Barna Róbert: Torzón Borz - A Lovasi-szövegekről

Torzón Borz

A Lovasi-szövegekről

Tegnap délután Balassit tanítottam az iskolában. Este egy régi Illés-számot hallgattam, élveztem a zenét, élveztem a szöveg valamikori és aktuális frivolitását. Szóval ritka jó napom volt. Újra és újra visszatekertem a kazettát az elejére. A szám címe Szemétdomb volt. A szöveg „szemétládákat” emlegetett. Az énekes azt énekelte, hogy „sok szemét”, de itt egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy érzékeltesse, hogy igazán miről is van szó. Támadt is mindjárt egy-két ötletem arra, hogy másnap hogyan kössem össze ezt a régi és mai dalköltőt az előadásomban. De innen kezdve, már lehet, hogy belealudtam a nagy gondolkodásba.

És akkor csöngettek. Amikor kimentem ajtót nyitni, egy torzonborz alak nyomult be mellettem az előszobába. Ismerős volt az arca, de valahogy álmosságomban nem tudtam hova tenni. Azt kérdezte, hogy hol van nálunk a macskazongora. Amikor mondtam, hogy olyan nekünk nincs, akkor csodálkozni kezdett, hogy akkor mit hallott kintről az előbb. Tiltakoztam, de ő nem jött zavarba, hanem rögtön ajánlott egy általa kifejlesztett típust, és máris magyarázni kezdte, hogy az egy fantasztikus hangszer, nyolc macskából áll, és macskahúzóról, farokemelőből is beszélt. Miután mereven elzárkóztam az üzlet elől, nem sértődött meg, sőt a kezembe nyomott egy kazettát, és erősködött, hogy legalább ezt fogadjam el tőle búcsúzóul, mint egy régi baráttól, aztán még megtetézte az ajándékot egy szövegkönnyel, és arra kért, hogy hallgassam meg, és olvassam el a szöveget is, és mindenképpen írjam meg neki, hogy milyen.

Jó, jó, bólogattam, és megpróbáltam kituszkolni az ajtón, de betette a lábát az ajtórésbe, és még hozzáfűzte, hogy ez nem macskazene ám, és jelentőségteljesen rám nézve kijelentette, hogy a zenekar jelképe egy japán éneklő borz, aztán még arról áradozott, hogy ez az utóbbi idők legizgalmasabb együttese.

Valahogy zavaros volt az egész, mégis hatott rám. Mire sikerült magamra maradnom, már egyre inkább úgy éreztem, hogy lehet, hogy van macskazongora, meg van éneklő borz. Az előbbiről olvastam is egy Barthelme-novellában, az utóbbi meg olyan költői alak lehet – gondoltam –, mint az a másik borz a Süni és barátaiban.

És valahogy előre tudtam, hogy nem fogok csalódni. Mit mondjak? Meghallgatni és megszeretni egy pillanat műve volt. A furcsa csak az volt, hogy zenehallgatás közben feljött a házmester. Aztán meg az, hogy éreztem, hogy a nyelvem sajátosan forog. Olyanokat mondtam, illetve úgy fejeztem ki magam, hogy a házmester csak tátogott, nem is értettem, mit válaszol nekem. Valami ilyet mondott, hogy baj van. Gyorsan felébredtem, és már-már hajlamos voltam azt gondolni, hogy ez mind, amit itt leírtam, csak álom volt, ám láttam, hogy a kazetta forog a magnóban. És egy hang is újra elénekelte mindazt, amit már leírtam, sőt olyanokat is, amikre már nem is emlékeztem.

Nem ijedtem meg. Úgy éreztem, hogy „Mára már félkézzel/intézek el egy olyat/Amitől Szárszónál/- Nekimegy a vonat”, hogy megint csak a dalszövegből idézzek. Mert egyre jobban odafigyeltem. Ez nem az „Illés” volt. Egyszer csak azt éreztem, hogy felvinnyogok, hogy hirtelen a dal és szöveg keresztbe fekszik a toromon, jön föl valami, „egy csomó a mellben”, felkúszik egészen a szívemig egy akkora… igen, igen, egy bálna nagyságú szomorúság terpesztette el magát bennem. És akkor tudtam, „már megint itt van a szerelem”, hogy a Bizottság valamikori szövegét is ideidézzem. És akkor tudtam, hogy nem lehet tovább hazudni. Rögtön belekezdtem egy vallomásba arról, hogy nálunk ugyan vannak macskák, de házmester már nincsen, s hogy ezt csak poénból írtam le az előbb. De a kazettáról már tényleg nem tudtam mit mondani. A szalagon pörgő rekedtes hang valóságos volt „A kutyám az nincs igazán, de most egy heverőn/a gyerekkel játszik/csak a dal miatt”.

