"A lázadás öröméért" - beszélgetés Fenyvesi Ottóval

„A lázadás öröméért”

BESZÉLGETÉS FENYVESI OTTÓVAL

    Előző kötetedet így dedikáltad: Elmenni és megérkezni”. A második köteted záróversében (A tenger óraszerkezete) ezt írod: „partraszálltam…”

Úgy adódott, hogy az „elmenni és megérkezni” központi témája lett életemnek, ezáltal némileg költészetemnek is. A hazátlanság állapota régóta kísért. Ebből kifolyólag vagy ettől függetlenül nem vagyok földhözragadt ember. Az élet nagy jövés-menés, örökös vándorlás, ide-oda szaladgálás, de ha ez az egész rohangálás párosul még a hazátlanság érzésével, állapotával is, akkor mindjárt más dimenziók is kínálkoznak.

    Szülőföldem Bácska: a Bácstopolya melletti Gunarason születtem 1954-ben. Gyermekkorom első éveit ebben a kis faluban éltem le, búza- és kukoricaföldek rengetegében, később Topolyára költöztünk. Bácska 1918 óta a délszláv királysághoz, majd pedig Jugoszláviához tartozik. Szüleim már a szerb fennhatóság alatt születtek, tehát családomban már a második nemzedékhez tartozom, amely a megváltozott körülmények között kénytelen élni, dolgozni. Jugoszláviai magyaroknak kereszteltek bennünket, valójában nem nagyon tartoztunk/tartozunk sehová, légüres térben lebegünk, ingázunk. Az elmúlt évtizedek során számtalanszor éreztem, érezhették velem, hogy „terhes” a jelenlétünk ezen a vidéken; valamiféle „albérlői” viszonyba kerültünk a betelepülő szerbekkel, montenegróiakkal szemben. Természetesen ők lettek a főbérlők, mi meg az albérlők. Úgy ahogy megtűrnek bennünket, de egyre nehezebb lenyelni a kisebbségi jogok szavatolását, hiszen azok költségesek. Különös gondoskodást igényelnek és különböző normákat, amelyekhez mindkét félnek, a többségnek és a kisebbségnek is alkalmazkodnia kell. A többség kénytelen elfogadni a nemzeti önmegtartóztatás gyakorlatát, mert a kisebbségnek a nekik ítélt területen élnek és bizonyos mértékben gyengítik a hatalmon lévő nemzetet. Ezt nem könnyű megemészteni, és egyre nehezebb biztosítani a kisebbségek jogait, ugyanis a szerb gazdaság a tönk szélén áll. A nacionalizmus és az etnikai gyűlölködés egyre jobban fokozódik. Jugoszlávia, a délszláv népek állama forrong, felbomlóban van. Tehát hazátlanná váltunk, a vajdasági magyarságot az elmúlt évtizedekben módszeresen megfosztották gazdasági erejétől, művelődési intézményeit fokozatosan leépítették. A többnemzetiségű Vajdaság a hetvenes évek elején autonóm tartomány lett ugyan, saját alkotmánya is volt, amit a közelmúltban töröltek el. Az egészben azonban az a tragikus, hogy még ez a két, illetve másfél évtizedes periódus is katasztrofális volt az itteni magyarságra nézve. A magyarság soraiból kikerült politikusok, kommunisták nem törődtek sorsunk alakításával. A vajdasági parlamentben például magyarul „szégyelltek” megszólalni. Az itteni humán és műszaki értelmiség is jócskán asszisztált ezeknek a botcsinálta, bolsevik politikusoknak. A jugoszláviai magyarság kulturális és politikai identitása katasztrofális szinten van/volt. Nem véletlen, hogy a félmilliós magyarság háromszázezerre csökkent. Kicsi a népszaporulat, rengeteg ember kivándorolt Ausztráliába, Kanadába, Nyugat-Európába. Az öngyilkosságok számát illetően pedig Bácska a világrekorder. A vajdasági magyarságnak évtizedek során tiltva volt „anyaországban, anyanemzetben” gondolkodnia, ez az egyik legsúlyosabb bűnnek számított a délszláv birodalomban. A magyar állam nemigen törődött a határon túli kisebbségekkel. Mi itt Bácskában jócskán megéreztük ezt. Nehéz, „tudathasadásos” időket élünk. Ha elmentünk Magyarországra, ott idegenek voltunk, idegennek számítottunk, ha pedig visszajöttünk, megérkeztünk Szabadkára, Topolyára, Újvidékre, úgyszintén annak éreztük magunkat. Ez a hazátlanság eleven, lényegbe hasító élmény. Részben ez is belefoglaltatik a dedikációba, de azonkívül természetesen vannak pusztán metafizikai vetületei is az „elmenni és megérkezni”-nek. Mint mondtam, nem vagyok földhözragadt ember, inkább kalandornak tartom magam. Fiatalabb koromban utazásokról álmodoztam, ábrándoztam – országok, városok, szigetek térképeit gyűjtögettem. Képzeletben nagyokat csavarogtam. Atlaszokat böngésztem, főleg a szigetek érdekeltek. Különös vonzalmat éreztem irántuk, talán „előéletem” (ha volt ilyen) során hal voltam, esetleg teknőc vagy hasonló élőlény, aki aztán itt rekedt a Pannon-medencében, az egykori tengerfenéken.

    Első kötetedben így írsz: „Egész nap egész éjjel ülök a parton… Azt írod: este érkeztél a tengerparti városba és siettél találkozni a tengerrel és leültél hozzá… A tengert hallgattad…” Mintha a költészeted esszenciája lenne a tenger? Igaz ez? Ha igaz, mennyi ebben a valóságos élmény és mennyi a szimbolikus versírói módszer használata?

