„Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember…” - beszélgetés Kukorelly Endrével

„Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember…”

  BESZÉLGETÉS KUKORELLY ENDRÉVEL

    Egy szöveg részletével kezdenék: „Miközben elrágtam egy perecet. Egy alacsonyabb férfi ült előttem. Néztem az előadást. Néztem a törpét is, próbálkozott, hogy kilásson. Maga alá tette a kabátját. Elrágtam a perecet és már vége is lett az előadásnak.” Érintve érzem magamat. Úgy éreztem, mintha én ültem volna ott előtted. Ki ez a törpe? Mi ez a viszonylat ott abban a moziban?

Senki és semmi. Azt lehet mondani, hogy szinte semmi sem valódi azokból a dolgokból, amiket leírok. Legalábbis olyan módon nem, hogy valami történik és az lesz megzenésítve. Nem emlékszem rá, hogy egyetlen olyan írásom lenne (lehet, hogy egy-kettő van azért), ami konkrét élményen alapul. Mind csupa kitalálás. Élvezettel találok ki a valóságból.

    Nem is gondolom komolyan ezt, de el tudom képzelni különösen abban a pillanatban, amint leírtad, már valóság is.

Szóval, nem úgy nem valóságos, hogy ilyen nincsen, ilyen nem fordulhatna elő, vagy nem érzem abban a pillanatban, a leírás folyamatában én is valóságosnak. Csupán: nincs élményalapja. A dolog nem úgy működik, hogy van egy témám, bármilyen téma is legyen az, és én azt megírom. Hanem fordítva. És ez nagyon lényeges kérdés. Meglehetősen lényegi kérdésre tapintottál rá. Azt hiszem, nálam úgy működik ez a dolog, hogy valahogy az élet megy át rajtam, átzuhog, ahogy mindenkivel történik egyébként, és „közben” valami keményedések, vagy nem tudom mik, ülepednek el az emberben. Ahogy megül egy csőben a vízkő, mint ahogy a vesekő megmarad. Én ezeket, a kis köveket, megkeményedéseket, kis struktúrákat piszkálgatom ki magamból, amikor írok, ebből keletkezik a szöveg. Van tehát egy mag, egy mondat, konkrét szókapcsolat, egy alapos és működő kisszerkezet, amit valahogy előszedek magamból. Esetleg hallok valamit az utcán és annyira visszhangzik bennem az a sokszor önmagában értelmetlen mondat, hogy egyszerűen úgy érzem: ez az enyém. Ekkor már megvan valamiféle mag: a szöveg alapja. És eköré szerveződik a szöveg. Burjánzani kezd, terjedni, és kiterjed, amíg a benne rejlő lehetőségek megengedik. Sokszor a dolog teljesen másról szól, mint az várható lenne. A „mag” legtöbbször nem is a centrumban helyezkedik el, hanem attól előre, vagy hátra, attól függően, hogy milyen irányba indul el a szöveg, és szerveződik szét önmagától. De, hogy konkrétan ennél az idézetnél mi volt, nem tudom. Azt hiszem az, hogy elrágtam egy perecet, talán ez volt éppen az első mondat. Meg kellene néznem, és átgondolnom. Ezzel kapcsolatban szerencsére nem mindenre emlékszem. Igyekszem ezeket a dolgokat gyorsan elfelejteni. Ha elfelejtem ugyanis, akkor elidegenedik tőlem, rá tudok látni, úgy nézni, mint egy idegen szöveget, így jobban észreveszem a hibákat, és ki tudom javítani. Úgy emlékszem, mintha ez lett volna a kezdete ennek a darabnak. Utána a dolog szinte már magától működik. Az érzéki szintjén. És fölveszi azt az irányt, ami potenciálisan benne van. Ezt az érzéki típusú szövegszerveződést befolyásolja, terelgeti, visszametszi és rendezi aztán az intellektus. Ezek a szintek a gyakorlatban persze nem válnak széjjel, a mechanizmus megértéséhez viszont, ahhoz, hogy le tudjuk írni a működését, szét kell őket választani. Az érzéki szintjén keletkezett kisszerkezet, és a szövegnek az intellektus által reflektált, irányított és befolyásolt kialakítása. Némiképp pongyolán összefoglalva: Kitalálódott valahogy egy ilyen kis nyelvi szituáció. Annak tehát, hogy törpe, vagy nem-törpe, semmi konkrét élményalapja nincs. Ez egészen biztos. És teljesen mindegy.

