Beszélgetés Román Katalinnal Ország Liliről

                        Barna Róbert beszélgetése Román Katalinnal, Ország Liliről

R. K.:… amikor kiderült, elég hosszú idő után, hogy annak a Román Györgynek vagyok a lánya, akit ő is ismer és szeret, akkor átalakult ez a barátság, mert apámat nagyon szerette, és istenien megértették egymást. Mert az apám süket volt, szájról olvasott. A Lilinek viszont valamelyik mestere süket volt szintén, úgyhogy volt hozzá türelme, hogy szépen, mimikával beszélgessen vele, és ők ketten nagyon szerették egymást. Köztem, meg a Lili között egészen más kapcsolat volt, szóval egy ilyen… hát hülye szó, hogy anyai, nagyon hülye szó, de hát mi tényleg, mint anya a hülye gyerekével.

Én voltam az, aki bohóckodtam neki, tudtam, hogy ha… ő a műhelyben a főnöknőm volt, és nem teljes állásban dolgozott, hanem 4 órás állásban dolgozott, tehát 10-re jött a műhelybe, és mit tudom én, ott volt 2-ig, vagy ha kedve volt, tovább. Szóval gyakorlatilag a Bábszínházban azt csinált, amit akart, mert az igazgatónk büszke volt arra, hogy az ő díszletfestő műhelyét Ország Lili festőművész… és hát, nagyon szerette személy szerint a Lilit is. És mit tudom én, ő télen jött be délelőtt 10-kor. A Lili permanensen fázott, nyáron is fázott, kánikulában is fázott, saját bevallása szerint csak Olaszországban nem fázott, és akkor jött be, nem lehetett belőle semmit látni, mert a kabátjába be volt csavarva, és borzasztó kalapok és sapkák és egyebek be voltak húzva a fejére, és akkor kb. ½ óráig jártuk neki, amit én úgy hívtam, ezt én találtam ki neki, ezt a kifejezést, a konguiszter-táncot, amíg magához tért, meg egyáltalán emberi formát öltött magára, és ez egy egészen másfajta kapcsolat volt. És akkor ő együtt élt, vagy járt, nem tudom, hogy kell ezt mondani, egy manussal, akit Kazallár Emilnek hívtak, és én az Emilt utáltam, aztán, amikor a Lili meghalt, és akkor már közöttünk mindennek vége volt, és az Emil halálra gyötört mindenkit a Lili miatt, aki nem akart vele többet szóba állni, és amikor megláttam, hogy az Emil nem jött el a Lili temetésére, na, én azóta átmegyek az utca túlsó oldalára. Ezt halálosan komolyan mondom, szóval az Emil megnősült, lett egy gyereke és elhozta a gyereket a Bábszínházba, és akkor én álltam kint a büfénél, és Emil ezzel a perzsa mosolyával, 100 fogával és kétszáz szemüvegével úgy jött felém, nagy boldogan üdvözölni akart, megvártam, míg jó közel ért, és elhúztam balra. Én nem, szóval ezzel az emberrel többet nem fogok kezet, aki ezt meg tudta csinálni. Ő eljött ide, szegény Apuhoz, és mondta, hogy békítse őt össze a Lilivel. Na, most az Apu azt se tudta, hogy ők együtt járnak, már nem foglalkozott ilyen dolgokkal, nem is érdekelte. Ismerte külön-külön és együtt is őket, de hát nem… Eljött ide, hogy protekciót kérjen Gyuri bácsitól, hogy békítse őt össze a Lilivel. Gyuri az úgy ült a székben, mint a fagyott hal, azt sem tudta, hogy miről beszélnek itt körülötte. Akkor nagyon megharagudtam az Emilre, és nagyon sok mindent megtettem a kedvéért, a Lili kedvéért az Emilnek, jobban mondva, de ez egy olyan megbocsáthatatlan gesztus volt a részéről. Másik meg az volt, hogy nekem meggyőződésem volt, ha akkor nem tiltanak engem ki a kórházból, mert van egy Csanádi Judit nevű hölgy, akit biztos majd meg fogsz keresni, a Jutka akkor szcenikusa volt a Bábszínháznak és mi kérdeztük, hogy mikor lehet bemenni a Lilihez, és mondta, hogy nem lehet bemenni, nem lehet látogatni, és egyáltalán senkinek nem lehet bemenni, és mit tudom én. Hát én az Attilától tudom, hogy ő pl. belógott. És annyira komolyan vettem, hogy a Jutka azt mondta, hogy nem lehet bemenni, hogy nem mentem be. Na, most nekem meggyőződésem, hogy ha én bemegyek hozzá, akkor, na, most ezt ne vedd nagyképűségnek, de tényleg, a mi kapcsolatunk, az én bohóckodó kapcsolatom őhozzá, lehet, hogy abból a depresszióból, amit nekem elmeséltek, tulajdonképpen amiben meghalt, fölolvad. Rettegett a betegségtől, rettegett a kórháztól, lehet, hogy ha én oda bemegyek és eljárom neki azt a bizonyos kongruiszter-táncot, akkor lehet, hogy esetleg magához tér, és ezt sose bocsátom meg magamnak, hogy a Csanádinak bedőltem. De nem csak én dőltem be, hanem a műhelyből is be akartak menni meglátogatni, meg hát sokan mentünk volna szívesen, rengetegen szerették a Lilit. Úgyhogy ezt a Jutkának sem bocsátom meg, meg magamnak sem bocsátom meg, hogy akkor erőszakosabbnak kellett volna lenni, csak annyira készpénznek vettem, hogy ők tudják, meg… Ezt, meg vagyunk itt többen, akik nem bocsátunk meg, hogy ez a Vaszileszku nevű „úriember”, nem tudom, voltál kinn a Lili sírjánál? A Farkasréti temetőben van, hogy ők fölajánlották, hogy megcsináltatják a barátai, akik szerették, meg minden, megterveztetik, kitalálják, na, most ehhez képest szélnél sebesebben Vaszileszku János állíttatott egy emlékművet, ami baromi ronda, hát hogy mondjam el neked, hogy milyen. Olyan, mint egy lábasház, egy ormótlan kőkocka, aminek négy lába van, és a Lilinek ezek az áramkörei vannak az oldalába belecsinálva. Na, most nekem mindig az az érzésem, hogy a Lili szegény, kurva nehéz ez neki, szóval vegyék már le róla, szóval ez… ez… és ronda, semmit nem mond, szóval, az a legrosszabb benne, hogy semmit nem mond. Mondjuk abból a Liliből, aki, biztos láttál róla fényképet, személy szerint is gyönyörű volt.

