Adószerszám - beszélgetés Ungváry Rudolffal

Ásószerszám

BESZÉLGETÉS UNGVÁRY RUDOLFFAL

    1991-ben jelent meg első köteted tizenhét – 1959 és 1980 között írt – rövidprózai szöveg. Ha az első kérdés az volt, miért nem előbb, akkor elolvasva őket az lett, miért 80-as keltezésű az utolsó írás?

Ne így, ne ilyen közvetlenül! Kiábrándító lesz amúgy is, amit mondani tudok… hadd ne kezdjem azzal, hogy miért nem jelentem meg előbb?

    A címe: „A gépfegyver szálkeresztje”. Ki van ebben a szálkeresztben?

Éber álmaimban az ötvenes évek elejétől fontos szerepet játszott a képsor: a Hősök terén, az egykori Sztálin-szoborral szemben, a hatemeletes szakszervezeti székház lapos tetején elrejtőzve, sorozatvetővel célbaveszem a május 1-jei dísztribün vendégeit. Azokat, akiknek gondolkodása szerint csak egyetlen igazság létezik. És eszméletlen, orgiasztikus gyönyörűséget okoz a képzelgés, amint a távcsöves szálkereszttel célbavéve véresen fröccsenve szétloccsantom az agyukat.

    Csak álmodtad?

Megírtam egy elbeszélésemben, amely azonban nem került be a könyvembe, mert már olyan, 1980 utáni időszak terméke volt, amely nem volt való bele.

    Csak megírtad?

Azzal, hogy meg is tegyem, talán túl gyáva voltam. Talán az ösztöneim óvtak meg tőle azáltal, hogy inkább csak kiszíneztem az ábrándjaimban. De aki pontosan fogja föl az előző sorokat, a „fröccsenve” határozói igenév olvastán azt is átláthatja, hogy inkább a nemiségről van szó…

    Nekem személyes élményem, hogy a hatalom mindenestül érzéki dolog. Bizonyára ezért nem tudnék természetes módon élni vele: olyasmit kellene a legteljesebb nyilvánosság előtt gyakorolnom, ami a lehető legmeghittebb valami. Amikor katonaként szakasznyi embernek kellett ordítva parancsot kiadnom, úgy éreztem, lehámlik közben a ruha rólam, és anyaszült meztelenül erőlködöm mindenki előtt. Én a hatalmat csak párban, egymás kölcsönös birtokbavételével vagyok képes zavartalanul gyakorolni: amikor saját erőszakomat felmenti, hogy a másikét is igenlem. Számomra ez a kölcsönösség a gyengédség és a szeretet forrása, amelyben felmentést kapok, amiért állat vagyok.

    Kamasz koromban két hatalom élményében volt részem: az egyiket – a fasisztát – közvetve, az irodalomból ismertem meg, noha voltak gyerekkori élményeim is, a másikat – a kommunistát – viszont telibe kaptam. Ezért van talán, hogy az első gyűlöletes, varázslatos, a másik pedig félelmetesen gyűlöletes számomra, s akármit teszek is az értelemmel, ez az alaphelyzet bennem már nem változhat meg.

    Emlékezetem horizontján az egész hitleri, meg a magyar nyilas garnitúra valamiféle magakellető táncot lejt, érzéki alakok. A combnál kiszélesedő lovaglónadrágjukban, a lengő, magukat kellető lépteikkel, a felcicomázott tribünjeikkel vibráló erotikát árasztanak, mégha rémületes és gyűlöletes erotikát. Ezzel szemben a magát kommunistának nevező garnitúra, amely valóságosan jelent meg az életemben, ijesztően aszexuális, akár egy acélcsavar, amelyre ráerőszakolják a túl szorosan illeszkedő anyát. De ez az aszexualitás is szexualitás, ahogy a nemlétező – például a mesebeli – város is fajtája a városnak, különben nem nevezhetném városnak. Tudom, hogy itt látszólag az őrület határára jutottam, olyan kifejezéseket használok a dolgok megnevezésére, hogy a józan ember csak rázza a fejét: miféle összefüggés van a nemi élet és Göring vagy Sztálin járása között? De tartok tőle, hogy gyakorlott lélekgyógyásznak olyasmi jut inkább az eszébe rólam, mint a sebésznek, aki felvágja a hasat és így szól: szép rák.

    Ki van hát a szálkeresztben?

Mikor Aladdin kiszabadította a szellemet a palackból, már mindennek vége volt. A szellem már mindenkit meg akart ölni, nemcsak azokat, akik bezárták. Haragjában, hogy annyira reménytelen helyzetbe került… A szálkereszt az én akkori haragom jelképe. A gyűlöletemé, mely 1947 és 1988-89 között, abban a végtelennek tűnő korszakban láthatatlan fegyverként irányult mindazok ellen, akik közvetlenül vagy közvetve a hatalmat gyakorolták, és ma már nincsenek sehol.

    Akkor hát miért most az a cím?

Mert nem is róluk volt szó. Helyettük ma lehetnének mások, és érzem is ugyanezt az érzést velük szemben, de már nem játszom vele úgy, mint régen.

    Mert nem elsősorban arról volt szó, amiről szó volt. Külvilág és belső világ elválaszthatatlanok egymástól, és hatalom és érzékiség sem különíthetők el, legfeljebb a gyakorlatban. A gyakorlat azonban nem minden. Játék volt ez az ábrándozás, önkielégítő játék képzeletbeli farkammal, a fegyveremmel.

    Tehát kiről volt szó, és miért a cím?

Talán apámról is. És arról az eredménytelen törekvésemről, hogy személyében megtaláljam a mintát, amelynek nyomán nemcsak férfi, de felnőtt is lehessek. Persze az is lehet, hogy éppen megtaláltam a mintát, és ez volt az, a szálkereszttel.

    Valami kétségtelenül történt azon a hajnalon, amely a születésem és a fogalomalkotó képességem kialakulása között terül el. Vagy úgy, hogy nem sikerült, vagy úgy, hogy éppen így sikerült… De mindenképpen erős indulat maradt belőle vissza, mély harag vagy mélyről jövő feszültség, melyben egybeolvad indulat és indulat tárgya. 1939 táján, három évesen, az egyik reggeli és apám távozta után azt kérdeztem anyámtól: „Warum habe ich eigentlich einen Vater?”  (Tulajdonképpen miért van nekem apám?). Talán éppen kikaphattam tőle valamiért, amit ő, a maga egyszerű, tekintélytisztelő és  e tiszteletet elváró lelkében a legjobb szándékkal tett. A testvéremnek mindez meg se kottyant. Én ugyanazokban az években levizeltem a házmester fejére a negyedik emeletről.

