Enteriör
Á-ék rendszerint fel sem állnak
rejtvényt fejtenek a barokk asztalon
Az asszony ilyenkor kibontott hajjal ül
mint a bolondok s halkan tiszteleg a postatiszt
A kamaszfiú péniszét markolássza
míg elernyed a rojtos pamlagon
oh gyönyörű boldogtalanság
Ki lép ki először az ablakon?
Falra hányt
Falra hányt borsó volt az egész
Tereferére, késre, későre, madzagra jár.
Holnapután kirobog karácsony velem
Isten veled szomorúm
Isten veletek belém zártak
Fény a Május” (Májusdal)
Fény a május, árny a május
Kinyílott a szemed bennem
Mi ez a nagy dobogás ma
Hívlak, hívlak halkan csendben.
Jössz és itt vagy Te is ámulsz
Csupa illat lesz szemed
Ó nem elég, nem elég ma
Szorongástól halk kezed.
Szívjad tele, repesszed meg
Testemet bő áhítat
Olvadj el vagy formám legyél
Fény-húsom már átitat.
Forrón gyűlnek láz testemre
Bizsergően szép szelek
Ilyet még nem szédült senki
Fogódzkodj. Röpítelek!
Lenn a május, rét a május
Kinyílott a szoknyád kelyhe
Hátra ne nézz, hátra ne nézz
A remegő sápadt csendre.
Formátlan ballada Anyámra
Még nagyon jól emlékszem, egy szobánk volt
S lassan telt apám két börtönéve
Sápadt albérlők sürögtek köröttünk
S mi szorosan éltünk, mint a kéve.
Annak a férfinek az arca finom volt
S már több hónapja foglalta az ágyat.
Mikor egy éber álmatlan hajnalban
Láttam: lopva megcsókolja anyámat.
De jó is lett volna egy kis boldogság
Ezek a későn fellobbanó vágyak
De, csak sírt egyet, arcom simogatva
S újra éltünk, vártuk haza apámat…
Barátaim túl dolgos túl becsületes az apám
Az anyám túl hű vászoncseléd
Amit elmondtam neki el ne mondjátok
hadd legyen végre boldog szegény…
Fura kis emberke volt…
Fura, fura kis emberke volt…
Ahogy szemben velem a villamoson
Hétrét hajlott a háta
A foltos munkaruhában
Ahogy aludt, ingott
ging-gong, ging-gong
Fura kis emberke volt…
Fura, fura kis emberke volt…
Ahogy mázsás kezei csöndben guggoltak
S fáradt kalapja orrán hasalt
Ahogy néha vörös szemei
Mint a gesztenyék
Melegen, hozzám, fel-felparázslottak,
Fura, fura kis emberke volt…
Fura, fura kis emberke volt…
Ahogy szólt, szavai kicsorbultak,
Gyorsan szürcsölve a levegőt,
Arról, hogyha láttam volna őt,
Otthon, falu, kivasalva
Fura, fura kis emberke volt.
Hát Te
Hát Te kinek az anyja voltál,
Hogy most is hátizsákot cipelsz.
Te kifakult, ráncos Édes,
Mondd, bőrkabátos fiad tudja-e,
Hogy anyja éhez.
Dróttal kötötted a kosarat, ne lássák,
De kilátszik szemed fehérje,
Vajon összeszorított ujjak között
Mormolsz-e róla minden éjjel.
Kétféle kesztyűdön egyetlen ábra
Meggörbedt kezed zihálása,
De lásd, szívednek háttal fekve állig
Beburkolózva ezer bámész áll itt.
S mind csak illeg, illeg, tátog,
S mélán megértik a magányod,
S Te fáradtan mosolyogni látszol,
Lassan oldozol, fogcsikorgatásból.
Hátraszaltó
Hátraszaltó földről a Napba
mint egy bordó gumilabda
s hanyatt feküdt parabola hátunk
széles mosolyba rándul a fejünk felett.
Aztán szűkül a cirkusz ringlispilje,
a vén motor alattunk pepitán forog
s tapsot köt csokornyakkendőnkre
minden meggémberedett bolond.
Lám a törpék büszkék az indulatra,
hisz temérdek fiókot húzogatnak,
mi csak egy tágas, kék gömbbel játszunk,
és a jó társaságban nem hiányozunk.
A stelázsi mellett a sezlonon
a konyhában volt az otthonom
éjszaka vetkőztek fölöttem
hajnalban órák csörögtek (végig, egyenletesen jók a rímek, kivéve itt, ennél)
koszosan feküdtem rég az ágyban
egyetlen lavórunk utáltam
s éjjel a vacogó hidegben
titkon a vízcsapba vizeltem
lám az intelligencia első nyoma
íme egy proletár gyerekszoba
a fali-növények a trágár szavak
egy kislányt simogatok a blúza alatt
Rokokó
Ó a gyerekkor az olyan szép volt
hogy télen szénért állhattunk sorba
hogy nyáron a veréstől csupa kék folt
fenekünket beledörgölhettük a porba
hogy kettőnket dugtak egy gyerekágyba
hol alig száradt a vizelet
mert a húgom bepisilt felfázva
de a többi ágyért albérlő fizetett,
hogy a malteresnél csak pálinkát láttak
míg nekitámaszkodott az ágynak
káromkodott ha eltűnt egy üveg
de hisz kivetett ránk ügyet
a vidéki lányok férjet hajkurásztak
s ha mosakodtak láthattuk a mellüket
Sír, sír
„… sír, sír egy egér
sérültek énekelnek
tüdőmben társul egy síp
sikong, sikong, válaszol a jelnek
csijj, csijj, vijjogás
sirály-ricsajjal teli kékség
ível, bicskázik, vizet ér
mindegy miért, magához öleli a mélység
és ver, száll, fulladoz
térdig égben, mellig avarban
törtet és sír, de elenyész
már csak én… én jajgatok a dalban.”