    Ezek szerint a „lírai személy”, akivel ez a dolog megesett, tőled független? Mi a „kettőtök” kapcsolata?

No, ez az, amit én sem tudok. Szóval ezt nem tudom megmondani. Valóban nem arról van szó, hogy az az én, aki ott le van írva, egyenlő lenne velem, de azt sem lehet mondani, hogy nem egyenlő, vagy hogy nincsen kapcsolatom vele. Mondom, a dologban rengeteg áttétel van, sokszoros áttétel. Tehát az, ami megjelenik, nem egy-két perc, vagy egy-két nap, nem is az elmúlt néhány év, vagy az évszázad élménye, hanem egyszerűen sűrítménye valaminek, olyan dolgok egymásmellettisége, összepréseltsége, ami esetleg egy hosszabb folyamat eredménye. Tehát, visszatérve erre a kis metaforácskára a vízkőről, az nem egy adott vízadag vízköve, hanem, mit tudom én, tíz kilométer hosszú vízfolyás üledéke, maradéka. Bizony, sokszor olyan dolgok kerülnek ilyen módon egymás mellé, amelyek időben, térben rendkívül távoliak és… mégis valahogy összetartoznak. Azáltal tartoznak össze, hogy az a folyamat, az a dolog, az mégiscsak én vagyok, vagy velem kapcsolatos. Tehát körém szerveződik, az életem köré szerveződnek, az életemből maradnak meg. Csak nem ilyen közvetlen módon. Az viszont teljesen természetes, hogy az ún. olvasó, ha van ilyen, és nyilván van, egy biztos van, most éppen Te, az olvasó tehát nyilván nem gondolhat mást, nem juthat más az eszébe, csak ilyen konkrét rövidre-zárása az egésznek. Ez természetesen mindenkire vonatkozik, nevezetesen pl. énrám is. Ha valakinek a dolgait olvasom, akkor bennem is az merül föl elsősorban, az izgat, hogy ez az ember miért gondolta ezt éppen így a világról. Holott a saját gyakorlatomból tudom, hogy nem feltétlenül úgy gondolta, sőt az ellenkezőjét sem, gondolta a fene, ahogy Arany János mondta volt. Azt hiszem, ez az esztétika első mondata, a legfontosabb, szerzőjéhez illően a legnagyobb. Tényleg, gondolta a fene. Olyannyira nem, hogy könnyen rá lehet mutatni bizonyos dolgokra, amiket esetleg észre sem veszek, vagy nem vettem észre eddig. Itt ez a Te kis példád. De bármilyen példát lehetne venni. Most, hogy rákérdeztél, hogy ki a törpe, én is meghökkentem és elkezdtem csodálkozni, tényleg, ki ez. Hát nincs ilyen törpe, vagy nem volt. Ugyanakkor van. Bennem volt. És most már ebben a könyvben.

    Nézd, én ezen indultam el. Én az osztályban mindig az első, vagy a második padban ültem, mert kicsi vagyok és nyilván nagyon érzékeny arra, hogy kicsi vagyok. Ezért is érintett meg, hogy a törpe ott ült előtted. Érdekes módon, az első olvasatban (jellemző, hogy mennyire félreolvas az ember), a törpe mögötted ült és te nem hagytad, hogy tőled lásson a moziban. Volt egy olyan érzésem, mintha valami kimondhatatlan düh volna benned, valami truccolás ezzel a törpével szemben. Tényleg, Te hol ültél az iskolában?