    Nem állítom, hogy nem sikerült azonosulnom apámmal. Bizonyára szerencsém volt: annyira azért azonosultam vele, hogy nem mentem fejjel semmiféle falnak. Annyira azonban nem, hogy ne lássak vörös, lüktető ködöt magam előtt, ha valaki velem szemben legyőzhetetlen fölénybe kerül. És 1947-től, tizenegy éves koromtól és kamasz eszmélésemtől kezdve, amikor megjelent előttem végre a külvilág, és elkezdtem volna benne mozogni, és azt reméltem, felszabadulhatok, szembetaláltam magam a kommunista rendszerrel.

    A hatvanas években a marxizmussal még némi lelki kapcsolatot tartó, baloldali zsidó barátaimmal szemben úgy éltem ki az indulataimat, hogy közöltem: a legnagyobb élvezetem egy elkövetkező háborúban az lesz, ha titokban, a roham alatt, hátulról golyót eresztek akármelyik vezénylő vöröscsillagos tiszt gerincébe. Mert hogy jön valaki ahhoz, hogy olyasmire kényszerítsen engem, amire én nem kényszeríteném őt? Ha csak arra hallgatnék, ami bennem életem hajnalán kialakult, akkor ma is csak sikoltozni, hörögni, és őrjöngeni tudnék, ha azt hallom, hogy begyetlen igazság van, hogy vannak „magyarabbak”, vagy hogy „minden szerbnek joga van a saját hazájában élni”. A többiekkel mi legyen? Azoknak miért nincs ugyanarra joguk?

    Az alapvető problémám ma is az, hogy hogyan lehetségesek egyáltalán az ilyen mondatok? Hogyan lehetséges, hogy nem tűnik föl a fogalmi ellentmondás: a „szerbek joga” (a „kommunisták, a hazafiak, a keresztények, stb. joga”) és a „magyarok joga” egyformán a „jog” fogalmának egyik fajtája, miért volna tehát ’jogabb’ az egyik, mint a másik? Mintha az „agár” kutyább lenne a „pulinál”?

    Apámmal szemben gyerekként, úgy éltem meg, nem volt helye vitának. Úgy éreztem, nem szegülhetek szembe vele. Ezért – valami furcsa tévedésből – a fogalmakkal és gondolatokkal szegültem szembe. E szembeszegülésben azonban nem kaptam választ, mert válaszolni csak eleven ember válaszolhatott volna, fogalmak és gondolatok erre képtelenek. Ezért mások bennem felfogott néma gondolatai csak a reménytelen feszültséget növelték, és amíg nem tanultam meg a saját farkamat – mint valami ásónyelet – kezembe véve valamit levezetni belőle, addig a házmesterre vizeltem, meg az ágyba.

    A könyvem címében szereplő szálkereszt az a „nézet”, melyből a hatalmat, a fölényt látom. És ezzel be is vallottam, amit annyira el akartam kerülni az elején: nem volt ebben szó művészetről, és én nem voltam művész, tehát író se.

    Ha ez így van, akkor mi az oka, hogy mégis nekiveselkedsz az írásnak?

Igazából nem tudok erre válaszolni. Azt is lehet, hogy elsősorban ostobaságból. Nem akarok belenyugodni, hogy ilyen primitív vagyok.

    Az is lehet, hogy az esztétikum formájában még több érzékiségre vágyom? Az eredmény azonban, bánatomra, az érzékietlen, absztrakt szövegem. Mint aki túl mélyre ássa a lyukat, és ezért egyre kisebb az a nyílás, amelyen a fény felülről beáramlik.

    Az is lehet, hogy egyszerűen a hiány nyilvánul meg abban, amit csinálok.

    Én kettéosztanám az általam átlátható életművedet, és magát a kötetet is. Az egyik részét, mint valami történelembelit határoznám meg, a másikat talán mint a történelem utánit. Melyek a legfontosabb csomósodások, amelyek összetartják az első időszakot?

Nekem az első a történelemelőtti. S saját akkori írásaimmal kapcsolatban még kissé ma is az az egyik legnehezebben megszokható élmény, hogy másoknak általában annyira nem ismerhető fel az indíttatásuk. Hogy mitől annyira érthetetlenek?

    Abba nőttem bele, hogy nem lehetek nyíltan az, ami vagyok. A társadalmi lét szintjén – s ez az egyik ága a dolgoknak – ez azt jelentette, hogy az akkori hatalom urai és hívői előtt soha nem lehettem őszinte. Az őszinteségemmel magamnak ártanék, kártevőnek számítanék, hiszen csak egyetlen igazságnak, az övéknek volt létjogosultsága. Ez logikailag indokolhatatlan és felfoghatatlan. Indokolhatatlan, és ezért állatias és szörnyű ellenségnek nyilvánítani bárkit azért, mert más a véleménye. Gyűlöletemnek is ez a méltánytalanság volt a kézzelfogható alapja, és valójában semmi mást nem akartam, mint ezt kifejezni. Ugyanakkor kétségtelen volt, hogy nyilvánosan nem fejezhetem ki. Mikor 1957-ben, nem sokkal a forradalom meg az internálótáborból való kiszabadulásom után elkezdtem írni, természetes volt számomra, hogy amit írok, nem jelenhet meg. Amitől azonban még jobban szenvedtem, a kétség volt, hogy képességeimet és készségeimet tekintve író lehetek-e egyáltalán? Az egyik korai elbeszélésemben, mely nem került be „A gépfegyver szálkeresztje” című kötetembe, Köcsög, a huligán agyonver egy öregasszonyt, elítélik, megszökik, megszerez egy atombombát, és elindul vele a lakott települések felé (ami nekem azt jelentette, hogy oda, ahol a kommunisták uralkodnak). Ezeknek az akkori elbeszéléseimnek a direktsége és ezzel összefüggő dilettantizmusa azóta is gyötrelmet okoz, ha csak rájuk gondolok: hogy lehet valakiből akárcsak harmadrangú író, aki ösztönös indíttatásait követve ilyesmiket írt? Az ilyen történeteknek feltehetően a szubkultúra lapjaiban a helye, de én olyan világban éltem, amelyben ilyen kultúra nem létezhetett. Erre megerőltettem magam, mert mindenáron meg akartam jelenni: a következő elbeszéléseimben még jobban elrejtettem a dolgokat. Ugyanakkor nem arra vágytam, hogy valamiféle szubkultúra írója legyek: én klasszikus akartam lenni – Johann Wolfgang Goethe vagy Theodor Fontane legalábbis. Magasabb szintet céloztam tehát meg, úgy véltem, előképeim is vannak például Kafka vagy Godzsu Elek személyében – és nyakig benne találtam magam az olyan történetekben, amelyekből már senki sem értett semmit. Főleg azt nem, hogy itt minden egyről szól: micsoda rohadt gyilkosok gyakorolják a hatalmat fölöttem!

