Versek 2010 - 2015

←vissza Versek
←vissza Főoldal


 Ördögzongora

Egy nő a zongoránál.
Belülről sugárzik.
Mintha Nap lenne benne.
A folyékony arany átvilágítja az arcát.

Csak én látom így? 

Megpróbálom megérinteni a nőt.
Én vagyok az, aki fut az ujjai után.
És a képzelt hangzás betölti azt a teret.

Ez a képzelet zongorája.
Ördögzongora.
Négykezes.

Megpróbálom végig zongorázni a lehetőségeim.
És látom, ahogy a kompozíció szétszereli a zongorát

Vajon összerakható ez még?
Egyáltalán, lejátszható ez a darab?

*
A kora délután
A kora délutánt látom. Azt a régi tegnapot. Elidőzök a dolgok árnyékában. Igen, azok a régi dolgok itt alszanak bennem. Amit az ember gondol, az megvan valahol. De ez most vajon melyik délután lehet?
*
Száradó ruhák a balkonon. Egy kis ügyetlen neon reklám. Igénytelen bútorok. A maguk szelíd makacsságával jelzik, hogy a figyelem saját anyagában mélyen eltemetve még pulzál. De mindez már csak árnyéka önmagának, merő ragaszkodásból van.
*
Minden pillanatban másképp ugyanaz. Magamon kívül vagyok. Levegőbe beszélek. Szeretném visszanyerni a semmiből azt, ami voltam. Kiszabadítom magam a beszélés által.
*
És az ember emlékfaggatásba kezd. Megpróbálja kigondolni magát.  Aztán amit kivetít, azzá válik. Nem kérdés, hogy fedőtevékenységet folytat. Egyszerre három időt fogyaszt. Mert nem tudja elfogadni a végtelen nemlétet.
*
Ez az az én, aki itt halkan szuszog, aki magát arról kérdezi, hogy honnan is hallatszik ez? Magában beszél, de valahogy úgy, hogy ne kelljen rájönnie a hamisságra. Búcsúzkodik. Mint aki nem lesz már soha, mint akiből nem marad más, mint egy kérdés: hol is vagyok? És jön, jön, jön a nélküle-idő, amelynek múlása már nem is létezik.
*
A jövő megszállja a jelent, és előre issza a holnapi nap örömét. És amikor a jövő nyelvét használja valaki, a kieszelt időben olyan lesz a szöveg, mint egy távolba szállító gép, amit az elkerülhetetlen végesség felől a képzelőerő segítségével indít el a remények birodalma felé.
*
A dolgok feltűnése és eltűnése. Elévülnek vagy elavulnak egy időben azzal, hogy megszülettek. Nincs más, csak egy bárhol és bármikor létezés a párhuzamos események egyidejűségében. Nincs más, csak a sodródás, a mellékes részletek túlsúlya, a lehetőségek bősége és a kitérők sorozata. Nincs más, csak az ugyanaz, és mégis másképp átélt pillanat.
*
A keletkezésben lévő valamivé válik, viszi az életlendület. Az áramló jelenségek ereje tettre késztet minket, létesülésbe kényszerít. És újabb és újabb formákat ölt sóvár szellemünk. Létforgatag, a mintázatok túláradása. Minden egyszerre van. És az egymás mellett létezők felülírják egymást.
*
Egymást átható szövegek. Viszony és készenlét. A befogadásra kész forma arra törekszik, hogy magába emelje a létet. És az átélő felfüggeszti önmagát. Feltárulkozik és közreműködik, és feloldódik a másikban.
*
Érzem, ahogy belém hatol. És átmegy rajtam. Hát nem furcsa, hogy senki se látja?  Én sem látom, csak hallgatom. Beszélj csak! – mondom. Hiszen az ember soha sem egészen önmaga. És nem azonos azzal, amit mond. Sőt, azzal sem, aki mondja. Lehet, hogy nem azonos senkivel. Bár odaadja magát a hangnak. Vagyis továbbadja azt, amit hall. És fogalma sincs, hogy kinek.
*
Visszafelé megyek az időben. És akkor meglátom az újraszületésem helyét, és meglátom leendő apámat és anyámat közösülés közben. Felzaklat a vágy. Az anyámra vágyom, és az apám féltékennyé tesz.

