Barna Róbert: Átírás

Átírás

Olvasás közben találtam egy mondatot. Jó kis mondat volt. A fák ágai mozogtak, kifogyhatatlanul írtak valamit a levegőbe. Néztem az ágaknak ezt a furcsa szövegét, és azt gondoltam, hogy így kellene írni. Ez volt a legtisztább beszéd. Érthető volt, mégis olyan megfejthetetlen az egész. Amikor elolvastam, felemeltem a fejem, és elgondolkoztam azon, amit olvastam. Becsuktam a szemem, és ez a faág járt az eszemben, jobban mondva nem is egy ág, egy egész lombkoronára láttam. Ott volt a fa előttem. Láthatóan én tartottam életben ezt a fát. Aztán, amikor újra elolvastam a mondatot, úgy éreztem, hogy élek. Ez a mondat mintha megsokszorozta volna az életemet. Véletlenül találtam. Véletlenül? Olyannak tűnt, mintha nekem írták volna. Istenem, mennyire oda voltam az ilyenekért, mint ez.

Újra meg újra elolvastam ezt a mondatot. Nézegettem. Ízlelgettem. És valahogy hozzánőtt a szívemhez. És elkezdtem irigyelni attól, aki ezt leírta. Jó lett volna azt mondani, hogy én írtam. Arra gondoltam, hogy lehettem ilyen peches, hogy ez nem nekem jutott eszembe? Hiszen ezt éreztem én is. De be kellett vallanom, legalább magamnak, hogy én nem tudtam volna ilyen szépen megfogalmazni. Sajnáltam magam. Aztán az jutott eszembe, hogy az én időmben mennyire fontos volt az elsőség. Mert akié volt, az birtokolta a kijelentést. Hivatkozhattak rá. Ez volt a bizonyíték arra, hogy volt. A neve volt a bizonyíték. A neve tette lehetővé, hogy gondolhattak az életére, csodálhatták, elképzelhették őt. Igen, ezt én mondtam. Igen, ez az én mondatom volt – mondhatta volna. Talán mondta is. Furcsa volt látni, vagyis olvasni, hogy ő előttem élt és fogalmazott. Jóval hamarabb, és helyettem mondta el azt, amit nekem kellett volna elmondani. Arra gondoltam, hogy talán ő is olvasta valahol ezt a mondatot, és hogy talán ő is teljesen magáénak érezte, miközben tudta, hogy nem az övé. Mert nem voltam biztos benne, hogy az övé lehetett eredetileg is. Nyilván, hogy ő is szerezte valahonnan. Esetleg átalakította. Egyáltalán, átalakult azáltal, hogy az ő világába megérkezett. Olyanná vált, amilyenné rajta keresztül válhatott. És akkor megvillant valami benne. Lett valami, ami eddig nem volt, de ami egy valamikor már létező mondat nélkül nem valósulhatott volna meg. Egymástól vették az emberek a gondolataikat. Egymásnak gondolták, egymásnak mondogatták. Azt remélték, hogy valami fontosat mondanak egymásnak. És miközben ezt gondolták, talán tényleg úgy érezhették, hogy most aztán igazán és örökké léteznek.

Olvastam. De nem az olvasás öröméért tettem. Mondatokat kerestem. Az volt a célom, hogy megtaláljam az engem kifejezőket. Valójában mindenfélét éreztem, és nem tudtam, hogy melyik az igazi. De ha egy olyat találtam, ami izgalmas volt, ami megtetszett, nem tudtam ellenállni. Álltam fölötte, és egy ideig bizonytalan voltam, aztán elvettem, a magamévá tettem. Azt persze már nem tudtam volna megmondani, hogy miért választottam ezt vagy azt a mondatot. Mi volt az, ami megfogott benne? Mit lehetett beleolvasni, belelátni? Talán az életem láttam bele.

Voltak könnyű és átlátszó mondatok, és olyanok is, amik nem hagytak nyomot bennem. Voltak olyanok, amelyek egyszerűen beleragadtak a fejembe. Nem tudtam kirázni őket. Rám akaszkodtak. Jöttek velem. Vittem magammal őket. Mondogattam magamban. Bevallom, beleszerettem némelyikükbe.

És ha egy ilyen belém írta magát, emlékeztem rá. Emlékeztetett magára. Megtartotta magát bennem. És miközben fel s alá jártam, vittem, cipeltem a mondat következményeit is, a belőle következő mondatokat. És jöttek a mondatok, azt a reményt keltve, hogy a végére jutok valaminek. És elkezdtem gyűjteni a szebbeket, azokat, amelyek megfogtak, megérintettek. Elindult a mondatok utáni hajsza. Lesben álltam. Ha megláttam egyet, gyorsan rácsaptam. Vadásztam a jó mondatokra. Vadul és szenvedélyesen gyűjtögettem mások mondatait. És ettől máris jobban voltam. Elkapott a szenvedély. Mondatok után kutattam. A szemétben turkáltam. Mondatokat kerestem. Lepakoltam a polcot. Fiókokat húzogattam. Az ember soha sem tudhatta, hogy hol találja meg a sorsára kiható legfontosabb gondolatot. Mondatokat kerestem azokhoz a gondolatokhoz, amiket gondolhattam volna. Olyanokat kerestem, amik mozgásba hozták a gondolataimat. Átadtam magamat a keresésnek. És ennek nem volt vége sohasem, mert mindig találtam valamit. Egyre csak másoltam ki a sorokat. A másolás öröméért, a birtoklás élvezetért dolgoztam. Mintha ez igazolta volna a tevékenységemet. A gyűjtés öröméért dolgoztam. A használat kötelessége nélkül halmoztam a találtakat. Újságokból ollóztam ki dolgokat. Az általam olvasott összes könyvet megloptam. És ez a kimásolás feloldotta bennem a zavaros gondolatok feszültségét.

Régebben a leírt szöveg, a könyv volt az emlékezés médiuma. De akkorra már a könyvtár egy beláthatatlan irattár romhalmaza volt. Még megvolt. Még ott voltak az archívumok, az adattárak, mint valamiféle emlékművek. De az emberek többsége a könyveket már jobbára elkerülte. Nem érdekelte őket a leírt mondat. A könyvtárba, talán csak ábrándozni, beszélgetni jártak. Én szenvedélyből jártam végig a könyvtárakat. Könyveket vettem le a polcról. Izgatottan lapoztam bele mindegyikbe. És ha körülnéztem, csodálkozva láttam, hogy a legtöbben csak bámultak maguk elé. Volt persze olyan is, aki olvasott valamit. De vajon odafigyelt-e rá? – kérdeztem magam. És, ha oda is figyelt, megjegyezte-e azt, hogy mi volt a könyvben? Elváltozott a világ. Elváltoztak az olvasók. Elváltoztam én is. Hiszen én, aki mindig is megértőnek gondoltam magam, gyűlölködővé váltam. Némán szidtam őket. Dühödten néztem, amikor valaki hátra dőlt, és becsukott egy könyvet. Kétségbeesetten láttam, hogy nem csak ő hunyta be a szemét, egyre többen ültek ott csukott szemmel. Egyre többen néztek egy belső filmet inkább. Egyre többen voltak egy képzeletbeli vagy valóságos moziban. És ha vége volt a filmnek, mást se tettek, minthogy nézték egymást. Néztek engem. Nézték azt, ahogy végig gondoltam ezt.

Amúgy az általam olvasott világ is elváltozott. Azt kellett látnom, hogy amit a könyvek mondtak nekem, csak részben volt igaz. Valahányszor felismerni véltem valamit, az máris tovább vezetett egy újabb kérdéshez. És egyre több kérdésre kerestem a választ. Itt voltak például azok a kérdések is, hogy hol voltak a névtelenek, azok, akikkel semmi különös nem történt? Hol voltak az ismeretlenek történeteinek pontos részletei, a mindennapok eseményei, a gondolatok, az érzések, az, amit valaki elgondolt, amit valaha is érzett? Hol voltak a lejegyezhetetlen kis csodák, az apró, éppen hogy rebbenésnyi emberi mozdulatok, a lélegzetvételek, a megismételhetetlensége egy olyan pillanatnak, amit épp olvasás közben éreztem? Hol voltak a nem létezők? Hiszen a valóságban nem láthattam őket. Mert ha volt is válasz, akkor az is az emlékezet szűkösségére hivatkozott. Mindenki arra hívta fel a figyelmemet, hogy ahhoz, hogy minden meglegyen, mindent le kellett volna jegyezni. Minden valamikor élt, névtelen ember jelentéktelen sorsát, tetteit, az egész életét, a köznapi jelentéktelenségeket, a dolgok és megtörténések mérhetetlen mennyiségét. Ám ezt nem lehetett. Így gyűlt és tűnt el, vált láthatatlanná és növekedett a semmi. Mert a felejtés azonos volt a megszűnéssel. És ami eltűnt, az soha többé nem került elő. Ami mégis csak megmaradt, az csak úgy, véletlenül maradt meg.