B. R.: Személyesen találkoztam vele.

R. K.: Gyönyörű volt, hát ő szerintem úgy volt szép, ahogy volt. És ezért voltam nagyon pipa, és még egyért voltam nagyon pipa, hogy rá volt írva a koporsójára, hogy hány éves. Most ehhez tényleg ismerni kellett a Lilit, aki rettenetesen hiú volt. Megcsinálta azt, hogy valami lexikonban, valami képzőművészeti lexikonba kértek tőle adatot, és az anyjának a születési évét, aki ugye kétszázötven évvel előtte született, annak a születési évét diktálta be. Na, ezzel együtt, a helyes adat jelent meg, mert nyilván az illető rájött, hogy ez lehetetlen ügy. A helyes adat jelent meg, akkor meg, ahova elment, baráti körben, ott kikaparta a lexikonból ezt az adatot. Borzalmasan hiú volt, és aki ezt tudta róla, és szerintem mindenki tudta róla, csak a lehetetlen családja, lehet, hogy nem tudták, vagy erre sem vették a fáradtságot, hogy ezt megjegyezzék, kiírták az izéjére, hogy hány éves. Ezt nem kellett volna, ha valaki a Lili szellemében gondolkodik, akkor ezt nem írja ki. Mint ahogy a Kernács Gabiék, ha ismerték volna a Lilit, ők a halála után csinálták ezt a filmet róla, ezt a riportfilmet, azt sem csinálták volna meg, nem tudom, láttad-e ezt a filmet? Úgy kezdődik, hogy a Lili a koporsóban, egy nyitott koporsóban, és le van nyírva rövidre a haja, és amennyire egy halottnak az arca meg van plasztikázva. Na, most ilyet nem lehet csinálni egy… szóval biztos, hogy bennem is hiba van, de úgy gondolom, hogyha valaki valakiről egy filmet csinál, akkor azt annak a szellemében kell megcsinálnia, még akkor is, ha az illető nem él. Na, most, ha a Kernácsékat érdekelte volna, akkor valaki közölünk, vagy az Ervin, vagy én, vagy az Attila, szóval bárki, aki jól ismerte a Lilit, elmondta volna, hogy ilyet Lilivel nem lehet csinálni. Mert Lili biztos, hogy azt mondta volna, hogy ő maradjon meg az ő kis Kleopára szemével, az ő Kleopátra frizurájával, maradjon meg úgy, ahogy… ha már meg kellett halnia, akkor úgy, ahogy őrá mindenki, ahogy őt mindenki ismerte. De, hogy kopaszon, egy koporsóban, nem lett volna szabad. Én komolyan mondom Neked, itt ültem, egyedül néztem meg direkt azt a riportfilmet, mert dokumentumfilmet nem bírok ilyen társaságban végignézni, fizikailag rosszul lettem. Szóval lehet, hogy különben nem sírtam volna, de ettől, amikor megláttam, direkt nem néztem meg a koporsóban, apámat sem néztem meg és egyszerűen valami fizikai rosszullét tört ki rajtam, hogy arra gondoltam, ez olyan szentségháborítás, minthogyha megfognék egy Ország Lili képet és egy kést végighúznék rajta. Elképzelhetetlennek tartottam volna, pl. ha én filmet csinálhatok, hogy ezt így csináljam. Én évekkel előtte, egyszer azt kértem tőle karácsonyra, hogy… mert ő járt ilyen fogadásokra, olasz követségre, meg görög követségre, mit tudom én, milyen követségre, és egyszer azt kértem tőle, hogy egyszer ott szeretnék lenni nála. Már egy nagy kegy volt, ha valaki fölmehetett a lakására, és szeretném látni, ahogy egy ilyen követségi fogadásra fölkészül. Hát ne tudd meg, hogy magára húzott egy indiai szárit, és egy ugyanolyan parókát, mint amilyen a saját haja volt, csak sokkal hosszabbat. Hát álomszép volt, gyönyörű szép volt tényleg, és ezek után, nem tudom melyik követségre elbillegtünk, én, mint díszkíséret, ott le kellett adni a névjegyet, engem nem engedtek be, mert nem volt meghívóm, de hát ezt a cirkuszt, amíg ő öltözködött, meg paróka, meg kifésülés, meg stb. Nekem egy szót nem volt szabad szólnom, kellett ülni a sarokban, néma csendben, ez volt a karácsonyi ajándék, és szent áhítattal nézni ezt az akciót, amikor Lili magára ölti az emberek számára kitalált bőrét. Én sokat jártam föl hozzá, mert aztán kiderült, hogy máshonnan is ismerjük egymást, én annak idején ilyen gyermekvédelmi izé alatt álltam, amikor a szüleim elváltak és amikor bevittek a gyermekvédelemre, az ő férje, a Majláth Ottó(nem Gyurka?) a gyermekfelügyelőségnek a vezetője.

B. R.: Pszichológus volt.

R. K.: Igen, és hát a Lili imádta, tudom, hosszú évek cirkuszaiba tellett, amíg hajlandó volt elválni.  És akkor tudom, onnan jöttem rá, hogy beleegyezett, hogy kimondták végre a válást, hogy mindig mentünk, bejártunk a menzára ebédelni, a képzőművészeti főiskolára és aztán szembe át, a Lukácsba, és ittunk egy kávét, meg ettünk egy szőrös gombócot. A szőrös gombóc az a csokoládé izé, ami bele volt tunkolva másik csokiba. És aznap nem mentünk a Lukácsba, hanem baromi rosszkedvűen meneteltünk a Népköztársaság útján. Én a végén fölajánlottam, hogy hányok egy néhány percet a Népköztársaság útján, meg is tettem, ez se használt, semmi nem használt, és akkor mondtam, most már mondd el, hogy mi a baj, mert most már én tudom, hogy baj van, de mondja meg, hogy mi a baj, és akkor elmondta, hogy halálosan szerelmes volt a férjébe, de hát… Egyébként a Fiath János utcai lakás, az tudod mekkora volt? Hát volt egy fürdőszoba, amibe főzött, mert nem volt konyha. Volt egy pici belépő és egy szoba. Amikor egy kilenc részes képét a fehérvári múzeum vette meg, az egy borzalmas nagy kép volt, és 9 részből volt összeállítva, de mindegyik rész, rendesen, 80-szor mit tudom én mekkora volt. Ezt úgy kellett megnézni, hogy behoztunk egy hokedlit a szobába, arra én fölálltam, és ő összerakta a képet. Oda többet lélek az ajtón se be, se ki, nem lehetett másképp, mert egyszerűen nem volt hely. Na, most el tudom képzelni, hogy ebben a pici lakásban két ilyen különböző foglalkozású ember, ráadásul az egyik ilyen piszkolós foglalkozást is végez. Van a Liliről egy könyv, azt Te nem ismered?... de én ezt nem adom oda, ezt meg kell szerezni valahol könyvtárból.

B. R.: Ja, az a bizonyos kicsi?Azt ismerem.

R.K.: Ez az én levelezésem Lilikével. Én eltettem minden sort. Meg hát nekem…

B.R.: … leveleztetek, vagy amikor elment valahova?

R. K.: Nem, hát kaptam egy ajándékot, akkor hozzá volt egy kísérőszöveg. Hát ő velem sok cirkuszt megcsinált, mert én egy ivós lady vagyok, és rettenetesen nem tűrte, hogy én kijárok a „Három bábművészhez” címzett kocsmába a Hunyadi téren és ebből ilyen különböző konfliktusok származtak, hogy finoman fejezzem ki magam. Az a minimum volt, hogy kaptam tőle ajándékba egy literes tejeskannát. De azt az igazi, frankó, fanyelű, fedeles, gusztustalan tejeskannát, hogy ezzel minden reggel, akkor még a Hunyadi téren volt egy tejcsarnok, oda el kellett csörömpölnöm, kellett vennem egy liter tejet, hogy ezt iszogassam mindenféle rumok, meg mindenféle konyakok, meg egyéb miaúk helyett ezt öntögessem magamba. Hát én hűségesen jártam, megittam a liter tejet, aztán kimentem a kocsmába. És akkor egyszer utánam jött, hát ez egy szörnyeteg, még most is meg van, csak most ilyen (csatt) koccintó, az a neve, de ugyanazok a figurák ácsorognak benne, mint akkor, meg hát most legalább be lehet látni az ablakon, mert akkor le volt festve az ablak, meg mit tudom én, egy iszonytató hely volt, és akkor egyszer utánam jött ebbe a kocsmába. Na, most a Lili, az kb. annyira illett a kocsmába, mint énrám egy estélyi ruha, ráadásul egy ekkora fekete kalap volt rajta. Hát ne tudja meg senki, hogy néma csend lett a kocsma területén, mert ugye ezek a csíkos, meg kockás… hát ezek a Hunyadi téri rakodó melósok járnak. Meglátták ezt a jelenést ott az izében, szó el nem hagyta senkinek az ajkát, soha többet. Képzeld el, most itt kinyílna az ajtó és itt megjelenne Lenin, hát kb. úgy nézett ki.

B. R.: Az aktatáskájával.

R.K.: Igen. Borzasztó volt, tényleg, én megijedtem, de még a nyelést is elfelejtettem, mert erre nem számítottam. Egy nagyon… hát tényleg, ha mint emberről akarsz róla hallani, hát mit tudom én, szóval mindenki másképp ismerte őt. Nekem mondjuk ez volt a kapcsolatom vele. Most tudtam meg, nem tudtam én ezt, hogy halála után a noteszei azok ingyom-bingyom ide-oda kerültek. Na, most én nem tudtam, hogy mindent fölírt. És nem tudtak rájönni, hogy miért van minden este beírva, hogy K-val telefon. Ez a K, ez én voltam, mert hogy minden áldott este beszéltünk telefonon, de kb. másfél órát, mintha napközben nem is találkoztunk volna soha, és akkor mindent meg kellett beszélni részletesen.

