BARNA RÓBERT
Fordított
Angyal
Ki tudja, mióta van bennem.
Én tudom, ha nem is tudom.
Sejtem és sejti, hogy tudom.
Mindenki tudja, sejti, hogy kezdődik,
hogy is van ez?
Egyszer csak itt van.
Ül a gyomromban,
a torkomban.
Sóhajtozik és nyög.
Sóhajtozom.
Vergődik és verődik.
Kiül az arcomra,
a szárnyait próbálja,
a nyálkás, ragacsos szárnyait,
verdes és üt,
mint a széllapátokat, pörgeti, szeli a húst, szeleteli bennem.
És már nagyobb nálam és egyre nő és
ott liheg a tarkómon, ott lüktet a mellemben,
zsibbad és guggol,
és ha nyújtózkodik, kiszúr a
szárnya a hátamból.
Istenem, ki gondolta volna, hogy ilyen idétlen, és esetlen.
Ki gondolta volna, hogy én egyre kisebb
leszek,
és ez fáj neki és fáj nekem.
Ki gondolta volna, hogy így elül bennem,
hogy így elülök, hogy így elnehezedem.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz, hogy így lesz,
hogy így horkol, hogy így remeg,
nyáladzik,
hogy fokhagyma szagot böffent fel,
hogy a keserűje feljön a torkomon,
hogy az a nehéz
szag ott a hónom alatt.
Egyáltalán, hogy képzeltem ezt el?
Én akartam, vagy engem akartak?
Velem közöltek valamit
vagy neki üzentek velem?
És ki üzent kinek?
Miért történt ez meg velem,
ha egyáltalán ez történt?
Tényleg azt hittem, hogy angyalarcom van?
Azt hitte, hogy angyal marad az arcommal?
Óh, ez az arc már nincs is.
Szárad, leválik.
Fogyó Hold.
Reccsenések.
Megolvad.
Esik szét.
Hogy van ez?
Úristen!
Egy idő óta csak befelé figyelek.
Elkékül a száj.
A megbarnult vér elmaszatolva.
A bőr megereszt a melegben,
míg benn lüktet és dadog a rózsaszínű anyag.
Bélsár és húgyszag.
Te, Te, Te, sápadt lámpaernyő.
Átvilágítalak.
És átvilágít engem.
És átvilágít rajtam.
És lüktet és pumpálja a vért,
Gyűrűzik, hullámzik, dől belőle a meleg,
míg lassan meglágyul, megolvad
koponyámban az arany
és a sár kibuggyan a számon
és bugyog és folyik.
És ő őrli és rágja
mindazt, ami bennem még élő anyag.
És én hagyom, hogy egyen belőlem.
Hagyom, hogy zabálja a
lágy részeket.
És várom, és félem,
és félem, és várom,
hogy megtörténik:
kirágja magát.
Otthagy.
Üres leszek.
Tudom, hogy a halált növesztem nagyra.
Ha rá gondolok, kiver a víz.
Ő aztán nem véd meg,
legfeljebb használ.
Fordított angyal.
Én neki, semmi más, mint süket, duzzogó anyag.
Ám, ha ketyeg a szíve,
a rémülete, a fuldoklása, az éhsége, a záptojás szaga,
a szorgalmas ivarmirigyei,
az idióta
vigyora már az enyém.
A bélrendszere, a bélrendszerem,
az őrlő foga, az őrlő fogam.
Csíra és hüvely.
Zabáljuk egymást.
Szívás és kiválasztás.
A nedvesség átüt a tenyeremen.
Emészt
és ölöm én magamat.
Lám ez kell nekem, és én kellek neki.
És ahelyett, hogy megszülném
Ahelyett, hogy megszületne,
hogy megszülne benne valamit,
hogy megszülne engem,
rohad bennem.
Ez a lárva
puffadt potrohán ül és mosolyog.
És én ezt hagyom, hagyom, engedem.
Köröskörül a Semmi.
Rózsaszín szél fúj.
Csupa Nem Létező Alak Leng.
Rózsaszín Olcsó Korszak.
És középen kinyitva.
Misézek.
Élőhalottak.
Száraz, Hordozható Tábori Angyal.
Púder és Papundekli.
Se Hívő se Hitetlen.
Csak Dadogás van.
Ki vert meg engem ezzel az álommal?
Újra és újra azt álmodom, hogy embrió vagyok.
Anyám
méhét rágom, nyomom kifelé magam.
Vak rovar, sötét moccanásokkal küzdök.
És egyre
émelyítőbb édesség vesz körül.
Istenem, ki vert meg ezzel így?
Homlokom a tarkómon,
mellem a hátamon,
talpam koponyám boltozatán.
És azt álmodom, szabad vagyok.
Azt
álmodom, hogy megbocsájtom, hogy megszülettem.
És megbocsájtom magamnak, hogy
megbocsájtanak nekem.
Istenem ki küldi rám ezt a megbocsájtást?
Már fülemen a sárral kevert vér,
és halált hozó fű a hónom alatt.
*
