Halálvarrógép

BARNA RÓBERT:

HALÁLVARRÓ

GÉP

Képzeld el, a szemfehérje a mennyezetre mered. Mennyezet a szájpadlóra préselve. Már oldalt fordultál, kifordított vagy. Térded az állad alatt, ujjaid tarkódra feszítve a gép zihálásának vége. A tű, amely eddig apró szúrásokkal járta vad táncát, a vésők koponyád boltozatán harmatosan fénylenek.

Készül a hűvös huzat rád. A lassan oldódó reszketés fölött ott a csomagolás már. A zsákvarrótű lassúszép mozdulatokkal dolgozik a drapérián. A végső anyag lassan rád húzódik, rád varrja magát.

Ez a Halálvarrógép. Szemérmetlen szerkezet ez. A Halálvarró Automata. Örökíró. Tükörírással ír. Együttérzésre mozog. De csak saját ítéletét ismétli egyre.

Halálosan szép gép. De ritka, aki ezt valaha teljes szépségben látta. Oly gyönyörű és titokzatos gépezet ez, oly zajtalan az alapforgása, a Rajzolómű, az Ítélet Szortírozóval, oly átlátszó, olyannyira láthatatlan, hogy a gép szinte saját illúziója körül forog.

Mert nevezhetjük gépnek is ezt az illúziót, mint ahogy ez a gép ott van, ahol Nem-Létezést tételezünk fel, ahol valami már leállíthatatlanul mozdulatlan.

Perszer a Halálvarrógép név megközelítés csak. Ez a név nem mást, mint egy hangjegykódokkal pontosan leírható, a gép leállítására is alkalmas névjegy, amolyan Fekete Lyuk Kártya.

Ezért is tilos a gép nevét leírni vagy hangosan kiejteni. Tilos felfedni rejtélykulcs egészét, ami állítólag negyvenkét hangjegyből áll, ám melynek sorrendjét senki sem tudja. Talán csak egyedül Jézus ismerte és mondta ki egyszer. Mire a mechanizmus leállt, sőt, a varrógép visszafelé kezdte ölteni a sorokat. Ám a keresztöltések nem bomlottak. A szálak közt úgy megnőtt a feszültség, hogy szinte robbanásszerűen szögezték a hímzőkeretre a titok ellen vétőt.

Bármilyen szép is, gyilkos szerszám ez. És megtévesztő, hogy eleinte szinte észrevétlenül könnyű leheletből szövi a végzetet rád. De hát a gépet személytelenség működteti és mindegy neki, máson vagy rajtad, hogy keresztrejtvényen dolgozik.

Ebben rejlik a rejtvényfejtők bátorsága is, akik között, ahány ember, annyi elmélet. Az egyik leírás írásszövőnek nevezi a másik úgy írja le a jellemzői: ez egy esernyőszerű borona egy boncasztal fölött. Olyan vélemény is van, hogy a szerkezet visszafelé forgatva életet teremt. Ebben a vízióban a Jajgató hirtelen leáll, a lendkerék karja derékszögből visszabicsaklik, s a halálgyárakban egyszeriben visszanyerhetővé válik, visszatermelhető lesz a személytelen, a rózsaszín salakból, a személyes.

Itt jegyzem meg, hogy közülük is az egyik legkiemelkedőbb gondolkozó, aki Kafka néven publikált erről a szerkezetről, külön elemzést érdemel. Egy elítélt leírása a gépről mindig igen figyelemre méltó, ha a lényeges kérdéseknél felületes is.

A legfontosabb szerinte, a lüktető tűket hordozó borona, egy melegágy fölött, melyen az elítélt fekszik anyaszült meztelenül, szájában a sikoly elleni szőrpamaccsal. A borona az ember testéhez igazodik. Illetve a testhez a tűk, a fejhez a vésők. A kettő összehangoltan dolgozik, amit a „Nagy Üveg” mögül mindenki jól láthat. A néző jól látja, hogy vésődik a meztelen testbe a felirat.