    Nekem van egy pár képem róla, amikor születésnapot ültünk, Kazellár (?) Emilnél, mármint az én születésnapomat, ami azért is volt emlékezetes, mert Angéla néni, Emil anyukája – Emil perzsa származású, az apja perzsa, Iráni volt –, Angéla néni, aki utálta a Lilit, utált engem is, és egyáltalán mindenkit utált, és csak ki kellett volna törni, az a legszebb boszorkány lett volna a Bábszínházban, amit el lehet képzelni. Olyan ronda volt, hogy ilyet az életbe nem láttam. Az, a születésnapom tiszteletére rózsaszirom salátát csinált perzsa módra. Na, most én megláttam ezt a holmit, és mondtam, hogy valaki kóstolja meg előttem, mert nem vagyok benne egészen biztos, hogy ez az én falatkám akar lenni. Egy tányér rózsaszín… állati finom volt egyébként, kiderült, hogy a rózsaszirom az csak fal, mert alatta mindenféle gyümölcsök voltak. Tehát rózsaszirommal volt meghintve, Lili, mint egy hős, elkezdte enni, én gondoltam, hát ha ő él, akkor énnekem is meg kell kísérelnem ezt a dolgot. De ez egy nagyon sajnálatos… szóval ez az ő… tipikusan a magyar virtschaftba tartozott bele. Én nagyon sokat beszéltem az S. Nagy Katalinnal, akit még máshonnan ismerek. Lilinek volt ilyen… hát nem grafika, hanem ilyen nyomatok. Ez az agyag-város, ez onnan való. Az Diósgyőrben volt, amikor a Diósgyőri várat megnyitották, akkor az ő kiállítása nyitotta meg a várat, és annak az egyik ilyen védnöke az S. Nagy Kati volt, és most könyvet ír a Liliről. És jött hozzám a Kati, ő gyűjti, hogy kinél milyen kép van, hát nekem olajkép az nincs, csak ez a… és akkor mondtam neki, hogy azt kell valakinek egyszer megírni, hogy… ez legesleginkább a magyar képzőművészetre jellemző, itt tényleg meg kell halni. Én a negyedik kiállítást csinálom az apámnak, amióta meghalt. A Lilinek is egyből bírt lenni Pesten egy kiállítás. Az egész világon már mindenütt volt kiállítása. Hát olyan márka volt, hogy az valami eszméletlen, de nekünk nem kellett. Nekünk, itt Pesten, a nagy, gőgös képzőművészeti alapnak, az impotensek seregének annak minden van, és ez mindennel így van. Az apám, az hosszabb életet élt, mint a Lili, 79 éves volt, amikor meghalt, és én azóta is azt üvöltözöm, amikor nekem ugatnak, hogy itt élt 79 évig, itt dolgozott, ebben a szobában egy ekkora darab linóleumon, csak be kellett volna ide csöngetni, meg lehetett volna találni. De hát az Apunak sok kiállítása volt persze, de hát most ilyen dicshimnuszokat… most olyan megnyitó beszédeket tart a Frank Janó, hogy már a mennyországban érzem én is magam, meg az Apu is a felhő szélén szerintem a hasát fogja a röhögéstől. Tényleg, meg kell halni és ezért egy disznó a Vaszileszku, mert ahogy én tudok, és nála egy sokkal kisebb ember vagyok és nem is ismerem ezt a virtschaftot, biztos, hogy jobban ismeri nálam ezt a képzőművészetet, szóval neki nincsen joga ülni a Lilike gyűjteményén. Neki ezt ki kéne állítani, ha másképp nem megy, akkor pénzt adni érte, mint ahogy mi is, a kecskeméti kiállítást hárman csináltuk, és szponzorok adták a pénzt rá, meg mit tudom én, nekem nincsen pénzem, a Vaszileszkunak biztos több pénze van, mint nekem. De az, hogy ül és boldog, hogy az övé, hát egye meg őt a fene. Egyszerűen megrablása az embernek. Tényleg, ez kifosztása az embernek. A kép azért van, hogy lógjon egy falon és nézzék.

B. R.: Többen nézzék.

R. K.: Többen nézzék, többen nézzék. Itt pl. nem ezek a képek szoktak lógni, csak azok lenn vannak Kecskeméten. Itt van egy csavargó kép és egy kiskatonának a képe. Mind a kettő kabalaképem, soha nem szívesen válok meg tőlük… ő csinált az Apunak Győrben kiállítást, ő csinált a Lilinek, ő csinált az Anna Margitnak, ő csinált a… hát neki eszméletlen gyűjteménye van, állítom, hogy nagyobb és frappánsabb gyűjteménye van, mint a Valériának. És volt, a gyűjtemény egy részéből, mert az egész az kiállíthatatlan, ahhoz ki kéne bérelni az egész galériát, volt Győrben egy kiállítása, gyakorlatilag hárman szerepeltek, az Anna Margit, a Lilike, meg az Apu. Hát ez egy töredéke ennek a gyűjteménynek, szóval elképzelni nem tudod, hogy ott mi van és mindenkinek fontos ez a dolog, csak a Vaszileszku kussol. Megcsinálta ezt a labirintust, egy évre rá, hogy a Lili meghalt…

B. R.: Azóta csönd van.

R. K.: Csönd. Most nem tudom, ül otthon a lakásában, vagy, amit sokkal rosszabbnak tartok, eladta a képeket külföldre, mert mást nem tudok elképzelni. Nem igaz, hogy azt nem szeretné, hogy mások is lássák.

B. R.: Majd utána fogok ennek járni, mert rövidesen ő következik.

R. K.: Ne mondjad neki, hogy én szidtam, mert ez az én magánügyem.

B. R.: Nem, nem.

R. K.: Szóval én nem is ismerem annyira, hogy szidjam, csak hogy mondjam, én elsírom magam, amikor egy kiállítás megnyitóján látom, hogy ezek a képek egy kiállító teremnek a falán vannak felakasztva, most nem értem azt, hogy más miért nem így érez. Biztosan bennem van a hiba.

    Még egész rövid intervallum telt el, mikor ők fölmentek a Vaszileszkuval a Lili műtermébe, hát az Attila jól ismerte, mert ő szerezte neki a lámpákat, meg ő segített berendezni, meg ő költözött a Lilivel, meg minden, és addigra föl volt téve egy lakat az ajtóra, mert állítólag a műtermet már valakinek… de a Lili képei még benn voltak. Na, most, hát a Győrit ismerni kellene, cirkuszoltunk, hogy… mert én nem akartam bábművész lenni soha életemben. A mai napig nem merem elárulni, hogy a gyerekkoromban soha nem voltam Bábszínházban. Én a Néphadsereg, ill. a Vígszínházban nőttem föl, és minden darabot, a Lüzisztraté kivételével, mert az 18 éven felüli volt, és nem engedett be a Gábor-mami. Én soha, én nem láttam Bábszínházat. Egyszerűen kimaradt az életemből. Olvastam mesét, mit tudom én, a Teaház az augusztusi holdhoz, vagy a Ciranót kivülről tudom a mai napig, a Néma leventét kívülről, de Bábszínházban soha életemben nem voltam.

