A kora délután
A kora délutánt látom.
Azt a régi tegnapot. Elidőzök a dolgok árnyékában. Igen, azok a régi dolgok itt
alszanak bennem. Amit az ember gondol, az megvan valahol. De ez most vajon
melyik délután lehet?
*
Száradó ruhák a balkonon. Egy kis ügyetlen neon
reklám. Igénytelen bútorok. A maguk szelíd makacsságával jelzik, hogy a
figyelem saját anyagában mélyen eltemetve még pulzál. De mindez már csak
árnyéka önmagának, merő ragaszkodásból van.
*
Minden pillanatban másképp ugyanaz. Magamon
kívül vagyok.
Levegőbe beszélek. Szeretném visszanyerni a semmiből azt, ami voltam. Kiszabadítom
magam a beszélés által.
*
És az ember
emlékfaggatásba kezd. Megpróbálja kigondolni magát. Aztán amit kivetít, azzá válik. Nem kérdés, hogy
fedőtevékenységet folytat. Egyszerre három időt fogyaszt. Mert nem tudja
elfogadni a végtelen nemlétet.
*
Ez az az
én, aki itt halkan szuszog, aki magát
arról kérdezi, hogy honnan is hallatszik ez? Magában
beszél, de valahogy úgy, hogy ne kelljen rájönnie a hamisságra. Búcsúzkodik. Mint aki nem lesz már soha, mint
akiből nem marad más, mint egy kérdés: hol is vagyok? És jön, jön, jön a
nélküle-idő, amelynek múlása már nem is létezik.
*
A jövő megszállja a
jelent, és előre issza a holnapi nap örömét. És
amikor a jövő nyelvét használja valaki, a kieszelt időben olyan lesz a szöveg,
mint egy távolba szállító gép, amit az elkerülhetetlen végesség felől a
képzelőerő segítségével indít el a remények birodalma felé.
*
A dolgok feltűnése és
eltűnése. Elévülnek vagy elavulnak egy időben azzal, hogy megszülettek. Nincs
más, csak egy bárhol és bármikor létezés a párhuzamos események
egyidejűségében. Nincs más, csak a sodródás, a mellékes részletek túlsúlya, a
lehetőségek bősége és a kitérők sorozata. Nincs más, csak az ugyanaz, és mégis
másképp átélt pillanat.
*
A keletkezésben lévő valamivé válik, viszi az
életlendület. Az áramló jelenségek ereje tettre késztet minket, létesülésbe
kényszerít. És újabb és újabb formákat ölt sóvár szellemünk. Létforgatag, a
mintázatok túláradása. Minden egyszerre van. És az egymás mellett létezők
felülírják egymást.
*
Egymást átható szövegek.
Viszony és készenlét. A befogadásra kész forma arra törekszik, hogy magába
emelje a létet. És az átélő felfüggeszti önmagát. Feltárulkozik és
közreműködik, és feloldódik a másikban.
*
Érzem, ahogy belém hatol.
És átmegy rajtam. Hát nem furcsa, hogy senki se látja? Én sem látom, csak hallgatom.
Beszélj csak! – mondom. Hiszen az ember soha sem egészen önmaga. És nem azonos
azzal, amit mond. Sőt, azzal sem, aki mondja. Lehet, hogy nem azonos senkivel.
Bár odaadja magát a hangnak. Vagyis továbbadja azt, amit hall. És fogalma
sincs, hogy kinek.
*
Visszafelé megyek az időben. És akkor
meglátom az újraszületésem helyét, és meglátom leendő apámat és anyámat
közösülés közben. Felzaklat a vágy. Az anyámra vágyom, és az apám féltékennyé
tesz.
*
Egy várandós nő, aki
mondatokkal terhes, a befogadás által eggyé válik velem. Én vagyok az, aki
keletkezik, míg bennem nő ez a nő. Ő és én. Egymást feltételező lételemek.
Továbblétesülés.
*
Alám tolja magát. Minden szégyenkezés nélkül, a szemérmetlen dolgok nevét kimondva,
a szülő-testrészét mutatja, és kitárja magát a kínálkozónak. Hajlítja,
tárja-nyomja. Akar és követel. A ritmus miatt, oda-vissza, adok-kapok.
Befogadás és közreműködés. És egymásba csúszik,
egyetlen aktust alkot az összefonódásban ő és én. Ez
hát az elragadtatás. De a kitártsága annak szól, aki majd jön. Őt várja.
Látszólag én vagyok az, aki a nemi szervek csatlakozási pontjához tapad. Látszólag értem történik az aktus. Én vagyok
az, aki az ondó és a test váladékaiban fürödve, elveszem benne. Én vagyok az,
aki szagokat eszik. Én vagyok az, aki a kölcsönös
függőség hálójában verdes, aki azonosul a vággyal, aki a másik lényegébe hatol.
Ez hát az önkívület és egymásban-lét, a kéj és a gyötrelem örökkévalósága, az
árnyék takarta gyönyör. És senki se tarthat vissza, hogy a még
megszületetlen terébe lövelljem magam. Boldogságos
megsemmisülés, amit itt fogantatásnak neveznek,
a kezdet és vég egybeesésének pillanata. Aztán megszilárdul az, ami van.