Szomorúan néztem körül. Egy olyan könyvre gondoltam, amit nem nyit ki senki. Azokra a könyvekre gondoltam, amik már nincsenek, és azokra, amelyek talán soha sem lesznek. Megjelent előttem egy sor nem valóságos olvasnivaló. Vajon mi lesz majd bennük? – kérdeztem magamtól. Talán arról ír majd valaki, hogy ő is csak kinyithatatlan könyveket lát, melyek ott hevernek szerteszét egy nem létező asztalon, egy nem létező szobában.

Olvastam. Türelmetlenül mentem előre. Nem volt kedvem a könyv elején kezdeni az olvasást. Kinyitottam a könyvet a közepén. Onnan olvastam, és egyszer csak elindult, és jött felém egy nő. Ültem és olvastam. Azt olvastam, hogy olvastam, hogy ültem, és jött felém. Közeledett. Egyre jobban izgultam. Annyira ismerős volt a figurája. Annyira megfogott az előbukkanása, valahol, a könyv közepén, hogy kiemeltem a fejem a könyvből. Csak néztem magam elé. Még az is lehet, hogy továbbképzeltem a jelenetet.

És ez a kedves fiatal nő mintha ott téblábolt volna a házuk előtti utcán. Hol előre ment, hol meg visszafelé. Talán nem tudta, hogy merre menjen. Láthatóan egyre bizonytalanabbá vált. Arra gondoltam, eltévedt. És nem tudta, hogy kihez forduljon. Segíteni akartam neki. Megszólítottam. Beszéltem hozzá. És mintha felragyogott volna az arca. Mintha rátalált volna arra, akit keresett. Én voltam.

És én voltam az is, aki visszakereste a nem sokkal előbb olvasott mondatot. Néztem a lapon azt a kis helyet, ahol ez a mondat nyomtatva volt. Valójában nem tudtam, hogy az olvasott jelenetben mi hatott rám annyira. Ahhoz hogy megérthessem, hogy miért is éreztem így, vissza kellett lapoznom. Eddig előre haladtam a történetben. De most elkezdtem visszafelé lapozni. Mert tudni szerettem volna, hogy mi is volt erről a kis nőről az előző oldalon, vagyis azelőtt, hogy bekapcsolódtam volna a történetébe. Fel s alá lapoztam. Egyet előre, aztán újra vissza. Majd újra hátulról előre. És én is eltévedtem.

Ültem a könyvtárban. Vártam, hogy kihozzák nekem a könyveket. Vagy vártam, hogy szóljanak, érte mehetek a kiválasztottaknak. Aztán amikor megérkeztek, hozzám kerültek, valósággal rárontottam a könyvekre. Az én olvasásom egyfajta bekebelezés volt, és kimarkolása a szövegnek. Az én olvasásom harcos előrehaladást és feszült várakozást jelentett. Az én olvasásom az elragadtatásért folyt. Vártam, hogy rátaláljak arra a gondolatra, ami több volt nálam, ami nélkülem és rajtam át valósíthatta meg önmagát. Elképzelésem szerint egy könyvben egy sor titkos jel lappangott. Útmutatást kerestem. Sugallatra vártam. A véletlenben reménykedtem. Illetve abban, hogy megtalálom, hogy rálelek arra, amely majd megválaszolja nekem azt a kérdést, amit akkor még fel sem tettem.

És egyre többet olvastam. Folyt a habzsolása az addig írott anyagnak. Ment a kimarkolás. Úgy éreztem, hogy az előttem járók nekem írtak. Nekem vallottak arról, hogy a saját idejükben mit gondoltak. Beleszerelmesedtem a régiekbe. Nem érdekelt, untatott, vagy éppen undorított az, ami ott zajlott körülöttem. Visszamentem oda, ahova már nem volt érdemes visszamenni. Odahúzott a rokonság. Olyanokra vágytam, akik már meghaltak. Egy elveszett világ felé mentem. És mindig akadt olyan olvasmány, ami megérintett. Olvastam, és egyre inkább igazolva láttam, hogy valakinek sikerült önmaga meghaladása. Ez a valóságos életben majdnem lehetetlen volt. Ő megcsinálta. A kezem közt tartottam a bizonyítékot. Érzékeltem. Felfogtam. Tökéletesen szép volt, tökéletesen olyan, amit csak így lehetett megcsinálni. Olvasás közben kivert a víz. Olyan jó volt. Olyan volt, mintha én írtam volna. Azt mondtam magamnak, hogy milyen jó, hogy rátaláltam. Így ráláttam valamire. Mintha valamit értettem volna.

Olvastam. Valójában volt olyan sor, amin csak átsiklott a szemem. Volt olyan szöveg, aminek egy-egy mondata után abbahagytam az olvasást. És volt olyan, hogy az ember csak megnézte a könyvet, egy kicsit belelapozott, elolvasott egy-két sort, aztán benne ragadt. Volt olyan könyv, amiben hosszasan laktam, szinte odaköltöztem. Beleolvastam magam. Benne voltam. Úgy éreztem, hogy nekem írták mindazt, amit találtam. Nekem vallottak arról, hogy annak idején, ha egyáltalán volt az az idő, miket is gondoltak. Átmentem oda, ahol nem volt senki. Egy elveszett világ felé mentem. Mert én is elveszett voltam. Magamat kerestem. Az életem megoldásáért olvastam.

És voltak könyvek, amelyek megváltoztatták az életem. Lehettek ezek gyenge írások is. A személyes felfedezés volt a fontos. Ha én felfedeztem egy könyvet, lelkesedtem érte, és mindent el akartam olvasni a szerzőjétől. Mert nem csak nekünk, olvasóknak, a könyveknek is mindig megvolt a maguk sorsa, fejlődésük titokzatossága. Az, ahogy felfedezték, továbbgondolták őket. Ahogy felkapta némelyiket a lelkesedés. Ahogy elfelejtették, aztán újra egy aktuális olvasóhoz érintődtek. Én voltam az egyik következő. És jöttek az efféle könyvek. Még azelőtt szerettem őket, mielőtt értettem volna. Küszködtem velük. De ez a semmit nem értés is csodálatos volt. Rohantam a könyvtárba. Lelkesedtem.

Valósággal ráhúztam magam a könyvekre. Egyre gyorsabban lapoztam. Lelkesedtem, érthetetlen mozdulatokat tettem, lihegtem és bólogattam. Reményeim szerint a könyvekből esetleg szert tehettem valami fontos dologra. Ha valaki látott volna, csak nézett volna engem, az ideges mozdulataimat, a kapkodást, hallgathatta volna a nagy sóhajokat. Ha végeztem, becsuktam a könyvet, és egy másikat vettem elő. Csapkodtam, vertem az asztalt. De az embereknek fogalmuk se lehetett arról, hogy mi történt velem, hogy miféle szenvedély kapott el. Nem tudtam uralkodni magamon. Mert miközben olvastam, úgy éreztem, hogy élek. Mert a könyvek mintegy megsokszorozták az életemet. Életeket adtak. Olyanokat, amit átélhettem. És olyanokat is, amiket magamévá tehettem. Arra gondoltam, hogy mások, előttem ugyanígy voltak, ugyanígy éreztek és gondolkoztak, mint én. Ők is elolvastak, esetleg leírtak valamit, És általuk elindult és jött felém az üzenet, már azelőtt, hogy lettem volna.

Be voltam zárva magamba. Néztem az előbukkanó nőket. Beleittam a látványukba. Jöttek szemben az úton. Egy pillanatig virágoztak bennem, aztán öröke tovatűnnek. Magukba zárt, konzerv-életeket láttam. Üres testhéjakra bámultam. Ők is felnyithatatlanok voltak. Mennyi esemény, gondolat volt begöngyölve valakibe. Olyanok lehettek, mint én. Lehet, hogy hasonlítottunk egymásra?

Néztem az utcát, a járókelőket. Kaotikus volt az egész. Egy idő után minden felvette bennem a káosz állapotát. Minden összezavarodott. A tegnapi gondolatok a maiakkal keveredtek, és egyik sem tűnt igaznak. Kinézés és befogadás között, ide-oda csapódva, próbáltam rendet tenni magamban. Ellentmondások sokasága vett körül.

Képes voltam kétségbe vonni azt is, amit láttam, és azt is, amit a látottakról gondoltam. Már régen nem tudtam, hogy úgy van-e az, amit én ilyennek vagy olyannak képzeltem el? Akárhová néztem, akármit hallottam, azt kérdeztem, ki vetítette, ki diktálta ezt nekem? Egyre csak azt kérdeztem magamtól, hogy ki sugallta, hogy ilyennek fogjam fel, hogy így gondoljak rá? A világ, akaratom ellenére, belém hatolt, a szememen át, rám erőszakolta magát. Érzékelésem foglyaként, kívül-belül kiszolgáltatottan figyeltem azt, ami történik velem. Létem és létünk kereszteződésében vergődtem. Persze, hogy volt úgy, hogy úgy képzeltem, hogy tudom. És úgy is, hogy tudtam, hogy csak elképzelem.