De ez sem oldott fel. Mert még nagyon jól emlékszem arra a komikus pillanatra, amikor a Termelési regényről Eszterházy stílusában kezdtek el írni a kritikusok. Tudni lehetett, hogy be vannak szippantva a szövegbe, hogy ott cuppognak, fetrengenek és fuldokolnak a mézben. Na én is jól”Bejöttem ide a kaptárba egy sejtbe/Üldögélek és mézen élek” idéztem tovább mintegy a szövegbe habarodva.

Szóval forgott a szalag. Jött le róla a borzas szöveg. Mert már nem volt több kétségem. Ez az éneklő Borz volt. Nekem énekelt, nekem szövegelt. Az egyik szöveg jobb volt, mint a másik.

Mindig is ilyen mondatokra vágytam, amelyek, mint a bogáncsok, belémkapaszkodnak, amelyek ott hegyesednek a nyelvem hegyén, ott csimpaszkodnak gondolataim hátán.

Hallgattam, aztán olvastam, aztán ízlelgettem a szót, és elhatároztam, nem csinálok mást, csak összeolvasom a jeleket, összekötöm a legtávolabbi pontokat, és én leszek az első, aki megrajzolom, aki leírja ezt az első éneklő-gondolkodó borz formát mindenkinek, de különösen annak a torzonborz figurának, akitől az egész ötletet kaptam. Közben persze fogadkoztam, hogy azért „vigyázok, hogy ne érezzek nagyot”. Ámbár tudtam, hogy ez nem lesz nekem könnyű. Mert lehet, hogy ez csak egy Kis Pál meg egy kis borz, de milyen? De milyen telített az egész.

Hiszen én is, mint a legtöbb itthoni esendő „évente egyszer érzem, hogy élek”. Nekem ez az egy tegnapra esett. Csakhogy az a furcsa, hogy amióta újra és újra lejátszom a kazettát, amióta újra és újra elolvasom a szöveget, ez a jó érzés egyszerűen nem marad abba, sőt áthúzódik mára. Még az is lehet, hogy holnap is ilyen jólesően keserű leszek.

Na itt már valósággal szálltam, keringtem a magasban a hétköznapok fölött. Arról elmélkedtem, hogy mitől emelkednek ezekben a versekben a hétköznap jelei, olyanok, mint a bányató, a befőtt, a büfé, a kuka, a szalámi vagy a hajas baba. Aztán arról áradoztam, hogy ki ne ismerné „egy nyirkos vaskorlát hidegét”, meg arról, ki ne ígérte volna, hogy „a következő buszon/persze egy ringó Ikaruszon/rajta leszek”. És arról, hogy nekik már biztosan sikerült beváltani az ígéretet, sikerült beérkezni, kifejezni azt, amire én nem voltam képes, ami most is itt van bennem „Mindentől messze, a szívhez közel”. De ezeket a mondatokat kihúztam. Azt benne hagytam a szövegben, hogy persze nem minden vers tökéletes. De van valami az írásokban és az énekben – mind tartalmilag, mind nyelvi-formai megformálásukban, amitől el vagyok bűvölve.

És akkor elkezdtem bűvölni a telefont, hátha megszólal. És kirohantam az előszobába, a félig kész szöveggel, hátha nem hallom, hogy csenget. El akartam mondani a barátomnak, hogy tényleg a barátom, hogy bár egy ideig kételkedtem abban, hogy van olyan, aki pontosan tudja, hogy mire vágyom titkon, hogy mit is akarok én a világnak elmondani.

Mert nyilván tudta, hogy kinek adja ezeket a verseket, nyilván tudta, hogy verstant tanítok az iskolában. És azt is, hogy a stílussal kapcsolatos előadásaim nemcsak arról szólnak, hogy a formai kérdések elválaszthatatlanok a szövegtől, hanem arról is, hogy a formai jegyek hordozzák a leglényegesebb tartalmat. Tudta, hogy lelkesedni fogok a Lovasi-szövegek fantasztikus soráthajlásain, hogy lelkesen követem majd a tördelt szöveget.

„Hát énekeljük ezt a dalt/Amiből sajnos már kihalt/a romantika az előbb”. Tudta, hogy megírom majd a rímek kedves humorát, mondjuk azt, hogy „van a balzsebemben egy térkép meg egy mágnes/egy vers meg egy palack víz Mohai Ágnes”. Mert ő megérezte, hogy oda leszek a borzos metaforákért, hogy dicsérni fogom ezt a sort, hogy „Hajamban ujjaid/mint városai galambok/Szomorúság közül/szemelgetnek magot/megnéztem közelről/mindegyik jól lakott”, és hogy olyan hasonlatokat fogok idézni, mint a „Nem kell, hogy beszélj hozzám/… ne is suttogj, mint a szifonnak/A betekert patron”. És tudta, hogy a végén majd kijelentem, hogy az ilyet mifelénk úgy hívják: igazi költészet, és azt is, hogy én tudom, hogy az ilyen szakszavakkal megfoghatatlan.