    A másik ága a dolgoknak szintén csak önmagammal függött össze, azzal, hogy nem lehetek az, ami vagyok. Ugyanolyan kiábrándítóan esztétikátlan ügyről van szó, mint a magukat kommunistának nevezők hatalma, csak éppen más szinten: az érzékiségemén. Azt, hogy 23 éves koromig nem találtam meg az utat a másik nemhez, a kétség, a pokol és a veszteség gyötrelmeivel éltem meg. Tizenkét éves koromtól végigmaszturbáltam a napjaimat, miközben minden kielégülésem után meghaltam attól, hogy még nem veszítettem el a szüzességemet. Nem tudom, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, ennek a több mint egy évtizedes időszaknak a belső élményei, vagy az, amiért ez az időszak nekem megadatott: de még utána évtizedekig, s valójában még ma is, ötvenöt évesen hihetetlen és újszerű élmény számomra minden szeretkezés. És nem annyira az, hogy én élvezek el, hanem az, hogy tapasztalhatom a másikét. Ha sikerült volna fiúkat szeretnem, vagy léteznék annyira nőies férfi, hogy nem zavarnának elfojtásaim a férfiakkal szemben, biztos nagyon élvezném ugyanezt velük is.

    Ugyanakkor nagyon féltem. Akkoriban ez úgy jelent meg a tudatomban, hogy a nőktől, a szeretkezéstől félek, és ahogy telt az idő, egyre jobban féltem. Nem akartam semmiképpen sem, hogy kiderüljön, mennyire szorongok a nemiségtől, amelyre ugyanakkor annyira vágyom. Se abban az évtizedben, a szüzességem elvesztése előtt, sem utána még vagy két évtizedig. Holott azt hittem, az első szeretkezésekkel a félelmeim elmúlnak majd. Egy ideig úgy is tűnt, hogy elmúltak, valójában azonban rejtve velem maradtak később is, és eljött aztán az idő, amikor ez számomra is kiderült, és akkor kénytelen voltam vele szembenézni. Írásaimnak első szakasza valójában ezzel a szembenézéssel zárult le, jóval később.

    Észrevette-e valaki a „világ-nézeted” szexuális vonzatait?

Valójában a leghihetetlenebb nem az volt számomra ezeknek az elbeszéléseknek a fogadtatásában, hogy azokat, amelyeket valamiképpen már a megjelenés szándékával próbáltam megírni, visszautasították, hanem az, hogy nem vették észre, hogy nem mondták sajnálkozva: Uram, ez a parabolikusság, ez az elliptikus szerkesztés, ezek a határhelyzetek, a homály és a kétségbeesés, az elhagyások, a bevezetés nélküli mondatok és az érthetetlen képek, ez az absztrakt kísértetvilág az ön nemiségével függenek össze.

    Mert nekem azzal függtek össze, a tudatom mélyén így tartottam nyilván.

    Valójában nagyon szeretem volna, ha rájönnek. Ha elmagyarázták volna, ha megértettem volna valakitől, hogy mi is történik velem, hogy mit is kellene tennem? Próbáltam ugyan közeledni olyanokhoz, akik iránt bizalmam lehetett volna, mert maguk is szenvedték a politikai rendszert, és feltehetően értették ezeket a dolgokat, de közvetlenül nem tudtam semmi hasznát venni sugallataiknak. Akkoriban képtelen lettem volna nyíltan megfogalmazni, hogy milyen mértékben szorongok. Ellenkezőleg: nagyon magabiztos igyekeztem lenni; el is hitték rólam, hogy az vagyok, és abban a kezdetleges szubkultúrában, amely az ötvenes évek végén, a hatvanas években néhány magánlakásban kialakult, feltehetően voltak, akik utáltak ezért. Csak feltételezem, hogy Végh László, aki valamiféle guruja volt akkoriban egy összetartó kisebb embercsoportnak, éppen emiatt a támadó magabiztosságom miatt fasisztának tartottak, amin akkor nagyon meglepődtem, de soha nem voltam képes arra, hogy ezt tisztázzam vele.

    Eleven irodalmi előképek, élő mesterek pedig egyszerűen szóba se jöhettek: vagy azért, mert amint észrevettem a fölényüket, a gyűlölet kezdett ébredezni bennem, vagy azért, mert mindenki előtt, aki írónak számított, olyan elfogódottságot éreztem, hogy elkerülhetetlenül az előbbi helyzetben találtam magam. Én voltam a gyenge és ők az erősek, és ezáltal megpecsételődött a sorsom. Valójában eleven csoda, hogy Mészöly Miklóssal szemben ezt nem éreztem. Ahogy nem éreztem ezt Bibó Istvánnal szemben sem. De tanulni tőlük se tudtam semmit. Legalábbis nem úgy, hogy bármiben is kimutathatóan követni tudnám őket. Minden vágyam az volt, hogy író legyek, s ez a vágyam mint valami emészthetetlen akadály tornyosult elém.

    Amit annyira akartam, hogy észrevegyenek, mára azért beteljesült. „És magától értetődik az ásószerszám fallikus – perdöntő! – jelentése, s vele akár a fizikai, akár a metafizikai hatalom jelenléte: ’Odaléptem az ásóhoz, és megsimogattam. A merev nyél engedelmesen simult a tenyerembe. Sohasem tudhatom, mikor fog újra meggyűlölni’ (Marno János: A szabadság nyele). Bár a leleplezésre évtizedek óta készültem, s elég nagy gyakorlatom lett már az önleleplezésemben is, egy pillanatra mégis elszégyelltem magam, látva, hogy ennyire nyilvánosan kiderült, ez az ásónyél az én farkam. Egyszerre szégyenkeztem ebben a nyilvánosságban, de meg is nyugodtam, tőle: végre megvan hát…

    Nem azt akarom ezzel mondani, hogy amikor az „mgh=mv(a négyzeten)/2” című elbeszélésemet írtam – ebből származik az idézet az ásónyéllel –, tudtam volna, miről van szó ebben a konkrét esetben ezzel a nyéllel.

    Csak azt éreztem, hogy nem vagyok író, mert a bennem sejlő primitív, hétköznapi indíttatásokkal hogy is lehetne valaki az?

    Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a háború, amely alapvető élmény lehetett számodra. Kint is, bent is.