*
Egy várandós nő, aki mondatokkal terhes, a befogadás által eggyé válik velem. Én vagyok az, aki keletkezik, míg bennem nő ez a nő. Ő és én. Egymást feltételező lételemek. Továbblétesülés.
*
Alám tolja magát. Minden szégyenkezés nélkül, a szemérmetlen dolgok nevét kimondva, a szülő-testrészét mutatja, és kitárja magát a kínálkozónak. Hajlítja, tárja-nyomja. Akar és követel. A ritmus miatt, oda-vissza, adok-kapok. Befogadás és közreműködés. És egymásba csúszik, egyetlen aktust alkot az összefonódásban ő és én. Ez hát az elragadtatás. De a kitártsága annak szól, aki majd jön. Őt várja. Látszólag én vagyok az, aki a nemi szervek csatlakozási pontjához tapad.  Látszólag értem történik az aktus. Én vagyok az, aki az ondó és a test váladékaiban fürödve, elveszem benne. Én vagyok az, aki szagokat eszik. Én vagyok az, aki a kölcsönös függőség hálójában verdes, aki azonosul a vággyal, aki a másik lényegébe hatol. Ez hát az önkívület és egymásban-lét, a kéj és a gyötrelem örökkévalósága, az árnyék takarta gyönyör. És senki se tarthat vissza, hogy a még megszületetlen terébe lövelljem magam. Boldogságos megsemmisülés, amit itt fogantatásnak neveznek, a kezdet és vég egybeesésének pillanata. Aztán megszilárdul az, ami van. Az önmagából való kilépés visszatorkollik önmagába.
*
Egy történetet mondó test az anyja hasában úszik. Ő a jövő szövege. Ő az, aki a jövő embriójának vázlatát megvalósítja. Hazaérkezett. És az anyaméhbe kerüléstől kezdve dolgozik, és felépíti, azonosítja önmagát azzal, aki kiterjed itt.
*
Az emberek többsége nem születik meg. A legtöbben már előbb odavesznek, mielőtt lenne belőlük valami. Talán a láthatatlanban valósulnak meg. Ott jönnek elő. Hisz minden ott van, ha nem is valóságosan, csak úgy, mint valami lehetséges. És ami itt van, az is hamar felszívódik a láthatatlanságban. Szinte véletlen, hogy én még itt vagyok.
*
Sürgés-forgás. Mások is készülődnek. Szívesen lennének. Lenni akarnak. Kikelnek. Lehet, hogy ellenem van ez az egész? Lehet, hogy a keletkezés felől nézve útban vagyok?
*
Tele a levegő nem létezőkkel, olyanokkal, akik nem tudnak lenni, akik nem tudnak kijönni a semmiből, abból, ami látszólag nincs. Egy halott nő egy nem létezőt szülne nekem. Várakozunk. Hiszen még nincs eldöntve, hogy fiú vagy lány legyen. De ő máris ott sétál bennem, és azt kérdezi tőlem, hol vagyok? Tényleg, hol van azelőtt, hogy megszületne? És hol vannak azok, akik még nincsenek?
*
Olyan napsütötte a másik élet. Olyan izgalmas egy lépcsőház, ahol képzeletbeli lények jönnek-mennek. Le-föl rohangálok utánuk. Le és föl, le és föl, mint az angyalok. Lehetne ez egy képzelt esemény egy kieszelt időben, ahol a semmi se tartós, ahol csak a le-föl-le létezik, egy olyan idő, amiben senki se csodálkozna, ha egy angyalt megállítok. Néha az ember olyasmit lát, ami még neki is hihetetlennek tűnik, és hajlamos azt hinni, hogy ami nem létezik, az már nincs is. Pedig a világ takarásában a lehetséges ugrásra készen várja, hogy megvalósuljon. Vegyünk tehát egy angyalt, aki lépcsőzik le s fel. Zihál, de nagyon élvezi. És amikor egy szusszanásra megáll, én utolérem a lépcsőfordulóban. Látszik, hogy fogalma sincs, hogy ki vagyok?  Jó, én sem tudom. Ám, én nem kérdeznék olyat, hogy te hogyan láthattál meg?  És nem mondanám azt, hogy én észrevétlen vagyok. Mert ahhoz, hogy válaszolhassak vagy hogy feltegyem azt a kérdést, hogy ezt most ő mondja vagy én mondom, ahhoz azt kéne tudnom, hogy ki ő, hogy kerül ebbe a házba, és miért mondja azt, hogy én a megmagyarázhatatlanban lakom?
*





