Barna
Róbert
Szegény Kriszti
(Morbid)
Szereplők:
dr. Prónay - gondnok
Lédererné - ruhatáros és takarítónő
Kriszti - látogató
Mottó: „Gyémántüres múzeum
Egyetemes
sebek a kertben.”
(Pilinszky)
Mottó: „Igen, az ifjú beteg. Jobboldalán, csípőtájon tenyérnyi
nagyságú seb keletkezett. Kukacok, olyan vastagok és hosszúak, akár a kisujjam, eredendően és a rájuk fröccsent vértől rózsaszínűek, a seb belsejébe tapadva. Szegény ifjú, rajtad már nem lehet segíteni. Megtaláltam a te nagy sebedet. Ez az oldaladban nyíló virág pusztít el téged.”
(F.
Kafka)
Múzeum
alagsora. Az ajtó fölé kiírták: Egyetemes Sebek Múzeuma. Óriási panoptikumi
figurák töltik meg a teret: Szent Sebestyén egy fának támaszkodva, sebeit
szemlélve, melyből nyilak állnak ki. Két kádban, mintha versenyeznének, Marat
és Seneca. Marat, több sebből vérezve, fölötte Corday Sarolta, fenyegető
testtartásban, egy hatalmas konyhakéssel; Seneca karjait magasba tartva,
elnyisszantott ütőereit mutogatva, melyekből bőven bugyog a vér. Jézus Krisztus
a keresztfán, vérbefagyva, átszögelt tenyerén lógva. Dózsa György, a tüzes
trónon, koronával a fején, kiégve és megszenesedve, egy parasztember karóba
húzva. Máglyán boszorkány. Indián, kezében skalppal, zsugorított fejjel. A
teremben körös-körül vitrinek, melyekben fényképek, tárgyak: Zrínyi és a
vadkan, Giordano Brúnó a lángoló máglyán, spanyolcsizma, bárd, stb. , valamint
megcsonkított fejek, levágott végtagok, különböző belsőrészek.
A
színen Lédererné, nagycsontú, lófejű asszonyság részegen illegeti magát a
panoptikumi figurák előtt, tollseprűjével birizgálja őket:
Lédererné:
Kedves látogatók… Kedves látogatók… Itt látható a… az itt látható… De nem is
az… az érdekes, hogy… mi… Csak az, hogy… gyönyörű... Hát nem gyönyörű?... Most
mondják meg…! Igenis, gyönyörű… Gyönyörű vagy… Csókolom a seggedet!... (az indián elé érve) No, nézzenek oda, ez
meg hogy néz rám! Ne legyél már olyan féltékeny, na. Nekem azért te vagy a
legszebb… Te vagy a kedvencem… Csak ne lennél olyan fekete… Az igazi férfiak
indiánok voltak… Ott aztán mindig folyt a vér… Mit, hogy folyt, … fröcskölt… És
én állatian szeretem a vért, még úgy frissen, melegen… rá egy kis hagymára,
aztán só, paprika… Isteni íze van… Na, de… „jó firma” voltál te is, mi? Miket
csinálhattál te uramisten!... Hát nem szégyelled magad, nem sül le a bőr a
pofádról? Kedves vendégeink… ide nézzenek… Ezt nézzék meg! Itt látható egy
ember, aki lenyisszantotta egy másik ember fejét, és… és kiszedte belőle a… a…
csontokat… vagyis, ahogy hivatalosan mondják… szóval zanzálta, vagy zanzaválta…
vagy mit tudom én, hogy hívják, de ilyen kis mütyürkét csinált belőle… (öklét mutatja)
(Az
ajtóban dr. Prónay, a gondnok jelenik meg, illetve zuhan be. Dr. Prónay ősz
hajú, pirospozsgás arcú, joviális úr, aranykeretes szemüveggel)
Dr.
Prónay: Nem, ezt nem bírom tovább, dögök és dögök, Lédererné, hol van! Ezt
nézze meg Lédererné, ezt nézze meg, leszarta a kezem, csupa galambszar vagyok,
nézze meg, itt röpködnek, párosodnak, bűzlenek, turbékolnak és rothadnak… hát
mi ez itt, múzeum vagy galambketrec?
Lédererné:
Pszt! Ne tessék itt kérem zavarogni, itt előadás van!
Dr.
Prónay: Mi ez itt? Maga meg mit csinál itt? Hogy néz ki Lédererné?
Lédererné:
Csak tessék! Tessék! Foglaljon helyet a kedves látogató! Ott talán még van
hely. Éppen most kezdtük el az előadás.
Dr.
Prónay: De Lédererné, én vagyok az, dr. Prónay, a múzeum gondnoka.
Lédererné:
Pszt, csak csöndesen, már elkezdődött az előadás.
Dr.
Prónay: Idehallgasson, Lédererné, én most nem tréfálok.
Lédererné:
Mondtam már, ne tessék itt kiabálni, nem kocsma ez, ez itt múzeum!
Dr.
Prónay: Leheljen rám, kérem, Lédererné (odahajol
Léderernéhez, megszagolja a lehelletét), maga megint tökrészeg.
Lédererné:
Részeg a maga öreganyja. Mi a frásztól lennék én részeg?
Dr.
Prónay: Lédererné, csak nem itta meg… ?(odalép
egy polchoz, leemel egy üveget, melyen jól látható a formalin felírás) Csak
nem itta le a költő karjáról a formalint?
Lédererné:
Formalin? He-he-he, hogy milyen vicceket enged meg magának a Prónay úr… – Hiába
is akar megijeszteni. Biztosíthatom, akárhová dugdossa a piát, én úgyis
megtalálom.
Dr.
Prónay: Én nem dugdosok semmiféle piát. No, de jól van… Jókor csinálja ezt,
Lédererné. Jókor… Hát nem érzi, micsoda inszinuáció ez, a legexponáltabb
helyen, és ha bejön ide egy látogató?
Lédererné:
Bejön ide, a francot, ide még…
Dr.
Prónay: Most aztán elég legyen! Megértette?
Lédererné:
Ide még egyetlen átkozott látogató sem tette be a lábát.
Dr.
Prónay: Lédererné!
Lédererné:
Jól adja, állati jól, de hiszen maga is tudja, hogy én vagyok a múzeum állandó
látogatója.
Dr.
Prónay: Hazudik!
Lédererné:
Kedves látogatók, kedves vendégek!
Dr.
Prónay: Én nem vagyok látogató. Megértette? Én vagyok dr. Prónay, a múzeum
gondnoka, a maga főnöke, aki itt mindenért felelős. Kedves Lédererné, nagyon
kérem, tartsa be a társadalmi közlekedés szabályait és tartsa tiszteletben a
köztünk lévő távolságot!
Lédererné:
De drága Prónay úr!
Dr.
Prónay: Még nem fejeztem be. Maga nagyon jól tudja, hogy magának a ruhatáron
kívül a takarítást is el kell végezni. Maga tegnap nem porolta le a sebeket.
Én, kérem a demokrácia híve vagyok, de emellett nem mehetek el szó nélkül.