Tanúja voltam valaminek, ami felfoghatatlan volt számomra. Tanúskodnom kellett volna valami mellett, miközben arról a valamiről semmit se tudtam.

Látható volt, hogy valami olyasmire kerestem választ, ami újra és újra elillant előlem.

Amikor hazaértem, arra gondoltam, hogy mindazt, ami hazafele eszembe jutott, leírom. És odaültem az asztalomhoz, Írtam. Vagyis az írás írta önmagát. Valaki vezette a tollam. Én csak követtem az elvárásait.

Délután egy óra volt. Eleredt az eső. Valahogy kevésnek tűnt ezt az esőt leírni. Esőt kellett csinálnom. És esőt csináltam. Zuhogott. Elszabadult az írás. Már nem írás volt, hanem teremtés. Nem az esőt írtam. Nem magamat. Nem én írtam. Előttem járt valaki. A léptei nyomán pocsolyák maradtak. A mondatok teleszívták magukat vízzel. Csak az eső kopogása hallatszott a tetőn, és az ereszcsatorna csobogása. Jó volt elképzelni, mekkora élvezettel fogadja be az esőt a föld. Mert jó ideje nem esett már. Elképzeltem, hogy a földön keletkezett apró repedések kezdtek összeforrni. Az eső elnémította a sok madár lármáját; a sötét, súlyos terhű fellegek keletről jöttek, és nyugat felé sodródtak; megszállták a várost, a kerteket, és a föld szaga behatolt minden zugba. És ez az erős esőszag átitatta a leírt mondatokat is.

Már régen haza érkeztem. Abban az időben egyedül laktam be azt a csendet, ami kitöltötte a kiüresedett lakást. Nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Hátradőltem az egyik fotelben, és átlendültem egy másik dimenzióba. Mert két életet éltem akkoriban. Volt egy elhanyagolható, valóságos. De leginkább egy képzeletbeli vett körül. Vagyis, ha becsuktam a szemem, máris egy képzeletbeli szobában ültem. És kinéztem a szoba képzelt ablakán.

Egy lehetséges nő ment az esőben, és felnézett rám. Elképzeltem, hogy rám gondolt, hogy feljött hozzám, hogy megölelt. Képzelt volt ez az ölelés. Képzelt volt az utca. Képzelt volt az eső. Ellazultam. Kész voltam elfogadni azt, amit az eszem termelt. Arra gondoltam, hogy ha nem érhettem el, hétköznapi módon, akkor elérem így. Megkíséreltem elképzelni azt, amit ő gondolt, amit elképzelt arról, amit én elképzelek róla.

Fejben dolgoztam. Ott volt a fejemben ez a nő. Amúgy őt, ahogy a legtöbb nőt, a valóságból loptam el. Egyszerűen megragadt bennem valakinek az arcéle, egy mozdulata, és ebből építettem fel azt, amit megélhettem.

Végre volt egy kis választási lehetőségem. Hiszen annyi helyzet, tekintet és test volt, amivel meglephettem magam. Ám vigyáznom kellett, mert ha túl közel mentem a valósághoz, akkor máris elveszett a varázs, akkor nem tudtam örömre váltani azt, amit épp akkor elképzelek. Vigyáztam. Befelé figyeltem. És elmeséltem magamnak őt, aki megérintett engem. És ő olyan volt, amilyennek elgondoltam. Hiszen ő nem is ő volt, és persze, én sem én voltam. Azok, akik ott érintkeztek, soha nem léteztek. Ám volt bennük valami, ami élni akart. Akárhogy is történhetett ez meg, én aznap vele voltam. Egy nem létező nőt öleltem. Szavakat adtam a szájába. És kicsókoltam belőle a levegőt.

Néha elmentem egy baráti társaságba. Mindenkit jól ismertem. És, látszólag, mindenki jól ismert engem.

Amikor megérkeztem az ismert lakásba, nagy hangzavar uralta a legtöbb helyiséget. Mindenki épp mesélt valamit. És én itt is, ott is belehallgattam a történetekbe. Látszott, hogy már többször is elmesélték azt, amit épp előadtak. A legtöbbjük történetét, mivel többször is hallottam, már kívülről ismertem. És nem az vonzott, amit elmondtak, hanem az, amit elhallgattak, amire nem emlékeztek, amit tudatosan, vagy épp tudat alatt, elfelejtettek. Az foglalkoztatott, hogy mit ugrottak át olyan könnyedén a történeteikben? Számomra sokkal izgatóbb volt az elmondottaknál a szakadások, a felejtések jelenléte.

Mindenki újra és újra előadott egy régi esetet, és én egyre kevésbé hittem az előadottak megtörténtében. Egy ideje a saját élményeimet sem fogadtam el egy az egyben. De azok legalább nem tűntek kitaláltnak, még akkor sem, ha időközben, jócskán átalakultak. Úgy tűnt nekem, hogy a beszélők hamis valóságot hoztak létre. Történeteikkel eltakarták a megtörtént, valós dolgokat. Olyanok voltak, mint a beszélőgépek, bekapcsoltál rajtuk egy gombot, és máris ontották magukból az előmelegített emlékeket.

Akik beszéltek, újra és újra előadták magukat. Látható volt, hogy a megélt események, valamikor, egyre csiszoltabb történetté álltak össze mindenkinél. Az elbeszélés múlt ideje csak látszat múlt volt. A legtöbb történet átfordult a csábítás és megtévesztés vágyába. Az elmondó igazáról akarták meggyőzni azokat, akik hallgatták a történteket. A jelenből kiindulva haladtak visszafelé, oda, ahol a történetüket már elnyelte a félhomály, aztán előrehaladtak olyan lehetőségekig, amelyek benne rejlettek a valamikori múltban. A múlt, persze, tele volt kétségekkel, elhallgatással és felejtéssel. Arra gondoltam, hallgatva őket, hogy átlagos időket éltünk, és az átlagos időknek átlagos történetek feleltek meg. Ők is, mint én, az elhallgatás jegyében születtek. Amit átéltek, nem volt megőrizhető, és nem volt eltörölhető. Csak amikor elmúlt valami, akkor fedte fel az értelmét. Ha egyáltalán volt értelme. Ha egyáltalán rájött az ember az értelmére. Talán nem is volt az az idő. És ha mégis volt, már születése pillanatában múlttá vált.

Sem a múlt, sem a jelen nem tett boldoggá. Elszakadva a többiektől, elindultam a villamos felé. És a megálló felé tartva, elképzeltem a jövőt. Miközben előre igyekeztem, mintegy célszalagként lebegett előttem az, amit elképzeltem. A még meg sem valósult idő olyannak tűnt, mintha tartogatna valamit a számomra.

A jövő, persze, ugyanúgy nem létezett, mint a múlt. Az a valami, ott a távolban, még annyira sem volt megfogható, mint ami mellettem vagy épp mögöttem volt. Hisz a jelentről némi tapasztalatom volt, míg a múltról legalább emlékképeim voltak. A jövőről, pedig, csak a fantáziáim találhatott ki valamit. Nem csoda hát, hogy egy idő után, feltettem magamnak a kérdést: miért érdekel téged az utókor? Miért érdekel téged az, hogy mit mondanak majd rólad? Miért fontos az neked, hogy hittek-e abban, hogy te voltál? Bár nem voltak válaszok. De hazaérve, legalább a kérdéseimet feljegyeztem.

Különben ez az otthoni firkálás sem volt más, mint az eredendően lusta természetem megjelenési formája. Nem akartam én semmit se csinálni. Írás volt a semmit se csinálás ürügye. Jobb volt az írásba elrejtőzni. Az írás menedékhely volt, hátsó ajtó. Ez volt a legkönnyebb, a legegyszerűbb menekülési útvonal. Valójában a könnyebb út felé mentem. Ez az írás, afféle jelent törlő időtágítás volt, egyfajta időművelet, amivel kiradírozhattam azt, ami a jelenben rossz volt, és abba költözhettem, ami megfoghatatlan jóként létezett.

Kései utódom, ott ült a karosszékemben. Épp rólam ábrándozott. Hiszen én voltam az egyik, azok közül, akik továbbadták a tulajdonságait. És én voltam az is, akire büszke lehetett. És én is büszke lettem erre a –talán - soha meg nem valósuló időszakra.

Úgy éreztem, hogy kitágítottam az időt. Érdekes volt az utánam következőkre gondolni. Elképzeltem, hogy odalettek ezért a mondatomért. A mindenség felöl nézve, ez a mondat persze csak egy mondat volt. Ráadásul egy olyan mondat, amit még nem olvasott el senki. De ha elolvasta valaki abban a távoli időben, úgy éreztem, hogy ettől a mondattól, rögtön megvilágosodott.