B. R.: Te az ötvenes évek végén kerültél a Bábszínházba?

R. K.: Nem, most kezdem a huszadik évadot. 71-ben kerültem ide.

B. R.: De, ezek szerint akkor, amikor a Lili visszajött a Bábszínházba?

R. K.: Akkor már régen visszajött. Igen. Azért olyan öreg még nem vagyok, hogy az ötvenes évek végén én még meglehetősen kiskorú voltam. De hát az is egy faramuci dolog volt, mert én… a történet dióhéjban annyi, hogy én már hónapok óta loptam a napot, és …… bejelentette a lemondását, mi ketten laktunk Apámmal, anyám nem lakott velünk, és mondta, hogy mindent lehet, napot lopni nem lehet. És elmentünk a Szigligeti alkotóházba nyaralni, ahol előadta a társalgóban, hogy ez egy szörnyű dolog, hogy az ő… én minden voltam, magántanuló, vagonkirakó, anyám kínja, minden, hagyjanak engem békén, szabad úszó voltam. Szabad úszó. És akkor a Kardos Lili(?), aki akkor dramaturgja volt a Bábszínháznak, az azt mondta: kérlek, én beviszlek téged a bábszínházba, be fogsz menni az igazgatóhoz, aki azon nyomban megkérdezi tőled, hogy tudsz-e varrni? Te erre azon nyomban azt mondod, hogy varrni nem tudsz, mert beültetnek egy varrodába, és ott te megbolondulsz. Te mondd azt, hogy te festeni tudsz. Jó. Tényleg így volt. Megkérdezte, hogy tudok-e varrni, tényleg nem tudok varrni egyébként. Igen ám, csakhogy a Lili szabadságon volt. Na, most a Lilinek volt egy elmélete, hogy a díszlet-festő műhelybe leány nem való, mert ugye túl azon, hogy… hogy… szóval fizikai munka is, mert azért azokat cipelni kell, vinni kell, hozni kell, úgyhogy engem nem mertek véglegesen fölvenni, csak ideiglenesen dolgoztam ott, ameddig Lilla vissza nem érkezik az ő szabadságáról. Tehát a Lilla, az a maga módján egy jelenség volt így a műhelyben, mert egy oltári redves, mocskos, festékfoltos fehér köpenye volt, egy barna cipője, ami szerintem hat számmal volt nagyobb, mint a lába, és amit én meg akartam szerezni, amikor meghalt, de valaki ellopta az orrom elől, és bementem egy reggel, majd tízkor megérkezett a Nagyasszony, hát engem már nyolckor ijesztgettek, hogy „Anyukám, te 10-kor úgy repülsz, mint a franc, kifele, hát a Lilla meglátja, hogy lány van a festőműhelyben, itt kő kövön nem marad.” Na, mondom, erre veszek egy bérletet magamnak, én, gyenge nő, bejött, csókolom, csókolom. Te vagy? Én. Leült, nem viccelek, mint egy Toulouse-Lautrec-kurva, így, a fehér köpenyébe, nézett. Az ő szemével. Én végeztem a dolgomat. Nézett. Jó. Hát eltelt egy óra, amikor mondtam, hogy jó lenne, ha el tetszene dönteni, hogy én itt maradhatok-e, vagy röpülő csészealjba kell átmennem, mert nem egészen mindegy a dolog, én ott jól éreztem magamat, valami szimatom azért ehhez a dologhoz volt. Ő úgy látja, hogy én fizikailag vagyok olyan állapotban, hogy ezt a munkát bírni fogom. Na, most azt képzeld el, hogy ez most először is húsz évvel ezelőtt történt, tehát én valék 19 éves. Egy. Kettő, hogy nem,… most sem vagyok egy kis darab, de akkor még kb. 10 kilóval kövérebb voltam, vagy nagyobb darab voltam, és más volt a formám, mert hát ugye még kölökháj is volta rajtam, és ugye úsztam 15 évig, na, most ehhez, egy ilyen nyápic Kovács Tamás, ez volt a díszletfestő, és a Bognár Péter, akit nem tudom, hogy ismersz-e, de majd biztos fogsz vele is beszélni, aki szintén nem egy adonisz, és nem egy ilyen díjbirkózó alkat. Na, hát, ezek között én kb. úgy néztem ki, a Laokon-csoportban én lennék… Na, Lilla így belenyugodott, de… Na, nem, tényleg, rettenetesen rondán beszélek, na, most Lili előtt sem türtőztettem magam, akinek így halk reszketésbe kezdett a feje, ettől a stílustól. Abszolúte idegen volt tőle, meg az is, hogy én nagyhangú vagyok, meg az is, hogy én zajos vagyok, m, meg mit tudom én, kocsmázok, meg a kárpitossal kijárok az izébe, Lilla dermedten nézte, mint aki érzi, hogy kígyót kezd melengetni a keblén, de azért aránylag elég rövid idő alatt megbarátkoztunk. Nem azért, mert én hízelegtem neki, hanem azért, mert pont két véglet voltunk. És Őneki pont arra a végletre volt szüksége azt hiszem, ami én voltam. Mert a Lilitől mindenki olyan búskomorrá vált, na, most én nem váltam búskomorrá, hanem, azt szerettem volna, ha ő válik vidámmá.

B. R.: Azt hiszem, te ugyanolyan erős lehetsz, mint a Lili lehetett.

R. K.: Másfajta erős vagyok én. Más fajta a… szóval a bennem annyi kitartás lenne, mint amennyi… szóval a Lilinél elképzelhetetlen volt, hogy ő minden reggel, amikor a nap fölkelt, az tök mindegy, hogy nem látszott a nap, a naptárba be volt írva, hogy a nap kel 4 óra, 14 perc, 25 másodperc, Lili, elkezdett dolgozni. Érted. És ez a munka, egyszerűen ő is tartotta a munkát, a karmai között és a munka is tartotta őt a karmai között. Szóval ő ebből nem ha… énbennem fele ennyi szorgalom, vagy kitartás nincs, én nem itt tartanék, ahol tartok. Na, most ebben csak az volt a szörnyű, hogy ezt csak, mint ösztökélést tudta az embernek átadni. Szóval, az lehet, hogy a Lilinek vannak, voltak, lesznek, mert életében is volt egy krapek, aki csinált egy ilyen március 15-ei plakátot, ami egy az egyben ezt a stílust, ami a Lilinél, amit én tyúkanyó stílusnak hívtam, amin lilára röhögte magát, mert én mondtam, hogy meddig kapirgálod a        -ot fiam, meddig kapirgálod azt oda? A manus csinált egy ehhez hasonló dolgot, egy Lili stílusú március 15-ei plakátot, hát föl voltunk háborodva, hát egymás után robogott be mindenki a műhelybe, hogy kikérjük magunknak, hogy följelentjük ezt az embert, és nem csak én, mindenki. Érted, csak egy silány utánzat volt. Mert azt hiszem, sőt, majdnem biztos vagyok benne, hogy arra, hogy ő ezeket a képeket hogy csinálta, erre soha senki a kurva életbe nem jött rá. Ez valami olyan stílus volt, hogy tudom, hogy extázisba esett, nekem van egy,… hárman vagyunk barátnők, és a harmadik barátnőm az nyomdász, és a kártya-nyomdába járt ki ellenőrizni, valami SZOT munkavédelmis, vagy mi a frász, és hozott a Lilinek ilyen ívbe kártyalapokat, ami el volt rontva. El volt csúszva a nyomás rajta. Van is egy ilyen képe a Lilinek, ami ennek az inspirációnak az alapján készült szerintem, hát extázisban volt tőle. Most ne tudd meg, hogy különböző kapualjakban, ilyen lomtalanításkor rádiókat műtöttünk szét, hogy neki ezeket a nyomtatott áramköröket hordjuk, vigyük, tegyük, vegyük. Szóval őbenne hallatlan erő volt, csak ezt az erőt nagyon nehéz volt felismerni. Csendes volt, ő, ha elkezdett beszélgetni, vagy megjegyzéseket tenni, akkor kiderült, hogy hallatlanul tájékozott pl. csak nagyon nehezen szólalt meg. Borzasztó nehezen szólalt meg. És az, hogy az én egyéniségem kikényszerítette őbelőle azt, hogy én nem hagytam, hogy gubbasszon, mint egy varjú. Volt egy ilyen camping vászonszéke, ez a műhely ez úgy nézett ki, ez egy utcára nyíló üzlethelység volt, amibe be volt építve egy galéria. Na, most ő, minden délután, ebben a vászonszékben, az ajtó fölött, a galérián szundikált. Ő beleült ebbe a vászonszékbe, senki nem tudott bejönni, mert nem lehetett az ajtót kinyitni, mert ez a galéria így meghajlott, kész, jónapot kívánok. És amikor reggel azzal kezdte, hogy fölült ebbe a székbe, ott semmi nem volt, csak egy ilyen kis félköríves ablak. hát menj el, most is megvan még, csak hát nem festőműhely. Oda beült fél tizenegykor, és elkezdett gubbasztani, akkor kettő dolog volt: vagy depressziós volt, és fázott, vagy valami motoszka, mert minden nap úgy jött be, hogy előtte otthon dolgozott. Vagy valami motoszka potoszka, elindult valami vezérhangya a fejében, és akkor az. És akkor ugyanez az Ország Lili, a nemzeti kincs, aki ezeket a csodákat festette, az nekiállt a Háry János című díszleten, triraríra, maszatolni. Hát elképesztő a dolog, szóval énnekem aztán az Apu elmagyarázta, hogy régen ez úgy volt, hogy ha valaki elvégezte a főiskolát, az egy rangnak számított, ha egy színházba bekerülhetett díszletfestőnek. És ők, pl. onnan ismerték egymást, nem ismerték személyesen egymást, hanem a Lilinek van egy ortopéd cipő című képe, ami egy nagyon híres kép, de az még a legelső korszakából született. És volt egy főiskolai kiállítás, amit az Apu látott, ahol ez a kép ki volt állítva. Az Apu el volt ettől alélva, el volt tőle ragadtatva, hát láthatod, hogy az apám nem absztrakt, szóval ő semmilyen ilyen izmusokat nem tűrt itt a házban, de én láttam azt a képet, jóval, jóval, jóval később és elképedtem, megértettem az Apámat, hogy aki ezt a képet meglátja, meg kell állni, és ott kell maradni, több óra hosszat. Szóval ők innen tudtak egymásról. És hát ez, hogy a Lili a színházba került, nem tudom, ez valamikor az ötvenes években volt, aztán egyszer fölmondott, mert jött valami igazgató, aki, nekem azt mondta a Lili, hogy szörnyű erőszakos álla volt, akitől ő megijedt, és akkor neki eszelős gyorsasággal fel kellett mondania, mert ő félt, szóval a… a… nyilván az ő előző életének, amit én hívok így, hogy előző élete, amiről nem szívesen beszélt, de hát összefügg nyilván a zsidó mivoltával, meg sok minden egyéb dologgal. Ez a félelem, ez egy ezzel kapcsolatos, de egy százezer éves félelem volt. Szóval a Lili volt az a zsidó, aki már ott vándorolt a pusztában és már akkor is félt, szóval, és aki előre látta ezt. Én nagyon-nagyon hiszek ebben a dologban. Én sajnos nem vagyok egészen zsidó, csak félzsidó vagyok, de még én is azt mondom, hogy még bennem is megvannak ezek. Meg kell, hogy legyenek. Szóval, akinek valami köze van ehhez a népfajhoz, vagy kisebbséghez, az tuti, hogy ebben benne van.