Lédererné:
De, hogy mondhat ilyet! Én minden nap leporolom tisztességesen őket. Tehetek én
arról, hogy pont mellénk építették a hamvasztót és egész nap ide hordja a
pernyét a szél.
Dr.
Prónay: (Végighúzza az ujját az egyik
panoptikumi figurán) Nekem ne mondja Lédererné, hogy ezt ma letollseprűzte.
Húzza csak végig az ujját ezeken a sebeken!
Lédererné:
(Végigsimogatja a panoptikumi figurákat)
Tiszták…
Dr.
Prónay: Ne ott! Ne ott! A füle mögött! Tessék, csupa kosz.
Lédererné:
Jézus Mária, Prónay úr, jó hogy nem a seggébe dugja az ujját.
Dr.
Prónay: Fuj, micsoda közönséges nőszemély. Ilyenekkel kell dolgoznom, ilyenek
közt kell leélnem az életemet. De ezt nem ússza meg szárazon, Lédererné. Elegem
van magából! Jelenteni fogom magáról, hogy állandóan részeg, hogy nem tudja
ellátni a feladatát, mert a ruhatáron kívül a takarítást is köteles elvégezni,
ezt nagyon jól tudja. Úgy kirúgom, hogy a lába se éri a földet!
Lédererné:
Engem?... A vejem csak a kisujját mozdítja, és…
Dr.
Prónay: Ne is folytassa! Kívülről ismerem a veje kisujját. Jaj, de odavan, mert
valaki végre elvette a lányát, s három zabi gyerekkel - egy hóhér, aki benyomta magát ide
ruhatárosnak.
Lédererné:
Azért, mert valaki ítéletvégrehajtó, azért még az egy snajdig úriember és
odavan a lányomért, és a gyerekeknek is kinyalja a seggét. Uram, neki annyi
összeköttetése van, hogy akárhová odacsönget, beszarnak…
Dr.
Prónay: Hová jutunk, elnézést a pejoratív kifejezésért, ha most már a hóhérok
is beleszólnak a múzeum életébe, aztán jönnek a sintérek, meg a mészárosok.
Lassanként mi régi múzeumisták kiszorulunk a szakmából. De jól van, ha nem
tudom kirúgatni, akkor is végeztem magával, Lédererné. Vége köztünk mindennek.
Majd én rendet teremtek itt! Nincs többé játék, Lédererné, itt kuksolhat tőlem
naphosszat… Lédererné, tőlem akár meggebedhet…
Lédererné:
Nem, azt nem mondhatja nekem! Ezt nem, nem teheti velem!
Dr.
Prónay: De igen, Lédererné, maga túlfeszítette a húrt. Soha többé nem játszom
magával, Maga… Maga… delirium trémens…
Lédererné:
Én csak bánatomban iszom, igen, igen, a bánatomban, és… és… halálra unom magam…
Miért mindig maga játssza a professzort? Miért mindig csak maga tarthat
előadást? Én csak egy látogató lehetek? (Bőgni
kezd)
Dr.
Prónay: (egy vállrándítással) Ugyan,
hagyja abba kérem!
Lédererné:
(Ellenállhatatlanul záporozó könnyek közt)
De én ezt nem bírom ki!
Dr.
Prónay: Gondolta volna meg előbb!
Lédererné:
(Bőgve, szemeit dörzsölve)Ki a fene
gondolta, hogy így mellre szívja? Máskor észre sem vette. Az ember ki se nyissa
a pofáját.
Dr.
Prónay: Hiába is bőg, elegem van magából. Vége köztünk mindennek.
Lédererné:
Nem is értem, miért fújja ezt úgy föl. Én, aki mindent megteszek, erőmön felül,
rohanok ide reggel és hányszor munkaidő után is bennmaradok, csak hogy minden
ragyogjon. miért éppen velem, miért éppen velem ilyen kegyetlen a Prónay úr?
Dr.
Prónay: Kérem, kérem, hagyja abba. (Lédererné
még mindig zokog) Hagyja már abba kérem a sírást! Tudja, hogy nem bírom
hallgatni, ha egy nő sír.
Lédererné:
Nem bírom abbahagyni… Nem bírom… mert nekem úgy fáj…
Dr.
Prónay: Ne csináljon itt jeleneteket!
Lédererné:
Éppen a Prónay úr…? aki mellett én, akit én úgy…
Dr.
Prónay: Jól van, felejtsük el!... Már nem is haragszom…
És…
és… Igazán… nem haragszik már, azért, mert…
Dr.
Prónai: Nem…
Lédererné:
És… megbocsátja nekem, hogy egy kicsit…
Dr.
Prónay: Igen, igen… igen… hányszor mondjam még…?
Lédererné:
… És továbbra is… ugyanúgy…
Dr.
Prónay: Idefigyeljen, Lédererné…
Lédererné:
Én csak azt szeretném… kérni… vagyis… kérdezni… hogy nem lehetne ma…
kivételesen… mégis a Prónay úr… a látogató?
Dr.
Prónay: Jó… rendben van… leszek én…
Lédererné:
És… és… én, megkérhetném, hogy… szíveskedjék… a vendégkönyvbe beírni…?
Dr.
Prónay: Adja ide! (Odalép a
vendégkönyvhöz, beleír. Amikor az írást befejezi, fölemeli a vendégkönyvet és
hangosan fölolvassa a szöveget.) Minden nagyon szép volt. Köszönet a
kiállításért. Az előadás is nagyon tetszett. Üdvözlettel a VIII. B. osztály 32
tanulója. Így jó lesz?
Lédererné:
Jó… na látja… már nem is… sírok… csak… az… orrom…
Dr.
Prónay: Itt a zsebkendőm…
Lédererné:
Csúnya ember, maga… mindig megríkat… De mondja már, Prónay úr, mi történt
magával? Mitől ilyen ideges…? Még mindig az igazgató miatt?...
Dr.
Prónay: Mi az, hogy még mindig? Meg tudnám gyilkolni… de a legszívesebben lassú
tűzön pirítanám meg ezt a… turbékoló, azt a… galambtetvet… ezt a… ezt a…
galambszar-védő-szentet… Na tessék… egészen belelovalom magamat… Minek juttatja
eszembe…? Megőrjít ez a siránkozó alak… s közben jönnek a statisztikák, a
számonkérőlevelek… Keveslik a látogatók számát… Ha tudnák, hogy ami keveset
itt… összeírunk, az is mind hazugság. Hát persze, biztosan tudják, csak hogy
eddig nem vettek róla tudomást. Na, de ha egyszer meggondolják magukat, ki lesz
a felelős, mi? Én, igen én! De miért én? Miért? Mondja meg Lédererné, na, mondja
meg! Jött be ide egy látogató is, amióta maga itt van? No válaszoljon!
Lédererné:
Nem jött egy kurva sem… pardon…
Dr.
Prónay: … és ha megemlítem… mire is jönnének ide a látogatók! Nincs itt
semmiféle látnivaló. Mikor volt itt utoljára valami érdekesebb, valami új
szerzemény, valami szenzáció?
Lédererné:
Én ezeket is nagyon szeretem.
Dr.