 Ülök e vitrin mögött

Ülök e vitrin mögött. Az elpazarolt időben. Nézem egy árnyék formáját, egy másikra vetülését. Időtöltés – mondom. A mulandóság szobrai. Ez a szilárd világ, ahol egykor a halottak éltek, lassan eloszlott, megsemmisült. És minden, ami élő volt, árnyékká vált.
*
Szederjes pillanat. Üresjárat. A véletlen idétlensége néha ugyan megmozgatja a jelentéktelenségemet. Kis haszontalan lény, mint afféle ingyenélő, tesz-vesz a banalitásban. A méreteivel arányos ember. Jelentéktelen és arctalan, önön cáfolatául létezik.
*
A nem történés láthatóvá teszi az időt a maga meztelenségében. Elmúlik és felsejlik. Belégzés és kilégzés. A mellkas emelkedése és süllyedése. Ami bármikor bekövetkezhet, beteljesedik. Mindent megtettem, ami felesleges volt.
*

És elkövetkezik a nélkülem-idő, a lehetséges világokra széthullott világ, múlása során önmagát teremti meg, és belép a saját örökkévalóságába
*
Szüntelen mozgás a rejtve maradó felé. Akiket látunk, elfedik azokat, akik nem látszanak. Ők azok, akik elképzelhetetlenül vannak. Van ez törlés a takarásban. Az eseményhorizonton túl egy másik időből mást látni. Itt most a láthatatlan közvetítése folyik.

*
Egy sehol sincs országban minden maradandó. Ott csak olyan kísértetek bolyonganak, akik nem éltek még soha. Egy gyermek, aki soha nem született meg. Egy nő, aki csak hallucináció, egy kitalált alak, egy soha meg nem történt esetet ad elő. Csak azért beszél, hogy hátrahagyjon valamit.
*


A jelentésvesztett megszólalás folyvást ismételhető elemeket készít. A köznapi beszéd kérdőre vonja a nyelvet. Kiszabadítható-e a beszéd ebből a végérvényességből?

*

 Versek 2012-ből

a látás ipar

Nincs is más csak mesterséges látás,
a tekintet szakadatlan kétségbevonása

A nézőgépek egymásnak sokszorosítják
a felvett képet

a meg nem valósulók

A meg nem valósulók feltorlódnak az időben
az egymást kioltó nézetek
közt feltűnik ő
a feltűnő

A múlt nyelvét használom

A múlt nyelvét használom
egy kieszelt időben

Ez a szöveg egy távolba szállító gép
az elkerülhetetlen végesség felől
Szinte mozdulatlanul
repül

a múltat

a múltat újra megnyitották
kifarcsarható lett belőle valami üzenet
a faggatók
áhítat tárgyát
csókolgatják  
a szakadatlanul születő
meg rácsodálkozik

Állok tükörben

Állok tükörben
Nem látszom 
akkorának,
mint
a múltkor
Belül nagyobb
voltam.

csak nézek

csak nézek bele a sötétbe
Nincs mivel kitölteni
eltelt egy perc
A nem történés láthatóvá teszi az időt a maga meztelenségében
elmúlik és felsejlik

belégzés és kilégzés
a mellkas emelkedése és süllyedése
a visszafordíthatatlantól való rettegés
ez most
Egy percnyi haladék
aztán újra hajtom ,  pazarlom mindazt, ami még hátra van.

Dallamalakzatok

Dallamalakzatok
Harmónia menet

Nincs hagyományos hangzás
Az illúzió hangszere
hallgatja önmagát

egy nem birtokolt nő

Egy nem birtokolt nő
az ismeretlenségben ül

Érinteni szeretnéd a megfoghatatlant,

Csupa egymásnélküliség

Így hervadsz el te is,
beteljesületlenül.

egy sehol sincs országban

Egy sehol sincs országban minden írott anyag maradandó
Egy  gyermek, aki soha nem született meg
a szellem világában
kísértetek bolyonganak, akik nem éltek soha. egy nő, aki csak hallucináció
egy kitalált alak
egy árnyékkal társalog
egy soha meg nem történt esetet ad elő
arra gondol, hogy hátrahagy majd valamit

