Az elmentett kép
(Mennyire lehet mentesíteni a képet a Pillanatnyiságtól)
Kiss Mihály „mostani képek” című kiállítása a Nádor Galériában
Sorozat-évek, sorozat-kiállítások. A sorozatszerűség
az évezred végén természetes gondolkozási forma. Az egymást ismétlő alakzatok variációi, a
másolatok, a gesztus-szériák eluralkodása nem tűnik különlegesnek. Kiss Mihály
munkái nem kerülik meg a tendenciát. Képei ugyancsak képváltozatok, melyek
nüansznyi eltérésekkel ismétlődnek újra és újra. Ráadásul képein a gesztusok
sokszor egymást tükrözik. A szimmetria itt nem a rend megtestesítője, hanem a
jel oly módon való tükrözése, hogy a megjelenő jelek egyike kitörölje a
másikat. A széria, az egyedit, sorozatot
a sorozat.
Nyilvánvaló, hogy Kiss Mihály azt is érzi, hogy az
ezredvégi Kép-Orgia közepette a redukció elkerülhetetlen lépés egy Képkészítő
számára. Ezek a képek nem képek, inkább jelképek, melyek az információ nyelv előtti állapotát idézik, szinte
részletezés nélkül izolálva az
alapsémákat. A festő-grafikus
számítógépre vált át. Ha fest vagy rajzol, mint gép gyártja le a sorozatot, az
emberi formát idéző „jel-sémákat”. Ez a munka így felvállalt önsorsrontó
gesztus. A művész úgy fogja fel a sorsát, mintha ő maga is sorozat, egy
végtelenített válaszkeresés lenne, egy ki nem mondott, de feltehetően újra és
újra megfogalmazodó kérdésre, amely igy hangzik: mi van egy széria mögött ?
Hogyan lehet több egy kép, mint egy termék ? Hogyan haladható meg ez a képeket
gyártó speciális tömegtermelés? Hogyan
telíthető a kép újra feszültséggel? Az a Kép, amelyből a gyorsaság és a mennyiség kiürítette az élettelit, az emberit.
És Kiss Mihály - úgy tűnik - megtalálta a megoldást.
A kor sebességhez való vonzódása villanásszerű benyomásokat követel. Kiss
képein emblémák villannak fel. A kor tempójához alkalmazkodva szinte beégetik a
bélyeget a tudatba. Érzékileg minimalizált, sematikus jelegyüttesek ismétlődnek.
Az ismétlés, mint a bevésés eszköze eleinte hidegnek és szabványosnak hat, ám
hamarosan rájön, ráérez a néző a jelek mögötti világra és ez a világ áthevíti a
jelképeket.
A grafikus
kilenc éves kihagyás után jelentkezik újra . Filozófikus hajlama, racionális
lét-megközelítés-módja, képeinek egyszerűsége, sőt aszketizmusa változatlan. A
felvilágosodásra – mint tudjuk – nemcsak a tiszta ész primátusa jellemző, hanem
jellemző a kivárás, az érlelés követelménye is, amely néha épp kilenc éves pihentetést
parancsol. A kihagyott majdnem-évtized
Kissnél is jelentős érést és elmélyülést
eredményez.
Kiss Mihály változatlanul nem akar drapériát.
Változatlanul mentesíteni akarja a figurákat mindentől, ami a korszakhoz
köthetné öket. Változatlanul a legalapvetőbb kontrasztokkal dolgozik. Ma is
egyetlen dolog érdekli, hogy mennyire lehet mentesíteni a képet a pillanatnyiságtól.
Az alapforma megragadásának nehézsége izgatja. A legegyszerűbb eszközökkel akar
dolgozni, olyanokkal, amelyek akár számítógépre is alkalmas sémák, alpelemek,
tárgy-körvonalak. A konstruktivítás, arány és iránykülönbségek izgatják. Jelek,
bizonyos szimblumrendszerek határán. Ám most a legfontosabb a számára egy
cselekvés nélküli, idő nélküli állapot felidézése. Minden kép ezt a cselekvés
előtti állapotot idézi. A felkészülést a
cselekvésre. A konkrét világ, az emberi létezés kezdetét.