Prónay: Azt dadogja nekem, maga a szakember, maga tudja mit kell csinálni… Jó…
jó… , amikor ide kinevezték… rögtön láttam milyen gyámoltalan… Arra gondoltam,
segítek rajta… a hóna alá nyúlok… mert nekem, Lédererné, azt jegyezze meg, az
ügy a legfontosabb, érti? Nem a saját presztizsem… igen… átvállaltam ezt… azt…
de lassan már rajtam van az egész felelősség… s még azt kérdezi, miért vagyok
ideges?
Lédererné:
Hogy nem sül le a pofájáról a bőr… De végül is valakinek meg kell a melót is
csinálni, nem igaz?
Dr.
Prónay: De mindent én csináljak? Mindent én találjak ki?... Mert senki sem
törődik a múzeummal, senki… Én törődjek itt mindennel. Én, akit annakidején
kirúgtak, leradíroztak a pályáról, akit beosztottak egy ilyen… egy ilyen…
galamb… gyámolító alá…? Hát ki vagyok én itt kérem?
Lédererné:
Egy szent.
Dr.
Prónay: Egy gondnok… és semmi több… egyszerűen… egy gondnok… Mit tehetek én?
Mit tehetek én róla, hogy évek óta egy árva látogató se jött ide…? Nem
megmondtam én… nem mondtam, hogy ide vezet ez az átkozott liberalizmus…?
Régebben bezzeg tudtak erőszakosak lenni… aki évente legalább egyszer nem jött
el ide… az aztán megnézhette magát… mert kötelező volt, érti… kötelező…
Tömegek, gyárak, iskolák, egész tanintézetek látogattak el ide… az ám… látogató
kell nekik… hahaha… No, de honnan szerezzek én nekik látogatót?
Lédererné:
Nem féltem én a Prónay urat, a Prónay úr olyan okos és művelt ember, biztos
talál majd valami megoldást… Talán már most is van valami a begyében, mi…?
DR.
Prónay: Hát, kérem, nem mondom, potenciálisan bennem van minden, ha tudni
akarja… Tisztában vagyok a képességeimmel… Ha nincs ez az… átkozott múltam… már
régen én lennék az igazgató… bizony, kérem… Nem ez a… gyámoltalan hülye… ez a…
ez a… Nem ez a… galambász…
Lédererné:
Ne féljen, tudják azt jól fönn is, hogy itt van ez a Prónay, ez akárhogy is
van, ez… majd kihúz minket… a slamasztikából. És akkor eltekintünk a múltjától…
Dr.
Prónay: Nagyon kedves, Lédererné… Bár az Isten beszélne magából… Ámbár…
valóban… jöjjön csak közelebb! Én is… bizonyos jelekből… érti ugye? Nem akartam
erről eddig beszélni… Valami történt, Lédererné! Úgy döglenek ezek a dögök,
hogy az fantasztikus… aproximatíve, nem tudok már hová lépni, hogy ne tapossak
egy rothadó galambra. Érti ezt Lédererné? – Valami történt! Eddig is mérgeztük
a galambokat, megpróbálkoztunk mindenféle méreggel, és semmi… valaki
ellenmérget adott be nekik… de most… figyelje meg, hogy hullanak el… nézze meg…
lehet, hogy már nem is a mi mérgünk ez… ez csak jelent valamit, vagy nem…?
Lédererné:
Óh, Istenem… mindig tudtam, hogy egyszer eljön a mi időnk… egyszer még nagy
szükség lesz ránk…
Dr.
Prónay: Kerüljek csak a helyébe, ne féljen, tudom én, mit kell csinálni… óh, ha
még egyszer… megmutatnám nekik, Lédererné, mit érek…
Lédererné:
Óh, ha együtt dolgozhatnánk… Prónay úr, én mindenre hajlandó vagyok… csakhogy
segíthessek…
Dr.
Prónay: Aha… (Otthagyja Léderernét,
fel-alá sétál, mintha szaglászna, fülelne valamit)
Lédererné:
Ha kell… még az életemet is… föláldoznám érte… Haj, hát!... a Prónay úr… nem is
figyel rám…
Dr.
Prónay: Dehogynem… igen… igen…
Lédererné:
Persze, engem lenéz a Prónay úr, mert én csak egy egyszerű asszony vagyok…
Dr.
Prónay: Nem hallott semmit?
Lédererné:
Nem…
Dr.
Prónay: Pszt!... Figyeljen csak… figyeljen egy kicsit!...
Lédererné:
Nem hallok semmit…
Dr.
Prónay: Figyeljen!... Most se…
Lédererné:
Mire akar kilyukadni?...
Dr.
Prónay: Mintha valami zajt hallottam volna… igen… most már biztos… Pszt! Valaki
matat a kilincsen… (Prónay odasettenkedik
az ajtóhoz és fölrántja. Krisztike, szöszke, húsz év körüli kislány esik be, a
kilincset fogva).
Krisztike:
Kezét csókolom.
Dr.
Prónay: Jó, hogy nem töri ránk az ajtót!
Krisztike:
Nem találtam fönn senkit, gondoltam… lejövök ide. Bejöhetek?
Dr.
Prónay: (Krisztikéhez) Tessék várni!
(Léderernéhez) Hát persze, hogy nem
talált senkit, amikor még nincs a múzeum nyitva.
Krisztike:
Nem 10 órakor nyit a múzeum?
Dr.
Prónay: Mondtam már, tessék várni!
Krisztike:
De kérem szépen, már 10 óra van.
Dr.
Prónay: Maga engem ne oktasson ki, még 50 másodperc hiányzik a 10 órához. (Léderernéhez) Halott már ilyet,
Lédererné?
Lédererné:
Szemtelen, mint a piaci légy. De mit akar ez itt?
Dr.
Prónay: Aha, most ide küldenek mindenféle fruskákat, hogy szaglásszanak itt. No
nem, azt már nem, abból ti nem esztek. (Krisztikének)
Most kijelenthetem magának, hogy nem nyilatkozom, elzárkózom mindenféle
nyilatkozat elől, csak az igazgatóm jelenlétében vagyok hajlandó nyilatkozni.
Krisztike:
De én nem azért jöttem.
Lédererné:
Akkor meg mit akar itt?
Krisztike:
Tetszik tudni, az építkezés miatt…
Dr. Prónay:
Nincs itt semmiféle építkezés. Honnan jött maga?
Krisztike:
A Fővárosi Középmagastól.
Lédererné:
És mit akarnak itt építeni?
Krisztike:
Tetszik tudni, kétszeresére bővítjük a múzeumot. És tetszik tudni, engem bíztak
meg azzal, hogy nézzek körül, a tervek miatt, és én nagyon örültem a
megbízatásnak. Olyan boldog vagyok, hogy rám esett a választás. Tetszik látni,
törődnek velünk, azt mondják, hogy mi, fiatalok, vegyük ki részünket a
munkából, hiszen végül is a miénk lesz itt minden, mi örököljük az egészet, ha
a bácsi meg a néni – szóval az idősebbek meghalnak.
Dr.
Prónay: Tudja, kivel vicceljen kedvesem…
Krisztike:
De én igazán nem… Én csak a hangulatát szeretném elkapni a múzeumnak, tetszik
tudni, hogy az új rész hogyan illeszkedjen a régihez.