Én az biztos, hogy megvilágosodtam. Ennél világosabban már nem láthattam azt, hogy miért is voltam olyan elégedetlen a jelenemmel és a múltammal. És meg is fogalmaztam magamnak, hogy mi is a gond. Az ítélet lényege az volt, hogy velem nem történt soha, semmi különleges. Én egy kis unalmas élet birtokosa voltam. Egy gátlásos, visszahúzódó valakié volt ez az élet, olyané, aki ha tehetett volna valami különlegeset, akkor se tudta volna megtenni. Ez az ember, akit úgy hívtam, hogy én, sohasem vétkezett a mindennapisága ellen. Ő maga volt a tétova hétköznapiság. Ő voltam én. És ez az én mást se tett, tehetetlenségében, minthogy önmaga elől menekült. Épp ekkor előre menekültem. Aztán visszafelé. De menekültem én minden irányba.

Az előző este láttam a tévében egy filmet. Tele lettem azzal a történettel, amit kitaláltak nekem. Mindennap ez ment. Újabb és újabb történettel tömték tele a fejem. És ha belém hatolt egy eseménysor, sokáig nem tudtam tőle szabadulni. Ott voltak a látott szereplők, az esetek, és nem engedtek el. Újra éltem ezeket a kitalált életeket. Arra kényszerítettek, hogy napokig rájuk gondoljak. Lassanként nem volt bennem semmi, ami az enyém lett volna. Talán csak a szemem, talán csak a nézésem.

Azok, akik a filmben szerepeltek, olyanok voltak, mintha valóságosak lettek volna. Tudtam én, hogy színészek ők, és csak eljátszották a szerepüket. Tudtam én, hogy valaki megírta a szövegüket. Tudtam én, hogy betanultak valamit, amit úgy mondtak el, mintha öröktől fogva az övék lett volna. Olyanok voltak, mint én. Én is csak szerepeket játszottam. Készen kapott szövegeket cseréltem azokkal, akikkel egy kis jelenetben vagy valami ócska sorozatban véletlenül összekerültem. Arra gondoltam, hogy valaki megírhatta az én szövegemet is. Ugyan azt nem tudtam volna megmondani, hogy én kinek a forgatókönyve alapján gondoltam ezt. De olyan ismerősnek tűnt még az is, ahogy erre gondoltam.

Olyan ismerősnek tűnt ez a görcsös filmnézés. Hiszen, ha nem meresztettem a szemem ezekre a kinti filmekre, akkor bennem is pörgette a filmjeit egy belső mozi. Újra és újra elém kerültek jelenetek, azokról, akik bennem voltak. Néha csak úgy előszedtem, megnéztem őket. Ott szerepeltek bennem azok is, akik már régen nem léteztek, csak az emlékeimben. Újra meg újra eljátszották bennem közös életünk egy-egy jelentét. A képzelet rám szabadította és összekeverte bennem őket, azokkal, akik sohasem léteztek. Tele voltam ködből és önámításból teremtett lényekkel. Ment a múlt mozija.

Mintha valaki kipiszkálta volna az elfelejtett emlékeket. Kiperdült minden, amit nem akartam előhívni. A múltamból újabb és újabb konfliktus került elő. Valójában már régen nem tudtam, hogy az volt-e a múltam, amit átgondoltam, vagy valami más, amiről nem mertem magamnak beszámolni? Ami rólam szólt, és ami a környezetemről bennem élt, az jobbára ingatag igazságú volt. De ez a bizonytalanság érzet meg se közelítette azt, amit ismeretlenek történeteivel kapcsolatban éreztem.

Elég volt egy pillanatig erre a bizonytalanságra gondolni, és máris ott álltam a feltételes múlttal szemben, mint egy következmény, és az előzményeken törtem a fejem. A nem létezésem hosszú ideje foglalkoztatott. Hol voltam én a létezésem előtt? – kérdeztem. Az járt a fejemben, hogy volt-e egyáltalán valami azelőtt, mielőtt itt lettem volna. És ha volt is, mi volt benne?

Minden múltbeli dolog mély szomorúsággal volt tele. Szomorú volt már maga az is, hogy éltek előttem, hogy ők is úgy jöttek-mentek, ahogy én, és egyszer csak eltűntek. Voltak, aztán nem voltak. És elképzelések helyettesítették őket. És minden ment tovább nélkülük. Mások éltek, és mások próbálták kitalálni a nélkülük mozgó idő múltbeli szereplőit.

Azt kellett látnom, hogy a mögöttem levő múlt nem létező dolgokkal volt tele. A mögöttem levő idő látszólag valósággal telinek tűnt. Látszólag telerakta az idő igazi dolgokkal. Ám mire megérkezett hozzám, nem volt más, mint a jelen téves emlékezete. A múlt idő, csak arra volt jó, hogy lehetősége lett általa az embernek képzeletbelit csinálni, aztán emlékezni arra, ami nem is úgy létezett. Nem volt ez más volt ez, egy megkésett találkozás egy sosem volt emlékkel. Mintha az ember egyfolytában a lehetséges történeteket kereste volna. Mintha az ember újra meg újra hátra pillantva, azt nézte volna, hogy mekkorára nőtt az árnyéka. Mintha az ember a megfoghatatlant akarta volna megfogni.

Lankadatlanul kerestem a látható mögött a láthatatlan világot. Azt kerestem, ami a történéseken túl volt, ami az eseményeken túlmutatott. Mi mást akartam volna, mint megteremteni a lehetetlenből a lehetőséget. Tulajdonképpen alig elmondható dolgok voltak ezek. Én éppen, hogy az elmondhatatlant, a számomra is felfoghatatlant szerettem volna elmondani.

Úgy éreztem, hogy valami rajtam keresztül meg akart nyilvánulni. Azt reméltem, hogy rájövök, hogy mi is az. Arra gondoltam, hogy van bennem valami. Azt feltételeztem, hogy a tudatomban rejtették el. Ha beálltam a tükörbe, egy embert láttam magam előtt. Ez voltam én. Hittem abban, hogy ezt az embert feladattal látták el. A feladat felfedezése volt a feladatom. Odaítélték neked – mondtam magamnak. Ezt kaptad, mint egy ajándékot, mint egy megbízatást. Nehéz volt olyas valamit keresni, amiről semmit se tudtam. Nehéz volt bebizonyítani magamnak, és persze, elmagyarázni másoknak, hogy értelmes dolog az, amit én teszek.

Jártam fel s alá a szobában. Nem tudtam, hogy mit kell csinálnom. Néha leírtam valamit, hogy úgy tűnjék nekem, hogy ez egy értelmes tevékenység. Néha megnéztem a tükörképemet. Aztán behunytam a szemem. Megpróbáltam magamba nézni. Jó lett volna, ha azt mondta volna egy hang: ez az. Megtaláltad.

Azt reméltem, hogy én majd kimondom. De nem rám volt méretezve ez az egész. Lehetett volna úgy élni, ahogy mások is éltek. Vagyis elfogadhattam volna, hogy semmit se tudok. Az emberek többsége, egy idő után, belakta azt, amit nem tudott, amit nem ért el, amit nem is érhetett el soha. De én nem tudtam elfogadni. Mert folyton úgy tűnt, hogy ott vagyok valaminek a közelében, ami döntő jelentőségű, de amit mégsem tudok beazonosítani.

Talán az volt a baj, hogy nem voltam elég örült. Nem voltam elég bátor. Kétségek között vergődtem. De nem fáradtam bele a csodás titok utáni, hiábavaló, de töretlen keresésbe.

Valamit kerestem. De nem tudtam, hogy mi az, amit meg kell találnom. Olyan igazságra vágytam, amelyet még nem ismerhettek fel. Azt gondoltam, hogy a könyvekből szert tehetek rá. Sorra emeltem le a polcról a könyveket. Szerencsejátékot játszottam. Mindegyikbe beleolvastam. Aztán visszamenőleg azon gondolkoztam, hogy vajon melyik könyvből villant fel valamiféle igazság. Sok minden volt igaz egyszerre. Az értelmezési lehetőségek végtelennek tűntek. Lapoztam és lapoztam, és ha olyan könyvre találtam, ami megérintett, meg akartam szerezni a magam számára.

Egy idő után annyira elkapott a gyűjtő szenvedély, hogy gyűjteni kezdtem azokat a könyveket is, amit mások már kidobtak. Mert bár nem érdekelt a témájuk, de láthatóan rosszul bántak velük. Anyám hiába is kiabált velem, hiába is követelte, hogy ne hozzak haza mindenféle szétszakadt, koszos, valaha volt könyv-salátákat. Én felkaroltam az összetépett lapokat is, amit kidobtak. Különösen a szakadt és zsíros példányokat sajnáltam. Beszéltem hozzájuk. Látszott rajtuk, hogy sokat szenvedhettek. Egy idő után minden könyvet birtokolni akartam. Azzal mentegettem magam, hogy könyveket mentettem meg a pusztulástól. Meg kellett mentenem a haldokló könyvtárakból. És gyűjtögetésnek, a keresgélésnek nem volt vége sohasem. Mert mindig újra kezdtem. Mert mindig találtam valamit. És én átadtam magamat a keresésnek. Egyre vadabb dolgokat csináltam. A kukákat pakoltam ki. A szemétben turkáltam.