Látod, ez a fantasztikus az egészben. Én elmondtam, hogy a dolog nagyjából hogy működik, Te pedig teljesen normálisan, tovább viszed a gondolatodat. Én kijelentem, és íme: még egyszer kijelentem, hogy nincs törpe, vagy nem volt törpe. Valóban mindegy, hogy a „szerző” mit jelent ki. Ez a normális. Én ezt teljesen normálisnak tartom. Te továbbra is ebben a dologban vagy benne, mert nem is lehet másban benne lenni egy szöveggel kapcsolatban, Te bizonyos fokig, magadra vetted… és igazad is van, úgy kell nekünk! Tehát hiába mondja nekünk valaki, hogy az, amit csinál, az így nem létezik, mert aki elolvassa, szarik arra, hogy mit gondol a szerző, szarik rá, mert ő azt látja, ami oda le van írva, és teljesen joga van ahhoz. A leghétköznapibb értelemben abszolút igaza van. És ez az író felelőssége, ezzel kell szembenéznie, hogy bizony mindenféle érzéseket, szimpátiát és antipátiát vált ki, amit ír, adott esetben teljesen függetlenül attól, hogy neki mi volt a szándéka. El kell viselnie, el kell tűrnie azt, amiként a befogadó a szövegre reagál. Tehát én most rögtön el is fogadom, hogy én is kicsi vagyok, és ez onnan származik, hogy sokáig kicsi voltam. Tizenhat éves koromig kis növésű voltam, az általános iskolában hátul a tornasorban, alig volt utánam néhány gyerek, a harmincötből. Nyolcadikban, például, és az első gimnáziumban is, minden lány magasabb volt nálam, vagy majdnem minden lány. Amikor második gimnáziumba mentem, azon a nyáron nőttem meg, annyira, hogy meg se ismertek az osztálytársaim, azt hitték, valami új fiú jött. Viszont a döntő élményeket az ember kamasz korában kapja. Akkor rögzül benne, hogy ő kicsi-e, vagy nagy. Tehát továbbra sem érzem magam nagydarabnak, bár 183 cm vagyok, én ezt nem érzem, nincs ilyen tudatom. A Boros nevű osztálytársam, aki egyet bukott, és ő volt a legnagyobb és legerősebb az osztályban, kb. másfél fejjel mindenkinél nagyobb, iszonyatosan széles vállai voltak, ő úgy szocializálódott, hogy egy nagy ember. Tehát már 14 éves korában úgy viselkedett, úgy mozgott. Előttem van a mozgása. Fel tudom idézni. Borzasztó széles vállak. Valahogyan apásan viselkedett közöttünk. Soha nem verekedett. Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember. Az egész iskolát meg tudta volna agyalni. Hatalmas gyerek volt. És én úgy szocializálódtam mellette, és mások mellett, hogy én kicsi vagyok. Ők a nagyok. Hiába voltunk nagyjából egyidősek, nekem föl kellett néznem, minden szempontból. Az más kérdés, hogy aztán találkoztam ezzel a fiúval, néhány évvel később, és akkor én voltam már vagy fél fejjel nagyobb, ezek a koraérő gyerekek hamar megállnak a növésben. De ez már mindegy, ez már tök’mindegy. Ő mindig is nagy ember marad, hiába tíz centivel alacsonyabb, mint én.

    Amikor elkezdtem foglalkozni azzal, amit írsz, a legelső, amivel találkoztam, megérintett, az volt, hogy zavar a nagyságod, a testméreteid, a magasságod, a testvázlatod, ami vagy. Ez az, amit a legtöbbször jársz körbe. ezek szerint nem voltál nagy. De hát nyilván, megkérdezték tőled, ha nagy leszel, mi leszel? Sikerült-e nagynak lenni, felnőttnek lenni? Egyszóval: felnőttél-e?