Dr.
Prónay: Hagyja abba kérem! Azonnal hagyja el a helyiséget! (Ordítva) Hallotta kérem? Nincs itt semmi
keresnivalója!
Krisztike:
Ne tessék rám haragudni, de én szeretném megnézni a múzeumot. Nekem muszáj
megnézni, mielőtt hozzákezdenének a tervezéshez, ezért küldtek.
Lédererné:
Miféle tervezéshez?
Dr.
Prónay: Ahhoz én nem értek, de hogy bejöjjön ide, arról szó sem lehet!
Krisztike:
De miért?
Lédererné:
Azért, mert… mert… Ha a nagy nézegetésben eltűnik valami aranyoskám, kit
büntetnek meg érte? Minket, vagy magát?
Krisztike:
Ne tessék rám haragudni, de ez nem múzeum?
Dr.
Prónay: Mi az, hogy nem?
Krisztike:
Ide nem lehet bejönni nézegetni? Ide nem jöhet be látogató?
Lédererné:
Látogató?
Dr.
Prónay: Dehogy nem lehet, kérem, vagy úgy? – Egyszóval látogatni akarja a
múzeumunkat? – Hát persze, hogy lehet, hát miért nem ezzel kezdte? (Léderernéhez) Ruhatár! Lédererné! Szabad
a kabátját? Hát ez egészen más. Így ni.(Segít
a kabátot levenni) Elnézést kérek, de végül is lehetett volna szélhámos is.
Nem árt vigyázni, ugye megérti? Lédererné, ruhatár!
Lédererné:
Itt vagyok, ne tessék úgy kiabálni!
Dr.
Prónay: Ha megengedi, dr. Prónay vagyok, a gondnok.
Krisztike:
Kriszti…
Dr.
Prónay: Ez itt Lédererné, ruhatáros, de a takarítást is köteles elvégezni.
Krisztike:
Kezét csókolom.
Lédererné:
Nagyon örülök.
Dr.
Prónay: Lédererné, vegye be a Krisztike kabátját a ruhatárba! Ugye megengedi,
hogy így szólítsam?
Krisztike:
Hát persze, csak tessék! (Pénzt guberál,
de nem talál) Elnézést, de visszakérhetném a kabátomat!
Dr.
Prónay: De miért? Csak nem akar elmenni?
Lédererné:
Csak nem sértettük meg, kedveském?
Krisztike:
Jaj, nem, csak a kabátzsebemben van a pénzem.
Dr.
Prónay: Jaj, hát csak hagyja kedvesem, ma nem kell fizetni!
Lédererné:
Igen, igen, milyen szerencséje van, kedveském, ma a ruhatár ingyen van.
Krisztike:
Igen? Bemehetek?
Dr.
Prónay: Hogyne, kérem, hogyne, természetesen, parancsoljon, erre tessék! (Az ajtó felé mutat) Nagyon érdekes a
kiállítás. Ott, ott van az eleje. Feltétlen az elején kezdje!
Krisztike:
Igen. Kezét csókolom. (Kimegy, Prónay
visszamarad)
Dr.
Prónay: Hát ez frenetikus, ez kolosszális. Lédererné, tudja mi történt? Fel
tudja fogni, hogy mi történt most itt?
Lédererné:
Mi történt, Prónay úr?
Dr.
Prónay: Nem érti, Lédererné?
Lédererné:
Nem, vagyis sejtem…
Dr.
Prónay: Ez a kislány, ez a hölgy, látogató.
Lédererné:
Aha, látogató…
Dr.
Prónay: Igazi látogató. Nem is kapizsgálja, Lédererné?
Lédererné:
Istenem, Szűz-Máriám, most értem csak meg! Látogató!
Dr.
Prónay: Bizony, látogató. Maga meg majdnem kidobta. Hiába, teljesen kijött a
gyakorlatból.
Lédererné:
Látogató, látogató, igazi látogató!
Dr.
Prónay: Igen az, Lédererné.
Lédererné:
Hiszen mióta itt vagyok, én még nem is láttam látogatót.
Dr.
Prónay: Bizony, Lédererné, maga itt még nem is látott látogatót.
Lédererné:
Istenkém, Szűz-Máriám, ez az? Ez az édes kislány?
Dr.
Prónay: Az, bizony.
Lédererné:
Istenkém, Szűz-Máriám, még meg sem fésülködtem.
Dr.
Prónay: Én is egészen lámpalázas vagyok.
Lédererné:
Látogató…
Dr.
Prónay: Látogató… látogató… Ismételgesse csak Lédererné. Ízlelgesse csak!
Milyen érzés?
Lédererné:
A Prónay úr mit érez?
Dr.
Prónay: Nekem nagyszerű érzés.
Lédererné:
Nem is hittem volna, hogy ilyen egyszerű lesz, hogy egyszerűen besétál ide egy
látogató. (Táncolni kezd) Látogató,
Látogató, ihaj-csuhaj, látogató!
Dr.
Prónay: Csendesebben, Lédererné!
Lédererné:
Nem bírok magammal.
Dr.
Prónay: Ne táncoljon, Lédererné! Nem kell azért annyira felfújni! Voltak idők,
amikor hosszú sorokban álltak az ajtó előtt, hogy bejuthassanak. Emlékszem, az
is előfordult, hogy többször meg kellett kardlapozni a tömeget a csendőrségnek,
mert majd betörték a kaput.
Lédererné:
Hihetetlen.
Dr.
Prónay: Ez még a restaurálás előtt volt. Igen, régebben, Lédererné, rengeteg
látogató megfordult itt. Hány és hány édes esetet tudnék én magának elmesélni,
aminek mi régi múzeumisták tanúi voltunk. Hogy csak egyet meséljek el: például
esküvő után idejöttek a fiatalok, a fiúk sötétkékben, a lányok fehér
fityulában, hogy tiszteletüket tegyék az egyetemes és hazai sebek előtt. Igen,
igen, ha erről beszélek, ilyenkor egészen elérzékenyülök.
Lédererné:
Erről még sose beszélt a Prónay úr…
Dr.
Prónay: Tanú rá a régi vendégkönyv. De mi baja, Lédererné? Miért vág olyan
szomorú arcot?
Lédererné:
Azért egy kicsit rohadtul jön ki a dolog, Prónay úr.
Dr.
Prónay: De miért, Lédererné?
Lédererné:
Mi lesz velünk, Prónay úr? Eddig olyan jól megvoltunk egymással. Mindig én
voltam a látogató és az előadásokat meg mindig a Prónay úr tartotta. Minek jött
ide ez a kis k… pardon – csak összezavarja a dolgokat. Nagyon jól megvoltunk
eddig is látogató nélkül.
Dr.
