Barna Róbert: Fekete Péter

Fekete Péter

Péter vendége vagyok. Meghívott. Ebben két idő van jelen. Az egyikben, itt és most olvasódik fel ez a szöveg, Isten kegyelméből, a másikban, éppen keletkezik, amit éppen itt felolvasok (például ez a mondat). Isten kegyelmét sokan az alkotók közül úgy hívják, hogy idegen vendég. Két dolog keresztezi egymást ebben a meghívásban. Nem is tudom miért fontos most ez az időjáték, ez a kegyelmi állapot.

A hagyomány ezt a nemtudást bűnnek nevezi, illetve ezt nevezi bűnnek. A bűn a mulasztás, hogy nem járunk utána a tudásnak. A hagyomány szerint a bűnös az, aki nem kérdez. De mit kellene kérdeznie, hogy ne legyen bűnös?
Azt, amiről fel kell világosítania önmagát, vagyis azt, amit nem tud, bár tudnia kellene. Nehéz kérdés ez. Ezért van az, hogy a lehetséges kérdések közül, csak a lehetetlen kérdések fontosak. Mert, mi a tudás, ezt akár újra és újra megismerhetjük, de nem tudjuk megtartani soha. Aki már tudja, ennek a tudásnak a puszta ténye által már el is felejtette. Egyesek szerint a tudás annak a tudása, hogy a tudás és nemtudás ugyanaz. Ezt a tudást, az tudja tudni, aki legjobban bírja a tudás és nemtudás közötti mozgás iramát. Ez a mozgás végtelen sebességű. Ami végtelen sebességű, az ugyanabban a pillanatban, amikor elindul, már vissza is tért kiinduló pontjára, tehát nyugalomban van, és ezzel a nyugalommal, a végtelen sebesség nyugalmával, csak kevesen tudnak lépést tartani.

Képzeljük el, hogy kinn vagyok a téren, kártyások között. Képzelt figurák vagyunk. Kártyafigurák. Ideképzelem magam. Odaképzelnek Önök. Pokoli jó ötletnek tűnik. Aki kártyás akar lenni, pokolra kell annak menni, ahogy a költő mondja. Ha rákérdezek az ittlétre, az már maga a pokol. Kérdezni, kiűzetés a képzeletbelibe. Kérdezni, folytonos hátralépés, rálátás a játékosok válla fölött az asztalra, kinek mi jutott a leosztásnál, milyen a lapjárás.

Megpróbálunk kedélyesen nevetgélni, a lapok fölött: én ezt dobom el, én ezt húzom meg. Van, aki ütni készül. Körülnézek. Film, színház, muzsika, kártya, nő, szabadidő, szabadság, szerelem. Megpróbáljuk ellátni egymást valami illúzióval. Cseljáték, ellenjátékos, alkalmi párok, védekezés és támadás, az értelmezések végtelen száma. Az ember nem lesz izgatott a játszma alatt, nyerni fog. Vannak kifogások. Minden a kezemben. Jó játék. Hazai pálya.

Tehát veszem a lapot. Van itt egy kis feszültség. Itt vagyok ebben a két időben. Itt van ez a két mondat: Péter te leszel az első, háromszor tagadsz meg engem. Mekkora feszület ez? Vajon ez még a bűn, vagy már a büntetés.

Fekete Péter vagyok, most már bevallom. Úgy tudom itt mindenki vendég. Az lenne jó, ha mindenki Péter lenne. Ki fog derülni. Ha derülni fognak, én már tudni fogom. Tudniillik, ez olyan derület, olyan tér ez, ahol én otthon vagyok. Pestiesen nevezzük ezt swarzwaldnak, vagy Szentpétervárnak. Egyszóval, ezzel a derülettel foglakozom. Ezen a téren dolgozom.

Zenon szerint a repülő nyíl nem mozog, hanem végtelen sokszor áll a térben. Szabó Lajos azt mondja: ez a nyíl csak mozog a térben, anélkül, hogy egyetlen helyet elfoglalna. Ez foglalkoztat engem. Vajon valaki, vagy valami, és annak hiánya elfér-e egy helyen, egy kézben?