Valóban, mindig is mély problémát jelentett nekem az, hogy mekkora vagyok, milyen a testalkatom, vagy az, hogy’ nézek ki. Ez tulajdonképpen most is foglalkoztat. Foglakoztatja az embert ez a dolog, nem lehet kikerülni, hiszen döntő fontosságú, ki milyen benyomást kelt. Nem tehet róla az ember, hogy milyen, hogy fest, milyen a pofázmánya, a fizimiskája, hogy eleve ellenszenvet, vagy szimpátiát kelt, és ez, mint probléma, tényleg foglalkoztat engem. De nem lehet állandóan arra koncentrálni, hogy kellemes benyomást keltsünk. Végül is dögöljenek meg, hagyjanak békén, jól elvagyok, úgy nézek ki, ahogyan kinézek, és kész. Szóval, néha így. Ám néha úgy érzem, tényleg bosszantó, hogy sok dolog nem jöhet össze adott esetben, mert van egy eleve-félreértés. Amit aztán kérdeztél a továbbiakban, hogy „felnőni”, meg „mi leszel, ha nagy leszel”, ezzel kapcsolatban sokáig bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, mi leszek, ha nagy leszek. Ezt a kérdést igyekeztem kikerülni, és mint a strucc, tényleg elbújni a homokba előle. Igazából nem érdekelt semmi, nem akartam megtanulni semmit, valami szakmát, vagy ilyesmit. Végső választástól, döntéstől nagyon ódzkodtam. Borsódzott a hátam, ha erre gondoltam. Tehát, ha szembe kellett volna nézni egyes dolgokkal, a konkrét helyzettel, akkor nagyon vigyáztam, hogy ne nézzek szembe vele. Arra nagyon vigyáztam. Mert abban a pillanatban tényleg teljesen kétségbeestem, hogy mi lesz velem. És nem mondták meg nekem, hogy azzal is lehet valamit kezdeni, hogy valaki olvas. Erre is nagyon nehezen jöttem rá. Lassan jöttem rá bizonyos dolgokra, amikor már mindig egy kicsit késő volt. Hogy mi leszek, és az olvasás, hogy ezt valahogy össze is lehet kapcsolni. Nem voltam túl jó tanuló, nem vettek föl az egyetemre, ebben némi politikai és származási okok is közrejátszottak. Azután elvittek két évre katonának. Akkor már tudtam, hogy majd valami ilyesmi lesz, tehát: hogy az irodalommal akarok valamit kezdeni, de azt mindenképpen, hogy képtelen vagyok bármi egyébbel. Ám ez ugyanakkor teljesen reménytelen volt. ’69-ben érettségiztem, ’72-ig katona voltam, utána, és közben, meg előtte is, egyszerűen reménytelen volt a helyzetem. Az ún. hetvenes évek: az valóban rettenetes volt, hallatlanul sötét időszak, megítélésem szerint sötétebb, mint az ötvenes évek. Ám ebbe ilyen röviden nem érdemes belemenni. Az ötvenes évek viszonylag tiszta képlet. A hetvenes években azonban nem volt semmi nyilvánvaló, csak a teljes lepusztulás. A Nagy Zűrzavar volt, káosz a lelkekben s az agyakban. A kilátástalanság maga. Én pedig nem voltam. Mintha lett volna minden, már volt minden, csak én nem voltam sehol. Mégis mintha mindenki kitalált volna magának valamit.

    Na, már most, felnőttél? Sikerült ezt a nagyságot, amire megnőttél, belakni?

Nézd, mivel, mondjuk így, kaptam egy-két visszajelzést, a nőktől, például és később ún. „szakmait” is, ez a probléma elmúlt egy idő után. Ugyanakkor más szempontból meg nem. Szóval, még nem vagyok valami nagy, és azt hiszem, soha nem is leszek. Például nem szívesen intézek el semmit, ebből a szempontból nem nőttem fel. Nagyon is rá vagyok utalva másokra, az anyámra, valami anyai lényre, egy nőre mindenképp. Rá vagyok utalva arra, aki megmondja, fiacskám, most porszívózzál ki, fiacskám, menj le a közértbe, vegyél fogkrémet, vagy…

    Azt gondolom, jellemző erre a nemzedékre, hogy nagyon kötődik valahogy a gyermekséghez. Visszamenni gyerekbe. Ez a bizonyos nagyság, felnőttség, lötyög rajtad is.

Állati fárasztó felnőttnek lenni. Az intézkedő állat. Az, hogy el kell intézni bizonyos dolgokat. Aztán újratermelődik az elintéznivaló, és megint újra, az elintézhetetlenségig. Ez engem hallatlanul fáraszt. Hallatlanul. És unom. Francba az egésszel. Csinálja más helyettem. Ugyanakkor, persze nem csinálja, én rendezem el végül is, de amikor intézkedek, mondjuk, akkor fáradok – és nagyon öregszem. Az idegrendszeremet túlzottan igénybe veszi az, ha bármit el kell intézni a nem elintézhető világban. Tehát legszívesebben visszahátrálnék a nem-intézkedés korszakába, amikor helyettem, úgy tűnt, hogy mindent elintéztek, amikor természetesen volt ennivaló, nem csöpögött a csap, a konnektor működött. Vannak olyan gyerekek, akik imádnak felnőttnek lenni. Imádják azt a folyamatot, ahogy ők felnőtté válnak. Fúrnak és faragnak, ott állnak a papa mellett, nézik, ahogy javul a motor. A papa javítja, miközben a gyerek nagy lendülettel nől fölfele. Szerencsére, vagy sajnos, nem volt ilyen motor. Lehet, hogy akkor megúsztam volna ezt az idegfáradtságot. Ha meg kellett csinálni valamit, mondjuk, és az apám nagy nehezen megcsinálta, hiába mondták, hogy nézzem, hogyan is kell csinálni, nem bírtam nézni. Ha odaálltam, akkor sem néztem, ha néztem, nem láttam. Valami rendkívül akadályozott. Inkább befelé néztem, fantáziáltam valamin. Valamin, ami nincsen és sokkal jobban van. Azzal teljesen be voltam töltve. Amikor még nézni kellett, hogyan is működik a valódi élet, nagyon kis betűkkel, akkor rettenetesen „fáradtam” közben.

