Beszélgetés Szilágyi Dezsővel Ország Liliről

                         Barna Róbert beszélgetése Szilágyi Dezsővel, Ország Liliről

B. R: … szóval, egybehangzóan azt mondta mindenki, hogy két szakaszra bontható Ország Lili Bábszínházban töltött időszaka. Az első szakaszban talán csak díszletfestő volt. Aztán elment. Mert volt egy igazgató-váltás. Amikor Maga került ide vezetőnek, akkor került ő vissza.

Sz. D.: Kissé később, igen. Nem rögtön, hanem egy bizonyos idő után. Hát akkor is elsősorban festőnek jött vissza, mert azt vállalta föl, hogy díszletet fest, illetve kivitelez, és egyben vezeti a festőműtermet. Akkor még nagyon egyszerű körülmények között éltünk, nagyon szűk körülmények között.

Az egész festőműterem egy szoba volt, amiben ketten dolgoztak összesen, némely esetben hárman. Ország Lili volt a vezetője ennek a kivitelező műhelynek, aki tervezőkkel összhangban megcsinálta a díszleteket. Természetesen volt hozzá mindig segítője, de a manuális munkát is ő végezte. Az egyik segítője a Román Kati volt, de, egy darabig, volt egy, ma már színész, tanítványa, aki szintén sameszként működött Bodnár (vagy Bognár?) Péter.

B. R.: Mikor került vissza?

Sz. D.: A hatvanas évek elején.

Egy megváltozott szellemű színházba érkezett. A hatvanas években kezdődött meg a színháznak az a munkája, amelyet úgy hívtunk, hogy kísérleti szakasz. A színház a gyerek és felnőtt közönségnek továbbra is dolgozott, de, ott voltak mellette az un. kísérleti műsorok. A művészek és rendezők modern, vagy avantgarde műsorokat kezdtek el betanulni, bemutatni. Először csak házi használatra, aztán később, a kiérlelődött a produkció már nyilvánosság elé is került. Na, ebbe kezdett aztán részt venni az Ország Lili. Az első ilyen munkája, amit csinált, az a Melyoh: Japán halászok(?) című produkciója volt. Ebből volt a nagyközönség számára készült, és egy úgynevezett egy kísérleti stúdió-előadás.

Egy újfajta kísérleti stúdiót próbáltunk csinálni. Az egyik része ennek a stúdió-előadásnak a Kopasz énekesnő lett volna. Amikor a hatóság meghallotta, hogy mire készülünk, akkor rögtön letiltotta az egészet. A produkciónak a másik része lényegében már készen volt ez volt Mrozsek Streaptase, amit szintén ebben az időben tanultunk be először. Később volt még több fölújítása, és mellette  szerepelt Samuel Beckettnek a Jelenet szöveg nélkül című darabja.  Ionescu lett volna a harmadik szerző. Ám, ez kiesett, hatósági közbeavatkozás miatt. És akkor találtuk meg ezt a Japán halászok című darabot, amely témában nem ment ugyan össze a másik kettővel, de mint kísérleti anyag, igen érdekes volt. És ennek csinálta meg a bábuit és a díszleteit az Ország Lili.

B. R.: Maga nem ismerte Ország Lilit, e korszakot megelőzően is?

Sz. D.: Ismertem őt, úgy is, mint Bábszínház, és úgy is, mint a baráti körnek a tagját. Bálint Endre mutatott be minket egymásnak. És ismertem a házi használatra festett képeit.