Ilyen messziről kell kezdenem. A messziről jött ember azt mond, amit akar. Én a Béke térről jövök, a Szabadság térről. Ezzel a szabadsággal kérdezek meg mindent. Úgy szeretnék beszélni magamról, ahogy egy kártyatrükköt mutat meg az ember. Igazi titokba szeretném beavatni azt, aki engem meghallgat.

Hamvas szerint, az archaikus egyiptomi kártya huszonkét képe, a beavatás fokozatai. A király, a kerék, a szerencse, az áldozat, a hatalom, a határ átlépése, huszonegy kártya betűvel és számmal jelölve. A huszonkettediknél ott a betű és szám nélküli, ott a nulla a bolond.

Igent Tisztelt Bubik és Dámák, Ászok és Királyok, erről szeretnék beszélni. Itt a bolond, clown, a bohóc, egy piero, egy Fekete Péter beszél. Valaki, aki azt hiszi, hogy most játékon kívül áll, kibic a játékosok mögött. Bár aki itt játszik, az az egész emberi léttel visszás helyzetben van. Micsoda kártyások, fonák, ügyetlen, dilettáns Isten teremtette őket, aki maga sem volt tisztában azzal, amit csinál, amit tesz, mik a következményei. Nevetségesek. Amikor az ember a hátuk mögött nevet, nem ezt vagy azt a tulajdonságukat neveti, nem korcs lábukat, mafla pillantásukat, ostoba arckifejezésüket, a bárgyú mogorvaságot vagy hülye vigyorgást, mert nem külön-külön, nem részletekben nevetségesek, hanem egészében. Nem is a külsejük – csírájuk. Maga a gondolat, hogy ilyen ember van – máris nevetséges. Mert az egész ember hibás. Rossz – el kell dobni és másikat csinálni. A testet öltött hiba, az érzékekkel tapasztalható botlás. Mintha azért született volna, hogy nevessenek rajta. És ezt valamennyi bolond tudja. Vigyorog: jó előre mindenkit figyelmeztet arra, hogy életképtelen ember, halálos idióta; ő a hiba, a botlás, a veszély. Benne az ember sötét mélysége nyilatkozik meg. Az ember elé megy nevetésével – felkínálja a megoldást. S amikor az ember nevet rajtuk, ők is nevetnek, artikulálatlan, keserves, szenvedő csaholással, hátborzongatóan, hangjukban összekeverik hülyeség és őrültség, pojácaság és halálhörgés. Ezen a nevetésen érezni, hogy a nevetés milyen görcsös erőfeszítés, milyen feneketlen űr fölött való ájult tántorgás – hogy a nevetés mennyivel mélyebb fájdalom, mint a sírás. Ó, ilyenkor, hogy többen vannak együtt, fejüket összedugják, és hahotáznak. Az egyik nagy buzgalommal az öröklét előnyeit méltatja, a másik kettő, majd megpukkad. Ez az egyik, végre, meghajlik a másik előtt és ezt mondja: hírnév, és pokoli módon mulat. Csak ez kellett, az asztalt csapkodják. Zoro és Huru, Stan és Pan, Jack és Zack. Az egyik elkezdi, a másik folytatja. Jönnek a kérdések. Egyik jobb, mint a másik. A nevetés végeláthatatlan. Nincs más, mint a nevetés. Nevetni, nevetni. Az egyetlen válasz a nevetés. Ahol végzetes komolyság van, mindig megjelenik a nevetés.

A komorságnak szüksége van a feloldásra, ma ezt különösen érezni, e szétroncsolt, haldokló korszakban, amikor annyira tolonganak mindenütt, ahol nevetni lehet. A komikum mintha állandóan ott lappangana a dolgokban, és csak arra várna, hogy megnyilatkozhasson. A komikum: az életre való képtelenség.

Miért van szükség arra, hogy az ember nevessen, amikor látja: valaki képtelen az életre?

A nevetés kényszer.

Arra a kérdésre, hogy miért kell nevetni, úgy lehet felelni, azért, mert az embernek szüksége van rá. Saját érdekében nevet.

Az ember azért nevet, hogy helyzeteket hidaljon át, amelyeket másképpen nem tud áthidalni.

Színlelésről van szó.