    Amikor az ember visszahátrál egy ilyen korszakába, akkor ez azt is jelenti, hogy keresi azt a helyet, ahol jól érezte magát, ahol érzékenységgel élte meg a világot. Autentikus helyet keres, ahol ő igazán valóságos volt. A külső működés, az intézkedés, a létezési rendszer, csupa külsőség, mechanizmus és technika, amit lehet jól csinálni éppen, meg kell is, meg kényszerülsz is, de autentikusnak lenni, ezen a kis ponton, ebben a belső világban lehet csak.

Volt valaha egy telkünk, egy kis kert, most már nincs meg, az a földdarab valósággal eltűnt, tényleg. Az én számomra természetes volt, hogy ott vagyok nyáron, és hétvégéken is, ha jó az idő. Kint vagyok és a fűben ülök, napozom, vagy focizok a haverokkal. Utálom nyáron Budapestet, valósággal beteg vagyok, ha valamilyen okból Pesten kell lennem. Ezért határoztam el, hogy veszek egy telket magamnak, hogy kimehessek oda, amikor már elegem van. Na, most, hogy ott kapálgassak, ültetgessek, vagy ehhez hasonlók, azt nem tudom elképzelni. Azt élvezem, hogy dudva van körülöttem, ha nől a fű meg a gyom, hogy hallani lehet a fű növését. Szeretek lesülni és nem csinálni semmit: olvasni, írni és hallgatózni. Ha kitalálok egy mondatot, azt leírom, áthúzom, megint leírok egy másikat, és a többi; akkor jól érzem magam. Nézem az eget, a csicsergést hallgatom, meg ami ott adódik. Ahogy szaglik a természet. Az apám is olyan volt, kiment, kifeküdt a nyugágyba, nagyot sóhajtott és nézte a Napot. aztán, persze, ő kapirgált is, és nekem is mondta: Te, kéne ásni! És akkor: ástam. De, hál’ Istennek, csak öt percig kellett ásni, mert rájöttem arra, hogy ő is rájött, ez nekem nem megy, és békén hagytak. Azért sajnálták, hogy ez a gyerek ez nem ás, meg nem kapál. Nem szereti a kertet. Imádtam a kertünket, imádtam ott lenni. Csak ne kelljen csinálni semmit. Halál-lustaság. Egyszerre vagyok halál-nem-lusta és halál-lusta. Amikor el kell intézni a dolgokat, a mindennapi élet dolgaival foglalkozni, akkor iszonyatos, rettenetes, leírhatatlan és ellenállhatatlan lustaság kerít hatalmába. Egyébként boldogan csinálom, amihez van kedvem. Amihez kedvem van, ahhoz nagyon.

   Azt mondják erre a korosztályra jellemző ez a gyermeki állapot. Azt mondják erről a nemzedékről, hogy gyermekirodalom.

Ezt mondják. De, ha sokat mondanak valamit, gyanússá válik. Gyermeki sorban tartott társadalom, valószínűleg így van. Nekem viszont az az érzésem, hogy ez elsősorban alkati kérdés. Azt hiszem, alkatilag vagyok olyan, amilyen vagyok. Engem igazából különben is nagyon bizonyos zenei szerkezetek, megoldások érdekelnek, néhány opera, néhány kamara-darab, és bizonyos Schubert-dalok. Számomra ezek az igazán nagy dolgok, bár azt nem gondolom, hogy csak a legnagyobb dolgokkal érdemes foglalkozni. Nagy dolgokról írni pl. nagyon veszélyes és én nem akarok, sőt félek belemenni. Nagyon jó félelem. Tehát, nincs más megoldás, eddig nemigen volt legalább: az úgynevezett hétköznapi dolgokról írtam. Ugyanúgy, mint egyébként sokan mások az én korosztályomból. A hétköznapi nem érdekel. Megírom, utána pedig hagyjon békén. Végül is a dolgok eszik meg az ember életét. Ki kell írni, megírni, leírni. És ha már megvan, akkor el lehet kezdeni félni.