B. R.: Azt mit jelent, hogy házi használatra?

Sz. D.: Úgy értem, hogy azzal a reménytelenséggel festette őket, hogy ezek nem kerülnek ki a nagyközönség elé. Abban a korszakában ismertem meg, amikor elsősorban szürrealista festményeket csinált. Emlékszem, nagyon sokat beszélgettünk a képeivel kapcsolatban. Nagyon értékeltem az akkori munkáit. De azt gondoltam, hogy ezzel a festészeti gondolkodásmóddal a korabeli képzőművészek között nem lesz nagy sikere. Arról nem beszélve, hogy a különböző hivatalok is elzárkóztak előle. Szóval, nem volt ismeretlen a számomra, amikor a színházhoz visszajött. De tudtam, hogy Bábszínházi vendégjátéka kényszerű, kenyérkereső foglalkozása volt. Ez volt az ő napi munkája, és mellette voltak az kísérletező törekvései. Ennek a Beilauch-darabnak, hogy visszatérjek rá, tulajdonképpen pechje volt, hogy együtt volt a Hasek-darabbal, és a Becket-darabbal, mert a másik kettőt erősen kifogásolták, ezt nem. Ebben az időben két hatóság gyámkodott a színházak fölött. Az egyik a minisztérium, a másik a Fővárosi Tanács volt. Ez utóbbihoz tartoztunk. Ő volt a gazdánk. És e kettő munkamegosztásban dolgozott. Az egyik az egyiket nem ismerte el,  míg a másik a másikat. Bábuk és emberek címen futott ez a produkció.  Nem tiltották el véglegesen a színház repertoárjából, ellenben kikötötték, hogy csak stúdió előadásban mehet. A stúdió előadást mi meg úgy értelmeztük, hogy az jön be megnézni, aki akarja, annyiszor játsszuk, amennyi nézője van. Tehát nem kértünk érte pénzt, hogy az ne is lehessen kifogás.

B. R: Hogy emlékszik rá, a Bálint Endre véleménye mi volt Liliről, mint festőről?

Sz. D.: Ő nagyon-nagyon nagyra becsülte a Lilit, mint festőt. Különösen oda volt Lilinek azon korszakáért, amelyben elkezdte a maga holt-város témáit feldolgozni. És ebben látta a Bandi ugyanazt a gondolkodásmódot, ami az ő sajátja is volt, azzal a különbséggel, hogy ő régi tárgyakat használt, festett át, míg a Lili látszatra megkövült, és elidegenítő, eltávolító módon próbálta visszaadni azt az emberi mozgást. Ő következetesen újra meg újra vissza tért a régi, ókori elpusztult városok témájához, amelyekben a pusztulást, az elmúlást dolgozta fel. Így jöttek létre a kőtábla és különböző papirusz-festményei. Érdekes módon bár absztrakt képek voltak, mégis mélyen emberiek. Az absztrakt alkotásokban a legtöbbször hiába kerestem ennek az ember-közeliségnek kifejeződését. Ám, amikor a Lili megmutatta az egyik olaszországi útja után készült képeit, akkor azt mondtam neki, hogy ebben benne van. Ekkor különböző Krisztus-fejeket és -alakokat festett. Minden kék volt, eltűnt belőle az a fajta barna és szürkeség, ami jellemző volt rá, és szinte kiragyogott az egész háttérből. Szóval rá is hatással volt az olasz vidék.

B. R.: Valószínűleg jobb hangulatba kerülhetett.

Sz. D.: Igen. Mert különben a Lilinek a képi világa végtelenül emberi, de végtelenül nyomasztó is volt. Nem véletlenül talált rá az igazi témájára a Japán halászokban. Hisz annak témája, egy atomrobbanás utáni állapot volt.  A halászok siralmas panasza nagyon megérintette. Hiszen miközben a halászok mennek hazafelé, és egyik a másik után pusztul el. Na, most ebből keletkezett egy atomfelhőszerű háttér Előtte állt egy ember nagyságú mellszobor-szerűség. Alaktalan fejét, holdkráter-szerű bemélyedések tarkította.

B. R.: Ország Lili bábokat is csinált ?.

Sz. D.: Egy idő után bábokat is tervezett. Eleinte ódzkodott tőle. Azt mondta, hogy neki nem ez a világa. Ám, amikor beleásta magát, kiderült, hogy van egy olyan jellemvonása, amelyik egyáltalán nem hasonlít ahhoz az általános képhez, ami róla kialakult. Alapvetően egy vidám természetű valaki volt, ezt a bábjai mutatják a legjobban. És a díszlet képei is, amelyeket a különböző produkciókhoz csinált, erről árulkodnak. Úgy látszik ez az ellensúly kellett neki, a másik világához. Hajnalban festette a maga városait, és a maga köveit, és jött be és itt festette, illetve rajzolta és színre vitte a legkülönbözőbb népi és vidám figurákat. Például az egyik legérdekesebb darabja a Csalóka Péter volt, ami Weöres Sándornak a verses meséjére készült. Mézeskalács bábu alapokból indított, és azokat alakította át klasszikus figurákká.

