BARNA RÓBERT
Az
Angyal zuhanása
Zuhan, zuhan, zuhan át a világon az Angyal.
Zuhanásban van.
Minden zuhanásban van.
Magával ragadó kép.
Mióta van ez?
Minden zuhanásban van.
Magával ragadó kép.
Mióta van ez?
Mióta látható ez?
Nem tudom.
De mindenki látja.
Nem tudom.
De mindenki látja.
Mindenki élvezi.
Ez jó! Ez jó! Ez jó!
Kiáltoznak.
Kiáltoznak.
De mi zuhan itt?
Mi zuhan, zuhan, zuhan át a világon?
Mi zuhan át a képeken, zuhantában újra és újra átszakítva minden réteget?
Senki se tudja.
Mi zuhan, zuhan, zuhan át a világon?
Mi zuhan át a képeken, zuhantában újra és újra átszakítva minden réteget?
Senki se tudja.
De a zuhanás folytatódik.
Jól látható,
ahogy valami, hirtelen kiválik, kilép a képből,
és egyre gyorsulva, egyre gyorsabb ütemben szakítja
át, szakítja el magát a világtól.
Az előbb még volt.
Az előbb még volt.
Kész.
Vége.
Csattanás.
A becsapódások egyre nagyobbak.
Pedig mintha minden állna.
Pedig mintha minden állna.
Mintha állnának az órák.
Mintha az angyal esése, végtelen zuhanása is maga a
mozdulatlanság lenne,
mintha most minden esendő együtt állna.
Talán épp az utolsó zuhanásra.
De hát mi az, hogy zuhanás?
De hát mi az, hogy zuhanás?
Mi az, hogy Angyal?
Ki ez az Angyal?
Egy?
Több?
Én?
Te?
Senki?
Ezt senki, de senki nem tudja.
Van olyan nézet, mely szerint minden mozdulatlan és
csak az álom előérzete, az ájulás előtti pillanat édessége téveszti meg az
embert.
E nézet szerint csak egyetlen kép van.
Az eredeti.
Egyetlen pillanat van:
Éppen kileng az Angyal.
Mások szerint nem is az Angyal, csak az ember hullik
alá,
egyik a másik után,
egymástól függetlenül,
és amit az ember érzékelhet, az talán semmi más, mint
az iszonyú
gyorsulástól elmosódott belső táj,
gyorsulástól elmosódott belső táj,
vagy épp a többiek rémálma,
mely végtelen álomba szövi önmagát.
Az ember már-már azt hihetné, hogy ez a Létezés itt, ez az elhullás.
Az ember már-már azt hihetné, hogy ez a Létezés itt, ez az elhullás.
Amióta az első zuhanás csokra a képből kibomlott,
azóta így hullik el minden, ami valóságos.
És közben jól hallatszik, ahogy nyílnak, csukódnak, szakadnak a rétegek.
És közben jól hallatszik, ahogy nyílnak, csukódnak, szakadnak a rétegek.
Sőt, más se hallatszik, mint a reccsenések, a tompa
koppanások.
Fény, sötét, fény és felvillanás.
Fény, sötét, fény és felvillanás.
Fenn, valahol egy hirdetés ragyogja megnyugtatóan,
nyugalom, nyugalom, nincs semmi baj.
Tündéri gépek a torkolattűzre állítva.
Az égő törzsek csak látomás.
Ablakban állok.
Nézem az árnyékomat.
Nézem, ahogy egy éles fény áthúz rajtam
és a fehér falon megfeketedik.
Meghúzom magam a háttérben.
Az árnyékban. A nem létezésben.
Én, aki még talán sohasem voltam,
én, aki talán nem is leszek soha,
próbálok ráismerni egy-egy felizzó, égő szárnyra.
Istenem mi törik itt, cseng, szikrázik, hogy így
belereszket az ember?
Mi vonzza így, mi vonzza ezt a hullást, hogy minden
így hullni kíván, hogy ez a zuhanás ily feltartóztathatatlan?
Mi remeg így, mi lüktet ebben a súlyos dobogásban?
Imádkozom.
Áteresztem újra és újra a szívemen a vért.
Áteresztem magamat ennek a dobogásnak.
Valakinek most döngetik a mellét,
valahol most egy villám lecsap.
Vagy talán nem is történik meg
És ha igen, csak máshol, mással, soha senkivel.
Persze a rosszullét igaz, az émelygés ismert, a
látvány megrázó,
Zuhan egy Angyal.
Van, kihull, felfénylik, cikcakkos ívet húz,
elcsattan.
Istenem, ki fogja fel ezt?
Felfogható-e ez egyáltalán?
Megállítható-e az elhullás?
Nem én nem, én nem, én nem, nem, nem!
Én ezt az elhullást nem tudom felfogni.
Sokkal súlyosabb ez nálam.
Tudom, ha felfogom, magával ragad,
ha áteresztem magamon, kiéget.
Istenem, ha csak egy kicsit is könnyebb lenne,
és ne szakítana ki, ne szakítana el innen,
ne szakítana ki belőlem egyre többet!
Az égő hús szagát érzem.
Mintha egy élves ív érintene,
de csak fecske szárnya.
Aztán újra, újra!
Megüt.
Imádkozom.
Ne, ne!
Ütés. Ütés.
Az utolsó pillanatban megáll magában.
Megáll a szívverésem.
Ez ő.
Ez az Ő pillanata.
Még észbe se veszem és áteresztem magamon,
áteresztem magam neki.
És itt döng a mellemen, veri a szívemet.
Ez a verdesés Ő maga.
Hogyan is lehetne más, hogyan is lehetne másképp?
Itt van. Verődik bennem. Esni akar.
Állok az ablakban és ver, vergődik bennem, döng és
dörömböl.
Meg akar születni.
Áttörve engem.
Zuhanni akar.
Ez fáj.
Ezt felfogom.
Ez az, amit most felfogok.
Ez fáj.
Ez a rémület az, amit most felfogok, a félelem, ez a
szörnyűséges fogvacogás.
Most mintha egy pillanatra semmi se hullana tovább.
Istenem, ha ez Ő, ha most Őt fogom fel, az öröklétet
fogom fel.
Ver, verődik, csavarodik bennem, dobálja magát.
Zokog, zihál, fogait próbálgatja. Istenem, Istenem mit
tehetek én, megesve?
Eszi a sárt bennem,
eszi az árnyékom,
falja magába.
Falja lefelé magát bennem.
De valahogy egyre gyengédebben, egyre csendesebben.
Már nem is érzem, csak sejtem, hogy ez megesik velem,
hogy velem is megesik,
hogy esik.
Dobol az eső az ereszen.
Most veszem észre ezt a csendes állhatatos ritmust.
Eláll és újra kezdi.
Felgyorsul, verődik, lelassul.
Sötétedik.
*