Prónay: Ne mondjon ilyet, Lédererné! Hiszen titokban mind a ketten erre a
pillanatra vártunk. Gondoljon csak bele, Lédererné, mióta áhítja ezt a pillanatot,
hiszen ez értelmet ad a sok évi megfeszített munkánknak. Inkább arra gondoljon,
hogy istenem, ezt is megértük. Kétszeresére bővítik a múzeumot… és látogatónk
van… itt az első látogató. Ez maga a valóság. Ezt értse meg, Lédererné. Többé
nemcsak álom, ábrándozás lesz nekünk. Érti már? Érzi legalább, Lédererné? Ezt a
konstellációt a velejéig ki kell élvezni. Tudja, Lédererné, én attól jobban
félek, hogy ezt az örömet nem fogom kibírni. Máris alig bírok magammal. Megyek,
beszélek vele – tudja mit, Lédererné? Maga is menjen és főzzön egy jó kávét,
hogy legyen mit adni annak a kedves kislánynak! Mert ide hozom, meg kell
vendégelni. Hiszen olyan sok idő óta ő az első vendégünk. (Prónay elrohan)
Lédererné:
Jó… ha gondolja… (Lédererné lassan kimegy
utána. Egy pillanatra üresen marad a színpad. Dr. Prónay és Lédererné elhagyja
a termet, majd néhány pillanat múlva Krisztike jelenik meg Prónay úr
kíséretében)
Dr.
Prónay: Már itt tartunk?
Krisztike:
Igen.
Dr.
Prónay: Érdekes, ugye?
Krisztike:
Igen…
Dr.
Prónay: Engem is nagyon érdekelt fiatalabb koromban.
Krisztike:
Igen
Dr.
Prónay: Ez a kiállítás egyedülálló a maga nemében.
Krisztike:
Igen, nagyon érdekes
Dr.
Prónay: Amikor én még fiatal voltam, ilyen még nem létezett. Hogy örültünk
volna, mi gyerekek, egy ilyennek. De akár ennek a tizedrészével is meg lettünk
volna elégedve.
Krisztike:
Igen? – Bocsánat, hogy megkérdezem a bácsit, de nekem olyan ismerősnek tetszik
lenni…
Dr.
Prónay: Nem, nem, az nem lehet! – Vagyis – talán a nevem.
Krisztike:
Igen, igen, úgy van, a történelem könyvből…
Dr.
Prónay: Jaj, hát az nem én vagyok, az csak nagyon távoli rokonság, vagyis
névrokonok vagyunk. Vagyis rokonságban álltunk, de én megtagadtam őt. A mi
utunk sohasem egyezett. Amióta az eszemet tudom, mi mindig különböztünk. Mi,
hogy úgy mondjam, teljesen ellentétei vagyunk, vagyis voltunk egymásnak. Ő már
gyerekkorában is sokat kegyetlenkedett. Képzelje el, egyszer egy macskát a
farkánál fogva a falhoz csapott.
Krisztike:
Szörnyű…
Dr.
Prónay: Az én szemem előtt mindig az orvostudomány lebegett, és amióta ide
helyeztek, azóta itt dolgozom, az emberi nem, hogy is mondjam, az emberi
méltóság jegyeinek megtartása, tartósítása minden célom. Óh, az emberiség mi ki
nem állt már… az igazságért… a hit, kérem… a hit… csodákra képes… igen… ezt
kell nekem… ezt a hősiességet… véresen… teljes meztelenségében megmutatni…
ahogy van… tudja… egy hős eszméje… mondhatni… belénkhatol… akár… a kés… sebeket
ejt… uralkodik… legtitkosabb álmaink felett… ezen vagyok… bizony már tíz éve is
van… ez az én birodalmam… de mit szól ezekhez a sebekhez…?
Krisztike:
Érdekesek…
Dr.
Prónay: Gyönyörűek. Persze, hogy ki meddig bírja, az sok mindentől függ ugye… a
régiek tudtak dolgozni… Ma alig van egy-egy érdekesebb seb. Régebben persze
másféle sebek voltak. Például ha valakit karóba húztak, általában szájból
vérzett, de sokszor előfordult a tüdőből való vérzés is. Ilyenkor fúvó zörejt
lehetett hallani a seb felett, amint habzó piros vér lépett ki rajta. De
egészen más kategóriába esnek például a kardsebek, vagy mondjuk a
szemkiszúrások, a szemvérzés összehasonlíthatatlanul kisebb ügy annál, amikor
például valakit lándzsával keresztülszúrtak és a hasüreg megnyílt és a
sérülésen át hasi szervek nyomultak ki. Nem tudom, nem untatom?
Krisztike:
Nem, dehogy, nagyon érdekel.
Dr.
Prónay: Tudja, hogy van ez az ilyen öreg emberekkel, szeretnek fecsegni.
Krisztike:
Jaj, hát a bácsi még olyan fiatal, olyan jól bírja magát.
Dr.
Prónay: És nincs rosszul?
Krisztike:
Nem, igazán nem…
Dr.
Prónay: Jaj, hát ez igazán nagyszerű, egyes kolleginák, ha megbontják előttük
egy hulla koponyáját, és kiveszik az agyvelejét, mindjárt rosszul vannak, pedig
az a szakmával jár. Én pedig egészen megszállottja vagyok a szakmának. Nézze
meg ezt itt! (A boszorkányhoz lép) Az
ütlegeléstől milyen bőrsérülési ártalom jelentkezik? Hát kérem, mint látja,
pír, duzzadás, véraláfutás… de van, amikor az egész elgennyesedik. Van itt még például
nagyon szép eset csonttörésekre: ez itt bordatörés, úgy keletkezett, hogy
ráálltak a páciens mellére, állkapocstörés egyetlen ökölcsapástól,
medencetörés, szintén taposás által, hát nem gyönyörű? És mindez együtt
megörökítve?
Krisztike:
Ki ez?
Dr.
Prónay: Ő a mi sebeink közkatonája, egy boszorkány… De jaj, hát a
boszorkányokkal, mit meg nem csináltak. Érdekli?
Krisztike:
Igen, igen.
Dr.