B. R.: És őbenne duplán benne volt. Hogy zajlott le egy nap?

R. K.: Hát, nekünk az volt a dolgunk, most egy konkrét produkciót mondok neked, van egy Háry János, amiben kétmillió hatszázötvennégyezer baba van, azonkívül a Búr, az Kós Iván tervei alapján egy parasztszekrény. A díszlet maga egy parasztszekrény, úgy van megfestve, mint egy parasztszekrény és a fiókjai, ahol kijönnek, onnan jön ki a Mária Lujza, meg a gyerekek, meg mit tudom én, na, most akkor mi bementünk nyolckor, én elmentem a kocsmába Magucsival(?), aztán amikor visszaérkeztünk, akkor nekünk elő kellett készíteni, mit tudom én, a Péter meg én kikevertük a festékeket, és amikor a Lili bejött, akkor ő megmondta, hogy festékpróbát csinált, megmondta, hogy dolgozhatunk-e azzal a festékkel, megfelel-e, jól kevertük ki, mit tudom én, jó. Hát a klasszikus sztori az az volt, hogy volt a „Tűvé tevők” című darab, amit a Schéner tervezett. Na, most én nem tudom, hogy a Schénert láttad-e életedben?

B. R.: Nem.

R. K.: Hát egy csúcs manus, csúúúúcs manus, szóval úgy néz ki, mintha ő maga is egy saját maga által készített, vagy kifaragott bábfigura lenne. Na, most ez a „Tűvé tevők”, ez ilyen paraszt-darab, azt hiszem Illyés Gyula? Igen. Hát ugye nekünk meg kellett formázni a fejeket, kasíroztunk, minden, és az ilyen finom munkákat, hogy bábfej-festés, meg… szóval, ami nagyon cizella volt, azt Lilla csinálta, meg a Tamás. Mert ugye én, meg a Péter végeztük a brutális……(?), és hát Lilla felkészült, hogy jön a „májesztro” Schéner, és majd mi itt babafejeket fogunk Schéner utasítására, három szál punciszőrrel kihegyezve, nagyító alatt, majd azt mi fogjuk festeni. Jött a Schéner, maga elé rakta az összes tubusos olajfestéket, az összes fejet, és elkezdte tubusból belenyomni a baba szemébe a festéket, és így az ujjával megfesteni. Azt hittem, a Lili elájul. Vége volt a világnak, fehér köpeny le, kabát föl, kiment a műhelyből. Hát rosszul volt ettől a… nagyon jók lettek egyébként, de ez annyira nem a Lili stílusa volt, ez a durvaság. Általában semmi sem volt a Lili stílusa, ami durvaság volt. Szóval, mit tudom én, mondom, ő tudta, hogy én nem tolom el ajkaimtól a szeszes poharat, és a nagy megkínálás, egyetlen alkohol-fajta volt, amit igen szeretett, a Metaxa konyak. Na most szeretett! Hát szeretett. Egyszer fönt voltam a Fiath János utcában, és valamit ünnepeltünk, valami közös ünnepünk volt, nem tudom, valaminek együtt örültünk, vagy mit tudom én, és ott ültünk az ágy tetején és dumáltunk, meg minden, és mondta, hogy akkor ő most megkínál engem alkohollal. Hát azt hittem, hogy leesek az ötödik emeletről, vége van a világnak, a Lili engem alkohollal kínál, ez kész. Na, most, nem tudom, hogy ezt milyen mértékegységben mérik, de valahol a gyűszű és a szemcsöppentő között. Elő-pecázott egy poharat, már a poharat is nagyítóval kellett nézni, nem csak a bele helyezkedő alkoholt, ezt megtöltötte és ezzel koccintottunk. Hát jó, hogy nem nyeltem le véletlenül ezt az egész gyűszűt, úgy, ahogy volt, cakumpak, mert hát az lett volna a világ teteje, ez volt a kínálás. A főzés az meg az volt, hogy azt mondta, hogy és utálom a lecsót, soha életemben nem ettem meg, nem szeretem. Ő főz nekem lecsót. Láttam sanyarú sorsomat, hogy én ezt utálom. Na, most, hát ez szörnyű, mondom, a fürdőszobában volt egy ilyen két lapos villanyfőző, amin pl. a pirítós kenyér úgy készült, Ország Lili módra, hogy végy négy gombostűt, azt így beleszurkálta az izébe, egy frászban voltam állandóan, hogy mikor fogjuk lenyelni a gombostűt pirítóssal együtt. Ezen a négy lábikón ráállította a lapra az izét, és így megpirult. Megettem a lecsót, hozzá kell tenni. Na, szóval a nap így zajlott, hogy bejött, megmondta nekünk, hogy mit kell csinálni, úgy nagyjából, akkor átment a varrodába, ottan egy kicsit körülnyalogatta magát, ehhez hozzá kell tennem, hogy a Lilit majdnem mindenki szerette. Én egy embert tudok, de ez tényleg borzasztóan szubjektív, én nem tudom, hogy ezt mire fogod fölhasználni, úgyhogy nagyon nehezen mondom ezt el, akiről én konkrétan így érzem, de biztos vagyok benne, hogy így van, mert ez énbennem a fél-zsidó, hogy rettenetesen hiszek ezekben a megérzésekben, aki ezt a szeretetet borzasztóan megjátszotta. Kós Iván volt. Iván egy olyan típusú ember, aki nehezen bocsátja meg, ha valaki a szó olyan értelmében alkotó, mint a Lili volt. Na, most én nem akarom neked elmondani, nem ismered a Bábszínházat, meg nem ismered az egész hierarchiát, meg minden, én azokat a pontokat is tudom, meg azokat a sztorikat is, ahol betartott a Lilinek. És hogy ez neki nem jött össze, az csak azoknak az embereknek köszönhető, akik a műhelyben dolgoztak. Tudod, ő tervezett is, a Lili. Azok az emberek, akik a műhelyben dolgoztak, azok olyan készséggel feküdtek le a Lilinek, és olyan boldogan csinálták azt, amit a Lili kitalált, hogy egyszerűen nem lehetett tönkretenni az ő munkáját. Érted. De ha az Iván bátyón múlt volna, akkor nem egészen így nézett volna ki. Na, akkor elmentünk 12-kor a menzára, aláereszkedtünk Rózsika(?) nénihez a Képzőművészeti főiskolára, ami úgy kezdődött, a legelején, amikor együtt kezdtünk el járni, hogy azt mondta a Lili, hogy ő… egy probléma van csak: nem zavar-e engem, hogy ő mindent kanállal eszik? Mondom: egy probléma van csak, hogy nem zavar-e téged, hogy én viszont mindent kanállal eszem? Ezt kurvára megbeszéltük, úgyhogy… én nem ettem mindent kanállal, de addigra már ismertem a Lilit annyira, hogy ha én azt mondom, hogy jó, jó, edd csak kanállal, én azért késsel és villával, ettől görcsök lettek volna. Én is mindent kanállal ettem. Én hozzá teszem, hogy én valami fétisként imádtam a Lilit, szóval nem esett nehezemre megerőszakolni saját magamat hülyeségekben, mert ez a kanál-dolog is egy hülyeség. De ha én tudtam, hogy ő ettől megnyugszik, ez neki nem olyan szőrös gubó állapotot jelent, hát akkor most mibe került ez nekem, ha valaki szeret valakit, akkor ez a világon a legegyszerűbb dolog. Úgyhogy elmentünk, kanállal megebédeltünk, aztán elmentünk a Lukácsba kávézni, szőrös gombócot enni, és utána visszamentünk a műhelybe, ő fölvonult a galériára pihenni, és hát hamarabb elment mindig, mert mondom, nem volt teljes munkaidőben a Bábszínházban. És gyakorlatilag a Lili azt csinált, amit akart. Na, most, ha nem jött be, neki nem kellett jelenléti ívet aláírni, őneki semmit nem kellett. Neki azt kellett, hogy a Szilágyinak ott legyen, ő legyen, egyrészt azért, mert büszke volt rá, másrészt tényleg az az igazság, hogy ezek a Lili csinálta dolgok, ezek baromi szépek voltak. Nagyon, nagyon szépek voltak. Nem egészen bábos dolgok voltak, azok is a Lili volt. Van a Kazallár Elemérnek egy könyve, amit sajnos nem tudok neked megmutatni, aminek az a címe, hogy a Bábjáték, aminek az összes illusztrációját a Lili csinálta. Abból derül ki, hogy milyen határtalan, hatalmas nagy rajztudása volt. És amiért… amit… ezt meg is beszélték az Apámmal, amikor az Attila könyörgött az Apámnak, hogy az Apu tanítsa őt rajzolni, akkor ő azt mondta, hogy nem tudja tanítani őt rajzolni, üljön le, vegyen egy almát, meg egy kancsót, és azt addig rajzolja, amíg az úgy nem néz ki, mint egy alma, meg egy kancsó. De ha ere neki nem lesz szüksége, hogy egy alma, meg egy kancsó úgy nézzen ki, akkor el lehet felejteni. És a Lili is így volt. Az Attilának megvan az… a vizsgarajzai, a főiskolai vizsgarajza. Ne tudd meg, hogy egy förmedvény, mert hát az ötvenes évek elején készült, ilyen munkás-paraszt mit tudom én, hatalmas nagy csomagoló papíron, sajnos most tönkretette, mesélte múltkor, hogy föl akarta kasírozni, és tönkre ment a papír, de kurva jól rajzolt a Lili. Csak nézd meg, az én szerelmetes képemet, a Románkori Krisztust. Annak megvan a maga kis arca, mindene, az tökéletes, az nem kimásolva van valamiből, az úgy van megrajzolva,, ahogy rajzolni tudni kell. A többi, az ő falai, meg ezek a… ezek más, ez a lelke, ez a szíve, ez az ősisége, ez a zsidósága, ez egy más dolog. Nagyon, nagyon jól tudott rajzolni. Szóval azt a könyvet szerezd meg valahol, és nézd meg, hogy néz ki egy hajas baba, és hát vajon mit akarunk csinálni a hülye-gyerekekkel, a szörnyetegekkel.