És kutatás közben egyre csak arra gondoltam, hogy milyen csodálatos lehet írónak lenni. Írni akartam. És magam elé képzeltem azt a könyvet, amelyet még nem írtam meg, és amelyet még nem olvashatott el senki. Mintha ez a nem létező könyv, azt bizonyította volna, hogy voltam. Én ettől a könyvtől igazolást reméltem. Arra a kijelentésre vágytam, hogy én, igazán és megcáfolhatatlanul, vagyis igazoltan, léteztem. Mert mindez persze a létezésről szólt. Na, meg a mások véleményéről. Ők igazolták a létem. Így nem tűnhettem volna el a semmibe. Így nem kellett volna bizonygatnom, hogy nem voltam én rosszabb azoknál, akikre emlékeztek.

Ki gondolta volna, hogy abban az időben már többen írtak, mint ahányan olvastak. És többet írtak, mint amennyit elolvashatott az ember.

De én írni akartam. Még akkor is, ha hosszú ideig nem írtam le, csak fejben gondoltam ki dolgokat. Úgy képzeltem el, mint egy táncot. Mozogtam közben. Hajolgattam. Tánclépéseket tettem, mert úgy jobban ment a gondolkozás. Aztán amikor leültem írni, fogalmam se volt, hogy a gondoltakból mi kerül a papírra. Nem vehettem igaznak semmit. Főként azt nem, amit biztosan tudni véltem.

Amikor írni kezdtem, éppen hogy a nem tudás határán táncoltam. Nem elmondani szerettem volna valamit, hanem megtudni. De még ez sem volt igaz. Egyszerűen írni akartam. Valójában nem volt semmi mondanivalóm. Hallgattam azt a furcsa csendet bennem és körülöttem. Arra a pillanatra vártam, amikor a lépéseim alá megérkezik a zene. A hangoltságom megvolt. Egy ritmus ismétlődött bennem. Már csak az énekhang hiányzott. De mielőtt megérkezett volna, én már elkezdtem fogalmazni. Valami rákerült a fehér lapra.

És ami odafagyott a papírra, az szinte nem is az én írásom volt. Nem rólam szólt. Nem tettem bele, de nem is írtam ki belőle magamat. Egyszerűen csak részt vettem a kialakulásában. Valójában nem láttam mást, mialatt írtam, csak a papírt. Nem is én írtam. A szöveg alakította önmagát. Nem volt más dolgom, mentem utána.

És fogalmam se volt, hogy mi formálódott a kezem alatt. Vagyis, hogy nem voltam biztos benne, hogy tudom. És ha tudtam, akkor már nem írtam le. Mindig olyankor kaptam erőre, amikor olyasmiről írtam, amiről semmit se tudhattam. Igen, én az ismeretlen nyomában jártam. Ami ismert volt számomra, az nem érdekelt. Sőt, ha valamit tudtam, azt már nem szívesen írtam le, mert abból ugyan már mit tudhattam volna meg? Amiben biztos voltam, azt máris untam. Azt gondoltam, hogy aki élni akart, az a bizonytalanra ment. És ezért aztán én lankadatlanul kerestem a látható mögött a láthatatlan világot. Azt kerestem, ami az eseményeken túlmutatott. Azt, ami a történéseken túl volt. Magamat kerestem.

Amit kerestem, nem találtam. Mindig más változatomra mondtam azt, hogy ez vagyok. És soha sem voltam elégedett azzal, ami voltam. A megtörtént dolgokkal függhetett össze ez az egész. Vagyis azzal, hogy nem tudtam elfogadni azt, amire más büszkén mondta, hogy az élete. És talán azzal is, hogy nem akartam magamról elmesélni egy szokásos történetet.

Persze, régebben én is megpróbálkoztam ezzel. De akármikor kezdtem bele, mindig úgy tűnt, hogy meghamisítom a történteket. Szóval, hogy mellébeszélek, és nem mondom el az igazat. Pedig én hiteles akartam lenni. Ám, soha sem tudtam eldönteni, hogy melyik is vagyok inkább, az, amit elmondok, vagy az, amit elhallgatok? Mert ha volt is valami állandóság abban, amilyen voltam, az csak az állandó elváltozásom lehetett.

És lassanként az is elváltozott, amit az írásról gondoltam. Mert az efféle írás csak mórikálása volt valamiféle vallomásnak. Vagyis csak álőszinteség volt. Ezzel próbáltam becsapni magamat. Ezzel próbáltam elfedni azt, amit igazán éreztem. Írtam. És tudtam, hogy ami keletkezett, az bizony magyarázatra szorul. Talán az a magyarázat lett volna a leghitelesebb, hogy az életemmel csak akkor tudtam valamit kezdeni, ha az már egy hosszú, összetett mondatot eredményezett.

És eljött az az idő, amikor egyre több mondatom volt. És a sok mondat egyszer csak szöveggé lett. Csakhogy a leírt sorok másról szóltak, nem rólam. Lehet, hogy nem is történtek meg, vagy nem úgy voltak igazak. El kellett volna tépnem a papírt. Vagy le kellett volna törölnöm a papírról azt, amit odaírtam. Hiszen egyszer csak ott csak álltam egy ismeretlen története előtt. Mert ami keletkezett, az valaki más vallomása volt, nem az enyém. Ez az ismeretlen egyáltalán nem volt azonos velem. Legfeljebb annyiban hasonlított hozzám, hogy ott ült asztalomnál, és ő is írt.

Láthatóan próbált hasonlítani hozzám. Nyilván ő is írónak képzelte magát. Leült az asztalhoz, és a megkezdett sort folytatta. Születése pillanatában már fogalmazott. Ő akart megírni engem.

Hogyan is kezdődött ez? Azon gondolkoztam, hogy kinek adjam ki magam. Kinek adjam a tulajdonságaimat, ha már a valóságban nem adhattam senkinek? Kitaláltam valakit, aki olyan volt, mint én, de nem volt azonos velem. Felébresztettem magamban valakit, aki félig voltam én, félig valaki más. És egyszer csak volt. Nem volt ébren, de nem aludt. Nem volt halott, nem is élt. Kicsoda volt hát ő? – kérdezgettem magamtól. Ki beszélt? Miért beszélt úgy, ahogy beszélt? Miért mondta azt, hogy én? Melyikünk voltam én? Vagy mindketten a másik voltunk?

Ott volt előttem ez a figura. Olyan volt, amilyen. Tetszett, ahogy kilépett a szertefoszló időből, ahogy láthatóvá tette magát, ahogy előjött a láthatatlanból. Adta magát, adódott, látszódott. Jelenvaló lett. Felébresztettem tehát valakit. Életet leheltem belé. Aztán felpróbáltam. Ő én voltam. Ő volt, aki engem élt, helyettem cselekedett. Hiszen amit nem tudtam elviselni magamból, azt neki adtam. Így aztán már ketten viseltük el. Ettől, valamelyest megoszlott a nehézsége az átélhető dolgoknak.

Ismerkedj meg az árnyékoddal! – mondtam magamnak. Aztán az árnyék és én beszélgettünk. Mert ő kétségtelenül beszélt hozzám. És én beszéltem valakihez, aki nem is volt. Valójában én voltam önmagam beszélgető társa. Látszólag én kérdezgettem magamat. Látszólag én válaszoltam meg, ha azt kérdezte, hogy ő kicsoda.

Az első alkalommal még azt mondtam neki, hogy te azáltal vagy, hogy feléd fordultam. Minden emléked az enyém. Az én tulajdonom az a világ is, amit látni fogsz, amit érzel, amit tapasztalsz, én tapasztalom neked. És elképzeltem, hogy evett, aludt, kinyitotta az ablakot. Miért is volt fontos nekem az a mozdulat, ami soha nem is létezett? És mi van, ha mindezt ő gondolta rólam? Mi van, ha ő képzelt el engem? Mi van, ha én voltam az, aki nem létezett soha? Amúgy ő is ezt bizonygatta. Azt mondta: ő legalább annyira van, mint én. És azt bizonygatta, hogy csak bebeszéltem magamnak azt, hogy ő nincs.

Hagytam beszélni. Látszólag én mondtam. És ő csak rajtam keresztül szólalt meg. Ezt a mondatot is ő gondolta ki a számomra. Ez sem volt más, csak egy rajtam át megvalósult mondat. Nem kellett gondolkoznom azon, amit el akartam mondani. Egyszerre jött belülről és valahonnan kívülről a mondanivaló. Önmagát hozta létre. Persze, hogy egyes szám első személyt használtam, hogy megerősítsem a megszólalás őszinteségét. Valójában én csak kipróbáltam azt, ami elhangzott, ami a papírra került. Ő érezte. Ő nálam sokkal valódibb volt, sokkal erősebben létezett.

