Á-ék
rendszerint fel sem állnak
rejtvényt
fejtenek a barokk asztalon
Az
asszony ilyenkor kibontott hajjal ül
mint
a bolondok s halkan tiszteleg a postatiszt
A
kamaszfiú péniszét markolássza
míg
elernyed a rojtos pamlagon
oh
gyönyörű boldogtalanság
Ki
lép ki először az ablakon?
Falra hányt
Falra hányt borsó volt az egész
Tereferére, késre, későre, madzagra jár.
Holnapután kirobog karácsony velem
Isten veled szomorúm
Isten veletek belém zártak
Fény
a Május” (Májusdal)
Fény
a május, árny a május
Kinyílott
a szemed bennem
Mi
ez a nagy dobogás ma
Hívlak,
hívlak halkan csendben.
Jössz
és itt vagy Te is ámulsz
Csupa
illat lesz szemed
Ó
nem elég, nem elég ma
Szorongástól
halk kezed.
Szívjad
tele, repesszed meg
Testemet
bő áhítat
Olvadj
el vagy formám legyél
Fény-húsom
már átitat.
Forrón
gyűlnek láz testemre
Bizsergően
szép szelek
Ilyet
még nem szédült senki
Fogódzkodj.
Röpítelek!
Lenn
a május, rét a május
Kinyílott
a szoknyád kelyhe
Hátra
ne nézz, hátra ne nézz
A
remegő sápadt csendre.
Formátlan
ballada Anyámra
Még
nagyon jól emlékszem, egy szobánk volt
S
lassan telt apám két börtönéve
Sápadt
albérlők sürögtek köröttünk
S mi
szorosan éltünk, mint a kéve.
Annak
a férfinek az arca finom volt
S
már több hónapja foglalta az ágyat.
Mikor
egy éber álmatlan hajnalban
Láttam:
lopva megcsókolja anyámat.
De
jó is lett volna egy kis boldogság
Ezek
a későn fellobbanó vágyak
De,
csak sírt egyet, arcom simogatva
S
újra éltünk, vártuk haza apámat…
Barátaim
túl dolgos túl becsületes az apám
Az
anyám túl hű vászoncseléd
Amit
elmondtam neki el ne mondjátok
hadd
legyen végre boldog szegény…
Fura
kis emberke volt…
Fura,
fura kis emberke volt…
Ahogy
szemben velem a villamoson
Hétrét
hajlott a háta
A
foltos munkaruhában
Ahogy
aludt, ingott
ging-gong,
ging-gong
Fura
kis emberke volt…
Fura,
fura kis emberke volt…
Ahogy
mázsás kezei csöndben guggoltak
S
fáradt kalapja orrán hasalt
Ahogy
néha vörös szemei
Mint
a gesztenyék
Melegen,
hozzám, fel-felparázslottak,
Fura,
fura kis emberke volt…
Fura,
fura kis emberke volt…
Ahogy
szólt, szavai kicsorbultak,
Gyorsan
szürcsölve a levegőt,
Arról,
hogyha láttam volna őt,
Otthon,
falu, kivasalva
Fura,
fura kis emberke volt.
Hát
Te
Hát
Te kinek az anyja voltál,
Hogy
most is hátizsákot cipelsz.
Te
kifakult, ráncos Édes,
Mondd,
bőrkabátos fiad tudja-e,
Hogy
anyja éhez.
Dróttal
kötötted a kosarat, ne lássák,
De
kilátszik szemed fehérje,
Vajon
összeszorított ujjak között
Mormolsz-e
róla minden éjjel.
Kétféle
kesztyűdön egyetlen ábra
Meggörbedt
kezed zihálása,
De
lásd, szívednek háttal fekve állig
Beburkolózva
ezer bámész áll itt.
S
mind csak illeg, illeg, tátog,
S
mélán megértik a magányod,
S Te
fáradtan mosolyogni látszol,
Lassan
oldozol, fogcsikorgatásból.
Hátraszaltó
Hátraszaltó
földről a Napba
mint
egy bordó gumilabda
s
hanyatt feküdt parabola hátunk
széles
mosolyba rándul a fejünk felett.
Aztán
szűkül a cirkusz ringlispilje,
a
vén motor alattunk pepitán forog
s
tapsot köt csokornyakkendőnkre
minden
meggémberedett bolond.
Lám
a törpék büszkék az indulatra,
hisz
temérdek fiókot húzogatnak,
mi
csak egy tágas, kék gömbbel játszunk,
és a
jó társaságban nem hiányozunk.
A
stelázsi mellett a sezlonon
a
konyhában volt az otthonom
éjszaka
vetkőztek fölöttem
hajnalban
órák csörögtek (végig, egyenletesen jók a
rímek, kivéve itt, ennél)
koszosan
feküdtem rég az ágyban
egyetlen
lavórunk utáltam
s
éjjel a vacogó hidegben
titkon
a vízcsapba vizeltem
lám
az intelligencia első nyoma
íme
egy proletár gyerekszoba
a
fali-növények a trágár szavak
egy
kislányt simogatok a blúza alatt
Rokokó
Ó a
gyerekkor az olyan szép volt
hogy
télen szénért állhattunk sorba
hogy
nyáron a veréstől csupa kék folt
fenekünket
beledörgölhettük a porba
hogy
kettőnket dugtak egy gyerekágyba
hol
alig száradt a vizelet
mert
a húgom bepisilt felfázva
de a
többi ágyért albérlő fizetett,
hogy
a malteresnél csak pálinkát láttak
míg
nekitámaszkodott az ágynak
káromkodott
ha eltűnt egy üveg
de
hisz kivetett ránk ügyet
a
vidéki lányok férjet hajkurásztak
s ha
mosakodtak láthattuk a mellüket
Sír, sír
„… sír, sír egy egér
sérültek énekelnek
tüdőmben társul egy síp
sikong, sikong, válaszol a jelnek
csijj, csijj, vijjogás
sirály-ricsajjal teli kékség
ível, bicskázik, vizet ér
mindegy miért, magához öleli a
mélység
és ver, száll, fulladoz
térdig égben, mellig avarban
törtet és sír, de elenyész
már csak én… én jajgatok a dalban.”
