kitudódik a szökésem. Elképzeltem, hogy rajtakaptak, hogy kivetettek maguk közül. Ott volt rajtam a nyomás, ha kinyitottam a szemem. Ott volt bennem a feszültség a kettősségem miatt.

Ilyenkor aztán kétségbe estem. Ilyenkor rám tört a megfelelési vágy, az, hogy olyan legyek, mint mindenki más.  Ilyenkor, megremegtem már az átlépés gondolatától is. Pedig nem állt ellen semmi. Nem volt előttem akadály. De mi lehetett kétségbe ejtőbb egy nyitott ajtónál? Egy nő küszöbén álltam. Egy elindított mozdulat várt a befejeződésre. Szemem a hozzáférést kereste, a tekintet által feltárulkozót. Ilyenkor, ahelyett, hogy beléptem volna, a belépésbe rekedtem. Én voltam az ajtó, melyen át beléphettem. Én voltam az átjárás és megtorpanás területe. A vágyódás és a szégyenkezés között tétováztam. A szokásos és természetes volt mögöttem, míg előttem a hozzáférhetetlen, a lehetetlen. És úgy tűnt, mintha minden lehetséges lett volna. Még a szeretet nő megszólalása is. Mert eddig ő nem beszélt hozzám.

Azt kérdezte, hogy milyen lehet igazán élni? Furcsamód csendesen és szomorúan sóhajtotta ki magából a kérdést. Bele is remegtem. Hirtelen átéreztem a nem létezés fájdalmát. Azt, hogy amikor elmentem, nem jöhetett el velem.

Csak ezután jutott a tudatomig az, hogy ezt nem is ő kérdezte. Én voltam a kérdező. És az én kérdésem volt a következő is. Az, hogy én vajon léteztem-e? Voltam-e én egyáltalán? És én is válaszoltam meg a kérdést. Azt mondtam magamnak, hogy te sohasem voltál. És ha voltál is, sehol se voltál otthon. Hontalanként tébláboltál a létezők között.

És itt egy nagyot sóhajtottam. És a kifújt levegő erős széllé vált. És a szél kicsapta az ablakot. Fel kellett ugranom, hogy becsukjam az ablakszárnyakat, amelyek ott csapkodtak, egymáshoz verődtek, mintha ki akartak volna szabadulni ebből a nem létező szobából.

***