Egyes szám első személyből indultam ki. Azt írtam, hogy én. De én nem én voltam. Úgy akartam írni magamról, mintha rólam szólna az, amit elmondok. Ám miközben magamról írtam, valaki másként kerültem a szemem elé. És amint a papírra bámultam, vagyis túlnéztem azon, ami odakerült, megláttam őt. Egyszerre csak megláttam magamban egy eddig láthatatlan valakit. Valójában én őt neveztem magamnak. És összetéveszthetővé lettem vele. És össze is tévesztettek.

Eleinte úgy tűnt fel előttem, hogy ő csak a valódiságom kirablója lehet. De az a lehetőség is felmerült, hogy aki előbukkant, az mégis csak én voltam. Csak eddig ezt nem fedeztem fel.

És én máris aggódni kezdtem a kétféle létből fakadó félreértés miatt.

Ugyanakkor tetszett, ahogy kilépett a szertefoszló időből, ahogy láthatóvá tette magát, ahogy előjött a láthatatlanból. Ahogy adódott, látszódott. Jelenvaló lett. Mintha egy olyan világot keresett volna, amely végre kitalálja őt. Egyszer csak ott volt ő, aki sohasem volt addig. Nem volt ébren, de nem aludt. Nem volt halott, nem is élt. Kicsoda volt hát ő? – kérdezgettem magamtól. Ki beszélt ki az írásomból? Miért beszélt úgy, ahogy beszélt? És melyikünk voltam inkább én? Vagy mindketten egy kicsit a másikunk voltunk?

Az biztos, hogy én ébresztettem fel őt. És hirtelen ott volt előttem. Ő, mint egy létezésre váró, egyszer csak rám nyitotta a szemét. De hiszen én is így keletkeztem – mondtam magamban. Egyszer csak lettem. Megszülettem. Elnéztem őt, ott a papíron. Láttam, hogy már a születése pillanatában fogalmazott. Arról írt, hogy nem csak ő, mások is előjöttek az írók teremtette világból. És arról, hogy nem csak ők vágytak egy olyan világra, amely megteremti őket. Azt hiszem, én is erre vágytam.

A megvalósulásomra vártam. Vagy dehogy is vártam én. Egyfolytában rohantam utána. És mintha mindig önmagam előtt loholtam volna. Főleg, ha kint voltam az utcán. Láttam én az ismert díszleteket. De mintha mindig ugyanazt éltem volna meg.

Ismeretlenekkel találkoztam. És ismeretlen voltam én is nekik. Ha láttak is, nem néztek meg, ha megnéztek is, a következő pillanatban elfelejtettek. És én is így tettem. Nem létezők voltak, akkor is, ha léteztek. Én is csak pillanatig voltam a számukra az, aki van. Addig tartott a létezésem, amíg szembetalálták magukat velem, vagyis addig, amíg elmentek mellettem. Én csak egy felejthető mellékszereplő voltam egy épp akkor forgatott filmben. Ezer közül egy, akit vezényszóra elindítottak, mintegy utcára szólítottak, hogy egy röpke jelenetnek hátteret adjon. Mentem, és mentek előttem.

És jöttek velem szemben a megjegyezhetetlen arcok. És én néztem, és felejtettem. Emberek kerültek elém. Ha rájuk néztem, a tettenéréstől egyszer csak valóságossá váltak. Ám, ha elhagytam őket, azon nyomban semmivé lettek. Egy egész világ élt, telítődött, majd kiürült, és észlelhetetlenné vált a felejtésben.

Bennem volt az a keskeny rés, ami elválasztotta azokat, akik voltak, akik lehettek volna. Együtt éltem azokkal, akikről semmit sem tudtam, akiket nem láttam soha, és azokkal, akikkel valaha találkoztam, akiknek jobbára csak képzeletben követtem a létét. Mindannyiuk sorsát a fantáziámmal egészítettem ki. Képzeletbeli életet komponáltam számukra. Köztük és köztem, azok között, akik voltak és a képzeltek közt, alig volt valami a különbség. Ők is, én is, bennem voltak.

Mert ha volt is ez a díszletváros, én nem csak ebben a városban jöttem-mentem, a képzeletemben is közlekedtem. Ott volt körülöttem ez a sehonnan sehova száguldó idő. És én, ahogy előrehaladtam benne, mintha a semmiben sétáltam volna. A lehetséges felé tartottam. A véletlenekben jártam. A véletlenek ajánlottak fel nekem valamit.

Az ember mindig is a véletlennel barátkozott. Ami, talán, nem is volt annyira véletlen. Hiszen többnyire nem véletlenül vette fel azt az irányt, ami felé tartott. Volt olyan is, persze, amikor nem tudta, hogy mi felé tart éppen. Ilyenkor akár a megérzéseire is hivatkozhatott.

Én is így voltam ezzel. A megszokás épp olyan fontos volt számomra, mint az, amikor ráéreztem valamire. Vagyis azt reméltem, hogy jó irányba indultam el. Ám, sokszor az volt az érzésem, hogy nem is én mentem, hanem valami tört velem előre. Valami rajtam keresztül menetelt egy ismeretlen helyzet megvalósulása felé.

Keveset tudtam arról, amit követek. Elfogadtam egy felszólítást. Nem tértem ki előle. És megpróbáltam megjegyezni mindent, ami az utam során fontosnak tűnt nekem. Nem tettem mást, minthogy vigyáztam, hogy ne kövessek el hibát a lehetőségek ellen. Ne akadályozzam meg a beteljesedésüket.

Mert egy ideje hittem abban, hogy elért egy sugallat, és én azt követtem. Úgy tekintettem az életemre, mint ami egy nagyobb erőnek lett most az eszköze. Ezek a személytelen erők bennem váltak személyessé. És én hagytam, hogy vezessenek. Igyekeztem ráhagyatkozni arra, amit nem ismertem. Igyekeztem felkészülni valaminek a megvalósítására. Nem lehetett megmondani, hogy alkalmas vagyok-e rá? Azt se tudtam, hogy megkaptam-e már, és ha igen, akkor mi is volt az, ami vezetett. Csak mentem előre a választott úton. Olybá tűnt nekem, hogy a következő pillanat is csak azért jött létre, hogy én megélhessem, és majdan egyszer írásba tegyem. Úgy tűnt nekem, hogy a véletlenek sokasága belém írt valamit. Nekem ezt kellett kiírni, később, magamból.

Mentem. És úgy éreztem, hogy én most az egésszel érintkezem. Beszéltem magamban. Úgy éreztem, mintha mindezt a szembejövőknek mondanám, miközben senkinek se mondtam. Reméltem, hogy azt, amit gondolok, ha majd leírom, valaki elolvassa, és lefordítja magának. Nyilván, nem pontosan tudja majd, hogy mit is akartam mondani, hiszen én sem tudtam pontosan, csak sejtettem. Arra gondoltam, hogy mindenki el akarja mondani azt, ami vele történt. Mindenki meg akarja mutatni azt, ami a történtek nyomán, benne megszületett. Mindenki arra vár, hogy a gondolatait továbbadhassa, hogy a továbbadottakat befogadhassa.

A gondolatok pedig valamiféle testnélküli továbbélésben terjeszkedtek. Szinte láttam, ahogy beindították és rám szabadították egymást, ahogy helyet kerestek maguknak, ahogy kapcsolatba léptek a már meglevőkkel. Nem voltam ura a gondolkodásomnak. A gondolatoknak nagy hatalmuk volt. Élni akartak, szerepelni vágytak. Újra és újra jelentkeztek. Megjelentek, és letaroltak mindent, ami körülöttük volt. És én sem tudtam megállni, hogy ne gondoljam őket tovább.

Amúgy én mindig is azok közé tartoztam, aki, ha tehette, utána küldött egy gondolatot az elgondoltak után, aki vissza tudta göngyölíteni a töprengéseit egészen a kialakulási pontig. Vagyis oda, ahol megszületett. Akkor is így volt. Utána kaptam annak, amin éppen elmélkedtem. Visszaidéztem. Megfogtam. Szemügyre vettem.

Arra gondoltam, hogy egy gondolat sohasem lehetett ártatlan. Meg arra, hogy a gondolat átment az embereken, és újabb és újabb embereket talált meg. Magáévá tette és elhagyta őket. ha az ember belépett a gondolkozók világába, többet már nem léphetett ki belőle. Megtanították gondolkozni, és attól fogva úgy gondolkozott, ahogy azok szerették volna, akik megtanították. Az járt az eszemben, hogy sokáig milyen nevetséges voltam, hiszen a magaménak gondoltam azt, amin annyit törtem az eszem. Pedig előgondolták azt nekem. Készen volt az már azelőtt, hogy bennem megformálódott volna. Én csak rátaláltam. Valójában csak átgondolódott rajtam. Valahonnan jött, és felhasznált engem, hogy tovább mehessen valaki másba. Az, némileg, véletlen volt, ahogy belém jutott. De az már nem, hogy átadtam magam neki. És amit olyan büszkén forgattam a fejemben, az már régen készen volt számomra.