B. R.: Szabad keze volt figurák megtervezésében?

Sz. D.: Igen. Hát, persze, adva volt a darab, és adva volt a rendezés, ezeknek az egyeztetéséből születtek meg a figurák

B. R.: Nem képzelhető el, hogy az elvárás kívánta a vidám, harsány megoldásokat?

Sz. D.: A vidámság, természetesen benne volt a darabban. Ennek olyannak illene lennie. Ez viszont nem volt ellenére, azért is vállalta, és azért is csinálta meg. Nagyon jópofán, hogy úgy mondjam, számtalan kiállításon megjelent azóta ez a figura-csoport. A színháznak a negyvenéves kiállításán is ott volt.

B. R.: A képein megjelent valaha a bábfigura?

Sz. D.: Nem, nála nem jelent meg. Nem, ő nem vitte át a képeire. Ő mindenképpen ezt az elidegenített világot akarta ábrázolni. Ami a legidegenebbnek tűnik, az az egész nyomó-technikája, aminek a kiindulása, ha megnézzük, igen-igen mechanikus és embertelen. Ő épp ezt látta meg benne.

Anna Margit képein viszont ott vannak a bábfigurák. Nála rendszeresen szerepel a báb, de másfajta, persze, üzenete van.

B. R.: Ha jól hallottam, akkor Maga hívta vissza a színházhoz?

Sz. D.: Igen.

B. R.: Milyen megfontolásból?

Szz. D.: Hát, azért, mert jó művész, egyszer, másodszor pedig azért, mert amíg nem tud a nagyközönség előtt és a képzőművészeti körök előtt labdába rúgni, addig neki is szüksége van természetesen, megélhetésre, és egy olyanfajta közösségre, amiben jól érezheti magát.

B. R.: Milyen volt a maga viszonya vele? Már természetesen, mint igazgató és beosztott.

Sz. D.: Teljesen zavartalan. Felhőtlen. Sose volt semmiféle panasza és nekem se volt panaszom ellene. Mert olyan precíz volt mindig, amilyen precíz minden egyes képe is.

B. R.: Maradt a személyes kapcsolat, vagy az elváltozott?

Sz. D.: Maradt, félévenként mondta, hogy menjek föl, nézzem meg féléves termését, és aztán beszélgessünk róla.

B. R.: Volt is fenn?

Sz. D.: Voltam nála. Még a Fiath János utcában. Ahol, meglehetősen nyomorúságos körülmények között élt. Egy garzon-lakás volt, amiben az egy szobán és a mellékhelységeken kívül nem volt más. És ott helye sem volt igazából. Volt egy ablaka, egy nagy ablaka, az elé tette föl állandóan a tablóit, és ott festette a tábláit.

B. R.: Állva, vagy fektetve?

Sz. D.: Állva.

B. R.: És hogy zajlott le egy ilyen kép-mutogatás?

Sz. D.: Úgy, hogy előszálazta az élére állított képeket, egyiket a másik után, úgyhogy kettőt-hármat tudott egyszerre megmutatni. Egy teljes széria képet soha nem lehetett látni, mert nem fért el semmi sem. Hát ilyenkor legalább nyolc, tíz, tizenkettőt mutatott fel az utolsó munkáiból.

B. R.: Beszélgettek a képekről, vagy csak megnézte?

Sz. D.: Beszélgettünk is. De inkább csak azt várta, hogy rám milyen hatással vannak a képek. Bár azt is igényelte, hogy mondjak véleményt róla. Mondtam is, de nyilvánvalóan nem egy szakember látószögéből nézve a dolgot. Boldogan mutatta, ha külföldről elismeréseket, vagy éppen különböző szponzoroktól és galéria-tulajdonosoktól meghívásokat kapott.

Ilyen alkalmakkor mindig helyettesíteni kellett őt a színházban. Mert egy kétszemélyes műhelyben, ha egy ember kiesik, az bizony nehéz. De azt minden alkalommal sikerült közös megegyezéssel megoldani.

