BARNA RÓBERT
SÉRÜLTEK
üvöltés-forma és rondó (hangjáték)
(1969.)
Szereplők:
Egy fiú az egerek közül
Egy kiskölyök hangja
Más kölyök-hangok
Egy öregember hangja
Más, női- és férfihangok
Fiú: „a cipőm két számmal
nagyobb volt,
s mint a bogáncsok
buszon csimpaszkodtam
ingem lobot vetett
Zub… hallod ezt? Zub… mintha minden így
kezdődne… Ugyanaz a fullasztó meleg, vonatok, sínek,
külváros, mint régen a csavargás… Gyere!
Trappoljunk bele… Gyere! Hálózzuk tele felesleges
útjainkkal a grundokat, a tereket. Ezt az
egész világgá terebélyesedett környéket…
„… oh födetlen szelesség,
szerelmek, tavaszok…”
Vagy nem is Zub… hazugság, újra hazudtam, nem ezért rohantam idáig… nem
ezért Zub…Én inkább
sírni szeretnék, sírni… és Neked is sírnod kellene Zub… Sírni,…
ordítani, Zub… Hiszen meghalt a
barátunk, Zub most már Á is halott, felrobbant vele egy ostoba bomba a
grundon, felrobbant vele
egy ócska, rozsdás szerkezet, mely húsz évet várt, hogy széttépje azt,
aki megmozdítja, de mit
keresett ott az az őrült, hisz lassan harminc
évesek vagyunk, Zub…! Az istenét… Hol vagy Zub…?
(csönd)
Kiskölyök: A bácsi mit csinál
itt…?
Fiú: A bácsi…? Mitől vagyok
én bácsi Neked?
Kiskölyök: A bácsi… bácsi…
Fiú: Pszt, Öcsi… én is kölyök
vagyok…
Kiskölyök: … A bácsi kit
keres itt…?
Fiú: … mit tudom én, kis kíváncsi…
Kiskölyök: … akkor miért
járkál itt a bá…?
Fiú: Ki ne mondd…! … pedig Zub…
Zub… ugyanaz a forróság, mint a régi nyarakkor, csak menni… és menni… keresztül
a zöld sivatagon… - Zub! Nem is tudom, észrevetted-e már?... hogy zöld és zöld,
amerre csak nézel, ellepte a zöld a gyerekkort, minden tárgyat befutott a fű és
a virágok a kertekben, minden csak zsálya, kacsaláb, cickányfű, ökörtülök,
Zub…! Téged kereslek… Zub!... Zubi… !... Hallgasd csak:
„… fagylaltot vegyenek… Itt a
Horváth bácsi, nem a Kerepesi temetőben…”
Zub… az istenért… Miért nem felelsz?
Egy szerencsés félfordulattal felmutatom Neked a Karéj Kenyeret, a kenyérkereset
labirintusából, mint egy áldozati kelyhet, mint Isten testét Úrfelmutatáskor…
Kiskölyök: … bácsi keres
valakit…?
Fiú: … hagyd már ezt a
bácsit, kölyök, mert felpofozlak…! Óh… Zub… Most jut eszembe a Macska… Te Zub…
röhögnöm kell, ha rágondolok, tudod, a Macska, akit egy tréfás szófordulattal
éppen Te neveztél el így, mert mindig üldözött, és az volt a szokása, hogy
megkérdezze, ha elkapott és felpofozott minket: Na, egér kell-e még…? Óh, a
Macska, hogy jut eszembe… hiszen réges-rég megszökött, vagy eltűnt valahol a
határhegyek között… Persze már egerek sincsenek… Zub… Csak Te, Rikó meg én maradtunk… szinte nincs
is már kit felpofozni… Zub… Zub… Zub… Téged se lellek semerre Zub… Zub…! Hiába
ordítom ki a tüdőmet: Kísértsd meg Úristen, hogy itt teremjen! Kísértsd meg
diszharmóniával, hogy elepedjen, hogy félelemmel teljék meg a szíve, hogy úgy
kezdjen el sajogni, mint ahogy nekem fáj minden tagom e hiábavaló rohanástól…
(Egyre
több kölyök tűnik fel)
Kölyök: bácsi… bácsi… bácsi…
Fiú: Hát megsokasodtatok…?
