A Láthatatlantól az átfestett képekig
Kelényi Béla művei
Barna Róbert
Bizonyos mértéken túl a maszk lehántása istenkísértés.
Kelényinél az arc halandó téregeinek lebontása folyik. Maszképítés, odáig, ahol
az utolsó, a halotti maszk eltávolításával az egyediség utolsó takarásából
felszabadult arc helyén megjelenik az „Egyetemes Arc”.
Kelényi „Szellemfényképész”, aki a szenvedő arc lenyomatai
mögött létező, letörhetetlen képekig hatol. A negatív képsíkba forgatott
képernyőn a sötétségtől visszahódított röntgenkép világít. Ebben az
átszellemítésben a tárgylemezen az őskép metszete, egy még-nem-evilági képmás
jelenik meg. Túlvilági ikon.
1985-ös Aidész című kiállításának szellemisége épp
ennek a láthatatlan, negatív tartománynak a leképezését hozza létre.
Foto-xeroxain, mint a legendás Veronika-kendőn, az ember arca krisztusi
képmásként jelenik meg. Pál apostol egyik levelében így ír:
„Az Istenre való ráismerés Jézus arcán keresztül valósul meg, ha fokról fokra
hozzá hasonlóvá változunk, Jézus világossága ragyog át rajtunk.”
Kelényi szerint az európaim fiúi kultúra az ábrázolhatatlan
Isten kikerülése. Az ember önmaga képmásain keresztül tör önnön istensége felé.
Ám a legtöbb, amit megláthat, az az arca mögött lévő, láthatatlan arcsorozat, a
halottaké.
Kelényinél a hétköznapiság telítve van Istennel. A kép nála
fényből készül. Minden, ami megjelenik, ami létezik, fényből van. Ami nem
jelenik meg, az nem valóság. Ami a kettő között megnyílik, az az Istenen kívül
lévő sötétség, az át-nem-láthatóság, maga a láthatatlanság. Erről Pál így
beszél: „...mivelhogy nem a láthatóra nézünk, hanem a láthatatlanra, mert a
láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”
Az ember azért imádkozik, hogy beteljesüljön mindaz, amit lát
(amiben hisz). Kelényi számára ebben az időben a beteljesülés éppen fordított
vágy, kitörlődés a világból. Az 1985-ös Aidész című kiállításán ebbe a
láthatatlanba mélyed, amit láthatóvá tenni később „csak” újabb törléssel, a
láthatatlan törlésével, átfestésével tud majd. Ebben az időszakban
diapozitívval dolgozik. A dia negatív filmként való használata kitörlésként
jelenik meg a képen.
Fejér G. Tamás a fotókon behatárolt mozdulatokat örökíti meg.
Ezek a mozdulatok a fájdalomhoz és az imához kapcsolódnak. Minden kép egy-egy
önmagára döbbenés. Az előhívott képeken ezt követően újabb törlések történnek.
Kelényi adja meg ezek koordinátáit.
A kép centrumában csak az arcot (az arc hiányát) hagyja meg.
Ezeket az arcokat- üres mulandó edényeket-
csak sugalmazza a fekete izzás.
Mintha belülről világítaná át valami sötét fény. A maszkokon (az arcok héján)
negatív világ pulzál, a képek telve halál utáni szomjúsággal. Az átvilágított
koponyák előtt állandóan ott a két kéz. A két kéz hol imádkozó, hol őrjöngve
önmagát tépő, önmagát marcangoló. A tenyerek takarásán át, az ujjak közötti
réseken lávaként izzik, szellemül át az égő, rothadó hús. Az ujjak, mint
dermedő bazaltsípok, összetartják a hátteret, a koponya krátereit, a homlok
megfolyó holdját. Az ujjak közül előtörő belső tűz, Tumo sugárzik. Belső
energia világít át mindent.
1983 és 1985 között Kelényi azt vallja: nem tehet mást,
megteremti magát, mint halottat. Áttranszformálja magát a nem láthatóba,
negatívba. 1985-től már azon gyötrődik: ha az ember átment a negatívba, ott áll
az újabb feladat előtt, hogyan teremtse meg magát újra, mint élőt.
Kétségbeesett kísérlet ez. Maga a képtelenség. Pozitívvá
tenni egy „Túlvilági Képet”. Kelényi az elfeledéssel próbálkozik (feledve
ezáltal az azt létrehozó gesztust). Erről így beszél: „Az emberben gyűlölet és
bosszú munkál, hiszen az újabb és újabb kép túlélhető. A leváló én-metszet csak
egy újabb tökéletlenség. Mégis, egy-egy új kép, fotó, az új élettér elérésére
tett egyetlen lehetséges gesztus.”
1985-90között készül a halálsmink. Újabb törlések.
Beletörlések a lét-szalagba. Kelényi 1990-ben váci kiállításán fekete
folt-érintésekkel, részleges takarásokkal keresi a távlatot, a bizonyítás, a
visszatérés lehetőségeit, a kontrasztot, a mélység-élesség pontosságát. Így ír
erről: „Az az alapérzésem, hogy teljesen mozdulatlan vagyok, és még a
felnyitott érzékelés sem győz meg arról, hogy ez nem így van. Amit valójában
látunk, egy sötét tömb, fekete massza, és nem vesszük észre, hogy a hihetetlenül
füstszerű, légies élet előtte zajlik. Önmagunk által elaltatott képek. Csak
elfelejtettük azt, hogy valójában e a mozdulatlanság az, amely a képeket
implikálja. Tulajdonképpen a masszát nézem, amióta megszülettem. Ez a
halálpont.” Ez a valóság. Az ember nem mer látni. A tekintet a teljes
mozdulatlanságra szegezve. Ez a „nézés” üzenet Istennek.