Boldoggá tesz, ha ez észrevehető. Hogy van a hatalmon és a nemiségemen kívül még egyáltalán valami, ami jellemez. Budapest 1944-45-ös ostroma idején 8 éves voltam, és ez annyira perdöntő élmény volt számomra, mint nemzedékem zsidó származású tagjainak a deportálásuk. De teljesen különböző következményekkel. Az én élményem traumatikussága saját mintakeresési nehézségeimben rejlett. Abban, hogy apámmal, és a magyar világ fogalomrendszerével szembeni vereségem katasztrofális élmény volt, melyen képtelen voltam túltenni magam, melyet képtelen voltam teljesen jóvátenni, csak éppen hogy…, annyira csak, hogy életben maradjak, felnőjek, tanulmányaimat elvégezhessem, kenyérkereső foglalkozást űzni, gyerekeket eltartani tudjak. Egy zsidó deportálási traumája nem belső azonossági probléma, nem belülről vonják kétségbe saját azonosságát, hanem a külvilág, és ezért teljesen más lélektani állapot keletkezik általa, mint az én traumám által. De azért lehet valami összefüggés az én bajom, és aközött, hogy kora kamaszkoromtól kezdve valamiféle szolidaritást éreztem minden zsidó iránt. Nekem például az erdélyi magyarok és a zsidók sorsa között semmi különbség nincs, és mindig nagyon meglepődöm azon, hogy ezt a párhuzamot a magyarok közül olyan sokan kikérek maguknak…

    Az ostrom képét nem mertem megírni. Akkora súlynak érzem… Nem tudom, hogy lehetne egyáltalán megragadni? De nemcsak az 1944-45-ös Budapestet! Akár 1789-et 1849-et 1818-at, 1956-ot. Ha eltekintünk Hugo „1793” című regényétől, csak Tolsztojt tartom említésre méltónak ebben a műfajban. Ő tudott ilyen monstruózus tárgyat a „Háború és béké”-ben úgy megragadni, hogy fölemelkedjék az agyagföldről és megperdüljön a levegőben, műalkotássá válva.

    Se Babits, se Kosztolányi hozzá nem mertek nyúlni az ilyesmihez. Mészölynél, Nádas Péternél is csak azt lehet látni, hogy van egy elbeszélés, egy fejezet, vagy egy bekezdés… de nem több.

    A huszadik századi írók közül talán Hasek meg tudta ezt csinálni. Vagy Heller, a „22-es csapdája” érinti ezt a témát. De az irónia által a téma kétségtelenül könnyebben is kezelhető.

Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, ami 1944 december vége és 1945 február eleje között Budapesten történt. És soha nem volt semmiféle kedvem vagy késztetésem rá, hogy elfelejtsem őket. Nemcsak a saját emlékképeim sorozatáról van szó, a házunk előtt heverő tetemekkel, a teherautókból kidobott zsidó nők hulláival, az ágyúval, amely az óvóhely fölött, az utcán napokig lőtt a Keleti pályaudvar irányában, a bombatalálattal, mely megemelte a pincét és körülöttem elkezdődött a sikoltozás. A legerősebb képeim azok, amelyeket fizikailag nem láttam. Annak a kora februári kitörési napnak a Moszkva terét, Szilágyi Erzsébet fasorát, melyet német katonák csukaszürke tetemei borítottak, a pillanatokat azon a hajnalon, amikor a golyózáporban a nagynéném kertjébe tévedt 17 éves katonák nadrágjából a rettegéstől folyt ki az ürülék és azt kérdezték, merre van nyugat, a pillanatot, amikor a Harangvölgyi úton, amellett a ház mellett, ahol a sílécemet tartottam harminc év múlva, három a kitöréskor odáig eljutott német katona térdre esett, összetett kézzel, hogy ne eresszék beléjük a sorozatot (az oroszok csak azokat ejtették fogságba, akik túl nagy kötelékekben adták meg magukat). Ezeket a soha se látott, csak elbeszélésből ismert képeket kényszeres erővel próbálom mindig megeleveníteni, hogy megtudjam, pontosan mit érezhetett az, akinek elkövetkezett a vég… Azokon az utcákon, járdaszéleken, házfaltöveken, kapualjakban, melyeket nap mint nap látok, ahol életem az ezt követő évtizedekben lezajlott később. Ahogy azt is, mit érezhettek a ködös éjjel a Duna-parton felsorakozó zsidók, az utcabeli szomszédaim, háziasszonyok, anyák, nagymamák, akiket gyerekként bevásárolni láthattam a Lehel-piacon, mielőtt belelőtték őket a folyóba.

   Ezek szerint te a sárkányt akarod legyőzni?

Ez a sárkány talán a saját fiaskóm megérintése, az a katasztrófa, mely elől épp hogy megmenekültem azáltal, hogy valahogy azért mégis megtanultam magyarul, megtanultam viselkedni, de amit megtanultam, soha nem éreztem a magaménak. Valószínűleg ezért jegyeztem meg kényszeres erővel mindent, amit az 1945-ös berlini Hitler-bunker vagy a Titanic utolsó óráiról írtak: mint aki rekonstruálni akarja egy soha újra át nem élhető állapot borzalmát, ahol minden elkezdődött, és mégse fejeződött be teljesen.

    Az a háború, amely apáddal zajlott le, kapcsolódik eseményekhez? És mi az, amit ebből hajlandó vagy elmondani?

Mindent, ha volna mit. De köztem és apám között nyílt harc sohasem bontakozott ki. S ha most hallaná, elborzadna az igazságtalanságomon. Hogy annyira emlékszem a veréseire; pedig talán nem is sokszor történtek, de én rájuk emlékszem. Meg arra, hogy ülök a bilin, előttem a bili nehéz, kerek gumi fedele, sokat gondolkodom rajta, hogy megtegyem-e, vagy sem, de végül nem tudok ellenállni neki, és belevágom a széles, utcai ablaküvegbe. Erre azért emlékszem ennyire pontosan, mert arra számítottam, hogy rettenetesen kikapok. Mikor kimentem a konyhába, hogy elmondjam, csak anyám volt ott és a cselédlány: ők csodálkoztak és nevettek rajtam, én meg valami hihetetlen megkönnyebbülést és felszabadulást éreztem attól, hogy mégse büntetnek meg.