Mert emberi figurákról akar „beszélni” a képeken. Az
emberi létezés sémái, a kapcsolat és
kapcsolatnélküliség, az elválás, az
egymásnak feszülés ideogrammjai
jelennek, testesülnek meg a szó szoros értelmében. Mert az emberi
figurák teste bármennyire is eszenciális, bármennyire is csak a tömegember sziluettjei -vagy mondjuk ki bátran -
piktogramjai jutnak el az érintésig,
mégis igazi feszültség keletkezik találkozásuk és elválásuk erőterében. Ha az
ingerek változatlanok is vagyis sorozatszerűek, ismételtek, a hatás mégis
katartikus. A mereven stabil állapotba jutott ember
idéződik fel a képeken. Ám a nézőt e konstans, statikus ingerek érzékelése
közben meglepetés éri. A Jelenség és jel e nagymértékü kettéválása szinte hallucianatív állapotot hoz létre. Az automatikában
ismert, hogy a monotónia, illettve az aszketikus tendencia alól mindig berobban
hirtelen a látomás. Itt is tettenérhető a célzatosság: az érzékiséget felkeltő,
az érzékiségre hatni akaró, a nemiséget szemérmetlenül megjelenítő mágikus
törekvés. A kép a szexuális inger afféle stimulálója lesz. Az emberi viselkedés
alapformái, az ős-primitív rajzok, vagy a brutális városi falfirkák jelhelyzetét idézik. Ezen az ősi
fokon a kép tervrajzot és viselkedési mintát ad. A leegyszerűsödés optikai
jelre, egyszercsak pornográffá lesz. A
mágia tárgya a Néző-ember.
Mintha a gátlások alól, a sorozatszerű magányosság
mértani alakzatai mögül előtörne a vágyakozás. Bennünk. Mintha a szögeiben
egyenlő, oldalaiban arányos háromszögek geometriáját áthevítené egy ősi
szemérmetlen, de szeméremre nem is szoruló nemiség. És egy egyenlő oldalú
háromszögből fan szőrzet képzete lesz. És a hegyesszögek helyén mellek csúcsosodnak, falloszok kúpos hengerei
merednek elő a képzeletben. A nemi szervek szimbólumai felszólítások. Az
előtérbe kerülő sémák olyan absztrakt
jelekké válnak, mint ősi jelképtársaik, melyek történelmileg nyilván megelőzték a képalakotás
képességét. A képeken megjelenő
kék és vörös alapszínek a beavatás emblématikus telítettségét sugározzák
. A kép kultikus helyzetbe kerűl. Elvont ideálok és ideák bennünk, a vágyainkban testesülnek meg. A képeken
visszaköszön az emberi létezés korai szakaszából valami archaikus egyszerűség,
célszerűség, információ és szépség. A puritán festői eszközök, a konstrukció és
a forma alatt egymásnak feszül és
előbukkan egy ősi rítus ahogy és ahol - a barlang falán – felidézték,
lejátszották és előre rögzitették a mintát. A grafikus tudatosan rájátszik az
ős-múltra. Az alakok „fej nélküliek”. Testük nemi jellege kierősített. A nemi
jellegzetességek képletszerűségük ellenére rendkívül erőteljesek. Óriás
falloszok, nyiló ölek, a mellek hegyes előremeredő pengéi, behódolási helyzetek, de akár a himnős, kétnemű egyedek
képe, melyeken mindkét nem nemi jellegzetessége kiemelten jelen van, tehát a kendőzetlen
nemiség erősen hat a nézőre. Egy pénisz méretének, egy hímvesző aránytalan
hosszúságának, egy női öl szőrzetnélküli mezteleségének, egy fityma
leegyszerűsített hegyesszögének, a vulvák sematikus trigometriájának vagy a
rombusz vágatainak szinte hihetetlenűl erős felidéző ereje van. A képek a kommunikáció
lassan feldésbe merült, mágikus vonulatát hozzák hozzánk nagyon „közel.”
És Kiss Mihálynak sikerül a képet kivonnia a változás, a mulandóság uralma alól. Egy ilyen nézőponthoz, mint
amilyen az övé, természetesen meghatározott világszemlélet, pszichikus jelentés
tartozik. De ezek az elméleti és formai tényezők, amelyekkel ő dolgozik, kód
jellegűek. Ezek a kódok önmagukban és egymással fenntartott viszonyaikban is
rendkívül izgalmas ősi feszültséget fokuszálnak. Képek és jelképek egyszerre, ahogy erről Thomas
Merton ír: „A valódi jelkép nem pusztán rámutat valamire .
Szerkezete olyan, hogy tudatunkat az
élet és a valóság belső jelentéseinek újfajta átélésére ébreszti. A (megtiszított ) jelképnek köszönhetően az ember teljes átéléssel és
tiszta tudattal léphet kapcsolatba önnön legmélyebb énjével, más emberekkel
vagy éppen Istennel. Isten halott (írják-gondolják mostanában)… Ez voltaképp
azt jelenti, hogy jelképeink halottak „
. …És úgy tűnik, életre is lehet kelteni, át lehet hevíteni és talán el lehet
menteni őket, mint ahogy ez Kiss Mihálynak is sikerült.
2ooo július 21. Barna Róbert