Óh… Benéztem érted már a templomba is…Ugye Zub, jó helyen kerestelek? Az öreg
szentélyben az indák és pillérek között… Ugye ez a halk duruzsolás bolondított
el téged…? Zub… az üvegablakon ferdén berezgő verőfény… ez bolondított el
tőlünk… Óh, Zub… Ha találkoznánk, most azt mondanám Neked: Most már elismerem,
nem volt rejtelmesebb dolog a gyerekkorunknál, és csak Te… Te voltál csak
előrelátó, és mi mind felelőtlenek… Te már akkor tudtad, hogy minden álmunkért,
minden képzelgésünkért meg kell majd felelnünk… Te már ekkor elkezdted
vezekelni ezt az átkozott szökést a valóság elől, a kitalált szerelmeinket…
persze a templom is régi és Zub… az öreg pap mintha megérezte volna, hogy
megérkeztem… elkezdett prédikálni nekem, és egészen úgy tűnt, mintha mirólunk
találná ki az egészet… azt mondta „eltávozánk és szóltunk szívünkből hazug
beszédeket…”
Ez az igazság Zub… én nem magyarázom
bele, de olyan igaz ez Zub, hogy sírni szeretnék, mert Zub, ha érezted volna a
halálszagot, hiszen Á halott… most már Á IS HALOTT… emlékezz… ! Hányszor
latolgattuk, ki meddig tarthat ki közülünk…
Kölykök: … bácsi… bácsi…
bácsi… bácsi!
Kiskölyök: … hallgassatok…!
hallgassatok…!
Kölykök: … bácsi… bácsi…
bácsi… bácsi!
Fiú: őrölj malom…!
… Emlékszel hányszor csúfoltuk Őt…
hányszor táncoltuk körbe… szegény bolond… és Á csak hallgatott, vagy sírt, vagy
hisztériázott, aztán elnémult, mint egy halott… Oh, Zub… Emlékszel? Micsoda
gyáva volt, micsoda gyámoltalan, ha lányok kerültek a közelünkbe, hogy
grimaszkodott kiszolgáltatottan, de odalökdöstük, odaráncigáltuk…
Egy öregember: … szegény
bolond… szegény sérült lelkű bolond…
Fiú: … ahogy egy öreg mondta
fölé hajolva… és Zub, emlékszel? Á EZ A BOLOND… képes volt órákig függni
foggal, körömmel két emelet között, lábujjhegyen nyújtózni, hogy belessen egy
lányöltöző koszos ablakán, vagy délután a zsúfolt villamoson órákat utazni,
hogyha netán csinos nő szállt fel a peronra, mellésodródhasson és megérinthesse
a ruháján keresztül a combját, vagy a melleit... de hát Zub, mondd meg hát, én
nem ilyen kiszolgáltatott vagyok...? Én is csak megyek előre… vagy mit tudom
én, hátrafelé… előre egy kicsit, hogy majd visszaforduljak… Zubikám…! Magam sem
tudom, mit jelent ez a rohanás, itt mennyit jelent, egy félfordulaton, vitetem
magam a véletlennel, de hisz ennyit ér az én életem is, mindenem a véletlennek
köszönhetem, nem tettem hozzá semmit, és nem is vettem el belőle, minden úgy
maradt, ahogy volt.
Kiskölyök: … bácsi…
Fiú: … hát itt vagy,
testvérem…?
Kiskölyök: … Ugye a bácsi nem
bolond azért, mert hangosan beszél magában…?
Fiú: … dehogynem öreg, bolond
vagyok, bolond, hát persze… figyelj csak ide… Hahó… vigyázat, megálló!