Gyermekkoromban és később is gyakran nyaraltam az Adrián. Vézna, sápadt, torokfájós fiúcska voltam. Az orvosok a tengeri levegőt ajánlották gyógyszerként. A tengerhez gyermekkori „nyavalyák”, emlékek fűznek. A vele való találkozás számomra valóságos szertartás. A hetvenes években a tenger egyik nagy ihletőm volt. Viszonylag sok „tengerverset” írtam, de közülük csak néhányat vettem be első verseskötetembe, az Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon-ba. Verseim, írásaim megsemmisítése ma sem idegen tőlem. Különben az Ezüstpatkányok… -ban szereplő költeményeimről már nem szívesen beszélek, nem tudok mit mondani róluk. Kamaszkorom világát kellene felidézni, egy hihetetlenül mozgalmas, dinamikus korszakot, amikor intenzíven éltem az életet, naplót is vezettem. Ez a hét-nyolc év anyaga, naplójegyzete nagy kihívás és kimeríthetetlen kincsesbánya számomra. Mindenesetre át kellene gondolni újra az egészet, szigorúbb keretek közé szorítani és egy „halálsötét” prózát kellene kanyarítani belőle. Az Ezüstpatkányok…  versvilágától eléggé eltávolodtam – máris úgy érzem. Természetes, hogy az 1988-ban megjelent Kollapszus című kötetem záróversében, a Tenger óraszerkezetében már egészen más tengerélmény, tengereszmény, költői módszer tükröződik. Az Ezüstpatkányok… és a Kollapszus között tíz év telt el, ami talán sok is meg nem is, mindenesetre az ember alaposan átgondolhatja az életét ennyi idő alatt. Megváltoznak szokásai, kapcsolatai, átformálódnak viszonyai a dolgokhoz, az eseményekhez, az emberekhez – egyszóval apróbbra, finomabbra darálja az élet tényanyagát. A Kollapszus verseiben a tengernek már korántsincs akkora ihlető szerepe, mint az előzőben, habár az egyik „kulcsvers”, a kötetzáró mű a tengert emlegeti, mintegy visszautalva az előzményekre, az „előéletemre”.

    A nyolcvanas években írt verseimben inkább a konkrétumok, a tárgyak, a dolgok súlya, fajsúlya érdekelt. Valamiféle direkt, anarchista költészetet próbáltam művelni, amely közelebb állt a mindennapok hülyeségeihez, faszságaihoz. Felszámolták az illúziókat. Életem tárgyait, eszközeit, semmiségeit kezdtem összeírni. Susan Sontag írja egy helyen, hogy napjaink „művészete nem egyéb, mint ama tárgyak lajstromának felfedezése és megszövegezése, amelyekre figyelmet kell fordítani”.

    Néhány mondat erejéig visszakanyarodnék a tengerhez. Körünkben a közelmúltig dívott egy nagyon frappáns és rokonszenves Tolnai Ottó definíció, arról, hogy mi, jugoszláviai magyar írók, költők abban különbözünk a többi magyar írótól, hogy nekünk van tengerünk. Sajnos, a jelenlegi jugoszláv politikai helyzet olyan, hogy egyre kevesebb esélyünk van a tengerre, tehát az egyik meghatározó kategóriánkat veszítjük el. Az Adria balkanizálódik, Jugoszlávia eresztékei recsegnek-ropognak, a szerb birodalom terjeszkedni akar. A jugó-káosz miatt a tenger egyre távolabb kerül, nemcsak a költészetben, hanem fizikai értelemben is.

    A „hosszúversek” (ahogy ezt prózaverseidről írják), melyekre az erőteljes epikus sodrású nyelvkezelés jellemző, szintén a tengert juttatja eszembe, jobban mondva a nagy, széles-sodrású verssorokban „tengert és szabadságot éneklő” Walt Withmant, majd Ginsberget és Kassákot. Ebben az asszociációkban az sem zavar, hogy ironikus hangvételű írásaid jócskán elkülöníthetőek az elődök hangjától. Valóban ők az elődök? Kik adják a mintát? Kikre figyeltél induláskor? Mesélj valamit az indulásról! Mesélj valamit arról az időről, amikor „siettél találkozni a tengerrel…”, ezzel „A hatalmas mozgó anyaggal…”, amiről sokáig azt hitted, hogy benne „valami az idővel szemben is változatlan marad”.

Az „indulásom” a képzőművészet jegyében alakult. A gimnazista években főleg rajzolgattam, festettem, különböző divatos izmusok, törekvések igézetében éltem, alkottam. A topolyai gimnáziumnak a hatvanas évek végén kiváló tanári kara volt. Tóth Ferenc, az 1980-ban tragikusan elhunyt költő és felesége Tóth Klára tanították a magyart, az irodalmat, később Virág Gábor váltotta fel őket, Csernik Attila volt a képzőművészettanár, Fajge Roland pszichológiát, logikát és filozófiát tanított, de nem panaszkodhatom történelem, földrajz, biológia tanáraimra sem. Tóth Ferencnek köszönhetően egy igen élénk, tartalmas vitatribün működött a városi könyvtárban. A RÉS nevet viselte a rendezvénysorozat. Havonta kétszer-háromszor volt különböző előadás, irodalmi est. Az Új Symposion folyóirat szerkesztőségéből valaki majdnem minden hónapban tiszteletét tette nálunk. Egy fantasztikusan izgalmas világkép tárult fel akkor előttem. Ezeken az esteken hallottam először Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt,Végel Lászlót, Bányai Jánost, Várady Tibort, Bosnyák Istvánt. Ekkor ismertem meg a Symposiont is. Viszonylag korán, 15-16 éves koromban érintett meg a Symposion szele, lenyűgözött a belőle áradó szellemiség, frissesség, szenzibilitás. Nem véletlenül „reklámozták” akkor az Új Symposiont az itteni „új magyar értelmiségünk” folyóiratának. A Symposion által kerültem kultúraközelbe. Első írásaimat viszonylag későn, elsős egyetemista koromban közölték a lapok, folyóiratok. Első komoly közlésem a Tolnai által jegyzett Symposion utolsó számában jelent meg – ez a Csönd-óceán című versem volt. Megtalálható az Ezüstpatkányok… - ban.