Egyetlennek lenni

Egyetlennek lenni
beteljesületlenül
Óh, a tárgytalan boldogság,
a nem birtokolt önmagában nyugvó szépség,
az összes lehetőség egyszerre

Az egyedül lehetséges Nő
kiszorítja a végzetet

érzem

Érzem, ahogy belém hatol, aztán elhagy engem
Egyik testből a másikba vándorol
Én csak egy feladvány vagyok, amit feltesz magának
Keresem a beszélőt
honnan is hallatszik ez ?

Hallgatom

Hallgatom azt, ami átjön rajtam
Beszélj csak! - mondom magamnak
De nem vagyok azonos azzal, amit mondok,
és azzal sem, akinek mondja
ez a valaki csak odaadja magát egy hangnak

képzeletgyár

Képzeletgyár
Szakértők legyártják
a letölthető szabadságot

Engem is függővé tesz
a giccs édessége

Még pulzál valami

Még pulzál valami
Nevezzük énnek
Pedig ez nem más, mint önmaga visszavonása
Innen már jól látszik az a hely
ahol a bizonytalanság anyaga készül
Ilyen hát a lehetséges műhelye?
Valaki a lehetőségekről ábrándozik
De akkor ez minek az előérzete?

nincs okulás

nincs okulás, csak tévedés
szépen leomlik minden
lebontja önmagát.
elfáradtam a hallgatásban
Nem vagyok már idevaló. Vegyél ki.

Szóba elegyedünk

Szóba elegyedünk
Beszédalakzatok
Te és én keveredik
Érteni vélnek engem
Pedig ezek a mondatok csak
egymást értik
Nem lepne meg, ha ez a mondat, kihátrálna
a mondanivaló alól

Vonzza a tekintetem x

Vonzza a tekintetem a
Nélkülem-idő

A még meg nem született gondolat már
fúrja előre magát

Versek 2011-ből

A képek

A képek nem szűnő pörgése
Képzelet protézisek
A szem idomítása alatt elájul
A láthatót észlelő értelem
És kétségbe vonja azt, amit lát

De Ki vetít itt nekünk?
Ezt kérdezem magamtól
És azt, hogy elfordítsam-e a fejem
arról, ami a szemem elé tárul?
vagy rászögezzem a tekintetem?

A kora hajnalt látom

A kora hajnalt látom
Azt a régi tegnapot

elidőzök a dolgok árnyékában

igen, azok a régi dolgok ott alszanak
és amit az ember gondol, az megvan valahol

de ez most vajon melyik délután lehet?

a látás ipar

félénken nézünk félre
a nézőgépek egymásnak sokszorosítják
a felvett képet
az érzékelhető valóság
túlcsordul
önmagán

itt nincs más csak
a látás idomítása
a mesterséges látás
a világ észlelésének gépesítése
a tekintet szakadatlan kétségbevonása,

győzelem
a súlytalanná vált tanú
nem kérdez rá
Az észlelés szabadságára

a pusztulás

a pusztulás szüntelen jelenidejében
a veszteség  könnyedén előállítható

a test foglya
az eseményfelvevő és visszajátszó készülék,
amelyet a félelem rezgésbe hoz,
megpróbálja meg nem történtté tenni,
azt ami van

Két térfél között
A jelen az a választóvonal
ahol mindkettő látszik
Ahol egybeolvasható a kezdet és a vég

alám tolja magát

alám tolja magát
úgy hajlítja
úgy tárja  nyomja
akar és követel
a ritmus miatt 

oda vissza
adok kapok
Befogadás és közreműködés

minden szégyenkezés nélkül
szemérmetlen dolgok nevét kimondva
a szülő testrészét mutatja
és kitárja magát a kínálkozónak

és egymásba csúszik
egyetlen aktust alkot
az összefonódásban
velem

és hallom, hogy igen igen
ez hát az Elragadtatás

de a kitártsága annak szól, aki jön majd
őt várja
a befogadás

látszólag én vagyok az, aki a nemi szervek csatlakozási pontjához tapad,
értem történik az aktus.
Én vagyok az, aki az ondó és a test váladékaiban fürödve
Elveszem benne