Leszállás…! Hahó, elindul, el van csengetve… csiling… csiling…! Zub…
megérkeztünk, itt a piac, az ezeréves… „bocsánat uram, a könyököm ért csak
hozzá…” Minden forog Zub… Röhögnöm kell a régi forgás… kofferek spárgái, egy
cilinderes talicskás, és egy micis, szabad uram… a levélkihordó szájában egy
kolbász libeg… csak gyerünk… gyerünk, asszonyság… asszonyom, vigye arrább a
szatyrait… Zub… Minden a régi, minden forog… a kofák szoknyájuk alá kötötték a
bukszájukat, körbe-körbe ripőkök, megindult a ringlispíl, a kofák kövér fara
körül…
Kölykök: … bolond a bácsi…
bolond… bolond… bolond…
Fiú: Sicc innen…!
De hisz bolondok vagyunk mi mind… De
hisz bolondok vagyunk mi mind… Nem csak Á, ahogy akkoriban hittük, bolond
vagyok én is Te is… Járjuk az utcákat, járjuk keresztül-kasul, minden értelem
nélkül és újra és újra úgy érezzük, mintha ma este megint Á-ékhoz mennénk
vacsorára… Zub! Ugye emlékszel még? Á-ék rendszerint egész nap fel sem álltak,
rejtvényt fejtettek a nagy barokk asztalon, az asszony kibontott hajjal ült,
mint a bolondok s halkan köhécselt a férje, a postatiszt. Á ilyenkor az ökleit
markolászta, és azt képzelte, hogy nagyon szép lányokon… mikor a vénlány hirtelen
felállt a tükörből és elkeseredetten elkezdett üvölteni és üvölteni
torkaszakadtából, de Zubikám!... nem akarom az egészet elmondani, csak
emlékszem… mindig azt mondtad, hogy mi mind valahol sérültek vagyunk… most
értem csak, mintha már réges-régen…
Kölykök: … utána… utána…!
Srácok…! bolond… hagyjátok…! bácsi…!
Fiú: Jönnek a kölykök utánam…
a kölykök… egyre nagyobb csordába verődve… nem tudom, miért jönnek utánam, de
egyre többen vannak, egyre sokasodnak, mint egy rossz álom… jönnek utánam, hol
némán… hol meg kiabálva… bolond… bolond… bolond… én meg futásra fogom a dolgot,
és futok és futok keresztül, mint régen a réten, ha a Macska… ha felhangzott a
MACSKA!!! … futok a régi bombatölcsér felé az ebihalak, békák mocsara az egész
gyerekkor sírja felett taposom eszeveszetten a port, a sarat, itt a talpam
alatt az egész gyerekkor… vagy mit… itt lobog a nyakamba, mint egy kolonc, mint
a nyakövem… Zubi…! Mi még mindig kölykök vagyunk, Zub… kölykök leszünk örökké,
egyszerűen minket kölyökké degradáltak, kölyökké IDOMÍTOTTAK!!!
Kölykök: … utána…! utána…!
Utána…!
Fiú: Utánam fiúk, utánam…
Érjetek el, csimpaszkodjatok a ruhámba, teperjetek le, hogy fájdalmat érezzek,
vagy mit tudom én… Zub… kétségbe vagyok esve, csak futok körbe és körbe
veszettül, és semmi, de semmi értelme az egésznek… Zub…! Zub…! Ordítom a neved és az jár az eszemben, amikor egyszer
Á-t kergettük Rikó, Te meg én, és telitüdőből ordítottuk állja meg,… nem
bántunk… és mikor eljöttünk… Rikó előkapta a gyufáját, és mi amíg lefogtuk a
BOLONDOT, Rikó meggyújtotta kilógó ingének csücskét, és akkor szegénynek az
egész inge lobot kapott és akkor Ő úgy üvöltött, mint ez fábaszorult féreg,
földre dobta magát és fetrengett, hogy lerázza magáról, lerázza a tüzet… Zub…
Zub… így szeretnék ordítani, így szeretnék üvölteni, szinte artikulálatlanul: ÉGEK!!!