B. R.: És délután, hogy folytatódott?

R. K.: Délután, mondom, pihengetett, akkor megmondta nekünk, hogy mit tudom én, hogy másnapra milyen tervet kell megnagyítani, vagy milyen festéket kell kikeverni, vagy nagyjából mihez… na, most ezeket ne úgy értsd, hogy utasításokat, ilyen főnöknői izéket adott, mert erről szó nem volt, a Lili annyira volt főnöknőm, minta ahogy é nem vagyok a Te főnököd, szóval nem, de egy biztos, hogy pontosan mindig mindent a fejében tartott.

B. R.: Én másra gondoltam, arra, hogy délután találkoztatok-e, közös programok, előfordult-e ilyesmi?

R. K.: Hát vele, meg velem igen. Mert hát mondom, én az Emilnél báboztam is. Ő pedig ott volt. Hát az Emilnek rendkívül fontos volt, hogy a Lili jelezze az ő bábos működését. Az félelmetes volt, amikor lenn voltunk Fehérváron, a Lilinek van egy plakátja, amit ennek a képnek az alapján csináltak, és ismered Fehérváron, a múzeum előtt a főteret biztosan, képzeld el, hogy minden falon a Lili volt. Hát ő még ott volt ezen a kiállításon. Azt pl. hogy nekem levelet írt Szigligetre, hát az egy olyan ritka csoda volt, mert utált levelet írni. Én a mai napig is abszolúte élőnek tekintem a Lilit, én nem foglalkozom azzal, hogy ő meghalt. Az én apám is a Farkasréten van eltemetve, én mindig elmegyek a sírjához, ha mást nem, akkor gyújtok egy gyertyát, leginkább csak egy gyertyát gyújtok, de ugyanúgy vagyok vele, mint az apuval, hogy nem hiszem el, hogy ez alatt a kőkolonc alatt ottan Ország Lili fekszik. Csináltunk együtt programokat, meg mi rengeteget… na, ez egy csúcs volt. Volt a Fészekben egy este, ahova a Hernádi, a Nagy László, a Lili és Szokolay Sándor volt meghívva. Na, most a Lili gyűlölte a nyilvános szereplést, szóval rosszul volt minden formájától. Görcsök, na, most itt ki kellett ülni egy dobogóra, szembe a közönség, hát ettől előtte már egy hétig izé… hogy ott mi lesz, őtőle mit fognak kérdezni, hogy ott aztán mit fog mondani, szóval minden. Minden, amit el tudsz képzelni, minden beszarás volt, szerencsére, ez a nem tudom kicsoda, aki ezt vezette, ez valószínűleg rájött arra, hogy majd ott megnyilvánul. Én a másik módszert is ismertem, és igen imádtam Nagy Lacit, a fia mai napig is jó barátom, de a Laci bácsi sem volt az a beszélős kedvű. Na, most a Hernádi az egy szófosó volt, szerencsére a Szokolay is, úgyhogy a Lilit, meg a Laci bácsit úgy aránylag békén hagyták. Hát most mit mondott volna magáról? Ő ugyanis, ilyen izéket, ilyen életrajzokat nem lehetett kérdezni. Az életrajzokat egész véletlenül tudtam meg, mert az én nagymamám, meg még a nagyapám is, azok Ungváron születtek. A nagymamát még igen magyarosan grósz……(?)-nak hívták, és egyszer teljesen véletlenül derítettük ki, hogy a Lili is Ungváron született. Na, most ott volt egy rész, ahogy Ungvárról átkerült Magyarországra, amiről nem volt hajlandó beszélni.

B. R.: Soha nem is beszélt?

R. K.: Nem. Vannak legendák, de nekem meggyőződésem, hogy talán a Majláth az egyetlen, aki ezt tudja. Mert egyébként nem tudja senki.

B. R.: Aki meghalt.

R. K.: Na, hát ez volt az ötös marionett stúdió, és látod, Ország Lili művészeti tanácsadó. Semmi nem volt igaz belőle, a Lili nem volt művészeti tanácsadó. Ő nem szólt bele, a bábokat mi csináltuk, az Ernő rendezte, mindent mi csináltunk, de az Emilnek szüksége volt erre, hogy ki legyen írva, hogy Ország Lili, művészeti tanácsadó. (lapoz) Azt mondja: mert énnekem a nevecském, ahogy engem a Lili hívott, az az volt, Kutyuska Kázmér. Ezt mi kitaláltuk, ez ilyen… Azt mondja: Kázmér Nyiku. Volt már fogadalom 1, 2, 3, 4,stb. Alkoholról van szó, 20, 20/1, 20/6, 20/10, és mi. Mi lesz megtartva? százhúsz kérdőjel. Helyette, cseresznyepálinka, 10, 20, 100, ide vannak rajzolva a hordók és a poharak, és a fizetés napja óta, csak mit csinálsz? Pálinka, törköly egy hordóval, méreg. És mire jó ez? Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt. És kinek jó ez? És a fogadalmakat szarba veszed, és akkor mit higgyen az ember? Pályinka helyett paradicsomlét kell inni, de lehet vizet is. És írni kell, nem inni. N helyett R és kész. Szóval ezek ilyen levelezéskék. Meg hát, mit tudom én, volt olyan délután, mikor visszajöttünk ebédelésből, akkor borzasztóan háklis volt ezekre a farostlemezekre, amiket vásárolt. Szóval azt körbeszimatolta, azt tudom, hogy az Apámat lebaszta irgalmatlanul, mert az Apu mutatta neki a képeket, és egy képet, így a sarkánál fogva húzott be a padlón, hát atyám, az Aput az ilyesmi nem érdekelte, a Lili őrjöngött, hogy hogy lehet így bánni a képpel, a sarkánál fogva, a szent képet, hát szörnyűség, borzalom, és én jártam vele megvenni ezt a farostlemezt. És remélem, el bírod képzelni, hogy mint gyenge nő, a Hegedűs Gyula utcából a Fiath János utcába ezeket így kellett fölvinni, így, meg a hátamon, mert taxiba nem lehetett szállni, mert megsérül, tehertaxiba meg pláne nem, mert még koszos is lesz, szóval ez egy külön hisztéria volt. Hogy a farostlemez az hogy nézzen ki.