    Meg arra, hogy 1944 nyarán az akkor túlnyomórészt még svábok lakta Pilisborosjenőre költöztünk a bombázások elől. A falu nyugati végén vezetett ki a jószág által dágványosra taposott út a legelőre, ahol ma a műegrivár makettjai vannak. Ez a szélesen elterülő, puha, mély sár ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt rám. Friss bajor nadrágocskámban először csak leültem belé, aztán elfeküdtem benne, meghempergedtem magam. És aztán szorongva mentem haza, a Pilisborosjenő közepén bérelt lakásunkba. Anyámnál éppen a falu körül felállított légelhárító ütegek, a „Flak” német tisztjei voltak látogatóban, vidám társaság közepébe csöppenve vallottam be, mit cselekedtem. Apám nem volt otthon, mindenki nevetett rajtam, és megint a felszabaduló megkönnyebbülés. Apámról viszont semmi. Lehet, hogy nem is volt igaz ez a szembenállás?

    Megpróbálok valami hasonló helyzetet találni az életemben, olyat, amelyben ugyancsak nem jutott eszembe semmi bizonyíték, semmi indoklás, semmi magyarázat.

    Egy svájci látogatóm a minap azt kérdezte: „De hát miért olyan baj, ha valaki románná válik?” Hirtelen nem is tudtam semmit sem mondani. Csak éreztem, hogy nem kapok levegőt.

    A háború, és a gyereklét Angyalföldhöz kötődnek. A háború utáni gyerekkorod fontos időszaka volt, amikor csavarogtál?

1945-ig az utcától elzárt úrifiú életét éltem, egy félig zsidó kispolgárok lakta négyszintes, függőfolyosós bérházban, melyből a nyilas uralom hónapjaiban csillagos ház lett. Akkor kilenc éves voltam, láttam, amikor a házbeli zsidók kiköltöztek, hogy a Klauzár-tér környékén felállított gettóba menjenek. Svájci anyám nem fogta fel teljesen azt a magyar világot, amelybe 1935-ben belecsöppent, s ha valamit mégis felfogott, annál rosszabb volt… Apám mást se csinált, csak dolgozott, és mélyen eltitkolta, hogy nincs mérnöki végzettsége, holott gépészmérnöki munkát végzett. Családjában úgy viselkedtek, mintha a keresztény, úri középosztályhoz tartoznának, miközben anyagilag jóformán a munkások, de legalábbis az egyszerű gyári alkalmazottak sorsát élték. Amit anyám ebből a maga svájci-iparos, juravidéki beidegződésével egyáltalán felfogott, az én sorsomat is meghatározta, mert sokszor beszélt róla, és mély ellenérzésekkel volt e viselkedésforma iránt. Arról például, hogy első magyarországi látogatása alkalmával apám családtagjai azt mondták, az ezüst evőeszközöket 1919-ben elvitték a „vörösök” – néhány éven belül aztán kiderült számára, hogy ilyen értékekkel ez a család soha nem is rendelkezett. 1945-ig nem is tanult meg magyarul, csak svájci ismerőseivel érintkezett. Akkor még Budapesten nagyon sokan tudtak németül, családi környezetünkben is sok volt a német anyanyelvű. Apámmal, velem és a testvéreimmel anyám mindig németül beszélt, úgy nőttem fel, hogy sokáig azt hittem, német, pontosabban svájci német és magyar vagyok egyformán. És mély belső azonosulás köt a németséghez, ami azokra is kiterjed, akiket katonaként 1944-45-ben itt láttam Budapesten, többnyire hullamereven. Mert nekem a magyar zsidókat nem a németek gyilkolták meg: én nem azt láttam, hogy ők szedték össze őket, hogy ők szórtak szét zsidó hullákat 1944 december utolsó napjaiban Észak-Budapest utcáin megfélemlítésül, és hogy ők végeztek az ismerőseimmel a Duna-parton.

    Amikor áthaladt Budapesten a front, a két hónapos ostrom után ez a Magyarország romokban hevert. Anyám elkezdte vívni a maga élet-halál harcát, hogy valahogy mégis be tudjon illeszkedni, és 1945-46-ban megtanult magyarul, én pedig kiszabadultam a lakásból, az úrigyerek-környezetből, és a Lehel-piac környéki, angyalföldi proligyerekekhez csapódtam, velük csavarogva töltöttem el a háború utáni éveket, anélkül, hogy egy pillanatig is azt éreztem volna, bármiféle közöm van hozzájuk. Ellenkezőleg: állandó félelemmel töltött el ez a klottgatyás, villamosok ütközőjén utazó, durva és nagyon hierarchikusan szervezett munkásgyerek-világ, amely ugyanakkor mégis a szabadságot jelentette – a csavargás, de ugyanakkor az ököljog számomra gyakorolhatatlan szabadságát. Valahogy úgy éreztem: az a rettegés, amit ezzel az ököljoggal és a prolikkal szemben érzek, a szabadságom ára. És amikor 12-13 éves koromtól kezdve felfedeztem a lányokat, a megközelíthetetlenségüket ugyanez a félelem okozta, mint amit a szabadságtól éreztem, s ez velem maradt később is, minden szeretkezés előtt, amikor már elveszítettem a szüzességemet. Valahogy úgy fogtam föl, hogy nekem ezzel kell fizetnem azért, ha végre mégis eljutok olyasmihez, ami jó.

    Ha a háborús emlékekről szó esett, 56-ról is beszélned kellene!

Nekem 1956 a második legnagyobb történelmi élményem, ha az első Budapest 1945-ös ostroma. Az a tíz nap a váratlan felszabadulás, azt hittem, ezt többé nem lehet már visszacsinálni – és utána néhány hónappal, 1957. május elsején annak az egyetemnek a hallgatói, amelynek 1956-ban még a tagja voltam, megint felvonultak a dísztribün előtt, miközben én már a kistarcsai internálótábor lakója voltam. 1957 februárjában a karhatalom körülvette a miskolci műszaki egyetemet, közel századmagammal beszállítottak az egykori ÁVH épületébe, s közben megéltem a brutalitásnak azt a nyílt, fizikai formáját, amelyről addig azt hittem, csak a mesék birodalmában létezik, de amelyről valójában mindig is tudnom kellett, hogy létezik, mert különben nem vésődtek volna belém az 1945-ös ostrom képei, nem égtek volna belém a hullafoltok formái az elhagyott pincékben heverő arcokon, a lövéstől bezúzódott koponyák az utcán heverő katonatetemeken. Különben nem éreztem volna egész életemben azt a szorongó félelmet, amely a szabadsággal, a nőkkel szemben, s később a szeretkezések előtt is mindig elfogott.