    A gimnáziumi évek számomra egy nagy feltöltődést jelentettek, tekintettel, hogy őseim, a Fenyvesik, a Balassák, a Deákok, a Vargák nincstelen zsellérek voltak. Nagyszüleim földet műveltek, jószágot neveltek. Apám megszakította a hagyományt, kovács lett, anyám pedig varrónő. Elég mélyről kellett indulni, könyv, olvasmány a mi családunkban nemigen volt, úgyhogy elég sok bepótolni való akadt. Anyámnak voltak némi tanítói ambíciói, de közbejött a háború és nem íratták be idejében a képzőbe. Az indulás évei tehát tele voltak ismeretlen, idegen ösvényekkel, kanyarokkal, lapályokkal. A képzőművészet felől jutottam el a költészethez, az irodalomhoz. Nem véletlen, hogy mindig valami látványból indulok ki írásaimban, verseimben, szövegeimben. Barátommal, nemzedéktársammal, Sziveri Jánossal képzőművészként „rajzoltunk”. A megboldogult Ács József festőművész, a Magyar Szó című napilap képzőművészeti kritikusa annak idején nagyszabású „Képzőművészeti Levelező Iskolát” vezetett, ahová bárki beküldhette az alkotásait. A legsikeresebb művekből minden évben kiállítást szerveztek. Jancsival egy ilyen kiállításon ismerkedtem meg, ő is, én is díjat kaptunk. Magyarországra, a mártélyi ifjúsági képzőművészeti táborba is eljutottunk. Abban az időben, a hetvenes évek elején különböző divatos irányzatok, konceptualizmus, szignalizmus stb. befolyása alatt álltunk. Hála Istennek, mindketten kinőttük ezt a „kamaszkori betegségeket”. Nekem a képzőművészet éppoly fontos ma is, mint régen. Több benne a csönd, több benne a szabadság. A nyelv túlságosan fertőzött, túlságosan romlékony. A könyvek bizonyos értelemben nyelvészeti szempontból megzápulnak, érthetetlenek lesznek a nagyközönség számára száz vagy kétszáz év múlva. A kép, a festmény az mindig kép marad. Ilyen értelemben vállalni tudom a kassáki művészetszemlélet szellemét. Költészete és képzőművészeti tevékenysége közel áll hozzám. A szabad- és a hosszúvers nagymestere ő a magyar irodalomban. Költészetemmel kapcsolatban sokan emlegetik Ginsberget, valamint a többi beat-költőt. Én büszke vagyok mestereimre, Kassákra, Ginsbergre, Tolnaira, Domonkosra. Tiszteletre méltó, jó elődöknek tartom őket. Anarchista, bőrkabátos lírám, létrejöttében nem kis szerepük volt. Whitmanról pedig csak annyit, hogy sajnos nem ismerem teljes opuszát, pl. azt se tudom, hogy magyarul jelent-e meg kötete. Tudom, hogy néhány versét lefordították magyarra (Kosztolányi), de szerintem verseinek világa, szemlélete nem épült be a magyar költészetbe, nem volt különösebb hatással a magyar irodalomra. Mégis abban a szerencsés helyzetben voltam és vagyok, hogy Whitman verseit fiatalon megismerhettem szerbhorvát fordításban.

    A szerbhorvát irodalmi életről röviden csak annyit, hogy sokkal nagyobb nyitottság volt rá jellemző az elmúlt évtizedekben, mint a magyarra. Jugoszlávia szellemi élete sokkal rebellisebb volt, mint a többi szocialista országé. A szerbhorvát folyóiratok, újságok, a könyvkiadók még ma is jobban igyekeznek szinkronban lenni a legújabb nagyvilági törekvésekkel. Még mindig sikersebben és szerteágazóbban figyelik és követik a nagyvilági szellemi mozgásokat, és ami a legfontosabb: idejében tájékoztatnak róluk. A magyar nyelvterületen szinte alig van jelen a korszerű irodalomtudomány, filozófia stb. A posztmodern gondolkodók, elméletírók könyvei, tanulmányai nincsenek lefordítva – hozzáférhetetlenek, akárcsak az egyik legnépszerűbb és legolvasottabb amerikai író Európában, Charles Bukowski sem. Magyarországon alig ismerik, semmit sem fordítottak tőle. Szerintem a magyar folyóiratok körül kialakult munkatársi közösségek, már persze ha vannak ilyenek, felelősek ezért. Nem figyelnek eléggé a világirodalomra, az új törekvésekre. Nem érezni a világirodalom jelenlétét a magyar folyóiratokban. Túl belterjesek, csak a „hazai szerzők” műveire vadásznak, pályáznak. Talán ezért is olyanok, amilyenek. szakmailag ugyan oké, de nincsen igazi elkülönülő profiljuk, az egész egy nagy operai forgatag, amelyben néha-néha felvillannak a közép-európai irodalmak szegmentumai, de korunk olyan gondolkodói, mint Lyotard, Feyerabend, Derrida, Isab Hassan, Sloterdijk, Susan sontag, George Steiner és a többi kívül esnek a folyóiratszerkesztők érdeklődésén, és természetesen az a szépirodalom is, ami ezeknek a posztmodern elméleteknek a közelében, vonzásában születik (William Burroughs, Tomas Pynchon, Kundera, Castaneda stb.).

    Ilyen szempontból jól jön a szerbhorvát nyelvtudás. Széleskörű tájékozódásra nyílik alkalmam. Elmondhatom még azt is, hogy bizonyos erőfeszítések történnek az irányban is, hogy a szerb, a horvát, a szlovén írók eljussanak a külföldi olvasókhoz is. Tehát angol nyelvű folyóiratokat, könyveket adnak ki jugoszláv szépíróktól. Valami módon menedzselni próbálják irodalmaikat. Nekünk a Vajdasági Íróegyesületben is van egy ilyen lapunk. Magyarországon nem tudok ilyesmi létezéséről.