én vagyok az, aki szagokat eszik
akit lázba hozott
én vagyok az, aki a kölcsönös függőség hálójában verdes
Aki azonosul a vággyal
Aki lényegébe hatol
Én vagyok az, aki belehal
miközben egyesül vele
akit senki se tarthat vissza, hogy
a még megszületetlen terébe lövellje
magát

ez hát
az önkívület és egymásban-lét
a kéj és a gyötrelem örökkévalósága
egy árnyék takarta gyönyör
Boldogságos megsemmisülés
amit itt fogantatásnak neveznek
a kezdet és vég egybeesésének pillanata


aztán majd
megszilárdul
az ami van
az önmagából való kilépés
visszatorkollik önmagába

Ami eddig üres volt

Ami eddig üres volt
formanélküli kiterjedtségben
a soha nem látott

a keletkezésben lévő
valamivé válik
viszi az életlendület

az áramló jelenségek ereje
Tettekre késztet minket
Létesülésbe kényszerít
Újabb és újabb formákat ölt
sóvár szellemünk

Minden egyszerre van
Az egymás mellett létezők
felülírják egymást

Létforgatag
a mintázatok túláradása

Az a lény

Az a lény, akit én úgy hív, hogy én
Újra és újra elkezd valamit, ami már előtte beteljesedett
ott van
ahol sohasem volt
ott marad örökre
ahol nem lesz soha

egy futólagos pillantásba zárva

előre szalad és visszamegy
A semmivel szemközt
Pont úgy, ahogy az elme
folyvást ismételhető
elemeket készít
a rémület kezelésére

Hisz nincs is más
csak a semmi
Vagyis a semmi változatai
úgy tűnik, hogy
a halandóságra hangoltság
kevésnek bizonyul

az átélő

és az átélő feloldódik a másikban
felfüggeszti önmagát
feltárulkozik és közreműködik

minden pillanatban másképp ugyanaz

Az el nem gondolás

Az el nem gondolás segítségével mindez
Elviselhető lenne
De a csöndben ott fúr mát a férges gondolat

az embert mindig

az embert mindig felhasználják
átvezetnek rajta
egy sor mondatot
és ő máris a múltba van
hallgatja, ahogy készülődnek utána
micsoda szégyen mások által elbeszéltnek lenni

az emlékezet működtető


a végelláthatatlan ismétlések

az emlékezet működtető
végzi a folyamatos törlést

bizony, a felejtést is gyakorolni kell!

befelé zuhanás

befelé zuhanás
ájult tehetetlenség

A megszűnni készülő lény
érzi, hogy elillan belőle a lélegzet
kiszakad egy sóhaj

aztán a surranó hang elveszti eredetét
Eloszlik
A személytelenségben

egy hang

egy hang
kiválik a csöndből
előbb társtalanul
aztán összekapcsolódva egy másikkal

egy szólam előtérbe kerül
és melódiát sző

minden énekel
a dolgok belső hangzása
nem  több mint zene

a gondolatformák tánca
felhőképződmények
és a hangszer ő
maga

egy várandós nő

egy várandós nő, 
mondatokkal terhes
a befogadás által eggyé válik velem
én vagyok az, aki keletkezik
míg bennem nő ez a nő
ő és én egymást feltételezzük

Egymást átható szövegek

Egymást átható szövegek
Viszony és
készenlét
befogadásra kész forma

Arra törekszik, hogy magába emelje a létet

Érzem

Érzem ahogy belém hatol
És átmegy rajtam
hát nem furcsa, hogy senki se látja
és én sem látom
csak hallgatom
beszélj csak! - mondom
hiszen az ember soha sem egészen önmaga
az ember nem azonos azzal, amit mond, sőt azzal sem, aki mondja
lehet, hogy nem azonos senkivel
bár odaadja magát a hangnak
vagyis továbbadja azt, amit hall
de fogalma sincs, hogy kinek?

ez az az én
ez az az én, aki itt halkan szuszog
magát arról kérdezi, hogy honnan is hallatszik ez ?
magában beszél
de valahogy úgy, hogy ne kelljen rájönni
hogy lassanként minden mondata
szétesik
búcsúzkodik
mint aki
nem lesz már soha
mint akiből nem marad más mint egy kérdés
ugye ez már a nélkülem-idő,
amelynek múlása
számomra nem is létezik