Az önmagából való kilépés visszatorkollik önmagába.
*
Egy
történetet mondó test az anyja hasában úszik. Ő a jövő szövege.
Ő az, aki a jövő embriójának vázlatát megvalósítja. Hazaérkezett. És az
anyaméhbe kerüléstől kezdve dolgozik, és felépíti, azonosítja önmagát azzal,
aki kiterjed itt.
*
Az emberek
többsége nem születik meg. A legtöbben már előbb odavesznek,
mielőtt lenne belőlük valami. Talán a láthatatlanban valósulnak meg. Ott jönnek elő. Hisz minden ott van, ha
nem is valóságosan, csak úgy, mint valami lehetséges. És ami itt van, az is
hamar felszívódik a láthatatlanságban. Szinte
véletlen, hogy én még itt vagyok.
*
Sürgés-forgás. Mások is
készülődnek. Szívesen lennének. Lenni akarnak. Kikelnek. Lehet, hogy ellenem
van ez az egész? Lehet, hogy a keletkezés felől nézve útban vagyok?
*
Tele a levegő nem
létezőkkel, olyanokkal, akik nem tudnak lenni, akik nem tudnak kijönni a
semmiből, abból, ami látszólag nincs. Egy halott nő egy nem létezőt szülne
nekem. Várakozunk. Hiszen még nincs eldöntve, hogy fiú vagy lány legyen. De ő
máris ott sétál bennem, és azt kérdezi tőlem, hol vagyok? Tényleg, hol van
azelőtt, hogy megszületne? És hol vannak azok, akik még nincsenek?
*
Olyan napsütötte a másik
élet. Olyan izgalmas egy lépcsőház, ahol képzeletbeli lények jönnek-mennek. Le-föl
rohangálok utánuk. Le és föl, le és föl, mint az angyalok. Lehetne ez egy
képzelt esemény egy kieszelt időben, ahol a
semmi se tartós, ahol csak a le-föl-le létezik, egy olyan idő, amiben senki se
csodálkozna, ha egy angyalt megállítok. Néha az ember olyasmit lát, ami még
neki is hihetetlennek tűnik, és hajlamos azt hinni, hogy ami nem létezik, az már nincs is.
Pedig a világ takarásában a lehetséges
ugrásra készen várja, hogy megvalósuljon. Vegyünk tehát egy angyalt, aki
lépcsőzik le s fel. Zihál, de nagyon élvezi. És amikor egy szusszanásra megáll,
én utolérem a lépcsőfordulóban. Látszik, hogy fogalma sincs, hogy ki vagyok? Jó, én sem tudom. Ám, én nem kérdeznék olyat,
hogy te hogyan láthattál meg? És nem
mondanám azt, hogy én észrevétlen vagyok. Mert ahhoz, hogy válaszolhassak vagy hogy
feltegyem azt a kérdést, hogy ezt most ő mondja vagy én mondom, ahhoz azt kéne
tudnom, hogy ki ő, hogy kerül ebbe a házba, és miért mondja azt, hogy én a
megmagyarázhatatlanban lakom?
*
Ülök e vitrin mögött. Az elpazarolt időben. Nézem egy
árnyék formáját, egy másikra vetülését. Időtöltés – mondom. A mulandóság
szobrai. Ez a szilárd világ, ahol egykor a halottak éltek, lassan eloszlott,
megsemmisült. És minden, ami élő volt, árnyékká vált.
*
Szederjes pillanat. Üresjárat. A véletlen idétlensége
néha ugyan megmozgatja a jelentéktelenségemet. Kis
haszontalan lény, mint afféle ingyenélő,
tesz-vesz a banalitásban. A méreteivel arányos ember. Jelentéktelen és arctalan,
önön cáfolatául létezik.
*
A nem történés láthatóvá teszi az időt a maga
meztelenségében. Elmúlik és felsejlik. Belégzés és
kilégzés. A mellkas emelkedése és süllyedése.
Ami bármikor bekövetkezhet, beteljesedik. Mindent megtettem, ami felesleges
volt.
*
És elkövetkezik a
nélkülem-idő, a lehetséges világokra széthullott világ, múlása során önmagát
teremti meg, és belép a saját örökkévalóságába
*
Szüntelen
mozgás a rejtve maradó felé. Akiket
látunk, elfedik azokat, akik nem látszanak. Ők azok, akik elképzelhetetlenül vannak. Van ez törlés a takarásban. Az
eseményhorizonton túl egy másik időből mást látni. Itt most a
láthatatlan közvetítése folyik.
*
Egy sehol sincs országban minden maradandó. Ott csak
olyan kísértetek bolyonganak, akik nem éltek még soha. Egy gyermek, aki soha
nem született meg. Egy nő, aki csak hallucináció, egy kitalált alak, egy soha
meg nem történt esetet ad elő. Csak azért beszél, hogy hátrahagyjon valamit.
*
A jelentésvesztett
megszólalás folyvást ismételhető elemeket
készít. A köznapi beszéd kérdőre vonja a nyelvet. Kiszabadítható-e a
beszéd ebből a végérvényességből?
*