    Talán kezdettől fogva jellemző rám: az elkötelezettség az új és az ezoterikus dolgok iránt, az összes élmény jelenvalósága, a nyomasztó történelmi felhalmozódás, a mindenirányú totális tudat. Ebbe ugyanúgy belefér saját helyzetem, sorsom felülvizsgálása, mint az elődökhöz és a kortársakhoz fűződő viszonyulásom átgondolása is.

    Hosszú utat jártam be, amíg megtanultam a saját hangom, a saját stílusom, önmagam. Amit művelek, azt vadon termő irodalomnak nevezem. Tanultam ugyan hungarológiát (nem diplomáztam, hogy miért, azt most nem részletezném), költészettant, de egyszerűen mindig azt csináltam, amit a „belső hang” ösztönzésére csinálnom kellett. Első mestereim a gimnazista szöveggyűjteményben szereplő klasszikusok voltak, újabban megint a jó öreg klasszikusok (Vörösmarty, Ady, Szabó Lőrinc, Kosztolányi) felé fordult érdeklődésem. Nemzedékemnek sok törést kellett elszenvednie. Vad kísérletezések folytak, őrült tempóban váltották egymást az izmusok, jöttek a különböző kiáltványok, hatások, félrehallások. Én túl sok mindent átengedtem magamon, még manapság is szükségét érzem annak, hogy megszerezzem azt a rengeteg élményt, amit az élet kínál. Tudom, hogy számtalan haszontalanságot fogok föl hálómba és számos „gyereket” öntök ki a fürdővízzel, de az emberi szellemnek szüksége van bizonyos mértékű nyugtalanságra, kérdések felvetésére, sokszor a kérdés lényegesebb, mint a reá adandó felelet. Az alkotónak szüksége van izgató kételyekre, lázadásokra.

    Ha az előbb az iróniádról beszéltem, akkor logikusan kerülhet ide két idézet: „… fék a versben!”, … „ez kérem szépen versfék…” Ugye, az irónia a „versfék”? Miért a fék egyáltalán? Jól látom-e a benned „lévő” kettősséget? Itt van egyrészt a Bob Dylannek írt (ajánlott?) vers: „Amikor szabadon futnak a kutyák” című (szabadon fordítva), másrészt ott az „óvatosság” (az örkényi háromlábú kutyák vontatta, behúzott kézifékkel biztosított járgány).

Napjaink művészete egyaránt harsány és óvatos. Harsány és óvatos, mert maga az élet is féktelen, harsány, illetve visszafogott, óvatos. Úgy is mondhatnám, az emberi lét a valami és a semmi ingatag függvénye. Egyszerre telített és üres. Így van ez a költészetben is. Egyrészt tudatában vagyok a szellemi csömör és az őrület kockázatának, a gondolkodás megaláztatásának, a tudat elhamvasztásának, a nyelv rothadásának és a művészi lehetőségek kimerülésének. Másrészt a szabatosság módozatai, az udvariasság, a tetszetősség kívánalmai is szorítanak. Számomra a költészet anyaga a tudatformák sokfélesége. Az „emberi lépték” nem mindig látszik helyénvalónak, ha a költészetre alkalmazzák. Túlzottan leegyszerűsít, ezért inkább az extrém tudatformákra összpontosítom figyelmem. Rilke szerint vannak szegényes és gazdag tárgyak, vannak egyéni bájjal rendelkező események. Vannak hamis – megfeneklett – tudatállapotok és vannak autentikusak, szerinte a művészet hivatása, hogy ezeket támogassa. Régebbi verseimben lehet, hogy több óvatosság volt, ma már inkább a „szabadon futkározó kutyák”, a „szókimondás”, az extrém dolgok felé hajlott a költészetem. A mondanivalót illetően nincsenek fékek, inkább a megformálás módozatait szigorítom. A precizitás híve lettem. Az igazán jól megírt vers, szöveg az igazat, a jót és a szépet celebrálja. Azzal, hogy a szép nem mindig jó, az igaz pedig gyakran csúnya. De ezek a felismerések nem fosztanak meg optimizmusomtól.

    Westinghouse-fék című versed mottója így hangzik: … életveszélyes minden, amit nem ismerhetünk meg. Életveszélyes minden, amit már ismerünk és nem mondhatunk el. És életveszélyes, amit elmondhatunk, de visszhangtalan marad. (Kósa Ferenc-Csoóri Sándor). A három kijelentés közül előbb a másodikat kérdezem. Van-e olyan, amit nem mondhatsz el (külső vagy belső okok miatt)?

Az elmúlt egy-két évben lejátszódott események következtében ma már szinte „mindent” el lehet mondani. A zsilipek felnyíltak, elmondhatók olyan dolgok, amiket tudtunk, csak éppen életveszélyes volt hangoztatásuk. Ma már mindenki fecseghet kedvére. Nekem, mint költőnek nem elsődleges dolgom, hogy ebbe a nemrég kitört szócséplésbe, szószátyárságba, hangzavarba bekapcsolódjak. A demokráciát és a többpártrendszert én még akkor követeltem az íróegyesületi gyűléseken, amikor az tabunak számított. A Vajdasági Íróegyesület Elnökségében öt-hat évig síri csend honolt a 83-as Symposion-ügyről. Amikor tagja lettem az Elnökségnek, ezt is felvetettem. Különben engem a politika meg a művelődéspolitika nem nagyon érdekel.

    A költő lényegi hivatása a versírás, a kimondhatatlan kifejezése. Számomra a költészet olyan tevékenység, amely túllép az élet legszélsőségesebb végletein is, egészen az életen túliig, ahol a lét hagyományos fogalma már elveszti értelmét és jelentését. A létezésszakmában dolgozom, a széthulló kozmosz démonikus mélységeit kutatom. A költészet a teremtés aktusával egyenlő: a túlvilágban gyökerezik. Ha a költészet valódi költészet akar lenni, akkor a veszély állapotában kell lennie.