    Tudatosítanom kell veled, hogy olyan anyagon dolgozol, olyan dolgokról írsz, olyan korszakban…

A szarban, így van. Ám igazából az anyag önmagában nem érdekes, tehát az, hogy „miről szól a mű”, mit akart „az író mondani”, meg ilyen hülyeségek. Ez tényleg érdektelen ama szerkezetekhez képest, ami az emberből kiszakad. Vagy beszakad az emberbe, kívülről, mert a levegőben van, ahogy mondják. Nevezetesen azért van a levegőben, mert oda valaki belemondta. Tehát, még nevezetesebben, megyek a földalattin, és valaki azt mondja, hogy „Elrágtam egy kemény perecet”. Ugye, amit előtte mond, és amit utána, az mind teljesen érdektelen, és ahogy mondja, az is, és nem akarta ő úgy mondani. De így jött össze, éppen így. Ez a nyelvi szerkezet jött össze. Na, most én ezt abból az egészből kikapom. Kikapom a levegőből.

    Erre én azt mondom, hogy a perec jelenik meg ebben a versben.

Ez így van. Megjelenik, szegény, holott nem a perecet kaptam ki, hanem azt a mondatszerkezetet, amibe történetesen a perec szerepel. Viszont nem behelyettesíthető, ebben a szerkezetben semmi sem behelyettesíthető. Nem mindegy, hogy ez az egész milyen konkrét elemekből áll össze, mégis: a szerkezet a lényeg. Nem azt mondom, hogy csak a szerkezetet kell nézni, mert az a szegény perec, ami hordozza ezt a szerkezetet, lényeges, és nem akarom kicserélni mondjuk a holdra.

    Mert nem lehet.

És fordítva sem, ha véletlenül a hold szerepelne, hiszen arról van szó, hogy az ember milyen helyzetben van, él, tehát én a „perecben élek”, ha tetszik, abban a pillanatban, ha ugyanakkor folyamatosan el is hagyom azt a helyzetet. A perecről nincs kedvem beszélni, vagy ha beszélek, ha írok, akkor sem ez érdekel, hanem az, hogy is lehet ebből valami publikus szerkezetet csinálni. Ugyanakkor mégiscsak „a perecről” szól, és aki olvassa, annak teljesen igaza van, amikor nem veszi észre, vagy nem törődik azzal, amivel én törődöm.

    Mondok egy perecet neked: Szondy utca. Ha most én is végigvinném „az én kis metafórámat”, azt mondanám, hogy – bár természetes formája a beszélgetésnek ez itt, a magnó előtt – kihívlak felelni, akkor a tájköltészetről kérdeznélek. Nekem, ha azt mondom, hogy Szondy utca, akkor beugrik Kukorelly neve. A jómúltkorában összefutottam ott veled és arra gondoltam, hogy milyen jó látni Kukorellyt az annyiszor megénekelt Szondy utcában sétálni.

Hogy utálok ott sétálni! Nem is lehet sétálni. Leszarnak a galambok. Állandóan leesik valami a tetőről. Szörnyű.

    De ettől gyönyörű! Szóval, van valami csúnyasága a dolognak, amitől az olvasó számára gyönyörű. Amikor azt olvasom, hogy na, a troli befordult az Izabella utcába és a Wesselényin megint befordult balra, vagy hogy sikerült elérned a trolit, hogy bementél egy kapu alá, meg, hogy ott éppen valaki mossa a kocsit, szóval a város-jelek, ez a környék összekapcsolódik veled és ettől mindjárt fontos lesz. Mert legalább annyira fontos a számomra, hogy autentikusan közelítsd, közöld magadat, hogy létrehozz egy lírai személyiséget, mondjuk egy gyermeki személyiséget, mint amennyire fontos, hogy autentikus legyen a környezeted. Ez a „táj” számomra ilyen autentikusságot jelent.

Ugyanakkor a fontosabb dolgok máshol vannak. A legfontosabb az érzetben van, mondjuk azokban a dolgokban, amik rám érzékileg elementáris erővel hatnak. Az én világom, ahol én élek, nem hat rám elementáris erővel, abban csak egyszerűen benne vagyok és nem tehetem meg, hogy ne legyek benne.

    Mondjuk szenvedsz a Szondy utcában.

