Ladányi Judit kiállításmegnyitó
A festő megérinti a felületet, kibontja a hátteret, fellebbenti a
képzeletbeli fátylat egy láthatatlan tájról. Hirtelen olyanná válik a számomra
ez a gesztus, mintha most végre egyértelműen érzékelhetővé tette volna azt,
amit én eddig is tudtam, éreztem, hogy az ezernyi elszürkült rétegen keresztül
is látható a mindenség.
Mintha meghomályosodott rétegeken keresztül átmenne a tekintet. Átlátszó
lenne a valóság, látható a láthatatlan, mintha most egyszerre a normál
tudatállapot számára is érzékelhető lenne a teljes létezés, a tér-idő minden
rejtett zuga. Az az érzés kerített hatalmába, mintha látnám, mintha látnánk.
Idefele jövet láttam embereket, akiknek nyitva volt a szemük. Látszólag.
Arra gondoltam, nyilván így látnak engem is, üres szemmel, előre nézve. Nem, ez
nem előre látás. Csak botorkálás előre, bizalom egy konkrét tájban, hogy nem
nyílik meg egy szakadék két lépés között, csak nem válik el, válik ketté
képzelt és ismert, valóság és végzet.
A látás paradox jelenség. A létezés is.
Amikor újabb és újabb rétegek kerülnek a felületre, viszonyulás
keletkezik a látható és láthatatlan világ között, aközött, amit tudunk és
sejtünk, amit remélünk, vagy aminek lehetősége van. Ez a paradox. Takarásba
hozol és átlátás lesz. Nyomot hagysz egy felületen, és ez törlést jelent.
Törölted a mögöttest, kitakartad.
Ezért van az, hogy egy kép keletkezésénél talán nem is a kezdés
pillanata a legfontosabb, a legdrámaibb, hanem az a pillanat, amikor a médium,
a bába, jelen esetben a festő kiszáll a képből, amikor elhagyja, amikor
önmozgására bízza.
Ezért van az, hogyha akkor száll ki, hogyha akkor száll ki, amikor még
nincs önmozgás, mielőtt lelket lehelt volna belé, a kép leáll, elhal, vagy
zuhanni kezd a szürkeség felé, egyre észrevétlenebb, és máris olyan, akár a
többi hétköznapi tárgy.
Egy kép, minden bizonnyal akkor él, akkor van benne létezés, ha a képben
belül egyenértékű a létezés az idekintivel, és jönni, menni lehet át és vissza.
Át egy másik világba, a másvilágra, át ebbe, átélni ebbe, ahol a botorkálás
van.
Azt mindenki tudja, hogy mi itt hétköznapi ideákkal látunk, csak azt
vesszük észre, amiről tudunk. Vakságunk épp ez a fajta nézés, ránézés, nem
belelátás, nem a fantázia reflektora, nem a látomás világossága.
Elgondoltam, hátha ez az álom itt, ahogy itt állunk. Elképzeltem, egy
lényt, amint megérkezik ebbe a festett tájba és kifelé néz, ide, ahol mi most
befelé nézünk, és elképzeltem, ahogy elcsodálkozunk ezen itt, és elképzeli,
hogy ebből a képből, ami mi vagyunk, valaki átnéz oda, hozzá, valaki épp most
szembenéz vele. Akkor ez nem két világ, akkor ez, annak, az, ennek a
folytatása. Akkor ez a mennyországi táj itt van, benne vagyunk. Akkor ez nem az
az üres szürke, falakkal, héjazattal határolt, hanem, telített és átjárható,
bíbor és halványkék derengés, kámforos ibolyaszínű, ahogy ezt Ladányi Judit
láttatja.
… És ami átjön, az zene, a szférák zenéje, mondjuk így, egy végtelen
kiáramlás, felénk, mely előtt egy igazi festő felszabadult gesztusai tisztítják
a teret.
Barna Róbert