    Az elmúlt évek során volt ilyen veszélyhelyzet. 1981-ben például Orgia mechanica (később Poetica licenciára változtattam a címét) című versem miatt közvádló elé akartak állítani. Aztán pedig jött 1983, amikor félreállították nemzedékemet, a Sziveri János vezette Symposion szerkesztőségét.

    Vegyük most sorra a harmadik kijelentést! Konzum című versedben „idézőjelben” ezt írod: másfél méter zöldkötésű könyvet kérek és tapsot a magnószalagról…” Megkaptad? („Ötcentis zöldkötetet” látok, „ugyanakkor a fehéret”). Milyen a visszhang? Van-e? Kell-e?

A taps és a visszhang engem nem érdekel. A taps elsősorban a lelki nyomorékok tápláléka. A visszhangra nem panaszkodhatom. Volt méltatás, becsmérlés egyaránt. Nem szoktam mérlegelni verseim befogadhatóságát, nincsenek közönséghódító terveim, nem akarok senkit, semmit sem leigázni, nem akarok uralkodni, nincsenek hatalmi ambícióim. Ami írás közben velem történik, az nem más, mint hogy a nyelvben élek, a gondolataimban araszolok. A versírás extázis, transz. Nincsenek megszabott esztétikai elveim, amelyek eleve meghatároznák, miről írjak, vagy elrendeljék, így írjak vagy amúgy. Legfontosabb, hogy a vers, a szöveg megtalálja önnön létformáját. Nem szoktam engedményeket tenni a közízlésnek.

    Tudom, hogy a poézis közönsége parányi. A versolvasók tábora tegnap és ma egyformán: kicsi, radikális, ám szilárd kisebbség – ahogy ezt Enzensberger mondja. Ez a körülmény kétségbe ejt sok lírikust, aki csak a saját líráját olvassa. Az is biztos, hogy ma sokkal több verset írnak, mint amennyit elolvasnak. A vers az ember szellemi tevékenységének olyan terméke, amely minden értékesítési kísérlettel immunis. A költészet eladhatatlansága rejtélyes kiváltság.

    Nincs szükségem arra az illúzióra, hogy azzal, amit csinálok, hozzájárulok a társadalom erkölcsi átalakításához. Titkos szándékaim nincsenek, legfeljebb az, hogy tiltakozom a felnőttél válás ellen. Igaz, az évek lassan tovarepülnek, de még mindig farmert és bőrkabátot hordok, rockkoncertekre is járok és az álmaim is gyermekálmok. Szakadatlanul álmodom, például azt, hogy az élet mese. Vagy dühös, fiatal anarchistának álmodom magam.

    Az én felfogásom szerint a költészet, a művészet mindig ellensége (volt) az államnak, hatalomnak és barátja az embereknek. Nevetségessé kell tenni a hatalom birtokosait, a hatalom diszkrét báját. Le kell húzni a nadrágjukat. Aki az effajta költészetben „utazni tud”, amit én is művelek, annak annyit tudnia kell, hogy objektív szándékot belemagyarázni hülyeség. A cél: egy kicsivel jobban és másképp csinálni a „régi dolgokat”, újra szólni külvárosai éjről, a tehervonatokról, az éjből jött asszonyról, az Üllői úti fákról, a hintaszékről, a tengerről, az őszről, a halálról. Új viszonyokat keresni és felállítani közöttük; „gesztusokat” tenni az örökkévalóság oltárára.

    A visszhang és a hangszalag eszembe juttatja, hogy a Rádiónál vagy. Mit csinálsz ott? Egy ideig alternatív rockzenei műsorokat szerkesztettél. A zene, akár a tenger, téged mindig vonzott. Eleinte Bob Dylan, Simon és Garfunkel, később a „Hardcore-punk blues”. Milyen hatással volt, van a zene az írásaidra?

Még egyetemista koromban, 1975 táján kerültem az Újvidéki Rádióba. Valahogy híre ment, hogy érdekel a rockzene, behívtak és azóta egy-két éves megszakítással különböző rockzenei műsorokat szerkesztek. Sohasem voltam köznapi értelembe vett lemezlovas, sokkal rendhagyóbb volt ebbéli tevékenységem. Itt is főleg az extrémebb „zenei tudatállapotok” érdekeltek, azok az előadók és zenekarok, amelyek „művészi” ambícióval, igényességgel álltak hozzá munkájukhoz.

    A hatvanas évek második felében a popzene nagy térhódításakor voltam tízéves. A lelkesedés és a bizakodás korszaka volt ez, a zene a mozgalommá szerveződő nemzedéki nyugtalanság indulatában született. Nem csupán egy új zenei világnyelv jött létre, hanem gondolkodásmód, az életstílus és a magatartásmódok is megváltoztak. A zene és a köréje szerveződő kulturális, társadalmi és politikai jelenségek egy egységes átfogó ifjúsági mozgalmat alkottak, amelyet „ellenkultúrának”, beatmozgalomnak, alternatív társadalomnak is neveztek. A rockzene forradalmi szerepet kapott, a művészetek megújítója, az ifjúsági lázadás energiaközpontja lett. A rockzene expanziója egybeesett a nyugati politikai és kulturális mozgalmak kibontakozásával, az elektronika forradalmával, a tömegkommunikáció gyors fejlődésével és a gazdasági prosperitással. A rockzene alternatívát kínált a hagyományos életformával szemben, segített az új életérzések és közösségi formák keresésében, a kispolgári moráltól való elszakadásban, a nonkonformista egyéniség megvalósításában. Hangos és hatásos tiltakozás, lázadás, szabotázs volt a hatalmi tekintélyek, az intézmények, a konzumtársadalom ellen. Egyszóval a rockzenében nemcsak a felszín ragadott meg, az, hogy „most akkor egy jó nagyot hülyülünk”, hanem megpróbálom fogalmi, elméleti síkon megközelíteni.

