Halálesztétika
Kecskés Péter kiállítása elé
A fiatal Balázs Béla kifejezése a Halálesztétika, mely persze az élet
felőli szépséggel foglalkozik.
Nem kétséges, hogy születésünktől fogva halunk, és halálunkig születünk.
A halál nem túlnan van, hanem körülöttünk, és ennek tudata adja egy igazi mű
hangoltságát, a mű sugárzását. Kecskés Péter képeit is ez ragyogja át.
Paradox szépségről adnak hírt ezek a képek. Hívjuk egy mondat erejéig
segítségül Hamvas Bélát, mert ő e Paradoxonról így ír: „a létezés logikája
paradox, mert csak azt érthetem meg, ami személyes, csak az érthetetlen az
érthető, csak arról szerezhetek tudomást, ami meghatározhatatlan…”
Ilyen tetten érhetetlenül szépek ezek a képek. Ilyen megragadhatatlanul
bonyolult az a számunkra, hogy mitől szép, és mitől borzongató az emberi
csontokból készült installáció látványa? Mitől lírai Kecskés képeinek barna
tónusa? Mi adja a „mélységélességet” a képek egymásba úsztatott
többrétegűségének?
Még egy Balázs Béla-sor ide kívánkozik: „csak a halál révén lehetséges
tudata az életnek, az teszi lehetővé, hogy ráismerjünk, mint csudálatos
eseményre. A halál az élet formája… mert halállal lesz az élet kész.”
Nem csoda, hogy a temető vagy temetés nemcsak a döbbenet helye, hanem
éppen a döbbenet miatti eufóriáé is. Azt mesélte el nekem, hogy „az emberélet
útjának felén”, ahogy Dante, másfelé tartva, eltévedt, és egyszerre csak, mintegy
az alvilágban találta magát, és a hely szelleme valósággal megigézte,
kifordította addigi önmagából, szinte táncra perdítette.
Az ige magyar jelentése többértelmű. És többfélét jelent az igézet is.
Ha ironizálhatnék, hát azt mondanám, hogy előbb volt az ige, aztán jöttek az
igekötők. Figyeljük meg azt, ahogy az igekötő, többek közt, fel és lefele mutat
az égbe vagy a föld alá, és ezzel, mintegy megfogja az igét. Pedig az ige a
mozgás, mindig több irányba, és egyszerre hat. És amikor azt mondjuk, hogy a
föld alá vagy azt, hogy az alvilág, hogy altemplom, tehát le, lefelé, alant,
megkötjük a helyet, pedig van úgy, hogy egy altemplom az égben van, és az
életnek világhit, mint Putna Gora, ahonnan ezek a képek is erednek, ahol a
képek csírája jelen van. Mert itt valóban együtt van jelen a megrendülésnek és
az eufóriának a lehúzó és felrepítő gesztusa. Itt közvetlen meztelenségében hat
ránk a halál szépsége, és nem csoda, ha táncra perdít, nevetésre késztet,
miközben mélyen megrendít és elszomorít.
A félelem és az öröm egyet jelent: azt, hogy még élek és nézek. És a
csontok nekem világítanak, mintha a túlvilág határán egyszerre volnánk múlandók
és maradandók is. És itt ez most akár táncra és nevetésre ingerelhet.
Gondoljunk csak a haláltáncra, vagyis arra, hogy ezek a képek egy középkori
temetkezés helyszínén keletkeztek. És, hogy e helyszín ihletéből e letisztult
csontok az égbe kerültek, azzal, hogy oltár készült belőlük, hogy fényhordozók
lettek, kandeláberek, és képek és műalkotás.
Ezért is tesszük fel itt és most a kérdést, ahogy Kecskés is felteszi
nekünk a képekkel, hogy vajon az ember kiásott csontjai a halálhoz tartoznak-e
még, vagy az élethez, a művészethez? Vajon azok a fehér letisztult csontok,
melyekről már lefőtt vagy lerohadt a hús, szépek-e? Az esztétika körén belül
értelmezhető-e ez még? A levetett hús még az emberihez tartozott. A fehérlő
csontokkal vajon a tisztánlátás jött-e el a számunkra?
Kecskés Péter barnás képei némi iróniával, derűvel ellenpontozzák ezt az
eufóriát. A képek színvilága, többrétegűsége inkább nosztalgikus, búcsúzkodás
az élettől. Mondjuk úgy, hogy „halálközeli” élményt nyújt. Olyanok a képek,
mint amikor az ember feljön „alulról”, kiemeli a fejét „a lenti” világból, még
visszanéz azokra, akik már nem jönnek vissza. Vagyis e képek egyre sötétülő
ablakok a távolodókra, akik egyre kevésbé látszanak embernek lenni, már csak
képek, már csak emléktelen és névtelen csontok, amelyek még mintha fehéren
világítanának. Olyannak tűnik nekem e néhány kép, mintha Isten, távolodó,
végtelen hosszú vonatjának, és annak is legutolsó kocsijából néznének vissza
ránk. És nekünk sem marad más lehetőségünk, mint nézni, ahogy a költő mondja:
„el-elnézem, hogy szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben, … s én
állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.”
Barna Róbert