Prónay: Hát kérem, gyakran szurokfáklyákkal égették le a bőrt és a szőrzetet a
boszorkányokról, aztán mondjuk égő szurkot öntöttek a testére, majd forró ólmot
öntöttek a fülébe, a nyílt sebekre sót, vagy ecetet spricceltek. Vagy itt van
egy nagyon kedvelt kínzás, amelynek ős állapota a két deszka közé szorított
láb, amelyet addig kellett szorítani, amíg a páciens lábujjából ki nem serkent
a vér, ebből fejlődött ki aztán a tökéletesített spanyolcsizma. De van itt még
a kerékbetörés, a létrára feszítés, vagy amikor a boszorkányt éles lécbakra
ültették lovagló ülésben és súlyokat akasztottak a lábára, úgy, hogy a
boszorkány végül is kénytelen volt szépen kettéhasadni. (Egy kis csönd, remélve a hatást, nagy hévvel folytatja.) De ha
megnézné azt, hogy a Dózsa-féle égetett sebek hogyan különböznek, mondjuk, hogy
még egy hazai példával éljek, a Balassi-féléktől. Balassi ágyúgolyóval ellőtt
csonkja még hetekig zöldült, kékült, rohadt, míg például Dózsa agya a másodperc
tört része alatt kifolyt és sisteregve elpárolgott. Vagy például Seneca, amikor
beleülve egy fürdőkádba, felvágta az ereit, vagy ha már a fürdőkádnál tartunk,
itt van Marat híres esete Corday Saroltával, aki ezzel, az itt láthat
konyhakéssel (mutatja) halálra
szurkálta a saját vérében fetrengő nagy férfiút. Nézze meg Jézus Krisztus
átdöfött kezeit, vagy a Szent Sebestyénből kiálló nyilakat, vagy Giordano Brúnó
égett sebeit, stb.-, stb. Hogy az indián skalpolásról, vagy zanzálásról ne is
beszéljek. Itt zárójelben kívánom megjegyezni, hogy múzeumunk anyaga három nagy
részre tagolódik, az örök és egyetemes sebekre, a lelki sebekre és az
úgynevezett hazai, vagy történelmi sebeinkre. No, de a külföldi sebeket mindig
hajlamosak vagyunk eltúlozni. A mieinknek mindig is a propaganda hiányzott. Mert
biztosíthatom, nem maradtunk el soha a világban a sebcsinálás terén. Itt van
például Lehel kürtje, mint csonkító eszköz, vagy Szent Gellért hordója, de
vannak itt még felderítetlen ügyek is. Hunyadi Lászlóra harmadszor sújtott le a
bakó, itt van Zrínyi esete a vadkannal. Igen, történelmi sebeinkre méltán
lehetünk büszkék, de büszkéknek is kell lennünk, ápolnunk kell ezeket a sebeket
és mutogatni, hogy ne hunyjon a lángja, hogy méltán emlékezzünk meg róluk és ültessük
át a mindennapi gyakorlatba ezt a hatalmas, történelmi tapasztalatot. Sajnos,
az ügyben több mulasztást is tapasztaltunk.
Mi is hibásak vagyunk abban, hogy ezt csak mi, szakmabeliek tudjuk és az
ifjúság egyre kevésbé érdeklődik történelmi sebeink iránt, tisztelet a
kivételnek. Hiába teszünk meg mindent, mi öregek, mint ahogy maga is említette,
kétszeresére bővítve múzeumunk területét, ha az ember lépten-nyomon közönnyel
és nemtörődömséggel találkozik. Hiába, ebbe a múzeumba járni… annyi, mint kockázatot
vállalni… annyi, mint sebezhetővé tenni énünket, ugye… feláldozni lelki
nyugalmunkat… (Ebben a pillanatban
Lédererné érkezik, kávéscsészéket szervírozva)
Lédererné:
Már kész is van a kávécska… Csináltam egy kis kávécskát. Ugye, elfogadja
aranyoskám?
Krisztike:
(szabadkozva) De én…
Lédererné:
Csak nem szégyenít meg bennünket? Fogadja csak el kedveském, szívesen adjuk.
Dr.
Prónay: Csak nem szégyell elkávézgatni két ilyen öreg emberrel?
Krisztike:
Dehogy, nagyon kedvesek tetszenek lenni. Igazán megtisztelő ez számomra…
Lédererné:
Csak ne szabadkozzon olyan sokat, még kihűl a kávéja. Hány cukorral issza,
kedveském?
Krisztike:
Néggyel…
Lédererné:
Néggyel… Jézus-Mária…? Ja, ez az édesszájú ifjúság. Én is ilyen voltam
lánykoromban. Lány még maga is?
Krisztike:
Igen, de mennyasszony vagyok.
Lédererné:
Igen? Jaj, akkor gratulálok.
Krisztike:
… jobban mondva már nem is… tudniillik… tegnap szakítottunk.
Dr.
Prónay: Ugyan… ugyan, csak nem komoly az ügy.
Krisztike:
Tegnap óta rám se nézett – tetszik tudni egy helyen dolgozunk.
Lédererné:
Ah… fiatalság bolondság.
Krisztke:
Óh, nem, nem, ez komoly… elegem van belőle, különben is állandóan azt mondja…
hogy őt nem érdekli semmi… meg így, úgy… hogy csak én érdeklem őt… azt mondja…
ő semmiben nem akar résztvenni… és engem se akar engedni… azt hiszi, úgy bánhat
velem, mint egy kis hülyével…
Lédererné:
Nekem mondja, hogy milyen rohadékok a férfiak…
Krisztike:
De ő… soha nem volt olyan… (bőgni kezd)…
csak mert féltékenyek… a múzeum miatt…
Dr.
Prónay: Na,… ne sírjon… kislány… itt a zsebkendőm…Lédererné, hogy a zsebkendőm…
hogy ma milyen forgalom van… magánál volt…
Lédererné:
Itt van...Prónay úr…
Dr.
Prónay: Csak nem fújta bele az orrát?
Lédererné:
De hová gondol, Prónay úr…
Dr.
Prónay: Tessék… kisasszony.
Krisztike:
Ó, igen… igen… köszönöm… már nem sírok… tetszik tudni nem ez az első eset…
régebben sokkal többet sírtam… istenem… régebben mit meg nem adtam volna azért,
ha egyszer bíztatott volna, ha hitt volna bennem… vagy ha egyszer azt mondta
volna… jól van… vagy… mondjuk egyszer megdicsért volna… óh milyen boldogan
ugrottam volna a nyakába… de… jaj, én nem is értem miért mondom ezt el itt
most… jaj, istenem, úgy szégyellem magam… de hát úgy megszerettem a nénit meg a
bácsit is… olyan kedvesek hozzám… jaj, adok egy puszit a néninek is meg a
bácsinak is…
Dr.
Prónay: Tartom szerencsémnek…
Lédererné:
Hát nem cukor, Prónay úr?...
Krisztike:
… tetszik tudni… engem nem lehet visszatartani… tetszik tudni, én kicsi
koromban is gondoltam, hogy nekem valami nagy dolgot… valami igazán nagy dolgot
kellene csinálni…
Dr.
Prónay: Hm… magácska biztosan mindig nagy jó gyerek volt… nem igaz?
Krisztike:
Óh, dehogy! Tetszik tudni, én irtó hisztis voltam,… meg aztán egy kicsit… még
most is makacs vagyok… az apám például sokat elvert… de el sem tetszik hinni,
hogy én imádtam, ha vernek… egy cseppet sem féltem én… én még élveztem is… hát
tessék elképzelni… én… én meg akartam mutatni… hogy én bírom a verést, hogy én
különb vagyok annál, hogy sírjak… vagy ilyen… nem tudom, tetszenek-e érteni…
mire gondolok…?
Lédererné:
Már hogy az istenbe ne… hisz… engem is sokszor úgy megvert az uram… hogy…
Dr.
Prónay: Lédererné, nem arról van itt szó. De igazán stramm kislány…
Krisztike:
… hát én nem is tudom… én mindig hős akartam lenni… s irtó sokat is olvastam,
mindig a hősökről. Persze, mindenki azt mondja,… hogy én úgysem leszek… hogy
engem úgysem választanak ki igazi nagy feladatra, mint most ez a múzeum dolog
is… ugye…? Ez egy komoly dolog… és tessék… itt vagyok… mégis csak engem küldtek
ide, de én el is határoztam, hogy én megmutatom neki… hogy mit érek… nem igaz…?
Dr.