    Hetekig nem tudtunk a cellákban a hátunkra feküdni, annyira fájdalmas volt, a kihallgatásokon a taknyom folyt össze a véremmel, amikor időnként arculvágtak. A kultúra gyengesége volt ez az élmény, a semmivé válása. És ennek ellenére, a másik élmény, melyet annyira ismertem: hogy mennyire függök attól a világtól, amely körülvesz, és mégis teljesen független vagyok tőle. Hogy semmi közöm hozzá, mert semmi közöm ahhoz, ami ilyen emberi. Ezt éreztem már az ostrom napjaiban, utána a kommunista világgal szemben, és lehet, hogy valami hasonlót azzal szemben is, amit apám képviselt, holott szerettem őt. Mintha minden, amit addig megéltem, apámmal kezdve, az ostrommal és a szocializmussal folytatva csak felkészülés lett volna ezekre a hónapokra, amikor végképp és tökéletesen kiszolgáltatott lettem, miközben semmit nem követtem le, és mégis tudtam, hogy bűnös vagyok. De ami a legfontosabb: hogy mindezzel együtt én élni akartam, mert a legjobban mindehhez képest a haláltól féltem. Az egészben, amit ebben a megtorlásban 1957 elején megéltem, a legrosszabb ez volt: hogy pőrén és meztelenül a halálfélelmet éltem át, és a lét két egymástól teljesen különálló dologra esett szét: a megsemmisülésre és énrám, és a kettő között egyetlen kapocs létezett csak, a bennem levő rettenet.

    Amikor már minden véget ért, a kihallgatások befejeződtek, egy éjszakát a miskolci határőrlaktanya fogdájában töltöttem. Március közepe volt, kint fagyott, a cella falát – amelybe tizedmagammal bezsúfoltak – jégvirágok borították. Beteg voltam, éreztem, hogy magas lázam van. Azt hittem, ezt nem élem túl. Ott a cementpadlón a többiek között heverve, leszámoltam az életemmel, de nem tudtam rájönni, hogy mindennek mi értelme volt és én mivégre való voltam? Az éjszaka egyre-másra szállították be az embereket, és verték őket a folyosókon. Akkor hallottam először felnőtt, mélyhangú férfiakat sikoltozva jajgatni. Felnőtteket, amivé talán akkor váltam én is. Közben tépték fel a cellaajtókat, hogy belökjék őket, és időnként kihívogattak a bennfekvők közül is, hogy részegen elkezdjék őket verni, s bennem a remegés, hogy csak ezt az ajtót ne, csak ide ne nyissanak megint be… Másnap szállítottak át Kistarcsára.

    Ugyanide tartozik az az élmény, amikor láttam, hogy tőlem öt méterre vernek agyon egy civilbe öltözött ávóst. Miskolcon október 26-án a tömeg a sortűz után megrohanta az ÁVH épületét, amelybe fél év múlva bennünket szállítottak. Néhány embert nem sikerült megvédenie a főleg egyetemistákból álló nemzetőrségnek. Valakit éppen kihoztak az épületből. Mellettem – úgy tűnt – mély, rekedtes torokhangon fenyegetően el-elkiáltotta magát valaki. Erre más hangok, egymástól függetlenül, mintha feleltek volna neki. A haragos kiáltások lassan egybemosódtak, egyetlen magasfeszültségű, nagyon heves ütemű lüktetéssé váltak. Noha ott voltam szinte mellette, már nem láttam az ávós férfit, csak azt, ahogy a körülöttem állók testén ritmikus mozdulatok hullámzanak végig, mindenki egyetlen pont felé tört, és az ottani mozgás, mint valami energiaforrás, széthullámzik mindenfelé. A karok és a felsőtestek mozdulatai látszólag összerendezetlenek voltak, mintha rettenetesen sietős lenne a dolog, amit el kell végezni. Aztán valami egészen rövid, sikolyszerű valami hallatszott, olyasmi, amit egyszer egy hallatott, amikor otthon átvágtuk a torkát, az összecsomósodott tömeg meglódult a járda felé, és néhány másodperc múlva már húzták is föl az egyik villanyoszlopra, a teste megnyúlt, akár egy rövidkampójú bot, a végén a megtört nyakkal. Én abban a történelmét ismétlő tömegben a saját életemért rettegtem, mert elég lett volna, ha valaki rámmutat… Nekem nagyon is indokoltnak tűnt, hogy erre sor kerüljön, mert rettenetes bűntudatot éreztem, és attól féltem, hogy ez meglátszik az arcomon. Nem azért, amiért mások ezt csinálják. Emiatt undorodtam tőlük, és gyűlöltem őket az erejük, a hatalmuk miatt. Hanem azért, mert az iszonyom és a szorongásom közben, azzal mintegy ölelkezve, ellenállhatatlan, érzéki érdeklődés tartott hatalmában az ölés ideje alatt. Valami azt sugallta, hogy ezt nem szabad, hogy észrevegyék, mert akkor meg kell hogy öljenek engem is, mert lelepleződik valami, aminek semmiképpen sem szabad lelepleződnie.

    Szeretnék áttérni az ötvenes évekre. Milyen emberek közé kerültél, kik hatottak rád?

Az internálótábor után egy ideig esztergályos voltam, téli hajnalonként a bejegesedett trolibuszablakon kis lyukat kapartam, hogy útközben kilássak a sivár utcára és azon töprengtem, hogyan tudom én ezt hosszan, egész életemben elviselni. Úgy tűnt nekem a sorsom, mint azoké a rovaroké, amelyek nem élhetnek a föld alatt, ugyanakkor halálos veszély fenyegeti őket a föld fölött. Ezért mindig valamilyen köztes réteget, avart, téglát, kődarabot kell találniuk, amely alatt a rendelkezésre álló vékony térben tartózkodhatnak, egymással találkozhatnak, s ha az ember váratlanul felemel egy ilyen követ, néhány pillanatig láthatja őket, amint pánikszerűen eltűnnek egy másik résben.

    Az ötvenes évek elején Budapesten élt néhány ember, akinek a lakásán jelentős lemezgyűjtemény halmozódott fel. Többnyire jobb napokat láttak egykor, de ezekben az években már vagy kopott nyugdíjasok voltak, vagy élték a maguk feltűnésmentes hivatalnok-életét. Mivel a zene talán a legkisebb felületet nyújtotta a politikai kötözködésre, meg merték engedni maguknak, hogy lakásukon esténként lemezesteket adjanak, aminek fejében a látogatók öt vagy tíz forintot fizetek. A dolgok tőlem független, csodálatos ereje, hogy hamar felfedeztem ezeket a helyeket, ahol az ember órák hosszat némán hallgatta a zenét, látta magával szemben a félhomályban a másik négy-öt látogató arcát, a végén váltott velük néhány szót, majd hazaballagott az éjszakában. Egy ilyen estén, 1958 késő őszén, Nagy László lemezgyűjtőnél ismerkedtem meg az akkor már hatvanas éveiben járó Szilágyi Ernővel, Martin Buber harmincas évekbeli levelező társával, akit 1944-ben néhányadmagával teherautókra cserélték ki a mauthauseni koncentrációs táborból, de Svájcba érve megtagadta az aliját, az Izraelbe való hazatérést. Inkább Magyarországot választotta, mert fundamentalista zsidó létére elfogadhatatlan volt számára, hogy a Messiás megérkezése előtt zsidó állam létezzék. Egyébként is az volt a véleménye, hogy a zsidónak akkor van értéke, ha leköpik. Ezért aztán egykori cionista barátai minden kapcsolatot megszakítottak vele, ő viszonyt azok közé a kevesek közé tartozott, aki az egyik vállalata főkönyvelőjeként nyilvánosan megtagadta, hogy követelje a halálos ítéletet, arra hivatkozva, hogy zsidó vallása tiltja mások halálának kívánását. Ő ismertetett meg Franz Kafkával, előbb, mint ahogy Kafkát az európai irodalom felfedezte.

