Barna Róbert
Maszk és álarc (Kollázs)
Annak, aki a teljességet, világosságot akarja elmondani csak
a világtalanság sikerülhet. Ám annak, aki mégis a teljességet akarja megélni a
kollázs szellemisége szerint, a világból vagy talán éppen ebből a
világtalanságból kell kiindulnia.
Itt aztán elválik minden. Itt aztán kiderül, milyen is az
igazi arcnélküliség. Van aki takarásban van, van aki törlésben, van akit rég
kitöröltek, eltöröltek a Föld színéről.
Egy kalandot szándékozom elbeszélni Önöknek. A kollázs
kalandját velem, vagy fordítva.
Hajoljunk fölé egy képnek. (Mindig egy másik fölé) gyerünk,
gyerünk, tovább, ha már olyan régen elkezdődött az arcok sorozatgyártása, ha
már így gyártják tízezer éve az asszonyi gépek, fekete lyuk fölött, széttárt
lábbal, ezeket az arcokat.
Hadd mondjam el ezt a történetet úgy, mint egy kalandot, mint
egy kép történetét úgy, előhívás közben. Azt a pillanatot, amikor én, én, én
állok szemben a géppel, szemben a tükörrel, a papírral.
Micsoda arc ez? Hogyan lehetnék ez én? Ez a tisztátalan, ez
az elrajzolt? Mitől tiszta egy arc? Mitől áttetsző? Hogyan tisztíthatnám meg,
hogyan állíthatnám vissza „a test eredendő természetes színét, átláthatóságát”?
Hogyan láthatnák én át magamon? Egyáltalán, mitől átlátszó egy arc? Mi kell
ahhoz, hogy kiláss magadból? Milyen indíték kell ahhoz, hogy nekiláss
lebontani, megszabadítani a feleslegtől. Ez volt a kaland, amit most elmesélek
A megfutamodásokat önmagam elől, az önmagammal való szembenézés elől. Néztem a
fényképeket. Leadtam egy sorozatot. Néztem a klisé romlását, a deformálódó
lenyomatokat. Elképzelem a fényképeimet, halálom után, a szemétben, a sárban. A
képzeltem, hogy fejemre taposnak, vagy éppen az arcomba.
A szem ugyan Isten ablaka, de az arc meg állítólag a
mennyországé.
Úgy tűnik minden látható, s azt mondják, ez a vakság. És
ahhoz, hogy ezt láthassuk, le kell törölni a látványt, meg kell tisztítani.
Talán le kell hunyni a szemünket. (Örökre) Örökké, ezt mondják a nagyok, a
voltak, akiknek már rég vége van, mintha éppen látnánk, hogy itt mi van, hogy a
világnak is rég vége van, velük, hogy a világ vége folyamatosan vég, most is
jelen van. És hogy nekünk nincs más dolgunk, mint a folyamatos várakozás ás a
készenlét. (Lehunyt szemmel, vagy szemtelenül).
Persze a szemek, a fogak, a nyelv néha önállósítják magukat,
ahogy én is önállósítom magam, és szabadon használom ezt az arcot, ezt a
nyelvet. Az enyém. Óh isteni foglalkozás, isteni anyag, melyet most én formálok
át (melyen az ént formálom át).
Ez a kollázs. Elég nevetséges „tanpálya”. De hát ez van. Úgy
tűnik, ez a világ újraérzékelésének köríve. (Mert a világ nagyon tele van,
minden össze van kenve.)
És a kollázs éppen az összekent képből indul ki, a
tisztátalanból- a kollázs maga a tisztulás, az ismert elbontása. Ismert
ismeretlenné tétele, majd fordítva. Remélem, majd fordítva.
Ez az arc semmit se mond ki, semmit se rejt el, csak jeleket
ad. Ez a kollázs. A folyamatosság megszületése egy időtlen és határtalan
pillanat megteremtése, maga a teremtés. A hagyományt teremtő szenteket Önök jól
ismerik. Aragon 1910-re teszi a genezist. Papier collé néven Picassó az
első egyike, aki az idegen anyagok rajzba való beragasztásával kísérletezik.
Aztán ott a többi glóriás, Max Ernst, vagy John Heartfiled, Switters, a banális
(vagy kanális) anyagok összeillesztésével, és Tatlin, Liszickij, Pisoletto,
csupa illetlen. Ezt követné néhány magyar boldoggá-avatása: Moholy-Nagy, és
Vajda, és néhány mai angyal boncolása: Bálint Endréé, vagy Országh Lilié. (Már
halottak.)
a középkor mágus
orvosai a holttest szétvágásán keresztül próbáltak betekinteni a csodába. Mit
is tehettem volna mást:- tegyük sorozathúzóra, nagyítóra, vizsgáljuk meg újra
és újra mikroszkóp alatt, ki rejtőzik egy mosolygó arc mögött. Gondoljuk el,
mondtam, gondoljuk végig, miközben kitartóan mosolygunk, miközben az önvallatás
megpróbálja átvilágítani az arcokat, az arcomat, mialatt próbáljuk megfogni azt,
ami még szentség, lefixálni, előhívni magunkat.