Mert a gondolat, valójában önmagáé volt. Láthatóan öröknek hitte önmagát. Az ember pedig, aki úgymond gondolkozott, az önbecsapás számtalan lehetőségét ismerte. Én például azzal mentegettem magam, hogy az effajta elmélkedés életszükséglet volt a számomra a hétköznapi lét elviseléséhez. Ám, azt el kellett ismernem, hogy az eszem minden terméke csak egy régebbi véleményalkotás variánsa volt. Nem volt a fejemben más, csak egy fogalmi háló, amivel éppen érvényes eszméket fogtam ki a valóságból. Készen várt engem mindaz, ami még elgondolható volt. Tapasztalataimat készen kapott vélemények határozták meg. Az elsajátított dolgok foglya voltam. Én csak egy kis hordozó voltam. És még azt se tudtam, hogy ami engem érintett, tovább ment-e, vagy megrekedt bennem. És ha tovább ment, érdemes volt-e arra, hogy felkapja a fejét valaki?

Vajon érdemes voltam én arra, hogy rám figyeljenek? Egyáltalán, kellhetek-e én valakinek? - kérdeztem őt, az üveg tükröződésében, miután megálltam egy kirakat előtt. Néztem ezt a valakit, akire úgy néztem, mint magamra. Ő pedig visszanézett rám, arra a valakire, aki alig volt jelen a saját életében.

Vagy túl sokat beszélt, vagy túl keveset. Mintha a szavakkal vagy azok hiányával akarta volna elfedni a köré fonódott ürességet. Én aztán tudtam, hogy mi bántja. És akár felfedhettem volna a világnak, hogy mi a baja? Mert ő ezt, persze, sehol sem mert nyíltan bevallani.

Azért beszélt az ember, hogy a szerencsétlenségek ne érhessenek célba. A beszédnek megvolt az a hatalma, hogy megállítsa, vagy legalább is függőben tartsa legalább egy időre a bajt. A beszéd volt az, ami életben tartotta az embert. Egy ideig még élhettünk. Igen. Az életünkért beszéltünk, mi mást tehettünk volna? Hiszen elbeszélés idejében még a legéletbevágóbb döntések is óhatatlanul függőben maradhattak. Ő is, mint mindenki más, hol a hallgatás, hol meg épp a szavak mögé rejtette a valódi vágyait. De közben egyre integetett valakinek. Itt vagyok. Nézz rám! Elfogadom a tekinteted.

Néztem ezt a kisembert, aki ennyire áhítozik mások figyelemére és szeretetére. Néztem magamat. És abban a kissé életlen tükröződésben, ez a másik, és én furcsa egységet képeztünk. Ő volt az, aki megjelenített engem. És én voltam az, aki ezt engedtem meg neki. Ő volt az, aki lehetőséget adott arra, hogy átélhessem magam. Ő volt az, aki visszatükrözte nekem, hogy milyen is vagyok.

Álltam ott, abban az alkalmi tükörben. És az járt az eszemben, hogy nem tudtam én igazán senki másra figyelni, csak magamra. Néztem magamat. És kétségbe estem attól, amit láttam. Hiszen szemléltem én ezt az embert már, nem egyszer, a tükörben. Igaz, hogy újra és újra elfelejtettem, hogy milyen is vagyok. Én belül más voltam.

Nem olyan, amilyennek engem láttak. És persze, olyan se, amilyennek én láttam magam. Ez az én arcom – mondtam magamnak. Most épp ezt viselem – figyelmeztettem magam a tükörképem előtt. Elfogadom, de nem vagyok azonos vele – folytattam az önmagammal folytatott beszélgetést. Hiszen tudtam, hogy amire azt mondtam, hogy én, az a legtöbbször csak illúzióként volt jelen. Volt olyan valaha is, hogy Önismeret? - kérdeztem magamat. Vagy mindig és mindenki félreismerte magát? És volt-e olyan valaha is, hogy valakit igazán megismertünk? Vagy mindenkiről csak néhány régi képet hordoztunk magunkban?

Egy régi kép idéződött fel bennem. Az, amikor, egy alkalommal, hosszasan üldögéltem egy pályaudvari padon. Nem akartam elutazni a városból. Nem is vártam konkrétan senkit. Csak ültem ott. Várakozás volt ez valakire, akit nem tudtam volna pontosan megnevezni. Ő lehetett volna az, aki megértett és boldoggá tett engem. Persze senki sem jött. De hát nem is jöhetett senki. Ám, a várakozással telitett üresség egy pillanatra sem szűnt meg bennem. Pedig lassanként eltelt a fél délelőtt. Kitöltött engem ez a sóvárgás valaki után, amit eddig sohasem láttam, aki talán sohasem volt, és aki, nagy valószínűséggel, sohasem lehetett az enyém. De én annyira vágytam arra a valakire, akinek mégiscsak léteznie kellett, aki megfoghatatlanul önmagáé volt, vagy valaki másé.

Emlékszem, húztam az időt. Nem akartam még felállni. És elővettem az aznapi újságot, ami tele volt érdektelen eseményekkel. Ám, egy képen megakadt a szemem. Emberek ültek egy szobában, és újságot olvastak. Ugyanúgy ültek ott, abban a papírtérben, mint én és a mellettem ülők azon a bizonyos pályaudvari padon. Akkor még nem tudtam eldönteni, hogy melyik adott okot nagyobb szomorúságra. Az, hogy ők ott voltak belefalazva egy képbe, vagy az, hogy én kívül rekedtem valamin? Mert hiába néztem a mellettem ülőkre. Hiába kérleltem a tekintetemmel őket. Nem vettek tudomást rólam. Amikor egyik-másik felállt mellőlem, nem rám nézett, elnézett mellettem. És én úgy éreztem, hogy nézhetetlen vagyok.

Ráadásul, nem sokkal a kép alatt, az volt olvasható, hogy vesztesekre mindig is szükség volt. Azt írta valaki, hogy ők voltak a viszonyítási pont az elmozdulok számára. Ők voltak a nullák, a kiszámolható dolgok előfeltételei, a végtelen sok számegyenesen. És én, akkor, hirtelen, arra gondoltam, hogy itt és most én is lenullázódtam. Életem mai végösszegét a vereségeim adhatták össze.

Talán ez lehetett az a pillanat, amikor kiemeltem a fejem az újságból. Felálltam, és elindultam. És, miközben az előttem futó párhuzamos sínekre néztem, úgy éreztem, hogy mind ugyanabba az irányba tart, vagyis el tőlem. Én viszont, hol magam előtt, hol meg csak magam után lépdeltem. Olyan voltam, mint a többi magányos ember. Hazafele névtelenek arcát idézhettem fel magamban. És hazaérve a növényeimnek mesélhettem el, amiről aznap gondolkoztam.

Névtelen voltam én is. Neve-nincs szerzőként jegyzeteltem le, később, azt, ami megtörtént velem. Ha volt is arra címke, amivel szólíthattak volna, nem használta senki. Pedig néha még társaságba is elmerészkedtem. Igaz, akkor már, a legtöbb társaság, számomra, tele volt ismeretlenekkel. És én is ismeretlenül tébláboltam közöttük. És, persze, hiába is nyújtottam a kezem, amikor bemutatkoztam, senki sem jegyzete meg azt a nevet, amit kimondtam. Mindenki a sajátjával volt elfoglalva. Neki azt kellett kimondania. És én se tudtam megjegyezni azt, amivel a másik azonosította magát. Én is, mint mindenki, csak önmagam jártam körbe. Bennem sem volt más, mint egy végtelenített szalag, ami újra és újra lejátszotta mások számára azt, amit aztán senki sem jegyzett meg.

Pedig, az én időmben a név még nagyon fontos volt. Hiszen, aki ebben a világban nem szerzett magának nevet, az nem is létezett. Állítólag a névteleneket, a haláluk után, összeolvasztották. Egyetlen tömbbé váltak. Aztán, mint valami hatalmas illatosító, elpárologtak ők a levegőben. Vagyis belőlük nem maradt más, mint egy hatalmas sóhaj, ami felfújta, mintegy kitöltötte a fölénk domborodó kékséget. Ha volt is valamiféle egyediség, az már csak egy szippantásnyi levegő lehetett, amit belélegzett az ember. Aztán kifújtuk azt az elhasznált valakit, majd beszívtuk következőt, és nem is tudtuk, hogy egy életet szippantottunk magunkba, és talán valaki más lelkét leheltük ki, a magunké helyett.

Amúgy volt olyan vélemény is, hogy addig volt jó, míg nem tudtak valakiről, amíg nem szereztek róla tudomást. Addig volt szabad egy ember, amíg kirekesztetten történt vele az, ami történt. Mert addig, ha egyáltalán lejátszódott körülötte valami, az a megfoghatatlan időben valósulhatott meg. Addig ő az időtlenben időzött. De, ha megismerték, ha nevet ragasztottak rá, máris üldözötté vált. Én nem is tudom melyiktől irtóztam inkább. Attól, hogy csodáljanak és üldözzenek, vagy attól, hogy észrevétlenül húzzam meg magam a nevesek árnyékban?

