Napló Barna Róbert
20140813
A kora délutánt látom.
Azt a régi tegnapot. Elidőzök a dolgok árnyékában. Igen, azok a régi dolgok itt
alszanak bennem. Amit az ember gondol, az megvan valahol. De ez most vajon
melyik délután lehet?
*
Száradó ruhák a balkonon. Egy kis ügyetlen neon
reklám. Igénytelen bútorok. A maguk szelíd makacsságával jelzik, hogy a
figyelem saját anyagában mélyen eltemetve még pulzál. De mindez már csak
árnyéka önmagának, merő ragaszkodásból van.
*
Minden pillanatban másképp ugyanaz. Magamon
kívül vagyok.
Levegőbe beszélek. Szeretném visszanyerni a semmiből azt, ami voltam. Szeretném
kiszabadítani magam a beszélés által.
*
És az ember
emlékfaggatásba kezd. Megpróbálja kigondolni magát. Aztán amit kivetít, azzá válik. Nem kérdés, hogy
fedőtevékenységet folytat. Egyszerre három időt fogyaszt. Mert nem tudja
elfogadni a végtelen nemlétet.
*
Visszafelé megyek az időben. És
egyszer csak meglátom az újraszületésem helyét, és meglátom leendő apámat és
anyámat közösülés közben. Felzaklat a vágy. Az anyámra vágyom, és az apám
féltékennyé tesz.
*
Egy
történetet mondó test az anyja hasában úszik. Ő a jövő szövege.
Ő az, aki a jövő embriójának vázlatát megvalósítja. Hazaérkezett. És az
anyaméhbe kerüléstől kezdve dolgozik, és felépíti, azonosítja önmagát azzal,
aki kiterjed itt.
*
Az emberek
többsége nem születik meg. A legtöbben már előbb odavesznek,
mielőtt lenne belőlük valami. Talán a láthatatlanban valósulnak meg. Ott jönnek elő. Hisz minden ott van, ha
nem is valóságosan, csak úgy, mint valami lehetséges. És ami itt van, hamar
felszívódik a láthatatlanságban. Szinte
véletlen, hogy én még itt vagyok.
*
Egy várandós nő, aki
mondatokkal terhes, a befogadás által eggyé válik velem. Én vagyok az, aki keletkezik,
míg bennem nő ez a nő. Ő és én. Egymást feltételező lételemek. Továbblétesülés.
*
Sürgés-forgás. Mások is
készülődnek. Szívesen lennének. Lenni akarnak. Kikelnek.
*
Tele a levegő nem
létezőkkel, olyanokkal, akik nem tudnak lenni, akik nem tudnak kijönni a
semmiből, abból, ami látszólag nincs. Egy halott nő egy nem létezőt szülne
nekem. Várakozunk. Hiszen még nincs eldöntve, hogy fiú vagy lány legyen. De ő
máris ott sétál bennem, és azt kérdezi tőlem, hol vagyok? Tényleg, hol van
azelőtt, hogy megszületne? És hol vannak azok, akik még nincsenek?
*
Olyan napsütötte a másik
élet. Olyan izgalmas egy lépcsőház, ahol képzeletbeli lények jönnek-mennek. Le-föl
rohangálok utánuk. Le és föl, le és föl, mint az angyalok. Lehetne ez egy
képzelt esemény egy kieszelt időben, ahol a
semmi se tartós, ahol csak a le-föl-le létezik, egy olyan idő, amiben senki se
csodálkozna, ha egy angyalt megállítok. Néha az ember olyasmit lát, ami még
neki is hihetetlennek tűnik, és hajlamos azt hinni, hogy ami nem létezik, az már nincs is.
Pedig a világ takarásában a lehetséges
ugrásra készen várja, hogy megvalósuljon. Vegyünk tehát egy angyalt, aki
lépcsőzik le s fel. Zihál, de nagyon élvezi. És amikor egy szusszanásra megáll,
én utolérem a lépcsőfordulóban. Látszik, hogy fogalma sincs, hogy ki vagyok? Jó, én sem tudom. Ám, én nem kérdeznék olyat,
hogy te hogyan láthattál meg? És nem
mondanám azt, hogy én észrevétlen vagyok. Mert ahhoz, hogy válaszolhassak vagy hogy
feltegyem azt a kérdést, hogy ezt most ő mondja vagy én mondom, ahhoz azt kéne
tudnom, hogy ki ő, hogy kerül ebbe a házba, és miért mondja azt, hogy én a
megmagyarázhatatlanban lakom?
*