Még csak nem is szenvedek. Egyszerűen ott vagyok és nem tetszik a dolog, unom, vagy elegem van, de ugyanakkor meg benne vagyok. Az ember lelki szerkezete, lelki alkata, amikor találkozik más, számára fontos lelki struktúrák lenyomataival. Ekkor keletkezik valami „nagy érzés” és ez az, amit nélkülözhetetlennek gondolok. Egy Schubert-dal, egy kis dalocska. Ha én ezt hallom, akkor tényleg majdnem cseppfolyóssá válok, olyan nagyon hat rám az a dolog.

    A Don Giovanni első felvonás, finálé például, nagyon is érzem, hogy van egy lélek, és a lélek lenyomata az a mű, az a dal, az az opera, vagy bármi, regény, vagy vers, és ez a fontos számomra. Ilyenkor azt érzem, hogy megfelel valami. Valaki, egy másik ember lelki szerkezete kapcsolódik az enyémhez, egymásba préselődnek és akkor nagyon jól érzem magam. A föntebb aposztrofált „perec”, az anyag ehhez képest, a lélek szerkezetének lenyomatához, a formához képest művészi szempontból, a műélvezés szempontjából mindenképpen másodlagos.

    Ahogy Mozart számára a perec, pl. a Don Giovanni forgatókönyve, nyilván azért, mert ebben „élt benne”, mert ez az anyag „tetszett neki”. Az eszme vagy ideologikum, amit ez az anyag hordozott. Tulajdonképpen majdnem mindegy az anyag. Illetve mégsem mindegy, mert nem véletlen. Mivel az ember abban él benne. Ha valaki „az anyagomra” rezonál, az nagyon jó. Ám ha a formára, „lelkem lenyomatára”, attól igazán meghatódok, az nagyon boldoggá tesz, tényleg, akkor sikerült valamit csinálni.

    Megmaradnék az iskolás hasonlatomnál. A korszakhoz való viszonyod érdekelne. És azokhoz a „szellemi osztálytársaidhoz” való viszonyod, akik hasonlóképpen dolgozták fel, gondolták ezt a korszakot, mint te.

Úgy 17-18 éves korom óta szerettem volna írni, vagy irodalommal foglalkozni. Ugyanakkor világos volt számomra, hogy nem fog sikerülni. Senki sem engedi meg, teljesen reménytelen az, és senki sem fogadja el, úgy, ahogyan én csinálom. Sőt, teljesen reménytelen az, hogy belőlem valaha, valami megvalósuljon. Az „irodalmi osztálytársaim” mind nagyobbak voltak, mint én, korábban felnőttek. Tehát ami megtörtént velem gyermekkoromban, az később, a húszas éveimben is megtörtént velem. Azok, akiket irodalmi szempontból közel éreztem magamhoz, már mind nagy fiúk voltak. Ők már készek, már költők, és írók voltak, amikor én még egyáltalán semmi és senki nem voltam. Rendszeresen olvastam az irodalmi lapokat. És azt kellett látnom, hogy ami ott megjelenik, az az irodalom számomra nagyon is idegen, hamis, hazug, pöffeszkedő. Egyszerűen az ízlésem tiltakozott. Úgy véltem, az irodalom túlzottan is a politika által meghatározott, a politika szolgálólányává degradált, s habár én is ugyanúgy szenvedtem a fennállótól, „a rendszertől” mint mindenki, úgy gondoltam, a művészet bármely nemes célnak való alávetése jóvátehetetlen torzulásokat okoz. A szövegben, a szövetben, a formában jól kitapintható torzulásokat. Az a hangvétel, amely a 70-es években uralkodott, nagyon távol állt tőlem. Nem pusztán a hivatalos kultúrpolitika által preferált, de a hivatalosságot egyébként opponáló, váteszies irodalomfölfogás is. aki pedig ebbe a dichotóm szerkezetbe nem fért bele, az eleve gyanús volt: egyrészt szocializmus-ellenes, másrészt nemzetellenes, idegen, valami olyan zsidós. Urbánust azért nem mondok, mert az „Újholdasokat” a hetvenes években, úgy-ahogy beengedték, visszaengedték az irodalomba. Ők rám valóban nagy hatással voltak, ám azt láttam, hogy amit én csinálok, ide sem igen tartozik. Közel áll hozzám, tetszik nekem, mint olvasónak, de hogy így csináljam, azt nem. Ehhez a képhez hozzátartozik, hogy a neoavantgarde törekvéseket viszont nem ismertem. Annyira elbújtak, legalábbis előlem. Egy belterjes kör volt, pesti belvárosi értelmiségiek egymás között csinálták. Én nem tudtam róluk. Sajnos. Csak meglehetősen későn ismerkedtem meg velük. Úgy éreztem, egyedül vagyok. És mint minden kisfiú, vagy nem elég nagy ember, azt mondtam, hogy nyilván nekik van igazuk, ez az irodalom, az, ami megjelenik, és amit én csinálok, valószínűleg hülyeség. Aztán összeismerkedtem a Magyar Műhelyesekkel, akik meghívtak Párizsba egy Műhely-találkozóra. Ez tulajdonképpen fordulópont volt az életemben. Egy nyilvános felolvasás, aminek számomra teljesen váratlanul nagy sikere lett. Utána többen odajöttek hozzám, úgy éreztem, ők befogadnak. Egy sor „nagy” ember. Például odajött egy kövér, nagydarab, szakállas férfi, és azt mondta: „Nem hallottalak” – tipikusan Erdély-szöveg, Erdély Miklósról beszélek – „Nem hallottam, hogy mit olvastál föl, de azt mondták, hogy jó voltál, fiacskám!” Talán ez volt a fordulat.

