Angyalföld

Angyalföld

 (Marton László, Távolodónak)

Angyalföld, Mennyország, Repülőtér.

Megsárgult Világvégi váróterem.

Előtte a forró betonon csak két gyilkos,

mi ketten.

Én hajadonfőtt, a bőröndökkel,

Te kalapban, nyitott bicskával, nyitott bakancsban.

Stan és Pan, vagy mondjuk, Estragon és Vladimir.

Két angyal, felszálló ágban, éppen emelkedik.

Elnézem, ahogy az egyik törzsén, akár nyitott bicskán, a fény élesen megvillan.

 Különben csönd van.

 Ám újra és újra felbőgnek a motorok.

Hátunk mögött a falon pörögni kezd a villanyóra.

Elnézem, ahogy az angyali gépek Isten jelenlétével küzdve sorra felszikráznak, megiramodnak, majd vajpuhán visszatérnek.

Lesújtó ragyogás van.

 Vasárnap.

 Isten aranya lassan megolvad, végigfolyik az aszfalton.

 Mosolygok.

 Mosolyogva nézem, ahogy ebben a forróságban megrezdül, finoman végighullámzik rajtad is egy szelíd mosoly.

Fönn, légibukfencek.

Kezdődik.

Sürög, forog mindenki.

Dobognak, dobbantanak, szinte talajt sem érintve.

Mintha hirtelen fellángolna, valami hír,

aztán gyors, heves égéssel ellobbanna az idő-nélküli szélben a rozsdás roncsok között.

Félénken állunk, félre, a háttérbe húzódva. Már izzik a levegő. Remeg.

Az égen nagy surrogás van.

Szellőzködés és csattogás.

A háttérben harsonáznak.

Érted ezt?

Te is érzed?

Csak ráérezni lehet,

 ahogy egy éppen kilengő falomb árnyékában, két levél között, a résben, a fényesség felvillámlik.

De hiszen ismerős neked az égő ketrec

 a gané, a transzformátor bakelit szaga,

a megakadt redőny legyezője az ablak mögött,

a falra kent légy teteme.

Lehunyom a szemem. 

Ez valami gyerekkori film lehet,

ahogy így nézem, pörgetem.

Mögöttünk ragyog ez a váróterem, ez a szülőszoba.

Felváltva sikoltoznak az új gépek a próbapadon.

Az egyik, épp felvijjog, esztergálnak még rajta.

Reszket, vonaglik.

Nem nézek hátra.

Úgyis tudom, mi történik.

Nem akarom tudni.

Tudom, hogy tovább történik.

Törtet előre, mindjárt kibukkan, aztán föl-föl, el a földről.

Még fel sem merül, még fönn sincs, még föl se fogta a repülését, már látható, hol,

a földben fogja befejezni.

Hallod ezt te is?

Ezt hallod?

Ezt nézed?

Azt érzed, amit én?

Ebben is hasonlítunk?

Azt szeretném, ha hasonlítanánk egymásra.

kifűztem a bakancsodat.

Kalapot tettem a fejedre,

kést a kezedbe,

mosolyt a szád sarkába.

Mintha így könnyebb lenne.

Istenem, csak ez az elveszettség érzés ne volna.

Ez a veszettség, ez a rozsdás kék nyál.

Ez a haszon vastelep.

Angyalföld.

 Idevalósi vagy.

Földiek vagyunk.

Úristen, milyen földiek.

Várakozunk.

Tudod, miért vagyunk itt?

Miért jöttünk ide?

Mire vagyunk itt kiválasztva?

Szóltak?

Jelentkeztünk?

Utaztunk?

Elvisznek?

Összedolgozunk?

Mindig is együtt akartunk dolgozni.

Háttérben a rádió halálról beszél.

 Kinek a haláláról van szó?

Mintha a nevemet hallottam volna.

 Rólam beszélt?

Rólad?

Te lennél, aki öl, és én, akit megölnek?

Mintha megrendülnél.

Az ember nem hiszi el, hogy erre vár.

 Várunk.

Két hülye?

Halálraítéltek?

Két gyilkos?

Mindannyian gyilkosok vagyunk.

Állunk a sárga fal, vagy inkább a sárga ház előtt.

Nyár vége van.

Egy hangszóró egyre ismétli, beszállni!

Hátunk mögött nyüzsögnek.

De, mintha ezen se múlna semmi,

mintha nem múlna semmi.

Minden mozdulatlan.

Valahogy minden átmenetben.

És mi is, mi ketten, egy kissé előregörnyedve, előredőlve, félrehajtott fejjel,

mintha fejesugráshoz készülnénk,

mi is lépésközben,

lét lépés között,

a faltól két lépésnyire.

Érzem, hogy nő a feszültség. Az egyik bőrönd hirtelen két lábra áll,

nyüszíteni kezd,

rázza magát,

egy arasznyit emelkedik.

Vállmagasságban van.

 Valami készül.

 Egy árnyék elválik a faltól.

Megperdülök.

Megperdülsz.

 Véded magad.

Védem magam.

Röhögök.

 Röhögsz.

Ott állsz mellettem.

 Ott állok veled szemben.

Ott állunk a bőröndök felett, és röhögünk teli fogsorral.

Úristen, ezek a fogsorok,

ezek a címkés bőröndök: (Páris – Texas)

Az ég, akár Berlin felett, az ég már ég.

Kigyújtva.

Kibiztosítva.

Világvégi reggel.

Angyalodik.

Még szerencse, hogy körülöttünk az angyalok az égről semmit sem tudnak.

 Az ég maga a repülésük.

Minden szárnycsapás valótlan.

 Valótlanok vagyunk.

Alig ismerek rád.

Röhögsz. Röhögsz.

Igaz, hogy én röhögtetlek.

Hadd múljon az idő.

Már idefele végighazudtam neked az utat.

Elhitted?

Nem hitted?

Istenem, mennyi szemfényvesztés.

Valami édesen ragacsos zene szól a gramofonból:

Hátha, hátha.

Csak ne kéne még megmozdulni!

Se lépni, se repülni.

Jó itt állni melletted.

Látom, ahogy egyik lábadról áthelyezed a súlyt a másikra.

Szeretnék valamit átvenni a súlyodból.

Nem lehet semmit sem átvenni.

Istenem, így kellene elálldogálni ebben az öröklétben.

Most komoly vagy.

Most én is elkomolyodtam.

Nézd el nekem!

Nézd el, hogy minden ilyen megfoghatatlan.

Most egy mosollyal meg tudnál ölni.

Odatartom a nyakam neked.

Ez szép, mondod.

Most ezt te mondod?

Tényleg ezt mondod?

Te, ez tényleg szép?

Te ezt tényleg látod?

Ezt látod te is?

Úristen, ha te, ha te, valóban…

Lehet, hogy én is, én is, valóban…

Igen.
Igen, itt vagy.

Mellettem.

 Most nézz rám!

Így nézz rám! Nézd ki belőlem mindazt, ami nem valódi!

Nézd, hogy semmisül meg egyetlen pillantásban.

Kiolvad az ércből és folyik végig az arcomon,

a szememből, a számból, a fogak közül, folyik az arcomból és minden üregből az arany.

*