Szeretem ezt a történetet

Szeretem ezt a történetet

Szeretem ezt a történetet. Úgy mondom el, ahogy azt az anyám elmesélte nekem. Anyám karaktere világosan kirajzolódik belőle. De mások is megmutatkoznak benne. Korabeli gesztusok, helyzetek bomlanak ki. Jobbára csak egy villanásnyi fény vetül mindenkire, de az elégséges arra, hogy megmutatkozzék egy-egy jellemző pillanat és magatartásforma.

A gettóba azt követően kerültünk, hogy az apám svéd menlevelet szerzett. Hármasban álldogáltunk a nagymamával egy teherutó mögött arra várva, hogy „felsegítsenek”, amikor az apám befutott a papírral. Nem kellett felszállnunk.

Mehettünk a fallal elkerített területre. Apám munkaszolgálatos volt. A találkozást követően megígérte az anyámnak, hogy megszökik. Anyám pedig azt, hogy meglép a gettóból, és találkoznak majd Angyalföldön. Az apai ígéret csak ígéret maradt.  Nem mert megszökni. (Majdan Szaxenhausenbe került, és csak az menekítette meg, mert megmenekült, hogy jelentkezett tankot szerelni, és egy holland zsidó, aki már régen dolgozott ott, okos tanáccsal látta el. Mivel nem cigarettázott, és járt néhány szál cigaretta a „munkásoknak”, összegyűjtötte és bakancsra cserélte a gyűjteményét, és ezzel menekült meg.  Mert nemsokára felszámolták a tábort, és hajtották őket észak felé. És akinek csak fapapucsa volt, jobbára nem bírta a „gyaloglást”).

Anyám minderről csak egy év múlva szerzett tudomást apám elbeszéléséből.  Ő mindig is vagányabb volt az apámnál.  Nem sokat teketóriázott tehát. Elindult a „randevúra”. Az egyik kapuban, amelyik arra a kórházra nézett, ahova zsidók is fordulhattak, egy fiatal nyilas fiú állt. Anyám azt mondta neki, hogy nekem, aki akkor két éves kisfiú voltam, „vékony fosásom” van. A korabeli hasmenéses megbetegedések egyikét hívták így akkoriban. Azt mondta a fiatal őr, hogyha lefekszel velem, akkor kiviheted a gyereket. Anyám azt válaszolta neki, hogy rendben, csak leteszem a kisfiam a kórházba, és jövök vissza. És elindult velem a kórház felé. Amikor ez a fiatalember nem nézett arra, nekiindult a körútnak Angyalföld felé. Tél volt. És a várost folyamatosan lőtték. Akkoriban tudott volt, hogyha fütyülő hangot hallott valaki, hasalni kellett. És az anyám újra és újra hasalt, engem „maga alá temetve” a hóban. Volt olyan, hogy mellette ment egy lovas kocsi, és amikor felállt velem, csak a ló, az ember darabajai lógtak a mellette lévő fákon. Többször is igazoltatták. Mindig az apám katona fényképét mutatta, és az éppen következő utca nevét mondta, mondván, hogy oda tart. És mindig tovább engedték.

 Angyalföldre érve a Szent László utat járta végig, mert erre a környékre beszélték meg a találkozást.  A megbeszélt helyen persze nem találta az apámat. A házmester párja, aki gyermektelen volt, azt mondta neki, hogy add nekünk a gyereket, hisz te úgy is meghalsz, legalább a gyerek éljen. Az anyám azt monda, hogyha meg kell halnom, akkor a gyereknek is legyen az a sorsa. És tovább ment, keresve az apámat. Akkor már a külső Szent László úton utcai harcok voltak. Ahova végső kétségbeesésében bemenekült, az a német parancsnokság volt. Igaz, akkor már csak kötőző helyként működött. Levitt engem a légópincébe. Ott egy nő felismerte. Hiszen mi azon a környéken laktunk annak előtte. A nő azt sápítozta: ez egy zsidó. A légóparancsnok rendes ember volt. Azt mondta a nőnek, hogy ha feljelented őt, akkor holnap én jelentelek fel téged. Mert lehet, hogy ma még német parancsnokság ez, de holnap már az oroszok lesznek itt. És valóban így lett. Anyám letett engem a többi kisgyerek közé, és ment kötözni a német sebesülteket. Másnap már orosz sebesültek kerültek sorra.

Ahogy nem is olyan sokára én következtem. Gyorsan megöregedtem, és én meséltem tovább a gyerekeimnek. A sebek bekötözésére kitűnő dolog volt tovább mesélni. Még akkor is, ha a szorongás megmaradt. Ki tudja? Hátha nem is a vagányságot, csak a szorongást adtam tovább.