… lángol a hátam, a mellem, mintha
meggyújtották volna… én nem akarok megdögleni… én nem akarok! Én le akarom
rázni ezt az egész gyerekséget, hogy egyre csak kirohanok ide a régi helyekre
és ordítok… én nem akarok kölyök maradni örökké – csak vergődök – vergődök és
egyre csak Á jár az eszembe… Óh… Zub…! ha érezted volna azt a halálszagot a
templomban… Zub… Zub…! Meg kell most fogódznom, mert kifutottam magamat, ki…
fu… tot… tam… talán sikerült lerázni a kullancsokat… ezt a kis siserehadat…
Óh… Hát Zub, mi mind így végezzük…?
Emlékezz csak…! Mi lett Pivel és Bibámmal… Bibám a folyóba fulladt, emlékszel
úgy körülbelül augusztusban, amikor kiemelték szegényt, hideg kék volt a víz,
és Ő is csupa kék volt, felfújta az arcát, mintha még mindig röhögne… Pit, az
édes, vicces Pit… emlékszel… a saját bendzsójával verték agyon a téren úgy
féltíz és éjfél között, és reggel ott nyújtózott középen egy pad alatt, mintha
merengne és bámulná a felkelő napot… és csak egy véres hajkupac és egy csöpp
darab az agyvelőből jelezte, hogy halott… Óh Zub…! minek is mondom el ezerszer,
mikor Te is ismered a történetet, más és más halál ez, mégis mind testvérek ők,
testvérek, mint Á és Lili, a vénlány, kis apró melleivel, sovány orrára tolt
szemüvegében Á és Lili a sovány vénlány, és az egyszálbélű kamasz, ahogy életre
kelti képzeletünk, a bolond, mert bolondok vagyunk mi mindannyian, akik végig
álmodoztuk a gyerekkort, mint ahogy Á és Lili is bolond… Á és Lili, aki
szégyenkezve és mindig vágyakozva, mint a csikó-halak faltak egymásba
észrevétlen, pörgetve, taszítva, összecsimpaszkodva, meglesve egymást megesve
egymás gyönyörein… Te persze megjózanodtál Zub… ne is szabadkozz… ne…
hallottam! Óh, ha tudnád, Zub, mennyire irigylem, mennyire szeretném itthagyni
az álmaimat… mennyire szeretnék felnőtt lenni… persze Te, megjózanodtál Zub, de
mi volt az ár érte…? Zub… eladtad magad, mint az ostoba Rikó, aki behódolt a
kis semmi tárgyaknak, reszel, fúr, barkácsol és megelégszik minden piti kis
csodával… de én nem, Zub… de nem is tudom, de olyan telhetetlen vagyok, Zub…
körbe szeretném rohanni ezt a koszos gyártelepet, és újra le szeretnék úsztatni
a nádkötegen a Dunába, és egyszerre szeretnék ott lenni egy bolhás kis moziban,
és a sarkon is a lányok fenekét bámulva…
(férfiak,
nők tűnnek fel).
Egy nő: hetek óta rohangál
errefelé…!
Fiú: … igen… én rohanok Zub,
mintha a talpamat vernék, és egyre csak az jár a fejemben, hogy lehet, hogy
újra járok, mint az a szegény Á, aki nem tudta szétválasztani a hasznos
dolgokat és a sérelmet… úgy járok Zub… lehet, hogy úgy, mint Pi meg Bibám,
egyszer csak utolér valami kéz és lehúz a folyóba, vagy elkapja a csuklómat és
rám rivall, mint a Macska: Mondd, hogy bűnös vagyok, mondd, hogy bűnös vagy…
mert nem úgy élsz, mint minden rendes ember… Mondd, hogy… És én ordítom máris: Bűnös
vagyok…! Megérdemeltem…!
Egy férfi: … ha mégegyszer
erre jön, ráuszítom a kutyámat…!