Pedig egy rendes elemzésben beszélnem kellene arról is, hogy nem előd-nélküli ez a dalszöveg típus. A minőség ott bujdokol, eltűnik, majd kibukkan újra és újra a magyar szövegtérben. Ott van a költők száján, és az énekesek fülében. És akkor a borz szöveg megint segített.

„Csak turkálj a szekrényben!/ „- írta az egyik versében Lovasi, mint a borz fülszövegírója – és én úgy döntöttem, hogy komolyan veszem a megengedő felszólítást.

Petri és Tandori névjegyét mindjárt megtaláltam a fiókban. Ott voltak a Morgenstern abszurdjai, és ott volt az a kafkai sor, hogy „lenyeltem egy kétforintost, hogy telefonáljak magányomba”.

Ott volt József Attila maradék „a lábaskában”. Ott volt a szárszói vonat, ott volt „a homokos vizes sík”. Ott volt Ady „minden egész darabokban” víziója, ott a semmiből felmerülő „diszkó disznó”, Ady disznófejű nagy úri murija „tokkal, vonóval/mellben csomókkal/gyöngyökkel és disznókkal”. Ott volt Radnóti „sárral kevert vére”. És a nevek csak úgy rajzottak, mint kifüstölt molyok. A kritikusok tapsoltak volna örömükben vagy kétségbeesésükben, hogy lám, nincs kiirtva minden.

Én meg csak Balassira gondoltam. Arra, hogy az ő teljesítménye az volt, hogy az élete végére érve elhagyta a dalt a vers mögül.

Néhány újabb zenekaré meg az, hogy visszavette a lantot/gitárt a vers mögé. A gondolat a dal álruhájában elindult, mint Odüsszeusz, hogy visszaszerezze csavargásaiban is feledhetetlen feleségét, a költészetet. És kibújtak a költők a tojásból. Szinte robbanásszerűen szétrepesztették az elmeszesedett kultúra héját.

Mert persze radikális minden indulás. A gombafejűek ma már édes-kellemes zenéje épp olyan robbanás volt a szigetországban, mint a punk gyűlölet szövege-zenéje. A hippi-korszak végén ilyen zajos indulás az Illésé is. De a „békeévek” néhány magyar énekese és zenekara – élükön az invenciózus Illéssel – még egy sajátosságot is hozott a világ rockköltészetébe, a politikumot.

A hippi-korszak virágait hamar lelegelték. Vége lett a „békeéveknek”. A Spionsszal, ezzel a félig magyar, félig világcsavargó zenekarral beköszöntött a gyűlölet évada magyar földön is. Molnár Gergely a „fajtiszta gyűlölet nyaráról” énekelt.

Ezt a hangot visszahangozza majd a hetvenes évek néhány új zenekara: az URH, az Európa Kiadó s a Kontroll például. A politikai hang eleinte a másolást jelenti, de hamarosan slágerré váló dalok, szlogenné váló mondatok jelzik az önálló tehetséget. Müller Péter szövegeiben olyan mondatok jelennek meg, amit aztán úton-útfélen emleget az ember. „Ez egy igen, igen kemény világ” – énekli Müller –, a „mindenki megdöglik, vagy lelép” ellentéte pontosan fejezi ki a punk korszak utóvédharcait.

De a radikalizmus sokféle formát ölthet. Az egymást váltó korszakokban a legjobbaknak önálló arcéle van a dalszövegekben is.

A Bizottság szlogenné vált szövege: „Már megint itt van a szerelem/már megint izzad a tenyerem” épp oly erőteljes, mint a Balaton nyelvi játékossága: az „Ede ma le és fel edés”, vagy mint a két Víg Mihály által írt sor: „Ráfaragtál/Faragatlan”.

Ő az, aki átvezet a Kispál és Borzhoz, aki már másképp politikus, mint radikális elődjei. A borz már ezt énekli: „És leszarom, hogy rendszer…”. Ez a társaság finom hangvételével másképp lázad, másképp „bujtogat”. Azzal, hogy „esténként eszi meg a kihűlt reggelit”, hogy láthatóan és hallhatóan befelé csábít, azt mondja: „Adok egy kulcsot neked a madaramhoz/Engedd ki hadd lássa milyen rossz/Azt mondják legalábbis, akik voltak/magukon kívül”. Ez az ő humora. Csak ennyi: „az élet egy nagy málna”. Ő csak „hátradűl és egy üveget dob hátra” a közben beállt csendben. Na én is hátradűlök, s egyszercsak hallom, hogy a szomszédék macskája kaparja az ajtót. Kimegyek hozzá, miután újra útjára indítok egy számot, és nyitom az ajtót. A macskának végigcsúszik a körme a fán, és beesik nekem a küszöbön. Te, az anyád! – mondom neki és a grabancánál fogva felemelem. Mire megszólal: „Tegyél le/tegyél le/Vicceltem, elég volt/tegyél le, tegyél le”.

Barna Róbert

Lírai szövegek

Torzón Borz - A Lovasi-szövegekről