Apus
-egy hosszabb próza részlete-
Apus volt az, aki engem
megtanított írni. A humoromat is, már
amikor még volt, tőle örököltem. Ha erről meséltem régebben, mindig úgy adtam
elő az első próbálkozásaimat, hogy az apus először hamuba rajzolta bele a
betűket. Akkor még nem tudtam, hogy honnan szerezte a hamut. Aztán kiderül,
hogy a nagyi hamuja volt. Egy kicsit
kiöntött belőle. Aztán megmutatta nekem,
hogy kell a nagyit leírni. Leírtuk. Leírtunk mindenkit. Azt mondta, hogy neki
is így tanították meg az írást, annak idején. Talán ezért is érdekelt engem is
annyira az írás. Talán ezért is kapcsoltam össze az írást mindig a halállal és
a halottakkal. És ő már jó ideje halott volt. Talán a halállal neki volt a
legszorosabb kapcsolata a családban. Hiszen könyvtáros volt. Öreg gyermeknek
hívtuk. Magas, hosszú fülű, nagy szemű, széles homlokú és vastag ajkú ember
volt. Magam előtt láttam, ahogy a könyvtárban jött-ment, ahogy helyreigazított
egy-egy könyvet a polcon. Bejártam hozzá. Újra és újra felidéztem, ahogy a
könyveket igazgatta. Az jutott eszembe, hogy egy időben megbízott igazgató is
volt. Megmosolyogtatott ez a mondat. Felidézte a humorát. Mert mindig szeretett
valami hasonlóan vicceset mondani. Szerinte, soha sem volt derűsebb zug egy
könyvtárnál. Halottak lakták, akik nem tettek mást, csak írtak. És ha volt
életünk, akkor azt csak könyvekből ismertük meg. Már halottak voltak azok is,
akik írtak róluk. Tehát hallottak írtak más halottakról. Én pedig
feltámasztottam, életre keltettem őket.
A feltámasztás egyszerű művelet volt. Akkoriban ezt olvasásnak nevezték.
Nem volt ez más, mint egyfajta megszállottság. Az ember odaadta a testét, a
szemeit, a belső hangját a halottaknak, hogy szólaljanak meg, hogy feléledjenek.
És ez a gondolat hamar átvezetett az apus könyvéhez, kinyomtatott naplójához.