B. R.: Amikor dolgozott, akkor voltál mellette?

R. K.: Egyszer voltam.

B. R.: Hogy dolgozott?

R. K.: Te, az az igazság, hogy körülbelül egy ilyen mise jellegű dologhoz tudom hasonlítani az egészet, én akkor nagyon ki voltam borulva, és ő nagyon aggódott attól, hogy pénzem is volt, és akkor útrakelek, legközelebb az elvonókúráról fog kihozni. És akkor fölmehettem hozzá egy este, amikor dolgozott. De én csendben kucorogtam egy ágy tetején, mert dohányozni ugye nem lehetett, bár ő is el-elszívott egy-egy cigarettát, de hát munka közben nem, és teljesen személytelennek tartott, tehát a tapéta hozzám képest egy beszédes és teljesen jelen lévő dolog volt, de nem konkrétan képet csinált, hanem valamihez vázlatokat készítet. Hát az Attila erről azt hiszem, többet tudna beszélni, mert ő többet volt vele együtt, amikor, meg hát egy kicsit úgy… tanítvány, hát az egy erős szó. Talán inkább tanítvány, én nem, szóval annyira… talán ez is volt a jó, mert ha én egy mit tudom én, egy elfuserált festőnövendék vagyok, vagy valaki, aki festő akar lenni, akkor biztos, hogy gyanakodott volna rám, hogy valami nem egyenes úton járok, és azért akarok vele jóba lenni, vagy azért barátkozok vele. De maga az a tény, hogy én csak és kizárólag exhibicionista, és csak és kizárólag színész akartam lenni, úgyhogy annyira nem voltak piszkos dolgok… a Lilivel nem is lehettek piszkos dolgok köztük.

B. R.: Meg hát gondolom érezte is, hogy mennyire felnézel rá.

R. K.: És tényleg borzasztóan szerettem, szóval az az igazság, hogy ez egy skizofrén állapot, mert más, tehát az apámmal, akivel együtt 21 évig éltem ebben a lakásban, még vele kapcsolatban is megvan, hogy más nekem Román Gyuri, aki az apám volt, és más nekem Román Gyuri, a festőművész. Román György, a festőművész. Szóval és, nekem, és érdekes, hogy ezeket a korlátokat újra Lili lépte át, mert amikor lementünk Diósgyőrbe az Attilával utána, erre a bizonyos kiállításra, akkor mi autósstoppal mentünk, és nagyon keservesen értünk le, mert Attilának ilyen hosszú haja volt, és ezt akkor még nem nagyon szerették, úgyhogy nem szívesen vettek föl bennünket.

B. R.: Hányba volt?

R.K.: Mikor volt ez? Istenem, meg kéne nézni, nem tudom, és késtünk. Először is nem engedte addig a kiállítást megnyitni, ezt most úgy képzeld el, hogy Németh Lajos, nagy, magyar művészettörténész, ott balettkázott, meg mindenki, a meghívott díszes társaságból ott balettkázott, mert a Lili nem engedte addig megnyitni a kiállítást, amíg az Attila, meg én oda nem érünk. És, hát ugye mi, két koszhadt farmerben, két mocskos, piszkos csavargó, megérkeztünk, és hát ugye a díszes társaságtól távol akartuk magunkat tartani, mégiscsak a Lili gyönyörűen fölöltözve, meg ottan ünnepelték, meg minden, ő nem engedte. Azt mondta, ide álljatok mellém, kétoldalt. Ti vagytok a testőrségem. Ott kellett két koszos, lerágott farmer, nekem csuka hajam, Attilának idáig, második Rákóczi Ferenc, ott kellett mellette sorakozni. És ugyanez volt Fehérváron is, akkor a fehérváriak… várj, előkeresem neked azokat a képeket. Amikor a fehérvári kiállítást megnyitották, akkor, mert ugye oda aztán, mert azért a Liliből volt egy olyan tábora, akik szerintem egy kurva hangot a Liliből nem értettek, csak borzalmatos módon sznobok voltak. Szóval azért volt egy olyan tábor, aki tudta, hogy a Lilit divat szeretni. Szóval, szimatot kaptak arról, hogy, hogy azért ez anyagilag is, egy Ország Lili kép azért az nem semmi, meg szóval azért ebben van fantázia, csak azt nem értették, hogy a fantázia benne. Na, most hozzáteszem, az én        majd mindjárt fölkapcsolom a villanyt, majd nézd meg, én ebből egyet vettem, mert az Agyagvárost is vettem tőle, de valami elképesztő összegért, amit meg sem mondok soha senkinek, mert akkor botrány lenne. Gyerke az már van annyi, mint égen a csillag, egy se az enyém, nem kell beszarni. Hazaszállítottuk. Akkor, hogy ha elmentünk fellépni az Emillel, akkor persze Lilla jött velünk, tündökletes lényével egy kurva hangot nem szólt egész idő alatt, mert őneki, akármit csináltunk, tetszett, úgyhogy ez egyértelmű, meg hát volt, hogy délután átment megnézni a… akkor még nem egybe volt a Bábszínház, szóval még nem volt meg ez a nagy Bábszínház a Népköztársaság útján, csak a Jókai téren volt Bábszínház. És mi meg a Hunyadi téren voltunk. És átment megnézni próbát pl. Hát az én felvételi vizsgámat, azt szó szerint az előcsarnokban végig izgulta. Amikor én felvételiztem. Nem volt kétséges, most csak azért, mert zseni vagyok, de nem volt kétséges, én csak bábozni nem tudtam, hát mondjuk hat éves korom óta verset mondtam, szóval az, hogy ott el kellett mondani egy verset, hát Istenem. És kijött az izéből, kijött a Szilágyi, az igazgató a teremből, a vizsga után,…

 … kérlek szépen, a Kati az összegyűjtötte a világon mindenhonnan az összes létező Ország Lili képeknek a katalógusát. Írt Tel Aviv-ba, akkor volt olyan külföldi ország, ahova elment, akkor, nem tudom, Kölnben járt, akit lehetett, minden létező képet számba vett, és minden létező képet listába vett. Hát én, nem akarom most neked, hova a szarba, annyi papír van már ebben a házban, hogy megőrülök tőle, de nekem elküldte, kitépve egy könyvből ezt a tanulmányt, mert ő egy könyvet akart csinálni egy olyan összefoglaló könyvet, amibe minden, ami valaha a Liliről megjelent, minden képe a Lilinek, mert a legfőbb célja ennek az egésznek, és ez már maga egy zseniális dolog, hiszen a Lilinek annyi helyen volt külföldön kiállítása, hogy gyakorlatilag senki nem tudja, hogy hova milyen képet adott el. Nem is tudhatja senki, ezt ő tudja egyedül. Ez egy óriási munka, mert a Lili nagyon sokat dolgozott. Na, most gondolj el egy festőt, aki minden nap dolgozik. Minden nap. Ő minden nap festett, és ha nem festhetett, akkor beteg volt.

B. R.: Mondd, a korai munkái, a kollázsai pl. kinél vannak?

R. K.: Fogalmam sincs. Lehet, hogy az Ernőnél is van, csak, mondjuk, ezeket nem akarja kiállítani. De a Vaszileszkunál biztos, hogy van. Attilánál , szóval nekem olajképem csak ez az egészen picike van, amit az Ernő állandóan meg akar tőlem venni, mert az se igazándiból olaj, az is inkább ilyen olaj monotípia, de az Ernő azért akarja megvenni, mert ennek állítólag valami iszonyú értéke van, mert színes. Ebben az       állítólag nincs sok színes, ilyen méretű. Én az Attilától vettem. De ezt, ezt kaptam a Lilitől, karácsonyra, Pro urbis c. képe, 1966. Meg is van ez a kép. Ezt is kaptam, 72-ben kaptam, Attilától kaptam, amikor meghalt az Apám és enyém lett a lakás, akkor. És látod, ez egy ilyen oltár a fő helyen, hát képpel el vagyunk látva éppen eléggé ebben a házban, ha más nincs is, és ezt vettem, ez az Agyagváros, ez egy sorozat és ez annak a 18. része, ez volt kiállítva. Ezen kívül még a hordók, amiket rajzolt. Igen, azt hiszem, odaadtam ennek a hülye csajnak, ezt a Fehérvárt. Hallatlanul nagy tábora lenne a Lilinek, ezért vagyok pipa a Vaszileszkura, amit az előbb mondtam. Na, most ne beszéljünk arról, hogy ennek az időszerűsége, ennek a zsidó része, hogy most milyen rettenetesen fontos lenne. Mert nem tudom, már hol olvastam egyszer, hogy ezek a falak, ezek hidegek, és elidegenedtek, és emberek, nem emlékszem pontosan a kifejezésre, és arra se, hogy ki írta a cikket, csak azt tudom, hogy ez egy baromság, mert ezek a falak mindenek, csak nem hidegek, azok a falak majdhogy meg nem szólalnak, sőt, meg is szólalnak, ha valaki éppen beszélgetni akar velük.