Falkába tömörülve

itt nem kell a  normaszegés
nem kell a kétértelmű krízis
ahol megkérdőjeleződik minden

itt nincs is más
Csak a hasznosság elve
És a használat élvezete

aki teheti, az
az inger gazdag környezetben
a csoportképzethez
törleszkedik
és beszélgetéssel önti le
azt, ami elillan előle

felépíti és azonosítja

az ember úgy érzi, hogy hazaérkezett
az anyaméhbe kerüléstől
kezdve dolgozik
és felépíti
és azonosítja önmagát
azzal, aki előreélve
kiterjed itt
Mintha ezzel is védekezne a létfelejtés ellen
pedig ő nem más, mint
a lehetséges szakadatlan burjánzása

egy történetet mondó test
az anyja hasában úszik
Kölcsönös függés
hiszen ő is ő 
aki jövő embriójának vázlatát
megvalósítja

Halálkészültségben

Halálkészültségben
Az ember a lehetőségekről ábrándozik
megszabadulási esélyekről
de valahogy úgy, hogy ne kelljen rájönni, hogy
mire is gondol igazán

az önmagát fogyasztó  öntudat
Nem akar tudni róla, hogy
a túlélési vágya
a jelenlét kiúttalanságában
eltökélten igyekszik
valamit találni, ami még értelmes
és újrajátssza
a hasztalant

az illúzió hangszere olyan szépen szól

És ő
Hallgatja magát

a létezőn túlra kérdez
azért , hogy visszanyerje a kérdezőt
hogy meggyöngítse a titkot, amit nem tud

az  elvont szélén egyen súlyoz
mert nem tudja elfogadni a végtelen nem létet

hiszen az előtte és utána
egy lehetséges világokra széthullott világ
kezd félelmetessé válni

három időt fogyaszt

Emlékfaggatásba kezd
megpróbálja kigondolni magát
és amit kivetít, azzá válik

Fedőtevékenységet folytat
három időt fogyaszt
mert nem tudja elfogadni a végtelen nemlétet

használom

használom ezt a  mondatot
olyan mintha nekem találták volna ki
pedig jóval előttem is megvolt

látom, hogy megint
Érteni vélsz
pedig ezek a mondatok csak
Egymást értik

Amolyan egymáshoz kapcsolható beszédalakzatok
értésbe csomagolt feltételezések

így beszél magához


amit itt látsz, azt egyszer majd nem látod többé,
és nem látnak téged se,
amit látnak majd az már nem Te vagy,

mert senki se tudja, hogy milyen a másik
sőt magáról is csak elképzelése van.

Csak azt tudjuk, hogy két semmi között vagyunk,
és ugyanaz van előttünk, mint mögöttünk 
ami csak azért kezdődött el, hogy látható legyen
aztán ez is, mint minden,
felszívódik a láthatatlanságban

Kiiktathatatlan köztesség

Kiiktathatatlan köztesség
A jelen szakadatlanul a múltba hull
a jövő megszállja  a jelent
előre issza a holnapi nap örömét

és úgy sodor
hogy érzed, hogy
heve van  és mámora ennek a sodrásnak
az észlelés minden pillanatában
alámerülsz ebbe a kiáramlásba

Kiszabadítható e a beszéd


Kiszabadítható e a beszéd
Valamiből?

valamiből, ami nincs is

minden pillanatban

magamon kívül vagyok
Levegőbe beszélek

szeretném visszanyerni magam
abból, ami látszólag nincs

Önkiszabadítás a beszélés által

Mit is akartam

Mit is akartam mondani ?
akárhányszor mesélem el magamnak
újra meg újra más
történet jön elő

A pillanat megosztásának tébolya
Feltárulkozás vágya

de kinek mondom én ezt?
se hallgató se beszélő

múlékonyság

A dolgok feltűnése és eltűnése

Elévülnek vagy elavulnak
Egy időben azzal, hogy
Megszülettek

nincs más csak
Egy bárhol és bármikor létezés
a párhuzamos események  egyidejűségében
nincs más csak a sodródás
mellékes részletek túlsúlya
a lehetőségek bősége és
a kitérők sorozata
nincs más csak az
ugyanaz és mégis másképp átélhető pillanat

nem létezők

tele a levegő nem létezőkkel
olyanokkal, akik nem tudnak lenni,
akik nem tudnak kijönni a semmiből,
abból, ami látszólag nincs

egy halott nő 
egy nem létezőt szülne nekem
bár még nincs eldöntve, hogy fiú vagy lány legyen