    Első kötetem verseiben a rock trubadúrjait, „szelídkéit” emlegettem, a Kollapszusban már egy durvább, lázasabb attitűdöt villantok fel, a „vadnak születtem” magatartását.

    Az 1978-ban megjelent Ezüstpatkányok… után igen kemény idők jöttek, elmentem katonának, majd kirúgtak bennünket a Symposionból és a későbbi években is mindent megtettek az akkori hatalmasságok, hogy kisöpörjék nemzedékem az irodalomból, a köztudatból. Sziveri Jancsi kálváriája ekkor vette kezdetét; Jancsi verseit sehol sem akarták közölni, nem volt hol lakniuk, felkínáltak ugyan neki Pancsován, Dél-Bánátban egy munkahelyet, de hát ki hülye odamenni. Losoncz Alpár nem taníthatott az egyetemen, Csorba Bélát szorongatták a Magyar Tanszéken, Mák Ferit elbocsájtották a Magyar Szóból, Balázs Attila munka nélkül maradt, Szűgyi Zoli felmondott a Tiszavidéken, Kárpáti Feri elment Kanizsára egy bútorüzletbe, én meg a rockzenénél kötöttem ki, tiszteletdíjasan dolgoztam a Rádióban, meg rockzenei szerkesztettem egy ifjúsági hetilapban, a Képes Ifjúságban. Négy év múlva, 1987-ben kerültem munkaviszonyba az Újvidéki Rádiónál, ahol irodalmi szerkesztőként dolgozom. Néhanapján éjszakai és rockzenei műsorokat is vezetek.

    A rock and roll és az egyéb jelenségek képezték érdeklődési körömet, tehát logikus, hogy felhasználtam az e téren szerzett tapasztalataimat a verseimben is. A világ ma már egy nagy globális falu, ennek az egyik legkorszerűbb és legkimódoltabb „médiuma”, nyelve a rock and roll. A magyar nyelvterületen sokáig, évtizedekig olyan nézetek uralkodtak, melyek szerint az „öntudatos dolgozó nem dőzsöl szórakozóhelyeken, nem érdekli a nagyvilág szemétdombján összehordott ordenáréság”, „ez az újfajta zenei amerikanizmus megrontja a dolgozók és a fiatalok egészséges életszemléletét és ízlését”. Ettől az idegeket rongáló zenétől, „kultúrmocsoktól” még ma is idegenkedik a magyar kultúrelit. Idegenkednek azoktól a változásoktól, amelyek a technika és a tudomány térhódításából fakadnak. A legtöbb ember lassan barátkozik meg a változásokkal – különösen ma, amikor e változások példátlan gyorsasággal jönnek. Történelmi múltra visszatekintő ellenszenv él az irodalmi értelmiség nagy részében és sok művészben mindazokkal a változásokkal szemben, amelyek a modern, posztindusztriális társadalmak jellemzik. Az új szenzibilitás kevesebb „tartalmat” igényel a művészetben, és nyitottabb a „forma” és a stílus élvezetei iránt, kevésbé sznob, kevésbé moralista – nem igényli, hogy az élvezet a művészetben szükségképpen kapcsolódjék a tudás gyarapításához. A magyar kulturális és irodalmi köztudat, inkább be volt savanyodva világfájdalmaiba, depresszióiba, kisebbrendűségébe. Imitt-amott felsejlik ugyan néhány rock-motívum (pl. Eszterházynál), de egészében véve nem jellemző, jelentéktelen a hatása.

    A második, Kollapszus című kötetben mintha lehűlne valami. (Az egész világ?) Mintha, egy köztes réteg (egy maszk) kerülne az író és olvasó közé. Mintha visszavonulnál egy szerepbe (Koko). Mondj valamit erről a névről, erről a szerepről! Ez a költői figura, ez a költői szemléletmód valóban egy céltalan, perifériára szorult, reklámok, álirodalmi termékek, és a tucatzene által manipulált nemzedék életérzését szólaltatja meg?

A Koko névnek gyakorlati szerepe volt. Mikor 1983-ban „száműztek” bennünket a Symposionból, akkor teljesedett ki „álneves korszakom”. Egy ifjúsági lapnál a rock and roll rovat vezetője voltam és néha úgy jött, hogy az egész anyagot nekem kellett megírni, ezért kénytelen voltam álneveket (Koko Taylor, Koko Kommandó, Rudi Radiátor, Dirty Johnny Bolfek stb.) kitalálni. Mindegyik álnévhez igyekeztem megfelelő ízlésű, stílusú muzsikát, cikkeket írni.