Azzal vádoltam magam, hogy önmagam árnyéka vagyok. Valójában fény és árnyék együtt élt bennem. Ki tagadná az összefüggést e kettő között? De miért kéne köztük különbséget tenni? – tettem fel kérdést magamnak. Miért volna fontosabb az egyik, mint a másik? - folytattam a gondolatot, miközben némán figyeltem az ablakon beszűrődő fényeket. A szoba szemközti falán kúszott végig egy csillogó fényes csík. Olyan volt, mint egy óriási óramutató, egy mindent körbejáró üzenet hordozója. Amint belépett a szoba zárt terébe, túlmutatva önmagán, jelzett valamit. Először arra gondoltam, hogy milyen könnyedén vándorol. Aztán meg arra, hogy nálam is csak átutazóban van. Talán éppen az ideiglenességről mond valamit. Néztem, ahogy, szembe velem, megállás nélkül araszolt a fehér falon. És észre se vettem, hogy a gyors pillanatok, egymás után, szinte érintetlenül, elsorjáztak vele.

A szoba közepén ültem. Jól esett egyedül lenni. Valami furcsa ámulat tartott a hatalmában. Úgy éreztem a világ középpontjában vagyok. Mint aki, nem is olyan régen, bezáródott magába. És nem fájt semmi. Belaktam ezt az elszigeteltséget. Nem akartam, hogy valami is megtörje ezt a belső csendemet. Nem akartam tudni arról, ami a falakon túl történik. Nem akartam üldözni a feltáratlant, és nem akartam menekülni kilátástalan elöl. Elfogadtam azt, ami, tőlem függetlenül történik. Szabaddá tett az aranyló fényoszlop követése. És ott, a bámészkodás közepette, a folyamatos tévelygés után, mintha megtapasztaltam volna a megérkezést. Mintha a jelenbe időzve, egy kis időnyerés esélyére is ráéreztem volna.

Nem biztos, hogy így volt. S ha így is volt, alig telhetett el egy pillanat, és elvesztettem, azt, amit oly könnyedén megszereztem. Nem lett volna szabad oldalt néznem. Csak félrefordítottam a fejem. Csak elemeltem a tekintetem a fényről. És elsápadt a fal, elborult a szoba többi része. És én máris derengő félhomályban árnyak között, tébláboltam. Egy pillanat múlva én már a holt lelkek között, az árnyékvilágban bolyongtam. A szoba tere benépesült, Tele lett elmosódó, testetlen lelkekkel. A sötét tér valaha volt holtakkal töltődött fel.

Besötétedett. Aztán nem sokára éjszaka lett. Hanyatt feküdtem, és lehunytam a szemem, De bármennyire szerettem volna az alvásra koncentrálni, nem sikerült. Álom és ébrenlét között lebegtem. Félálomban hallottam azt, amit belül, magamnak mondok. Aludni szerettem volna. Ám, fontosnak tűnt nekem azt lejegyezni, amit idáig átgondoltam.

Felkönyököltem, és felírtam mindezt egy papírra. Ám, a jegyzetelés közben, újabb és újabb mondatok idéződtek fel bennem. Őket is felhordtam a többiek után. Tudtam, hogy ha nem írom le, reggelre elfelejtem mindet. A hosszas könyökölés miatt elzsibbadt a karom. De amikor végre visszahanyatlottam a párnámra, és újra becsuktam a szemem, megint eszembe jutott valami. Csukott szemmel hevertem egy ideig, ismételgetve magamban a megformált mondatot. De már nem akartam felkelni. Gondoltam, megjegyzem, és majd reggel leírom. De nem tudtam megtenni. Hiszen tudtam én, hogy amit nem jegyezek fel, az, bizony, eltűnik majd a semmibe. Olyan lesz, mint ami soha sem született volna meg

Szidtam magam. Mit érdekelt ez engem? És feküdtem még egy ideig. Hallgattam azt, ami bennem ismétlődött. Aztán feltápászkodtam, felvettem a tollat, és elővettem a papírt. És nyögve, felróttam azt, amit belülről hallottam. És újra végigjátszottam a toll, a papír elhelyezését az éjjeli szekrényen, az elhelyezkedést, a betakaródzást az ágyon. De nem volt vége a gondolkozásnak.

Jött egy újabb sóhaj, egy mondattal elkeverve. És miközben a lélegzetemet figyeltem, arra gondoltam, hogy mindezt, talán, máshogy kellett volna leírnom. Hiszen én nem magamról írtam. Arról az emberről szólt ez az írás, aki a képzeletével birkózott. Jó lett volna azt írni, hogy semmi se volt abból igaz, abból, amit magamról gondoltam. Jó lett volna, ha teljességgel kitalált történetnek mondhattam volna azt, ami a papírra került. Ám, tudtam én, hogy az ember soha sem talált ki semmit. Jobban mondva ő is, ahogy minden, csak kitaláció volt. Az is, hogy abba akartam hagyni, hogy szerettem volna befejezni, lezárni az, amit elkezdtem. Igen, még ez sem volt így igaz. Hiszen pillanatonként változott bennem minden.

Csak arra emlékszem, hogy felültem, írtam, lehanyatlottam, aztán újra kezdtem az egészet. És egyre izgatottabb lettem, izzadtam, fáztam. Gyorsuló tempóban emelkedet a mellem. Tele volt levegővel a tüdőm. Csak úgy lökte ki magából az, egy ideig, visszatartott lélegzetet. Levegőért kapkodtam. Forgott velem a világ. Magamon kívül voltam. Nem is tudom, hogy meddig bírtam én ezt? És azt sem, hogy meddig jegyzeteltem, hogy meddig tartott az áradása bennem ezeknek a nem is tudom kiről szóló mondatoknak?

Már jócskán benne voltam a reggelben. De még nem akaródzott felkelni. Élveztem az ágy melegét. Úgy éreztem, ennek az ágynak a magzata vagyok. Hasra fordultam, és éreztem a hasamon a körülöttem levő anyag finomságát, finom érintését. Látszólag ágy volt ez a hely, látszólag lepedő volt az anyag, valójában a létben lubickoltam. Születés előtt voltam. Összegömbölyödtem, majd kinyújtózkodtam. És amikor megmozdultam, az ágy is velem ringott. És vettem, amit mond, amit üzen a rezdüléseivel nekem. És a rezdüléseit lefordítottam a saját nyelvemre. Oda-vissza utaztam önmagam, és az engem befogadó anya-ágy között. Milyen jó volt lenni. .Élveztem, hogy vagyok. Végre, legalább egy kis időre, szerettem is magam. A teljességnek, az egyensúlynak, a kiengesztelődésnek az ujjongó egybeolvadásnak mindaddig sohasem sejtett érzését éltem át.

Vajon meddig még leszek még? A nyelv felszínén suhant át a kérdés. A ki nem mondottat a hátára vette. Azt suttogta: búcsúzom. Vajon elszakadhattunk-e a magunktól, ha közel se kerültünk hozzá? Elveszíthetünk-e valakit, aki igazán nem is birtokoltunk? El szakadhattunk-e a világtól, ami soha nem is volt a miénk?

A szembe levő falon sorakozó könyvek, amikor rájuk pillantottam, felragyogtak, fényesebbek lettek és mélyebb értelemmel bírtak. A sárgásbarna könyvek, a szürke borítójúak, és fehérgerincűek villantak fel egymás után. Némelyik színe olyan erősen világított, mintha azért kiáltozott volna, hogy felhívja magára a figyelmemet. Úgy éreztem, hogy a beléjük szorult történések kiszabadultak, és sebesen áramlottak felém.

Olyan volt mintha megérkezett volna a segítség, túlfelől. Mintha egy kéz kinyúlt volna az irányomba, Mintha bizonysággá lett volna a túloldal, az, hogy oda át lehetett jutni. És az is, hogy onnan megérkezhet belénk mindaz, ami látszólag csak odaát értelmezhető.

Megrészegítő mámor kapott el. Ebben a bensőséges belső melegben, élveztem a találkozást. Égy észrevétlenül létező, és a mindig távol levő kölcsönösen átjárták egymást. A felvillanyozó felismerés, és az önmagát kiteljesítő kilépés boldogsága egyszerre járt át.

És képtelenség volt eldönteni, hogy mi jött át onnan, és mit írtam én magamtól. Nem tudtam volna megmondani, hogy a messziről jött beszéd lett-e az enyém, vagy én lettem az övé? Egy dolog azonban megkérdőjelezhetetlenné vált.

Beszélni annyi, mint kijátszani a halált. Ez a soha véget nem érő, még a halál által is megakaszthatatlan, végtelen beszéd a sajátossága ennek a világnak. Sehol sem kezdődik, és soha sem fejeződik be. És amikor nem beszél, akkor is beszél, mert leállíthatatlanul és örökké beszélődik. Én most elhallgatok, de a beszéd soha sem fog abbamaradni.

***

Lírai szövegek

Átírás