←vissza Főoldal
Barna Róbert: Dilettánsok
Mottó:
Naconxipánban hull a hó
Megindul mindig mintegy varázsra
Ha bolondot vonszolnak valahol
Ne félj nem virrasztasz TE sem hiába
Nem rég így éltem én is érintetlenül
Buborékvért szivárványlott körülöttem
Szereplők:
KICSI- az egyik az osztályból
TANÁR Úr- az irodalom volt tanára
A STRÉBER- a másik az osztályból (most gyakorló orvos az ideggyógyintézetben)
ÁPOLÓK
Szín:
kórházi szoba, hófehér falak, egy nehéz vaságy.
A Tanár úr kicsi, púpos öregember, gyér, ősz szakállal, az ágyon üldögél.
A hosszú lefojtott csönd után Kicsi érkezik.
Kicsi sovány, vékony fiú. Nem látszik rajta, mennyi idős.
KICSI (széles örömmel érkezik, odalép a Tanár úrhoz és megöleli): Óh, csakhogy megvagy...!
TANÁR ÚR: Kicsi...!
KICSI: Tanár úr...! DE rég nem láttalak...
TANÁR ÚR: Ölelj meg még egyszer! De boldog vagyok...
KICSI: Hogy eltűntél! Te rosszcsont!
TANÁR ÚR: De megvagyok. S Te hogy vagy?
KICSI: Optimistán... Bár bizisten nem sok okom van rá.
TANÁR ÚR: Miért? Mit csinálsz?
KICSI: Semmit, lógok, csavargok, ábrándozom, no és még mindig írok, írok és újra írok... Hány éve is, hogy leérettségiztünk?
TANÁR ÚR: Tíz éve is megvan...
KICSI: Az ám... MI a régi tanítványaid lassanként harminc évesek vagyunk. Miért nem kerestél meg eddig?
TANÁR ÚR: Hja... Istenem, sok a dolog...
KICSI: Hogy tehettél ilyet? Éppen velem... hát nem mondtam elégszer, hogy mennyire szeretnek, mennyire fontos vagy nekem, hiszen mindent neked köszönhetek... TE neveltél olyanná, amilyen én vagyok, TE tanítottál meg minket a lényegre... Hiszen mi, külvárosi kölykök Tőled tanultuk meg még a legegyszerűbb ékezetet is a versben...
TANÁR ÚR: Ne dicsérj, fiam... Tudod, mennyire szeretlek benneteket...
KICSI: Minket? Te rossz zsivány... TE mindig is a lányokat szeretted a legjobban...
TANÁR ÚR: Nem... nem igaz...! benneteket is mind...
KICSI(incselkedve folytatja):.. Nem is értem, miért maradtunk hozzád mi mind hűségesek?
TANÁR ÚR: És Téged szerettelek a legjobban...
KICSI: Miért is feledtél el TE engem? Ezen gondolkozom Talán, mert mindig is a legkiszolgáltatottabb voltam köztetek.
TANÁR ÚR: Ne mondd ezt; nem mondhatod!
KICSI: Hogy elcseréltél volna minket minden új szerelemért? Nem tagadhatod...
TANÁR ÚR: Nem igaz, ez az osztály volt az életem értelme.
KICSI (az ujjával megfenyegeti): Tanár úr, ne kezdd el megint!
TANÁR ÚR: TE benned bíztam a legjobban, fiam.
KICSI: Mit fárasztod magad!
TANÁR ÚR: Igenis, te voltál a legtehetségesebb közöttünk...
KICSI: Csak én tudom, milyen népszerű voltam köztetek. Miért nem könnyítesz nekem? Mindig a gyengék közé számítottam.
TANÁR ÚR: Te vagy a legerősebb köztünk, fiam...
KICSI: No lám, kémleljük egymást, és szánjuk is, és lám érezzük mindketten ezt a szánalmat, de megmondhatom-e Neked, hogy még hiszek mindenben és TE bevallod-e végre a gyengeségemet...?
TANÁR ÚR: Nem, soha! Ha kell, világgá kürtölöm, hogy Te vagy a legtehetségesebb, hogy a legtehetségesebb osztály volt, amit valaha ismertem...
KICSI: Mondd azt, Tanár úr, hogy nem is létezett e az osztály. (Még mindig incselkedve nevet)
TANÁR ÚR: Soha nem tagadom meg Őket. Micsoda fiúk, csodálatosak, és azok a szűzi esték, dalok és versek, dalok és könnyű lányok... ott guggoltunk közben a lábaik előtt, és énekeltünk önfeledten... Micsoda édes dallamok, micsoda osztály... érzékeny emlék, tűz indulatok, mind megannyi szűzi Apolló, Dionüszosz és Aphrotié... Megtanítottam egy éjjel az aszklepiádeszi strófát, s a másikon már dal született...
KICSI? Igen, szép volt, elismerem...
TANÁR ÚR: Emlékszel-e a táncra a tűz körül és a borozások... Istenem, már soha sem leszek olyan fiatal...
KICSI: Igen... Emlékszem, TE voltál az egyetlen, aki kijöttél velünk a helyekbe, a kocsmákat bújtad velünk és tegeződtünk. Igen... a régi splepp a Tisztelt Tanári Karból nem tudott mást, csak finnyáskodni felettünk, s az új nőcskéket meg mi utáltuk ki. TE voltál az egyetlen, szerelmesek voltak beléd a lányok, és minket is megfertőztél a szerelemmel, olyanok akartunk lenni, mint Te... furcsa álom, már egymást nem is szerettünk, úgy, mint Téged...