    Ugyancsak egy ilyen lemezesten, Petrigalla Pálnál ismertem meg Komoly – eredeti nevén Koryürek – Pétert, egy Magyarországra szakadt francia nevelőnő és egy török nemzeti költő, Kemál Atatürk harcostársának fiát, aki 56-ban az Igazság című lap egyik szerkesztője volt, és amikor megismertem, éppen segédmunkásként dolgozott.

    Ezek a találkozások valami félájult, majdnem felszabadító érzéssel töltöttek el. Úgy éreztem, mintha ezek az emberek valamiféle kulcsot tartanának maguknál, amellyel számomra előbb-utóbb kinyílik majd egy ajtó. Ahogy Kafka művei is: Nekem az „Átváltozás” vagy a „Per” kommunistaellenes látlelet volt, hiszen pontosan azt a tehetetlen kiszolgáltatottságot fejezte ki, amit éreztem, de nálam ezerszer árnyaltabban és egyetemesebben!

    Ugyanez vonatkozott az irodalomra is. Az az irodalom, amellyel Magyarországon író lehetett az ember, számomra megvalósíthatatlan volt, mert olyan tehetséget feltételezett, amellyel úgy éreztem, nem rendelkeztem, noha szerettem volna rendelkezni. Se ésszel, se érzelemmel, se bármilyen rendelkezésemre álló eszközzel nem tudtam felfogni, mitől lesz egy írás „irodalom”? Ennek csak részben volt köze a kommunistákhoz, és az olyan, felfoghatatlan és megvalósíthatatlan írói technikákhoz, mint amelyeket mondjuk Kamondy László, Szeberényi Lehel vagy Cseres Tibor képviseltek. Ez a realizmus az én tehetségemet meghaladta. De az is meghaladta, amit a következő, lassan már nálam fiatalabb nemzedék kezdett képviselni később. Abból, ahogy például Doromby fogadta Bereményi első prózai műveit, számomra nyilvánvaló volt, hogy született profi írónak tartja. Csak éppen arra nem tudtam rájönni, hogy mitől az, és hogyan kell ezt úgy csinálni, ahogy ő csinálja. Mit nem adtam volna, ha valaki az én írásaimat tartotta volna profinak?!

    A legnagyobb, addig nem tapasztalt élményem azonban az volt, hogy Komoly, akárcsak valamivel később, a Vigília-asztaltársaságban megismert Doromby Károly és Mészöly Miklós valamiképpen elfogadtak. Nem volt ennek közvetlen tanújele, sőt: ami írásaimat illette, szorongva tapasztaltam, hogy inkább tartózkodó az ítéletük. De volt valami nyitottságuk azok iránt a késztetések iránt, amelyekről tudtam, hogy ott lappanganak bennem. Komoly volt az első eleven ember, aki a bűnről, a nemiségről olyan szavakat mondott, hogy éreztem belőle: itt nem az én elítélésemről van szó.

    Ne legyen félreértés: azt eddig elmondtam, akkor nem nagyon mertem és tudtam volna elmondani, noha szerettem volna. Amit meg képes voltam elmondani – hogy például a legszívesebben csavarhúzót döfnék a kommunisták szemgödrébe, amiért nem adják meg nekem ugyanazokat a jogokat, amik nekik járnak –, azon inkább a fejüket rázták vagy röhögtek. De már ez a röhögés is olyan volt, mint valamiféle friss, alpesi levegő a távoli szabadság birodalmából. A szerkesztőségek, a rendezett irodalom világa ehhez képest a hierarchiák herélt világa volt.

    A hatvanas években feltehetően megindult valami. Te is önállóbb, felnőttebb lettél, azt hiszem, hogy utolérted – mondjuk így – irodalmi vagy szellemi kortársaidat. Arra gondolok, hogy Petrigallánál egy gyerek rácsodálkozása és belépése a világba a jellemző. A hatvanas években már önálló és kiteljesedő személyiséggel vagy jelen. Az akkori írásaidat a korszak társaságaiban megjelenő figuráknak a megrajzolása jellemzi.

Látszat. Megpróbáltam mindennek ellenére író lenni, és sehogyse sikerült. Nemcsak a megjelenési nehézségekről van szó. Én nem találtam ugyanis semmi bizonyítékot, belül, magamban, az emésztő vágyaimon kívül. Ebben az időszakban minden írásom erről szól, akármiről is szól úgy látszólag…

    Aziránt a világ iránt pedig, amelyet megpróbáltam leírni, valójában mélységes bizalmatlanság töltött el. Mert nekem egyáltalán nem tetszett ez a kődarabok és falevelek alatti rejtőzködő rovarélet, a kopott magánlakások, a rendetlenség, az iszogatás és a szexuális huzakodások világa. Ugyanakkor nem volt más. A nyilvános nemcsak gyűlöletes volt, de tehetségem se volt hozzá, hogy elérjem. Meghatározó volt, amikor végre először mehettem nyugatra: hiába szerettem Németországot, be kellett látnom, hogy magyarnak számítok önmagam számára. De német mivoltomat végleg sokkal később sirattam el, amikor 1989-ben meghalt anyám, s vele talán az utolsó ember, aki természetesen használta még Buda német nevét, azt, hogy „Ofen”. Emlékszem, amikor először felmerészkedtünk az óvóhelyről a harmadik emeleti betört ablakú lakásunkba, néztünk Buda felé, ahol távoli pontként repülőgépek zuhanórepülésben haladtak el a vár fölött, és anyám azt mondta: „In Ofen wird noch immer gekampft.” („Budán még mindig harcolnak”). Ilyen érzelmeimmel nem vagyok egyedül, ha a szomszéd országok napjainkban kihaló magyar helyneveire gondolok. Ofen és Túróczszentmárton eltűnése között – ami a gyalázatot illeti – nincsen semmi különbség.