Miért nem jön létre semmi? Az arcok elmozdulnak,
elvirágoznak, osztódni kezdenek, kereszteződnek, és megsokszorozódnak, és
semmivé válnak. Ahogy valójában nekem sincs arcom, arctalan vagyok, akár a
nemzedékem. A hiány hiánya lett a miénk, az istentelenség, a személytelenség. A
személytelen, a valótlan, a szellemtelen. Valaki éppen önmagát játssza. Azt
játssza, hogy nem játszik, pedig ez semmi más, mint az eredeti, teljes lét. A
valóság, a valódi feladása. De vajon feladhatja -e magát az ember?
Micsoda cirkusz. Nyilvánvaló, hogy mű vész van (most kell
mosolyogni). Erre a jó családi mosolyok
sorozata, a retus arcok, ide kellenek a bohócok (a Család Hülyéje). Hogy mondja
Shakespeare: „Öltöztess bohócnak, engedj beszélnem, s kipucolom én a
megfertőzött világ ronda testét, csak szedje gyógyszerem türelmesen”. Így megy
ez. Van ilyen időszak, s vannak ilyen emberek, akik e körülmények láttán meg
tudják őrizni a fényt (a belső fényt), s ehhez álarcot öltenek. De mi van
akkor, ha az álarcok öltenek embert? Ensor-i maszk a művészt önarcképe, Isten
után szabadon. Mit tehetne? Mert mi a bolond jelszava? Míg Isten fenn él az égben
nincs semmi baj. Mert akkor itt a bolond, majd szabadon sétál, és világít a
Nap. De itt most már hiába bolondozunk. De látom lehunyt szemmel is, hogy
valaminek nagyon a határán vagyok, a látható és láthatatlan határán. Ez az arc,
amit itt látunk, ez csak egy nyers modell. De Isten képe, testet ölthet benne.
És ebben a pillanatban az arc már ablak, melyen Isten fénye ragyog át, melyre a
szemünket rávetettük, mindnyájan olyannak látjuk, amilyen, amilyen igazán, -
angyalnak látjuk.
Azt a helyet kerestem mindig is, ahol át lehet menni, ahol át
ehet látni az ismeretlen határán. Ahol én vendég vagyok, aki, ahogy ezt
Pilinszky mondja, amikor a labirintust megjártakról beszél, kiáll a saját arca
elé, s az arra járókat tükör elé tessékeli. Csak tessék, tessék. Aki képet akar
a világról, aki elég arcátlan, aki pofát akar vágni, csak tessék, tessék! Itt a
kép (itt az anyag) az anyag beszél. Csak hagyni kell, hogy kibeszélje magát.
Kibeszéli ezt a világot, ezt az embert, ezt az arcot, Önöket, akik épp átnéznek
most a mennyországba. Mosolyogjanak csak. Ezeket a képeket hívom elő. Önök most
átnéznek a mennyországba. Itt vagyok én. Ez már a mennyország. Önök átlátnak
hozzám. Önök most átlátnak engem. Átlátnak rajtam. Ez a kollázs. Ehhez
ragaszkodom. Vágás és ragaszkodás. Csak a kezemet figyeljék. Ez a vágás most
jelentéssel teli (hangulatjelentéssel) – a hangulat jó. Világvégi hangulat.
Csupa mosolygó arcot képzelek el (bár innen most nem látok semmi), ez nem is
csoda, (hisz én nem vagyok látó) én csak egy szemtelen vagyok.
Előfordult már mással is, hogy valaki magát szerepeltette
vallásos témáknál. Ez azonban még mindig távol állt onnan, hogy ő maga legyen a
központban. Böhme azt gondolta, hogy a tökéletes ember olyan, mint Isten
egyszülött fia. De ez még mindig távol áll a tökéletlen bohóctól, akit én
láttam bele a mennyországba.
Blake mondja: sokkal híresebb vagyok a mennyországban
műveimmel, mint amennyire fel tudom fogni. Agyamban termek vannak, telve
képekkel, amelyeket az öröklétben csináltam, halandó életem előtt, és ezeket
angyalok élvezik.
Önök ezek, tisztelt hölgyeim és uraim. Kezemben az üzenet,
ezt hoztam, lehet, hogy csak egy üdvözlet. (Mondjuk egy angyali üdvözlet).
Fogalmam sincs, mindaz, amit eddig erről elmondtam, miről hoz hírt. De ebben a
csöndben is az angyalok érintését éreztem (vagy ez talán mégiscsak az angyal
vihogása volt?)
ahol világosság támad, ott eltűnik a kép. Én láttam Isten
sötétségét. Talán ez jó hír. Ám itt „talán eltűnök” hirtelen, mondhatni Hír
nélkül.