    Koko, mint explicit költői figura sohasem létezett. Csak látszólagos főhőse lehet a Kollapszusnak. Az ő valósága, az ő közege, élet- és mozgástere posztindusztriális, hi-tech világunk bugyra, „fertője”. A szubkultúrális bomlasztás és zűrzavar szellemében hangsúlyozom tevékeny öntudatát és öntükröző hajlamát, ugyanakkor erőt merítek számára abból a giccsel telített fogyasztói társadalomból, amely célpontul szolgál. Ez az állítólagos költői figurám teljes egészében egy extrém tudatállapot lecsapódása. Egy századvégi, ezredfordulói Alaxanderplatz kavargása. Jócskán van benne Franz Biberkopfból, a Starkerből, a Blade Runnerből (a Szárnyas fejvadászból), valamint a Steets Of Fire (Lángoló utcák) és Warriors (Harcosok) című Walter Hill-filmek főhőseiből. a Kollapszus szövegei mély, illetve kevésbé aggasztó rossz közérzet megnyilvánulásai. A költészet számomra exterritoriális felület, amelyen kicsiben a világ ismétlődik meg, csak mélyebben, teljesebben valamivel áttekinthetőbben. Számomra szimpatikus ez a világ, megvan a maga varázsa, meg vannak a maga örömei, mítoszai. Nem értek egyet azzal, amit a könyv fülszövegében írt a szerkesztő – amire te is rákérdeztél. Szerintem nem céltalan és nem is a perifériára szorult, meg nem is manipulált nemzedékről van szó. Ez a szerencsétlen szerkesztői megjegyzés nekem a szoc-realista időket, a „kulturális forradalom szótárát” juttatja eszembe. Azt az időt, amikor bűnnek számított képregényeket olvasni, beatzenét hallgatni, cowboyfilmeket nézni, mert az megrontja az emberek, a dolgozók ízlését, idegeit. A marxista-leninista önkényuralom idején volt szokás klasszikusokat erőltetni, miközben a fiatalok sokasága heavy-metalra, pop-zenére vágyott. Helytelenítem azt a művészi és kritikai álláspontot, amelynek képviselői az egész modernista és posztmodernista tevékenységet félresiklásnak bélyegzik és úgy viselkednek, mintha ez a mozgalom sohasem létezett volna, úgy sietnek vissza a gyalogjáró realizmushoz, mintha Freud, Einstein, a világháborúk, a szexuális forradalom, a Playboy, a gépkocsik, a távbeszélők, a rádió, a video, a csipek technológiája, a szervátültetések és a többi subi-dubi nem történt volna meg. Mindez végbement és a nincs mód arra, hogy visszatérjünk. „Euklidész világa igen egyszerű, Einsteiné nagyon bonyolult, mindazonáltal lehetetlen visszatérni az Euklidészéhez” – olvashatjuk Jevgenyij Zamjatyin A forradalom és az entrópia című esszéjében.

    A kollázs, véleményem szerint, a huszadik század, egyik legizgalmasabb és komplexebb világfeltáró módszere. Verbális és vizuális használata nálad valóban rendkívül jellemző. Hogyan jutottál el ehhez az eszközrendszerhez? Miért éppen ezt használod?

Az emberiség történetében mindig is a képek, képszövegek továbbították az alapvető információkat és váltottak ki elsőrendű hatásokat. A zene univerzális, de a könyvirodalom nem az. Manapság a képeskönyv, a képregényfüzet, a nagy példányszámú képes bulvárlapok, magazinok anyagának sokkal nagyobb szerepe van szövegszerű ismereteinkben, mint a hagyományos könyvnek. E technikai forradalmak hangsúlyozása megváltoztatja az úgynevezett temporáliák nehezen meghatározható fogalmának státusát. Az írás és az olvasás aktusa szorosan kötődött a metaforákhoz és a maradandóság megsejtéséhez. Az író és az olvasó is számított a transzcendenciára. Az olvasásra irányuló korábbi figyelemösszpontosítás fesztávolsága más befogadási fajták felé tolódott el.

    Mint mondtam, a képzőművészet felől érkeztem az irodalomhoz, a költészethez. Szemlélő, vizuális típus voltam, vagyok. Amikor verset, szöveget írok, nem analizálok, hanem komponálok. A létező világ részleteit rekonstruálom. A világ mindennapi bonyolultsága, összeomlása, valamint újjászervezése igézett meg. Anyagot keresek, nyelvet formálok, a történelmi események között, más emberek életében, saját agyamban, emlékezetemben kutatok, „bányászom”. Lírai futamokat kanalizálok, a nyelvvel babrálok.

    Költeményeim vezérmotívumai, a témák, a szituációk, a metaforák sokszor visszatérnek, mintha ugyanazt a filmet forgatnák újra meg újra. Bizonyos szavakat, képeket, metaforákat szinte totemként használok.

    Szerintem a művész, egy író, költő nem lehet igazán komoly elméleti ember, társadalom- vagy irodalomelméleti szaktudós vagy akármilyen elmélet követője, hiszen az írónak, úgy kell élnie a műben, hogy az alkotás közben, az alkotás során fedezze fel, mit tud, mit gondol. Minden igazi művész megteremti saját változatát egy régesrégi, valóságos időn túli aranykori szituációnak, eseménynek, alaknak, látomásnak.

    A művészet egy olyan helyzet kifejezése, amely örök időktől állandó. A művészet nem fejlődik, de nem hanyatlik, mert a szemlélődésen alapszik, csak a művészi kifejezőeszközök, technológiák finomodnak, változnak.

    A hozzám legközelebb álló kifejezőeszköz a kollázs; a filmszerű montázsolás, a videoklip, a rock and roll dinamikája. Nincs olyan hajlam bennem, hogy mindent a végső részletig „tisztázzak”, lebontsak. Nem akarok köldöknézésbe süppedni. Teljesen mindegy, hogy munkám miféle kétségbeesésben, bizonytalanságban vagy szorongásokban gyökerezik. A világ dolgai közt szelektálok, „guberálok”, a számomra fontos adatokat, problémákat gyűjtöm egy helyre: versbe vagy képbe. Részben harc is ez, hogy ne kelljen mindenről tudomást vennem. Nem minden illik bele a kompozícióba, a szövegkörnyezetbe. Verseim, kollázsaim tele vannak utalásokkal, reminiszcenciákkal, idézetekkel, képkivágásokkal, stb-vel. Számomra a nyelv a legtisztátalanabb, a legfertőzöttebb, a leginkább elhasznált mindazon anyagok közül, amelyekből a művészet készül. A nyelv kettős természetű, absztraktsága és „bűnbeesettsége” a mai művészetek boldogtalan természetének mikrokozmoszául szolgál. A nyelv hihetetlenül romlékony, száz vagy kétszáz év múlva ki tudja mit fognak megérteni a mai magyar nyelvből. Ha megnézzük az évszázadokkal ezelőtti szövegeket, műveket, kiderül, hogy érthetetlenek a mai „átlagolvasó” számára, csak a filológusok tudják kihámozni mondanivalójukat. Az európai történelmi tudat a felszabadulásból, a távlatnyitásból, az áldott felvilágosodásból az öntudat csaknem elviselhetetlen terhévé vált. A művész ma nem írhat le egy szót, nem alkothat egy képet, nem tehet egy gesztust, hogy az ne emlékeztetné valami már meglévőre. Nietzsche szerint „a mi kiváltságunk: az összehasonlítás korában élünk, bizonyíthatunk, ahogy eddig soha nem bizonyítottak… ösztönös törekvésünk, hogy hallatlan mennyiségű dolgot hasonlítsunk össze egymással”.