Fiú: Óh Zub… olyan ez, mint a
ringlispíl, mindig a leggyengébbet, mi az Á-t, a Macska meg minket… mintha ez
lenne a rend Zub, Zub… hát ezt nem érted meg. Lehet-e egyezkedni az
ilyenekkel…? Egyezkedni… a rohadt istenért… Zub, ha most találkoznék Veled,
vagy azzal az ostoba Rikóval, a szemetekbe köpnék, tudod, Mi vagy Te…? Ribanc…
a gyerekkorunk, az álmaink prostituáltja… elárultad az egész gyerekkort,
odadobtad a kenyérkeresetért… vagy mégsem, nem és nem, Zub, igazságtalan vagyok
veletek, irigylem, hogy ilyen könnyen megy… Én nem is tudom, mit mondjak… én a
legszívesebben térdenállva könyörögnék: Vegyenek be…! Vegyék le a vállamról ezt
a fölösleges terhet…!
Vegyesen (férfiak, nők): …
csirkefogó!!! erre szaladt… rendőrt kellene hívni…!
Fiú: … nem értem, miért éppen
nekem, miért nekem kell ide kirohannom… miért nekem, aki a legközépszerűbb
voltam köztetek, miért éppen nekem kell vállalnom az egészet, beleordítani a
fülekbe… valami baj van… valami üldöz
minket… Nem a Macska… valami más, valami ismeretlen és mi rohanunk, futunk,
csupasz idegekkel. Olyan meztelenül, mintha megnyúztak volna, mintha valami
láthatatlan szörnyeteg a bőrünkkel együtt letépte volna az inget…
Vegyes: … fogják meg!!!
fogják meg…! fogják meg…!
Fiú: Irigyellek Zub,
irigyellek,… de nem tudok mást, mint kirohanni ide és tovább álmodni az álmot,
mint régen együtt álmodtunk,hogy megváltjuk a világot, hogy megváltjuk a
szerelmet, megváltjuk a jogunk az élethez… én már nem tudok mást, mint
elkótyavetyélni az életemet, hátrafelé menni, mint a bolond rák, belefogni
minden kétséges vállalkozásba, olyanba, amit senki sem akar, mert mondd meg
Zub… kit érdekel Pi, meg Bibám, meg Rikó sorsa, vagy a Tied, meg az enyém és
ezé az egész kapálódzó nemzedéké…?
Vegyes: … fogják meg…! Megvan!
Ugyan, hagyják…! Beteg…! Mit fetreng ez itt…? Részeges… Rúgjon bele!
Fiú: Én nem tudok mást tenni,
mint lehasalni a fűbe… Zub… lehasalni, hogy teljes testemből érezzem, mennyire
fölém kerekedtek a tárgyak, mennyire örvénylik fölöttem a világ, mennyire
esendően kicsiny vagyok, az emberek átjárnak a fejem fölött, átlépik a testem…
Egy öregember: … Álljon fel,
fiatalember…!
Fiú: Zub…! Nincs más
lehetőség, mint feküdni, most Zub… mozdulatlanul még egy percet… nincs más
lehetőség, elmondani, leírni a fájdalmat, amit Pi és Bibám, Te meg én éreztünk…
nincs más lehetőség, mondom, pedig tudom, hogy nem más ez, mint erőpazarlás
valamire, amit senki sem ért meg…
Vegyes: … ugyan hagyja már…!
Ne üsse!!! Ilyenek ezek mind… ilyenek ezek, ilyenek… ilyenek… ilyenek…
Fiú: … nincs más lehetőség…
még ha körbe ordítanak is, még ha felpofoznak is, még ha meggyújtják az ingemet
is… én itt hasalok és sírok és sírok, túrom a földet, ragaccsá dagasztom az
öklömet… de akkor is fel fogom mondani, akkor is azt fogom mondani mindenkinek…
de jó nekem, de édes fájdalommal van tele a torkom… De mi ez a csönd…? Micsoda
csönd van… megfoghatatlan… hallgasd csak Zub… mintha egy egér cincogna a
közelben… jól hallom… mintha belülről jönne a hang… ennyi maradt csak a
futásból… ennyi maradt… hallgasd csak…! Hallgasd!!!