Az élet olyan komoly dolog, hogy aki kiesett belőle és úgy tünteti fel, mintha benne volna, nevetést fakaszt. Az élet számára elviselhetetlen, ha elveszti önmagát. Még a lehetőség is elviselhetetlen. Még a lehetőség elől is ki kell térnie. Megnyílik egy mélység – átugorja; ez az ugrás a nevetés. Az ember összeméri a kiesést a nem-kieséssel – az életet a halállal. A nevetés az élet és halál összemérhetetlenségének áthidalása.

Csak az nevet, aki sír. A nevetés a boldogtalanságból született. Minden komikum tragédiát takar. A nevető ember a kétségbeesett ember. A nevetés kétségbeesés; a nevetés a halál szemébe való nevetés.

Mindenki tudja, ahol nevetnek, ott baj van. Ott kétségbeesésről van szó. Ok nélkül nem nevet senki. Akik nevetnek, mindig a halál elől térnek ki.

Szeretek nevetni, ez nem valami eredeti. Akárcsak a nevem. Sok ember azt hiszi, ha feketéken nevet, ő már nem is Fekete. Persze, ki tudja, kinek van jó neve. Hány neve van? Ki tudja, mi az igazi nevünk. Sokáig én sem tudom. Istenem, mennyit kell ahhoz írni, hogy megtudjam. Hisz az, amiből az ember él, a saját neve. Az ember ebben a pontban valóságos és igaz.

Ez a derület kedvenc játéka: kit hívnak. Hol vagyok? Kinél az igazság? Ezek az igazi kérdések. Figyelem a lapok járását. Ki mit játszik itt. Ki, hogyan játssza meg. Helyre, tétre, befutóra. Ki akar nyerni, veszíteni? Bevesznek-e, vagy kiszállok? De tényleg, hol is van ez.

Belső tájról írok. Nekem ez a világ köralakú, lapos asztal, az Úr asztala. Elefántok tartják. Sokan üljük körbe. Sötét van itt. Amolyan középkori. Balközépkori. Sok sötét van itt. Fekete. (Sötét, még sötétebbeket keres, hogy bebizonyítsa magának, hogy nem ő a legsötétebb). Világos. Vidéki ország, szívalakú város, feketézők és fekete piac. Valahogy mindent feketén látok. Balekok balra! Kétbalkezesek. A vesztesek. (Vesztesek között ülök).

Persze, a vereség, a bukás benne van a pakliban. Az esendő ember. Betlizni. Törvény által sújtva, hogy belefeketül az ember. Ez a föld, a Fekete Péterek földje. Jó fekete föld. Termékeny. Dívik itt a kártyavetés. Megtudni a jövőt. Az az illúzió, hogy biztosan határolt világban élünk, régen, régen megszűnt. Ez a táj meseszerű. A visszaváltó, üveghegyen túl. Innen és túl. Amikor rájön az ember, hogy nemcsak a vereség, a halál is jelen van, valakinek a halála. Fekete Péter. Akinél van, akinél marad. Belefehéredik az ember.

Ó, persze, én is szeretném megkártyázni, hogy ne legyen nálam. Kezdjük el újra, új leosztást kérek. Az a jó, ha alakíthatók a szabályok, ha bizonyos törvény nem vonatkozik rám.

Figyelem! Új leosztás van. Kezdjük el újra! Én visszaveszem a lapot, nem ér a nevem. Bocsássanak meg nekem! Amit eddig gyűjtöttem, azt is mindig elszórtam. Aranyat akartam nagy zsákkal, és most is itt ülök. Aranypor és hamu vagyok. Amatőr, sötét, szegény, hülye, család hülyéje. Én tényleg nem nyerésre játszom. Játék az egész. Csak játszom, ez a játék. Fekete Péterék ezt játsszák. Itt, ahol én élek, a szent és profán határán, álom és onánia mellett, azt nem mondhatnám, hogy két lábbal az életben. Az egyik lábam itt, a másik meg ott. Küldenek. Küldött vagyok. Hol itt, hol ott. Zóna, ételek, füst és köd utánam. Ami nemrég határtalannak tűnt, kívül és belül, az egy és ugyanaz, a senki földje. Kis senki vagyok. Névtelenül. Persze, itt különben akárkinek képzelheted magad. Itt akárki vagy, képzelődsz. Elálmodod valahova magad, és elhiszed, hogy ott ez a helyzet. Senki földjén, mindennapi alak. Képzeletben, képzeletbeli tájon, képzelt figurákkal kártyázol. Nem más ez, mint egy világvégi játszma. (Most éppen a világ végén vagyunk. Persze, a világ vége csak annak az, aki beszél róla). Mindenféle elképzelés jó ide. Hallgatni arany, de beszélni is lehet, hisz ezért jöttünk ide. (Dörzsölöd a kezed) dörzsöltnek érzed magad. A határon áll ez az asztal. Legalább két helyszínen. A megvalósulás és a meg nem valósulás határán. Az egyik lábad itt, a másik meg ott. Gyerünk! Ki jön? Ahogy egy barátunk mondja: elkezdődött, ami előttünk van, a megnevezhetetlen.