    Tehát, amikor kollázst csinálok, vagy verset montázsolok, írok, akkor a dolgokat viszonyítom, hasonlítom egymáshoz. Az elemek között feszültséget teremtek. Kondenzátorokat, tranzisztorokat, ellenállásokat, csippeket szerelek, géneket, szerveket, végtagokat ületek át. A kollázs egy szervezett képi tünemény, és a kultúra is egyre inkább arra tendál, hogy egy iparilag szervezett tüneménnyé válik.

    Az egyik képi kollázsodon, a verbális töredékek között feltűnik a Stalker képe. Véletlen-e a képtöredék előbukkanása? Megvan-e a szándék az „átkelésre”, a „megérkezéshez”? Megismerhető-e a Tenger óraszerkezete? (Ez a kérdés talán a Kósa-Csoóri mottó első kijelentésére utal).

Tarkovszkij Starkel című filmje teljesen elbűvölt. Emlékszem a belgrádi nemzetközi filmfesztiválról érkezett néhány órás késéssel Újvidékre az Ifjúsági Tribünre. Kitartóan vártuk, valamikor éjfél körül kezdődött a vetítés, de még így is telt ház volt. Aztán kiderült, hogy a film nincs szinkronizálva, úgyhogy tízen-húszan maradtunk. A Starkel képileg is fantasztikus élményt jelentett számomra, fordítás nélkül is megértettem. Le voltam döbbenve. Hasonlót csak a hetvenes évek elején éltem át Michelengelo Antonioni Zabriskie Pointját nézve. Első kötetem kulcsversei valójában a Zabriskie Point pszichodelikus fináléjából, a nagy robbanásból „pattant ki”. A Kollapszus költeményei pedig a katasztrófa, az apokaliptikus pusztulás utáni „átkelésre”, a zóna megközelítésére utalnak.

    Az „átkelés”, a bűn állapotából való kilépés folyamatban van, a „megérkezésre” talán majd a következő kötetem ad választ. A művész feladata nem az, hogy a semmiből új világokat teremtsen vagy ítélkezzen a világ felett, hanem az, hogy engedje feltárulkozni szépségét, jóságát, engedje megnyilvánulni az erkölcsi abszolútumot. Számomra az a lényeg, hogy mindent átlássak, átérezzek, anélkül, hogy beleszólnának, értelmezzék vagy meg akarnék változtatni. A cél egyre közelebb kerülni a hallgatáshoz, megérkezni a hallgatás határára, amely valójában a titkok határa. A csönd nyitva tartja a dolgokat… Semmi sem fontosabb és becsesebb, mint amit még nem tudunk, de megtudhatunk. Ez a tudatállapot okozza azt a csillapíthatatlan zaklató érzést, szellemi nyugtalanságot, amely napjaink radikális művészetét táplálja. A hallgatás a művészet átértékelésének stratégiája, mint ahogy a művészet az emberi értékek radikális átértékelésének a hírnöke.

    „Minden hasonlóság véletlen és nem szándékos…” mondod ironikusan a Halló, Pannonia című versedben. Én ezt az írást annál, hogy kitűnően megcsinált, sokkal többnek, igazán nagy versnek érzem. Hogy és mikor keletkezett ez a vers, egyáltalán, hogy keletkeznek ezek a versek? Én közben itt érzek egy csöppecske reményt, amikor a vers végén ezt írod: „… itt lehet valahol, milyen pokoli mintavalóság/ micsoda vidék, igen, mintha rémlene valami/ hogyne, erre-erre, csak beljebb, beljebb, / mindjárt megvirrad” Igaz ez?

A Halló Pannonia sokáig érlelődött, az első változata a nyolcvanas évek elején jelent meg a Mozgó Világban. Eredetileg prózának, monológnak készült, aztán lett belőle vers. Az elsődleges változatot némileg átdolgoztam, egyes részeket kihagytam, néhány új mozzanattal bővítettem. A Halló, Pannoniában mint minden versemben a hivatástudat problémáit feszegetem. A költő minden írásban dönt, vagy megismétli, újraírja programját, azt, amit eldöntött.

    Az alapdilemma: remény vagy valóság között választani. Hogy van-e remény? Csak szerep a remény. Csak élet van és halál van. Az élet élni akar. Csak harc van és csend van. Más nincs. A remény elvesztése nem jelent reménytelenséget. Én javíthatatlan optimista vagyok.

    A költő dolga, hogy ezt a dilemmát mindig újra és újrafogalmazza, ne megváltó legyen, hanem eszköz önmagunk lehetséges megváltásában. A költő a szépben, a csúnyában a jót, a véget sugallja, üzenete a vívódás, a tépelődés, a szembenézés, a döntés.

    A dilemma szükségképpen újrateremti magát. A vers a dilemmáért, önmagáért küzd meg és nem a dilemma megoldásáért: a lázadás öröméért születik. A költő élete: találkozás a világgal és önmagával. Alkata, tehetsége a találkozást szintézissé emeli, amelyben valahol megvalósul az az ősi egység, az a kozmikus egymásra találás, amit az ember bontott meg, amikor rációjával rátelepedett a világra. A költőnek abszolút válaszokba kell oldani a problémát, mielőtt végleg a tiszta és hideg kékségbe szakad.