A
LÁTHATATLANTÓL AZ ÁTFESTETT KÉPEKIG
Kelényi Béla váci kiállításáról
Bizonyos mértéken túl a maszk
lehántása Istenkísértés.
Kelényinél az arc halandó
rétegeinek lebontása folyik. Maszktépés, odáig, ahol az utolsó, a halotti maszk
eltávolításával az egyediség utolsó takarásából felszabadult arc helyén
megjelenik az „Egyetemes Arc”.
Kelényi „Szellemfényképész”,
aki a szenvedő arc lenyomatai mögött létező, letörölhetetlen képig hatol. A
negatív képsíkba fordított képernyőn egy, a sötétségtől visszahódított
röntgenkép világít.
Ebben az átszellemítésben a
tárgylemezen az őskép egy metszete, egy még-nem-evilági képmás jelenik meg. Túlvilági
ikon.
1985-ös Aidész c. kiállításának szellemisége, épp ennek a láthatatlan,
negatív tartománynak a leképezését hozza létre. Foto-xeroxain, mint a legendás
Veronika kendőn az ember arca, mint Krisztusi képmás jelenik meg.
Pál apostol egyik levelében
így ír: „Az Istenre való ráismerés Jézus arcán keresztül valósul meg, ha fokról
fokra hozzá hasonlóvá változunk, Jézus világossága ragyog át rajtunk”.
Kelényi szerint, európai,
fiúi kultúra, az ábrázolhatatlan Isten kikerülése. Az ember, mondja Kelényi,
önmaga képmásain keresztül, a szakralitás önnön istensége felé tör. Ám, a
legtöbb, amit megláthat, az egy önnön arca mögött lévő, láthatatlan
arc-sorozat, a halottaké.
Kelényinél a hétköznapiság
telítve van az Istenivel. A kép nála fényből készül. Minden, ami megjelenik,
ami létezik, fényből van. Ami nem jelenik meg, az nem valóság. Ami a kettő
között megnyílik, az az Istenen kívül lévő sötétség, az át-nem-láthatóság, maga
a láthatatlanság.
Erről Pál így beszél: „Mivelhogy
nem a láthatóra nézünk, hanem a láthatatlanra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok
pedig örökkévalók.”
Az ember azért imádkozik,
hogy beteljesüljön mindaz, amit lát (amiben hisz). Kelényi számára ebben az
időben a beteljesülés éppen fordított: vágy-kitörlődés a világból.
Az 1985-ös Aidész című kiállításán ebbe a
láthatatlanba mélyed, amit majd láthatóvá tenni később „csak” újabb törléssel,
a láthatatlan kitörlésével, átfestésével tud majd.
Kelényi ebben az időszakban
diapozitívvel dolgozik. A Dia Negatív filmként való használata kitörlésként
jelenik meg a képeken.
Fejér G. Tamás a fotókat,
behatárolt mozdulatokat örökíti meg.
Ezek a mozdulatok a
fájdalomhoz és az imához kapcsolódnak.
Minden kép egy önmagára
döbbenés.
Az előhívott képeken ezt
követően újabb törlések történnek.
Kelényi adja meg ezek
koordinátáit.
A kép centrumában csak az
arcot hagyja meg. (Az arc hiányát.) Ezeket az arcokat, mint üres múlandó
edényeket csak sugalmazza a fekete izzásban. Mintha belülről világítaná át
mindegyikét valami sötét fény. A maszkokon (az arcok héján) negatív világ
pulzál, a képek telve a halál utáni szomjúsággal.
Az átvilágított koponyák
előtt állandóan ott a két kéz.
A két kéz, hol imádkozó, hol
őrjöngve tépő, önmagát marcangoló.
A tenyerek takarásán át, az
ujjak közötti réseken lávaként izzik, szellemül át az égő, rohadó hús.
Az ujjak, mint dermedő bazalt-sípok
összetartják a hátteret, a koponya krátereit, a homlok megfolyó holdját.
Ami látszik, az ujjak között előtörő belső
tűz, a Tumo sugárzik. Belső energia
világít át mindent.
1983 és 1985 között Kelényi
azt vallja: nem tehet mást, megteremti magát, mint halottat. Áttranszformálja
magát, a nem-láthatóba, a negatívba.
1985-től már azon gyötrődik:
Ha az ember átment a negatívba, ott áll az újabb feladat előtt, hogyan
teremtse vissza magát, hogyan teremtse meg magát újra, mint élőt.
Kétségbeesett kísérlet ez.
Maga a képtelenség. Pozitívvá tenni egy „Túlvilági Képet”. Kelényi az
elfedéssel próbálkozik (felfedve ezáltal az azt létrehozó gesztust). Erről így
beszél: „Az emberben gyűlölet és bosszú munkál, hiszen az újabb és újabb kép
túlélhető. A leváló én-metszet csak az újabb tökéletlenség. Mégis, egy-egy új
kép, fotó az új élettér elérésére tett, egyetlen lehetséges gesztus.”
1985-90 között készül a
halál-smink. Újabb törlések. Beletörlések a lét-szalagba. Kelényi 1990-ben, váci
kiállításán, fekete folt-érintésekkel, részleges takarásokkal keresi a
távlatot, a bizonyítás, a visszatérés lehetőségeit, a kontrasztot, a
mélység-élesség pontosságát.
Így ír erről: „Az az
alapérzésem, hogy teljesen mozdulatlan vagyok és még a felnyitott érzékelés sem
győz meg arról, hogy ez nem így van. Amit valójában látunk, egy sötét tömb,
fekete massza, és nem vesszük észre, hogy a hihetetlenül füstszerű, légies élet
előtte zajlik. Önmagunk által elaltatott képek. Csak elfelejtettük azt, hogy
valójában ez a mozdulatlanság az, amely a képeket implikálja. Tulajdonképpen a
masszát nézem, amióta megszülettem. Ez a halálpont.”
Ez a valóság. Az ember nem mer látni. A
tekintet a teljes mozdulatlanságra szegezve. Ez a „nézés”: üzenet Istennek.
Barna Róbert