    Én ezt a tíz-húsz évet reinkarnált gyerekségnek tartom. Nem véletlenül követi ezt az időszakot egy munkamódszer, melynek lényege elsősorban a napló, a vallomás, az emlékezés, vagy az emléktörténetek előnyben részesítése.

A hetvenes évekre nyilvánvaló lett, hogy semmi nem segíthet rajtam közvetlenül, minden csak megszűrve érkezhet el hozzám, különben használhatatlan a számomra.

    Meg akartam végre tudni, mitől is félek? Hogy mi az igazi oka a szorongásaimnak? És nekimentem teljes erőből, ahogy különben – szintúgy gondolatban – a kommunistáknak. S a szorongásom ekkor áttört a lebontott falakon, s nekem magamnak kellett megtanulnom felfogni. Nem vette ezt rajtam észre senki idegen. A feleségem és néhány barátom tudott róla. Nélkülük nem ment volna.

    Olyan volt ez, mintha mindent elölről kellett volna elkezdeni, csupa közhelyszerű felismerés, amelyektől azonban nekem a létem függött.

    Mivel túléltem, a magam módján én is felnőtt lettem. Nincs további mondanivalóm most róla, mert ennek a termékeiből legfeljebb jelzésszerűen vettem fel „A gépfegyver szálkeresztjé”-be. Ezzel a könyvvel tulajdonképpen azt az időszakot zártam le, amely ezelőtt a lebontás és újraépítés előtt volt: a harag, a gyűlölet és a tanácstalanság idejét.

    Az átmenetről egy éven keresztül naplót írtam. Később, amikor a gépészmérnöki végzettségemmel a hátam mögött már egy új foglalkozást is találtam magamnak, és fogalomelmélettel kezdtem foglalkozni, megint belekezdtem  egy naplóba, de ezúttal csak azért, hogy a fogalmakkal, azok elvont összefüggéseivel kapcsolatos felismeréseimet leírjam. (Az ilyen fogalmi rendszerekre ma az automatizált információkereső rendszerekben van szükség). Amikor az ember egy számítógépes adatbázis keresőrendszerének fogalmait rakja össze, elkerülhetetlenül nominalistává válik: a fogalmak önálló életet kezdenek élni, mint amelyeknek saját világuk van. És azok az élményeim, melyek a fogalmak között összefüggések elemzése során értek, nagyon emlékeztettek azokra, amelyeket egy középkori német skolasztikus vagy misztikus élhetett meg. És csodálkozva tapasztaltam, hogy az eredetileg tudományos indítékú és tartalmú naplómból egyszercsak megint elkezd kikerekedni az önéletrajzom.

    Ezt nevezem én egy egészen új, és egyben régi világképnek. Úgy érzem, hogy ez a korszakod új középkor. Nem véletlenül kerül az ember kapcsolatba ezzel a szellemiséggel. Mit jelent számodra ez a nominalizmus?

Azt, hogy van-e összetartozás absztrakció és érzékiség, tudomány és művészet között? Mert ha nincs, akkor jaj annak, aki ezt az összetartozást erőlteti. Mindenki fogalmakat alkot, talán ezért is van, hogy mit érdekli a fogalom maga. Azért említem ezt, mert engem mindig is nagyon érdekelt, és hiába voltak a tudomány szabályai, melyek úgy-ahogy megvédik az embert saját érzelmeitől a tudományban, az érintettségemet nem tudtam szögre akasztani, miközben fogalmi rendszereket szerkesztettem, méginkább nem, amikor ezeknek a rendszereknek a belső, adottnak látszó szabályszerűségeit próbáltam felfogni. Nagyon hamar különös állapotba kerültem.

    Olyan volt, mintha mindent megtudtam volna, amiért megszülettem. Minden megtörtént tehát velem, amiért megszülettem. Ebből azonban az is következett, hogy most már bármelyik pillanatban meghalhatok. És elkezdtem félni attól, nehogy valami baleset áldozata legyek, meggondolatlanul a villamos után futva, vagy átrohanva a piros jelzésen. Hetekig nagyon óvatosan közlekedtem és állandóan a „Szent Lajos király hídja” jutott az eszembe, amelynek le kellett szakadnia abban a pillanatban, amint rajta voltak azok az emberek, akiknek élete már elveszítette tovább értelmét, mert mindent elvégeztek, amiért születtek.

    Hónapokig tartó állapot volt, és nagyon örültem annak, hogy addigra már kezelni tudtam a saját szorongásomat, mert különben nehezebb dolgom lett volna.

    Úgy érzem, ezekben „A gépfegyver szálkeresztje” utáni írásokban megtaláltál egy olyan eszközrendszert, amely korábban stilárisan nem volt igazán a sajátod. Ugyanakkor nem lehetséges, hogy ami a fogalmakat és azok rendszerét illeti, abban lehet talán valami menekülés is, éppen az érzékiség elől?

Ha igaz volna, hogy tényleg találtam magamnak valamilyen kifejezési módot, amely az enyém, akkor ez több annál, mint amiben reménykedtem. Egyelőre csak valamiféle torzó vagyok, és kérdés, hogy befejeződöm-e valaha. Miféle interjú ez, egy torzóval, egy majdnem dilettánssal? Te egy ötvenöt éves kezdő íróval beszélgetsz. Nem nevetséges ez? Ez az írott szöveg is csak nagyon távolról hasonlít ahhoz, amelyet beszélgetés közben felvettünk, mert az utóbbi közölhetetlen lenne. De nem csupán stilárisan, hanem mert az, amit élőszóban mondtam, tele volt amatőrökre jellemző hülyeségekkel.

    Ezt nem fogadom el. Két okból is. Egyrészt azt gondolom, hogy a világban csak a kívülálló, a dilettáns, a határvonalon mozgó az, aki igazi információt hoz. Természetesen vannak életszakaszok, melyeken aztán túlhalad az ember. Sejtésem szerint olyan sajátos területen vagy, olyan gyökérzettel, olyan hanggal, hogy számomra legalábbis fontos információkat hordozol.

A fogalmakkal foglalkozva valójában azt próbálom újraélni, amit mintha nem tudtam volna befejezni annak idején, a születésem és apám között.

    Szeretnék érthető szöveget írni, legalább abban a szűk spektrumban, amely a tapasztalataim és a képzeletem számára adott. Mit nem adnék a világos, jól formált, érzékletes mondatokért. Meg azért, hogy ne legyen közöm azokhoz az információkhoz, melyek ezekből a mondatokból következnek.