B. R.: Bírálta is a képeket, amiket végig nézett? Mondott-e olyasmit, ami neki nem tetszett?

Sz. D.: Volt ilyen. Amikor látszott, hogy elkomoruló állapot fele megy, akkor próbáltam valamilyen módon… mit mondjak, nem kirángatni ebből az állapotból. Ilyen elkomoruló időszaka mindenképpen az egész labirintus, ami a legvégén van a szériájának.

B. R.: Ő akkor is a Bábszínházban  dolgozott még?

Sz. D.: Igen. A hatvanas évek kezdeti éveit leszámítva ő, mint tervezőként volt jelen. Ebben a gárdában, amelyben Bródy Vera, a Kós Iván volt még rajta kívül.

B. R.: Hogy emlékszik a halálára, mi történt ott? Mire emlékszik?

Sz. D.: Hát, túlságosan sokra nem emlékszem, mert éppen külföldi turnén voltam. Úgyhogy, amikor megjöttem, akkor itt várt az üzenet, hogy a Lilit bevitték a kórházba, hasi fájdalmakkal. Hogy pontosan mi volt ez, azt hiszem, a mai napig nem lehet tudni. Ja, és, hogy mindenképpen látni szeretne. Na, bementem hozzá a kórházba.

B. R.: Melyik kórházban volt?

Sz. D.: A Korányiba De nem vagyok benne biztos. Ezt majd a Csanádi Judit jobban megmondja.

B. R.: Megyek majd hozzá is, igen.

Sz. D.: Nem tudom pontosan, ő járt be rendszeresen hozzá.

B. R.: Milyen állapotban volt?

Sz. D.: Eléggé aggasztó állapotban. Szóval, elment az életkedve, miért, miért se, mert nem volt rá konkrét oka és indítéka, és állandóan fájlalta a derekát, hasát. Szóval, nem mondta ki, de a beszédéből él a hozzáállásából az derült ki, ami ellen hiába próbáltam bármit is mondani, hogy ő a végét érzi. Mintha azt mondta volna, hogy föladja. Nem csupán egy betegségnek a következményeit viselte nagyon nehezen. Valami olyat mondott, hogy megtette, amit lehetett, és amit akart, és hát minek a tovább élni?

Én meg azt erősítgettem, hogy igyekezzék meggyógyulni, mert vár rá egy sor feladat.

B. R.: Mennyit volt bent nála? Egy félórát? Órát?

Sz. D.: Körülbelül.

B. R.: Mások is voltak, vagy csak Maga?

Sz. D.: Felerészben én voltam, felerészben egyik rendezőnk, a Balog Géza. Aki otthagyott, mert látta, hogy valamivel bizalmasabb a kapcsolata Lilinek hozzám, és szeretett volna valamit mondani. Aztán Csanádi Judit is ott volt, aki nagyon jó barátja volt. Ő bejárt rendszeresen hozzá.

B. R.: Tényleg, mikor kettesben voltak, mondott bizalmasabban valamit?

Sz. D.: A lelki állapotáról volt szó. Tehát arról, amit az előbb mondtam, hogy ő érzi a végét. Hiába mondtam, hogy nézzen rá a táblájára a lábánál! Hát mit akar? 53, vagy hány éves volt.

B. R.: 52.

Sz. D.: 52, igen. Hogy lehet ilyen korban elkeseredni? És nincs miért. Nem, ő mélyebben látott bele a jövőjébe is. Amit mutat az, hogy két héttel a halála után kaptam meg a hírt, hogy olyan rákos daganat volt benne, ami föltétlenül elvitte volna egy-pár hónapon belül. Ezt ő nem tudta, és az orvos sem tudta annak idején. Szóval, elkezdtem hinni annak, amit a Bálint Bandi mondott róla egyszer, hogy egy távolba látó és a jövőbe látó valaki. Ilyen vonásai vannak. Nem állandóan, de esetenként. És a nagy képeiben is ez van benne. Egy olyanfajta rálátás, amely csak azoknak adatik meg, akik kívül emelkednek mindenképpen ezen a fizikai világon.