    Tehát, végül is kinyomtad magad.

Kinyomtam. Bár akkor már csaknem harmincéves voltam. Talán az utolsó pillanatban.

    Elveszhet-e az ember? Elveszhet-e a tehetség, elveszhet-e a bennünk lévő erő? Hiszen, volt egy korszakod, amikor úgy tűnt, nem fogsz megvalósulni.

Nézd, a pisztrángok állítólag azért olyan ennivalóak, mert mindig a sodrással szemben úsznak. Állatian úsznak. Kénytelenek szegények. Szóval, ha van a sodrás, akkor én ellene tartok, már csak azért is. Csak úgy. Amíg lehet.

    Ugyanakkor azt hiszem, érezted te is, hogy nincs túlságosan sok időnk. Talán azért is jelenik meg verseidben egy erőteljes félelem az időtől, a haláltól, hol ironikusan, hol komolyan, beleájulva, „csak arcra esni ne”, csak meghalni ne.

Ezt nagyon jól látod. Így van. Halálosan. Tulajdonképpen, végső soron, igen jól érzem magam élve. Tudom, hogy meg kell halni, ugyanakkor remélem, hogy majd én megúszom ezt a dolgot. Sajnos tudom, hogy nem, de szívesen reménykedem benne, ha egy mód van rá. És erre van mód. Szóval, ez számomra tényleg a legfontosabb. Egész egyszerűen majdnem csak azért írok, hogy megpróbáljam megragadni az időt, ne rohanjon már ilyen elképesztően. Persze, így még gyorsabban rohan, de mindegy. Ez valami kétségbeesett kísérlet, azért, hogy ne múljon ilyen rohadtul az élet, ilyen iszonyatos sebességgel. Mivel még szívesen lennék egy kicsit…

    Még gyerek is talán?

Gyerek is. Bármi, valami.

    Talán ez a viszonyod Istennel is. Ezért ez az ironikus, távolságtartó, perelő, kételkedő, ugyanakkor valamiféle háromlépéses tisztelet a részedről. Ezért ez az Isten-kép, Atya-kép, tehát apa-kép róla. Ez egy gyermek viszonya az apjához. Talán ezért is írsz, ezért is perelsz Istennel. Szeretnéd az öröklétbe, a megmaradásba dolgozni, könyörögni magad.

Csak azt tudom mondani, hogy szeretnék megmaradni, ha lehet. Azzal együtt, hogy tudom, nem lehet, a fene egye meg. Pedig annyi mindent lehetne csinálni. Egy fűszál növekedését nézegetni. Egy nő combhajlatát. Akármilyen sokáig. És ha aztán már nem nézném, egy idő után nem azért nem, mert hogy meguntam volna, hanem mivel még millió és milliárd, végtelen dolog van, amit szintén meg kellene nézni, és végtelen ideig nézni. egyszerre nézni és egyszerre csinálni mindent. Az időnk pedig nem elég semmire sem. Hihetetlenül nem elég. Nevetségesen nem elég. Pedig bármeddig tudnám azt a combhajlatot nézni. Vagy ama fűszálat. Bármeddig volna kedvem. Az idők végezetéig. Fél hattól hatig.

(Budapest, 1990. augusztus)