Prónay: Fantasztikus… valósággal fantasztikus…
Lédererné:
Angyali teremtés, hát nem, Prónay úr? És mondja édesem, hogy érzi itt magát?
Krisztike:
Nagyon, igazán oda vagyok, nagyon érdekes itt minden és a bácsi is olyan
érdekeseket mesél.
Lédererné:
Tudja, kedveském, néha szinte én is ájuldozok ettől a gyönyörűségtől. Hogy itt
mi minden van összegyűjtve. Hazai sebeink együtt a külföldi sebekkel. A mi
sebeink, tudja, mi csak így hívjuk ezeket a sebeket: a mi sebeink. Bizony,
„Ezredéves” sebek parázslanak a vitrinekben, ez szinte létünk bizonyítéka – jól
mondom, Prónay úr?
Dr.
Prónay: Hát igen, néha én is elgondolom, hogy mi ezek a sebeink által létezünk.
Lédererné:
Istenem, milyen gyönyörű dolog sebet ejteni.
Dr.
Prónay: Volt idő, Lédererné, amikor sebet ejteni kötelező volt, nem tehettünk
mást, nem volt más lehetőségünk, máskor meg minket sebesítettek meg, mások forgatták
meg kínzóeszközeinket bennünk. Ezek a sebek éles bizonyítékai hősiességünknek.
Lédererné:
Néha elmélázok a régi sebeink nagyságán.
Dr.
Prónay: Sebeink, melyet mindig elvakartunk…
Lédererné:
Sebeink, melyből apáink vére folyt…
Dr.
Prónay: De ma már nincsenek igazi sebeink. Sebeink rég begyógyultak. Hol vannak
ezek a gyönyörű vetélkedések.
Lédererné:
A világban még mindig gyönyörű sebek születnek.
Dr.
Prónay: De mi egy helyben toporgunk. Nálunk könnyelműen hajlamosak az emberek
azt mondani, hogy nyalogassa mindenki a saját sebeit. De kérdezem én, hová
vezet ez a nemtörődömség? Ez a közöny.
Lédererné:
Korcsok! Mintha nem vér, hanem aludttej folyna az erekben… Végre tenni kéne
valamit.
Dr.
Prónay: Igaza van, tenni kell, ezt mondjuk mi mind, öregek. Sajnos, nekünk,
öregebbeknek kell még mindig dolgoznunk a fiatalok helyett. Jó, jó, mi
megteszünk minden tőlünk telhetőt, de aztán mi lesz. Mi már nem vagyunk
fiatalok, igaz, Lédererné? Miért tőlünk kívánják a fiatalos lendületet? És
aztán, ha meghalunk, akkor mi történik, kérdezem én, kire bízzuk a sebeink
ápolását?
Krisztike:
Óh… igen, igen… pont ezt éreztük mi is… hát csak nem tudtuk megfogalmazni…
tetszik tudni mi lányok a középmagasnál szerettünk volna kitalálni valamit…
csakhogy eddig nem volt pontos elképzelés… tetszik tudni… csak azt tudtuk, hogy
valami nagy-nagy múzeumot szeretnénk ami mindenkié… vagy mondjuk sok-sok
kicsit… a lányok azt mondták például, hogy legyen mindenkinek saját múzeuma… de
most végre találkozott a mi elképezésünk a vállalat elképzelésével… így
mondták… igen, ha maguk valami nagy dolgot akarnak csinálni, akkor itt van ez a
múzeum… a maguké… nézze meg… már mint én… nézzen meg mi kell még… aztán
találjak ki valami jó ötletet… valami jó propagandát, ha megy a dolog… akkor
akár kétszeresére is bővíthetjük a múzeumot…
Dr.
Prónay: Hát ez fenomenális!
Lédererné:
Óh, de boldog vagyok!
Dr.
Prónay: Tudja mit, kedveském? Kinyitom magának a különtermet is, a lelki sebek
vannak benne. De nézzen jól körül, talál még egy-két érdekeset. „Hervadása
liliomhullás volt… ártatlanság képe, s a bánaté…” Ismeri?
Krisztike:
Szép Ilonka.
Lédererné:
Nem mindenkinek nyitjuk ám ki.
Dr.
Prónay: Hát igen, nem mindenkinek mutatjuk meg.
Lédererné:
De mivel maga olyan komoly teremtés.
Dr.
Prónay: Mivel maga olyan komolyan érdeklődik a szakma iránt.
Krisztike:
Köszönöm szépen. (Prónay kikíséri
Krisztikét, mélyértelmű pillantásokat vetve Léderernére, majd egy idő múlva
egyedül visszatér)
Dr.
Prónay: Mit szól ehhez a tüneményhez, Lédererné?
Lédererné:
Egy kis szöszke angyal, mintha a mennyből szállt volna le hozzánk.
Dr.
Prónay: Milyen édes, kicsi szája van, és az a kis fitos orra.
Lédererné:
Tudja, Prónay úr, az a legérdekesebb, hogy még féltékeny sem vagyok rája.
Egészen belemászott a szívembe.
Dr.
Prónay: Én még mindig nem térek magamhoz. Meglátni és megszeretni egy pillanat
műve volt.
Lédererné:
Hát csak menjen, ne is törődjön velem.
Dr.
Prónay: Elnézést, de még sincs ilyen szituáció minden nap.
Lédererné:
Ez az,Prónay úr. De mi lesz, ha ennek egyszer csak vége lesz?
Dr.
Prónay: Nem, ennek nem lehet vége.
Lédererné:
De, de vége lesz.
Dr.
Prónay: De hiszen még itt van…
Lédererné:
Itt, itt, de nemsokára elmegy. Megnézi a zárt termet és elmegy. S talán soha
többé nem jön vissza.
Dr.
Prónay: Ne fogja fel olyan tragikusan, Lédererné.
Lédererné:
Nem, nem, dehogy fogom úgy fel, de olyan csodálatos érzés, ha az ember fontos
lesz. Ha értelme lesz a munkájának. De ennek is hamarosan vége…
Dr.
Prónay: Ne mondjon ilyet, Lédererné. Ha ő az első, akkor lesz egy második, egy
harmadik, és így tovább. Meglátja, ki sem látszunk majd a munkából, ha maga még
panaszkodni fog nekem, hogy nem bírja a visszeres lába ezt a rohamot.
Lédererné:
Ne vigasztaljon engem, Prónay úr. Legalább mi ne áltassuk magunkat. Nem, ilyen
már soha többé nem lesz. Ilyen bájos, ilyen édes, és mégis csak ő volt az első
az életemben. Miért, hogy elsőre ilyen aranyosat fogtunk ki? Miért, hogy ilyen
édeset?
Dr.
Prónay: Ne sírjon, Lédererné.
Lédererné:
Hogyne sírnék, Prónay úr?
Dr.
Prónay: Ne sírjon, mondom, Lédererné, mert mindjárt én is sírva fakadok…
Lédererné:
Istenem, de jó lenne, ha… ha ezután is mindig így maradna… Ha ezt a boldogságot
tartani lehetne.
Dr.
Prónay: Igen, igen, nem szabad, hogy ennek vége legyen.