Mindenki szemügyre veheti azt is, hogy kétfajta tű van. A hosszabbik ír, a rövidebb pedig vizet permetez a sebre, folyamatosan mosva a vért, tisztán tartva az írást.

És akkor nem esett még szó az itatósként használt vattapaplanról, és a csipkézett fogazatról, amely, mint tampontisztító szerepel, ami esetenként letépi a testről az írásba ragadt vattát.

Kétségkívül érdekes leírás. Nem véletlen a hatásosság, amely annyi hívet szerzett neki már eddig is, amely oly sok embert csábított arra, hogy háziipari szinten magának is szerkesszen egyet, vagy hogy beállítson a nappaliba egy kis háztartási változatot.

Persze ma még erről csak egyfajta szemérmetlenséggel lehet beszélni. Az ember igyekszik rejteni a dolgot. Bár esténként, rejtve a szemektől, titokban befekszik, és írásmintát vesz. De ilyen titkos művelet a halálfilm tároló megbontása is, a matatás a feliratok közt, a filmelőzetesben. Egy zsetonos halálmásoló vagy egy vénás szögbelövő pedig már az illendőség határán is túl van. Oly csendes mechanizmus ez, hogy senki se tudja az előzetesben, hogy rajta vagy máson készül sorminta. Vagy, hogy számtalan álma közül a gép melyiket írja szövi épp most. E mai gépek oly szépen dolgoznak, hogy az apró rovátkákat a homlokon vagy a nyakhajlatban csak a gyakorlott szem észleli. Így aztán senki sem hiszi igazán, hogy elkészült egy mondat, míg a sor végén meg sem szólal a szignál, singer típusú Halálénekes hangja, Yma Sumac; altszoprán.

De hát mit mond az írás: a nem tudás áldás, ha nincs végtermék, nincs végítélet.

Hát erről nem beszél Kafka. Erről sem beszél.

Azt, hogy a gép ítélettel dolgozik, ezt mindenki tudja. Az ítéletet a Rajzolómű írja, rajzolja az emberre, mint elítéltre. Ám, hogy ki itt az elítélt, azt, hogy mindannyian azok vagyunk, Kafka már nem mondja el. És azt sem, hogy vajon megérti -e az ember, amit ráírtak; hogy folyamatosan dolgozik a gép e személyre szóló ítéleten, hogy mindez automatikus és nem programozható, mert akkor akár leállítható is lenne.

Egyszóval rád van írva az egész. Előre. Nézz a tükörbe! Egyszerű olvasat vagy. És nincs megfejtés.

Az Ítélőszék (a borona) súlyét az öntudat és a félelem adja. Olvasni ezért is tilos művelet. Mert ez a rejtély mindannyiunkat túlságosan felizgat.

Különben abban a sakkpartiban, a gyarmaton, Kafka még csak nem is tisztáldozat. Ez az ember azt hiszi, ha leírja, leleplezi, mi működik a titokban, megússza. Nem kétséges, hogy mi annak idején ugyanabban utaztunk. Talán ezért is nevez ő engem utazónak.

Aki már akkor felismeri a Nagy Utazásban a jelszó lényegét. Aki felismeri e lényben a rendet, aki felismeri, hogy a gép Önmaga- az már elismerésre méltó. El kell ismernem, hogy bár Kafka nem mondja ki ezt nyíltan, megsejt valamit a majdan felpörgetett állami termelésből. Felsejlik a jövő, amiben a gyártósorok távirati gyorsasággal tetoválják az emberre az azonosító számjelt. Írásában előrevetül a szalagot másodpercenként elhagyó frivol termék.

Ha Kafka megkérdezné: Te miért írod ezt? Azt mondanám, amit egy gyermek. Az Úr ír.

Csak semmi szomorúság!

Ülök a „Nagy Ablak” előtt, és nézek előre. És semmi sem zavarja a kilátást. Olyan könnyű vagyok már, akár ez az olcsó dalocska, a varroda felől: „oly semmirekellő, oly szakadós ma a szál, halálvágy nehezül rám”.