Hogyan jelenik meg a szellemi az arcon?
(Barna Róbert ikonjai)
'90-ben ismerkedtünk össze, nyomasztóan reménykeltő körülmények között. A Szövetség székházát (és magát a Szövetséget) addig mindketten csak messziről és titokban csodáltuk. Ha szabad Robi nevében is nyilatkoznom. És ha szabad ekkora egyszerűsítéssel élnem, hiszen inkább „bármi másról” kellene számot adnom.
Közönybe csomagolt csodálat. Például. Mert mi van a csodálat mögött? Közöny. És mi van a közöny mögött? Csodálat. (Például.) Egy érzés rétegei. Mi ez az egy érzés?
Közönybe csomagolt csodálat. Például. Mert mi van a csodálat mögött? Közöny. És mi van a közöny mögött? Csodálat. (Például.) Egy érzés rétegei. Mi ez az egy érzés?
Szóval ülünk a székház társalgójában, rengetegen vagyunk, tizenhat és nyolcvan közöttiek a reményfutam ágon. Azok, akiket az elmúlt évtizedekben okkal vagy ok nélkül... De hagyjuk, mert ha jól idézem fel a pillanat hangulatát, ott, akkor Robival nem az elmúlt évtizedeken gondolkodtunk, legalábbis Robinak nem olyan volt az arckifejezése, meg a tekintete, mint annak, aki éppen gondolkodik. (Hogyan jelentik meg a szellemi az arcon?) Szerintem egyszerűen izgatott volt. Elkapta a pillanat és lenyűgözte. Persze lehet, hogy a saját érzésemet öltettem ki az arcára. Az egyik érzésemet. Mert Robi arcán többféle érzelem tükröződött. Az izgalom mögött halk vigyorgás derengett, leghátul (vagy középen?) pedig az udvariasan palástolt türelmetlenség ráncai: baromi jó itt lenni, de azért fontosabb dolga is van az embernek.
A lényeg az, hogy „véletlenül” (ahogy mondani szokták) egymás mellé telepedtünk le, és szóba elegyedtünk. Fogalmam sincs, miről beszélgettünk, csak arra emlékszem, hogy mit éreztem: nincs olyan nagy baj.
Egy ikonfestő önarcképe. Képzeljük el. A bőr hét rétege. Nyúzzuk le- ha még nem lennénk elég nyúzottak-, a reménykedésről közönyt, a közönyről az elmélyültséget, az elmélyültségről mondjuk megint csak a reménykedést és így tovább. Robi arca mögött – Robi arca. Lehet, hogy ez tulajdonképpen mindenkivel, mindenkinél így van? Egy ikon centrumában egyazon személytelen önazonosság. Bocsánatot kellene kérni. Bocsánat hölgyem, bocsánat, uram, tévedtem, ön azonos magával.
Koppány Márton
(Elhangzott 1992. június 27-én, a váci városháza udvarán, Barna Róbert kiállításának megnyitójaként.)