Lédererné:
És ez az édes, drága kislány örökre itt maradna velünk… Ha valahogy… itt
tarthatnánk…
Dr.
Prónay: Igen, igen, itt kell tartani. Hiszen ő hozta el a reményt újra. Ha meg
kellene tőle válnom, úgy érezném, a reményt vesztem el. Vigyázzon, jön! Bízza
csak ide!
Krisztike:
(érkezik) Csodálatos volt… igazán… minden csodálatos volt! (odalép Prónayhoz és Léderernéhez, megöleli
őket) Köszönöm… köszönöm!
Dr.
Prónay: No, nem… ebből elég! Elég a gúnyolódásból!
Lédererné:
… De Prónay úr… a Krisztike nem olyan… biztosan viccelődik… (Krisztikéhez)
Dr.
Prónay: Lédererné… maga túl jóindulatú… maga csak ne védje… tudom én, mit
mondok…
Krisztike:
… nem értem… csak nem mondtam valamit… csak nem bántottam meg valamivel…?
Dr.
Prónay: Csak nem akarja elhitetni velünk, hogy magának ezek az ócska kifestett
izék tetszenek… nem, nem drága kisasszony…
Krisuztike:
Istenem,… most már igazán nem értem… mit tetszik mondani…
Lédererné:
Majd én megmondom… mit gondol… hogy maga most csak adja a mézes-mázosat, aztán
a hátunk mögött majd a markába röhög… kis ribanc… ilyenek ezek…
Krisztike:
Igazán nem értem… igazán… az előbb még olyan kedvesek tetszettek lenni… most…
meg…
Dr.
Prónay: Csak nem hitte, galambocskám, hogy egy pillanatra is elhittük, hogy így
lázbajön… ettől a sok régi kacattól.
Lédererné:
… Prónay úr, azért ezt nem kellett volna mondania.
Krisztike:
Én erre… nem is gondoltam…
Dr.
Prónay: Miért, mi tetszik itt magának, Lédererné? Ez a csupa szar? Ez itt…?
meg… ez? Mindegyik rohad és hullik szét… Na kedveském…! (Krisztikéhez) Ez tetszett? Mikor volt ez igazi, tíz éve, száz éve,
ezer éve…? Na, kedveském, nézze meg…! Jöjjön közelebb!! még, még! a legvéresebb
seb is beheged ezer év alatt, vagy nem…? Dugja bele az orrát, ne féljen, csak
por és por… erre nem gondolt…?
Krisztike:
Hát… igen… de én arra gondoltam, hogy…
Dr.
Prónay: … azt mondja így-úgy a fiatalok… erre akarja idehozni a fiatalokat…? de
mire…? Hol van az a véres szenzáció, amiért régebben betörték az ajtókat,
amiért sorba álltak órákat…? Most hallgat, mi…? Most gyáván összehúzza magát…
mi? Hol vannak azok az emberek, akik felhasogatták az arcukat, vagy pengével
vágták fel az ereiket, ha nem volt vér. Tessék, tessék! Majd én megmutatom…!
Mert itt az ideje, végre vért akarok látni… igazi vért! (Tépi magáról a ruhát, késsel hadonászik, a tenyerébe szúr) Vért
akarok látni! vért! sikoltásokat akarok, henteskampóra akasztott emberek
hörgését akarom hallani, véres fogak recsegését… óh, igen, arról már be lehet
számolni, azt már ki lehet állítani, meg lehet mutatni… nézze, nézze, vérzek…
de én feldaraboltatom magamat, kivághatom a belemet, én senki sem vagyok, én
nem érek semmit…
Lédererné:
Sebesítsen meg engem is, Prónay úr…! Itt vagyok én, Prónay úr. Engem használjon
fel… vágja belém a kést… forgassa meg bennem… vágjon fel darabokra…
Krisztike(hirtelen, szinte sikítva) Engem is…
Prónay úr… engem is!
Dr.
Prónay: (félrelöki) Gyávák…! gyávák!
Krisztike:
Nem, nem! engem félre tetszett ismerni… én nem vagyok gyáva… én nem félek, én
kész vagyok mindenre, én… én megértettem a Prónay urat… verjen engem is! (Prónay őrjöng, Lédererné fetreng, Krisztike
közéjük veti magát) Én nem vagyok gyáva, én nem fogok sírni… a véremet
akarom látni!
Lédererné:
Üssön bennünket, Prónay úr! A kést is! A kést!
Krisztike:
Már érzem is! Tépje le a ruhámat… sikoltani akarok! fetrengeni, hörögni! jaj,
de jó! jó! jaj! (Prónay leszúrja
Krisztikét, Krisztike mosolyog. Egy is csönd)
Dr.
Prónay: Nézze, hogy mosolyog.
Lédererné:
Az lenne a jó, ha mindig így mosolyogna…
Dr.
Prónay: Igen… igen… mi lenne, ha…? Mi lenne… ha… Nem, az nem jó… Nem, az sem,
az sem… Mi lenne, ha… ha beletennénk egy vitrinbe…
Lédererné:
Isteni ötlet… isteni jó… csakhogy… csakhogy…
Dr.
Prónay: Igen… igen… nincs ekkora vitrin.
Lédererné:
Mi lenne, ha…
Dr.
Prónay: Lédererné, mi lenne, ha… ha zanzálnánk…
Lédererné:
Istenem, pont erre gondoltam… Jaj, hát
ez egészen csodálatos lenne… ha valóban semmi se változna… ha továbbra is így
mosolyogna, azzal az édes kis pofikájával… De igazán, meg tudja csinálni,
Prónay úr…?
Dr.
Prónay: Vagyok bátor kijelenteni, asszonyom…!
Lédererné:
Jaj, de nagyszerű lesz, és a Prónay úr ki tudja venni a csontokat a
koponyájából?
Dr.
Prónay: Azért jártam egyetemre.
Lédererné:
És ilyen kicsi feje lesz? (öklét mutatja)
Dr.
Pónay: Igen, de el fog férni a markában. Meglátja, Lédererné, nemsokára a
markába adom… és nemsokára újra tódulni fog a nép… ezt is garantálom… eljött
végre a mi időnk, Lédererné, ezt a folyamatot nem lehet többé leállítani… és ő
itt lesz velünk… Mosolyogni fog… mosolyogni…
Lédererné:
… jaj, ne haragudjon már… hogy szólok ezért, de a többi részével… ugye… mi
lesz?
Dr.
Prónay: Mire gondol, Lédererné?
Lédererné:
Hát például a belek…
Dr.
Prónay: Ugyan, azt majd maga odaadja a macskának.
Lédererné:
Az jó lesz, tegnap is annyit nyávogott szegény.
Dr.
Prónay: Indulok, Lédererné…
Lédererné:
Menjen Isten hírével, Prónay úr. (Prónay
kimegy, Lédererné rúzst, púdert vesz elő, s egy kis tükröt, elkezdi magát
csinosítani) Én meg egy kicsit rendbehozom magam. (Egy kis csönd elmúlásával, fejét csóválva) Szegény Kriszti, neki
már jó, Istenem, de korán bekerül a vitrinbe.