B. R.: Éppen, hogy forró, ha már hőmérsékletet kell említeni velük kapcsolatban.

R. K.: És még egy szerintem, én nem vagyok művészettörténész, én csak egyetlen egy dologban hiszek, van itt a házban egy barátném, akinek az anyukája, az kb. hat elemit végzett munkásasszony, hetven éves, az, ha bejön ide hozzám, leül valamelyik fotelbe, és azt mondja, imádom ezt a képet. Nem kell ehhez iskolát végezni, ha egy képnek ereje van, akkor az hat bárkire. Szóval ez egy abszolút hülyeség, hogy nekem művészettörténet szakot kellett volna végeznem, hogy megértsem Ország Lili művészetét.

B. R.: Csak tiszta fejjel, vagy tiszta szemmel kell rápillantani.

R. K.: Igen. És hogy ha így nézed, akkor kiderül, hogy az egyik leghumánusabb festészet, ami… talán éppen azért, mert az emberben veszélyérzetet kelt. Na, most a két dolog nem mond egymásnak ellent, mert gyakorlatilag ezek között a falak között élünk, és ezek a falak fojtogatnak meg bennünket most is. Szóval légyen bármilyen politikai, társadalmi, akármilyen szituáció, ezek a falak léteznek. Érted. És ha találkozom Lili képeivel, akkor mindig figyelmeztetésnek tekintem a Lilit és csodálkozom, hogy nem veszik észre az emberek. Hogy borzasztó veszélyben vagyunk. Állandóan jelen lévő veszélyben vagyunk. Mindenki. Most nem csak a zsidóság, nem csak a nemzetközi, a magyar zsidóság, nem ilyen értelemben érti. Általában az ember, mint olyan. Veszélyben van. És aki, én ezt érzem, biztos van, aki mást érez, hogy ha Lili-képet lát, érted. De az tagadhatatlan, hogy rettenetesen sokat segít a megfejtésében az, hogy én ismertem őt. És nekem még most is, már nem tudom, hány éve halott, de még most is nehezemre esik a múlt idő pl. Az Apuval kapcsolatban is számtalanszor van, hogy jelenidőben beszélek, az Apu azt mondta, hogy, és utólag kontrollálja az agyam, te meg olyan hülye vagy, hogy azt mondtad, hogy…

B. R.: Mondd, a saját zsidóságáról beszélt valamit?

R. K.: Nem. Ez nem volt téma és kész. Nem mondta nekem sohasem, de az volt az érzésem, hogy azt sem szerette, ha mások beszéltek róla. Szóval ez nem…

B. R.: Családjáról? A nagybátyjához fűződött valami nagyon erős módon.

R. K.: Igen, és az anyjához nem olyan erős módon, mert az mindig egy rettegés volt, ha az anyjához kellett menni látogatni. Én elkísértem, az Üllői útnak valami mellékutcájában lakott, az anyja és sokszor volt, hogy elkísértem, és a sarokig mehettem, hogy azt se tudjam, hogy melyik házban lakik, és én azt hiszem, hogy nagyon félt az anyjától. Ezt nem tudom konkrétan megint csak, de azt hiszem, hogy félt. És aztán, mikor megláttam az anyukát a temetésen, mint gyászoló özvegyet, meg az ő öccsét, nekem az a gyanúm, hogy a család hülyeségnek tartotta a festészetet. Ezt egy hülyeségnek tartotta, és azt tényleg tudom, hogy amikor ő meghalt, és kiderült, hogy ez valami oltári nagy érték, na, most anyagilag is oltári nagy érték, akkor elkezdték a fejüket sűrűn csapkodni, hogy hoppá. Ugye a Lilinek nem volt végrendelete, hiszen nem is lehetett, mert nagyon fiatalon halt meg. És aztán, ha valaki nem készült a halálra, azzal együtt, hogy mindig a halállal foglalkozott, az a Lili volt. És hát, eszébe sem jutott szerintem, mikor bekerült abba a kórházba, hogy ő ott meghal.

B. R.: Mi történt, hogyan zajlott le ez az egész dolog? Mire emlékszel?

R. K.: Én nem tudom. Én annyit tudok, hogy ő bekerült valami bélcsavarodással, és akkor kapott egy tüdőgyulladást talán, de már meg volt gyógyulva félig-meddig. És akkor egyszer csak föladta az egészet. Szóval nekem így mesélték. Most aztán, hogy ez konkrétan mi volt, amibe ő meghalt… Egyetlen ember van, akivel rengeteget beszélgettünk a Liliről, az az Attila, de erről soha nem beszéltünk. Pedig ő tudja, mert ő tényleg belógott hozzá a kórházba is, és mondom, utána is ott volt, amikor ráírták a képek hátuljára, hogy kinek a tulajdona, meg mit tudom én, szóval ott humbug, meg suskus, minden volt, abba is benne volt a keze az Attilának, de erről sem beszéltünk. Szóval valahogy mind a ketten, mikor mondtam az Attilának, hogy Te jössz, hogy mit fogok mondani. Mondom, nem tudom, mit fogok mondani. Azt elmesélem, ezeket a kocsmától kezdve, az akármeddig, ezek mind rendkívül szubjektív dolgok.

B. R.: Mint minden. Hát minden szubjektív.

R. K.: De én most nem az egyetemes művészet és a magyar művészet szempontjából…

B. R.: Van ilyen? Nincs ilyen.

R. K.: A magyar művészettörténet az jóformán nincsen.

B. R.: Megszemélyesítve semmiképpen nincsen. És én aztán végképp nem vagyok.

R. K.: Nincs. Hát nézd meg, tényleg itt emberek küszködnek, küszködik a Németh Lajos, küszködik a Frank János, a Frank, aki tényleg egy nagy ember, elmegy és boldogan megnyitja a kiállítását, mert egyszerűen itt dolgozik ebben az országban, nem tudom hány ezer képzőművész, hát én valamikor együtt csavarogtam nagyon sokat a Kő Pállal. Akit akkor éppen kirúgtak a főiskoláról, és éppen minden volt, csak fehér bárány nem. És ma meg a zseniális. Most tényleg zseniális, nem erről van szó, de ugyanilyen zseniális volt akkor is.

B. R.: Hát igen, valószínű a világ lassan… pláne egy ilyen világ, ami itt volt, az nagyon lassan mozdul el, nagyon lassan szokja meg és érti meg, hogy kiről van szó.

R. K.: Igen. Nekem a legtöbb bajom ezzel a mostani, mindenféle változással, mert két napig őrjítettem magam az országgyűléssel, aztán ki akartam dobni a televíziót az ablakon, össze akartam törni a rádiót egy baltával, hogy ez megint nem egy olyan világ lesz, hogy ez az ország odáig eljusson, hogy értelmiség nélkül mit se lehet tenni. Szóval ott, ahol a költők, én nagyon szeretem a verseket és sokat is olvasok, hogy ahol a költők kussolnak, már évek óta kussolnak, ahol a magyar irodalom meghatározója Berkesi András, Moldova György, és még megkockáztatom Hernádi Gyulát is, akit pedig nem tartok egy rossz írónak, de egyszerűen némaság van.

B. R.: Egy költőnek nem az a feladata, hogy kiálljon az agórára.

R. K.: Nem, de nem is írnak. Nincs vers. Vagy ha írnak, nem ért vele sehova sem.

B. R.: Igen, úgy érzed, hogy…

R. K.: Néma csendben vannak.

B. R.: Azért ez nem így van.

R. K.: Nézd meg, hogy egy Élet és Irodalomban, jó a múltkor volt egy nagyon-nagyon szép Gutai Magda vers, akit én nagyszerű költőnek tartok, és tudom is, hogy miért ír keveset, mert súlyos alkoholista, és súlyos beteg. Nagyon szeretem Magdát, és egy rendkívüli embernek tartom. És hát amióta meghalt a fia, ez egy teljes           és ellen         ha valami betarthatott a Magdának, ez aztán végképp betartott, a Dávidnak a halála. És nem is sokat író költő, szóval azt is tudom, mert az utolsó kötetét azt is valami ötvenezer év alatt hozta össze. Csodálatos kötet. De nézd meg, itt valami olyan silány vers-állomány helyezkedik el, hogy az valami… jó, az ÉS itt mellettem, jó, az újságnak is a hibája.

B. R.: Az ÉS, az gyenge újság, azt hiszem, ilyen szempontból. Ilyeneket akartam kérdezni…

R. K.: Igen, tudom, hogy ez a kilenc részes kép ez ott van, és sokszor kerestem is a múzeumban, én azt hittem, ez egy állandó kiállítás. De nem állandó kiállításon van, valószínűleg leszedik, meg fölrakják, de még soha nem sikerült megtalálni. Soha.