De ő már fel s alá sétál bennem,
és azt kérdezi tőlem
hol vagyok azelőtt, hogy megszületnék?
és hol vannak azok, akik még nincsenek?

hogy magyarázzam el neki, hogy nem születhet meg, és hogy
ilyen örökre meg nem  születettnek lenni?

Nézi

Nézi a mindenkori életet
Vágya a lehetetlen befogása
Mert a lehetetlent akarja
olyan eseményeket akar, amiről senki sem tud
azt, ami egyszer már végbe ment
vagy azt, ami majd lesz

Körülötte a lét szüntelen hullámverése

A pillantás némaságában
nem lát mást
csak a véletlenszerű változást
Ami mindig is Önmaga rejtélye marad

Olyan napsütötte

Olyan napsütötte a másik élet

Olyan izgalmas egy lépcsőház
ahol képzeletbeli lények jönnek-mennek
le föl rohangálok utánuk
le és föl le és föl, mint az angyalok


Lehetne ez egy képzelt esemény
Egy kieszelt időben
Ahol a semmi se tartós
ahol csak a le föl le létezik

Egy olyan idő, amiben egy angyalt megállítok

néha az ember olyasmit lát,
ami a hihetetlennek tűnik
de nem teszi fel a kérdést, hogy
lehetséges-e itt még valami?
Hiszen a szavak újabb szavakhoz vezetnek
és az ember hajlamos azt képzelni, hogy  aki nem létezik
az már nincs is

pedig a  világ takarásában
a lehetséges ugrásra készen várja, hogy megvalósuljon

Vegyünk tehát egy angyalt
Aki lépcsőzik le s fel
Zihál de nagyon élvezi
És amikor egy szusszanásra megáll
Én utolérem a lépcsőfordulóban
látszik, hogy fogalma sincs, hogy ki vagyok?
jó, én sem tudom,

én ugyan nem kérdeznék olyanokat, hogy te hogyan
láthattál meg?
nem mondanám azt, hogy én észrevétlen vagyok
mert ahhoz, hogy válaszolhassak
vagy, hogy feltegyem azt a kérdést, hogy
ezt most ő mondja vagy én mondom?
ahhoz azt kéne tudnom, hogy ki ő?
Hogy kerül ebbe a Házba?
És miért mondja azt, hogy én a
Megmagyarázhatatlanban lakom?

Pedig ő bennem lakik

sürgés forgás

sürgés-forgás
mások is készülődnek
szívesen lennének

és nemsokára lesznek

lenne csak idő megfigyelni őket,
ahogy kikelnek

ellenem van ez az egész
a keletkezés felől nézve útban vagyok

bár ez sem biztos,
hiszen az emberek többsége nem születik meg    
A legtöbben már előbb odavesznek, mielőtt lenne belőlük valami
Talán a láthatatlanban valósulnak meg
ott jönnek elő,
hisz minden ott van,
ha nem is valóságosan,
csak úgy, mint egy lehetséges
és ami itt van, az is hamar felszívódik a láthatatlanságban
szinte véletlen, hogy én még itt vagyok

száradó ruhák

száradó ruhák a balkonon
egy kis ügyetlen neon reklám
igénytelen bútorok

a dolgok  a maguk szelíd makacsságával
jelzik, hogy a lélek
saját anyagában
mélyen eltemetve
még pulzál

de mindez már csak árnyék
csak ragaszkodásból van

verejtékezik

verejtékezik, föl- fölriad
önmagát, faggatja
számtalan feltételezés közepette
mintegy sejtésként éli át
a szüntelen kavargásban 
a kapcsolat nélküli jelenségeket

visszafelé megyek

visszafelé megyek az időben

És akkor meglátom az újraszületési helyét,
és meglátom leendő apámat és anyámat közösülés közben
felzaklat a vágy
az anyámra vágyom,
és féltékennyé tesz
az a vetélytárs, aki őt ölelni igyekszik
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)