Mert erre vagyunk itt, hogy ezt keressük. Ahogy az evangéliumi ige mondja: keressétek először Isten országát. Bolond, aki nem Isten országát keresi, de az is bolond, aki azt. Keresni nem jelent mást, mint a létezés teljességének birtokában lenni. Birtokában lenni az egésznek. Ez a derű. A derű nem nevetés, nem kitérés, nem görcs. A derű tiszta öröm. A derű az élet abszolút ereje. Képzeletbeli hely. De vajon hogy lehet átlépni a derületre? Átlépni, hova? Talán, éppen ez a lehetetlen. Végülis, mindannyian ezen a határon vagyunk már-már, hogy ezt megértsük. Ez a határ az, amin túl már a túlvilág van? Kik azok, akik átjutnak? Kik azok a boldogok? A lelkiszegények? Néha halálosan boldog vagyok, ha ilyennel találkozom, mondja egy barátom. Egészen átalakulok. Szinte varázsütésre eggyé válok vele. Én ő vagyok. Ő énné válik.

Péter vendége vagy. Erre a gondolatra, látod, hogy néhány ember elkezd rád hasonlítani. Péter vendégének lenni, ha jobban meggondolom, a halál utáni életet jelenti. Mintha túlélném magam.

A régiek mondják, az életet nem a természetesség jellemzi, hanem a varázs. Élni annyi, mint megrázva lenni, annyi mint önkívületben lenni, megrendülve lenni, mint a gyökeret kitépve lenni, mint kínlódni és őrjöngeni a meglepetéstől és a csodálkozástól, a fájdalomtól és a zavartól, a borzalomtól és az örömtől, a meghittségtől és a félelemtől, a szenvedéstől és a gyönyörűségtől. Az élet kegyelem.

Hamvas szerint, az embert nem akkor ismerem meg, ha meghatározom, hanem, ha ismerem a nevét. Szabó Lajos szerint a névkérdésen múlik minden. Néven nevezni a dolgokat. Néven nevezni az embert. Van, akinek minden neve álnév. Az embernek igazi nevet kell találnia.

Néha Gullivernek képzelem magam, innen, hátulról, felülről. Felvett név ez, épp olyan, mint a többi. Törpék és óriások, viszonylagosság kérdése. Most, ahogy gondolkozom és beszélek, hallom magamban a magamról való beszéd mámorát és élvezem az éntől való részegség állapotát. Ennek a mámornak köszönhetem, hogy megtaláltam a nevemet.

Fekete Péter egy név. Szent Péter is az. Van valami titokzatos abban, ahogy egy név kimondásakor, valaki kiemelkedik a semmiből, az ismeretlenségből. Az ember úgy érzi, hogy időtlen idők óta ismeri. Elég nehéz bevallani, ha az ember fekete. Feketén ír, négerben, Barna Róbert neve alatt. Igen, most ezen a néven írok. Barna Róbert kitalált név, amolyan képzeletbeli figura. Van is, meg nincs is. Létezik is, meg nem is létezik. Olyan, akár Gulácsy margarétás embere.

Az én vendéglátóm igazi Péter.

Köszönettel tartozom neki, hogy meghívott, hogy én is felvállalhattam a Péter nevet. Ha az ember nevet, olyan öröm ez, mintha sikerült volna egy jó tercet összehozni.

Talán ez a terc lesz a végső.

Barna Róbert

Lírai szövegek

Fekete Péter