TNAÁR ÚR: Csak TE nem szeretted őket soha...
KICSI: Óh, a barátok...hozzájuk mindig szerelmi vágy fűzött... hisz ez természetes colt... mi mindig együtt voltunk, verseket szavaltunk vagy beszéltünk-beszéltünk végeláthatatlanul... emlékszem, irodalomból volt minden...minden csak irodalomból...
TNAÁR ÚR: Mi ez itt? Számonkérés?
KICIS: Igen... Gondoltam is rá... bejövök ide, és (vidáman) számon kérem Tőled a versek fényét... a kurvák arcának fényét... Vajda ábrándjait... Áttetsző Krisztus-glóriát... A „Három ujjú ikont”... számon kérem Tőled Bach mély zengésű tornyait... Bábel termékenységét... A Véres szájú Naphta igazságait... és mind e kitalált hősünk... Sőt, a szerelmeinket...
TANÁR ÚR ( kiengesztelődve): El sem hiszed, milyen boldog vagyok, Kicsi, hogy itt vagy mellettem...
KICSI (felszabadultan):...Nézd, milyen könnyű a szél ma...
TNAÁR ÚR: Holnapra felszikkad a sár---
KICSI: Érzed a tavasszagot, Tanár úr? Ilyenkor ereszkedtünk lefelé a hegyekről... Kart karba öltve, szinte látom a lányok átszellemült, párás az esőben..
TNAÁR ÚR: Szerelmeink a könnyű sárban...
KICSI: Kis, könnyű útra vitt szerelmeink...
TANÁR ÚR: Szerelmeink a könnyű sárban...
KICSI: Könnyű sárba hullt szerelmeink...
DE hisz akkor minden rendben van...! Újra kezdhetünk mindent... Mi lenne, ha kisétálnánk...? egyszerűen kisétálnánk innen a szabadba, kirajzanánk innen, mint régen, emlékszel... én megint egészen elől rohannék sikongatnék az örömtől. Gyerünk...! Utánam...! Roham..! kirohannék a régi helyekre, végignyargalnék a grundokon, ledobnám magamat a homokba, belefetrengenék a zöld gazba, szagos paréjba...
Az isteni... kezdtem már kétségbe esni...
TANÁR ÚR: Bolondnak néztél, fiam?
KICSI? Dehogy, csak féltem egy kicsit ettől a találkozástól... Annyi év után egyszer csak előkerülsz, levelet írsz nekem, és lám honnan...? (Jelentőségteljesen körülnéz)... A bolondok közül... Nem ilyennek képzeltem el egy árt osztályt... De hogy tűnhettél el ennyire? És ide?
TNAÁR ÚR: Hogy mondja Hamlet ezt? „Csak föllszéllel vagyok bolond”.
KICSI: Vagy talán fáradtság? Mégiscsak felejtesz?
TANÁR ÚR: Ugyan, a púpom még tele van tudással...
KICSI: De hát akkor miért...?
TANÁR ÚR: Tudod, Kicsi... Én egész életemben arra készültem, hogy belőletek nagy ember legyen, hogy Ti végre Elérjétek az igazi életet... Én oly sok nyomorúságot megértem, nekem nem volt életem, de volt egy nagy álmom...egy igazi osztály, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer egy osztályt teremtek a semmiből, egy nagy nemzedéket bocsátok az útjára négy év után, költőket, művészeket, vágyakozókat, a szabadság első, tiszta, szárnyaló madarait.... A művészet szent és csodálatos dolog, érzékenység... Én mindig tudtam, hogy külvárosi kölykök között kell keresni... s valóban, hozzátok kerülve megtaláltam mindent, ami az igazi nagy alkotáshoz kell, szinte semmit se kellett hozzátennem, csak felszabadítani a képzeletet, kitárni a horizontot, felvillantani a lehetőségeket...
KICSI: Lehetőségeket? Ne olyan nagy hévvel, Tanár úr! Valld be, egy kissé túloztál nekünk... Nem tudom, a többiek hogy érzik ezt, de ami engem illett, nem vittem valami sokra... Íme, a lehetőségeim; ez a szép gúnya, az álmaim, na és a versek a zsebemben... D félre a tréfát... Az utóbbi időben egyre többet kételkedem abban, amiben egykor úgy hittünk... Az álmaim... Egyre drágább jószág ez nekem, Tanár úr... Élősködik rajtam, megbélyegez, mint egy hazugság...hogy miatta, mindenhol kivetnek maguk közül... Érted ezt, Tanár úr...? Az egyikről túl sokat tudok, máshol meg engem kevesellnek...
TANÁR ÚR: De akkor még minden igaz volt, minden olyan szép, minden csodálatos, sorra beváltak az álmaim, persze én sem kíméltem az erőmet, szakítottam a régi elvekkel: barátság, szerelem, demokratizmus... Egészen új iskolát egészen új életet akartam... És akkor ott volt egy kis féreg...igen... egy kis átkozott stréber, hogy megkérdőjelezze minden dolgomat, hogy kigúnyoljon, hogy kiadjon engemet....
KICSI: A Stréber? Az osztályból, az a vasalt nadrágú, aki mindig hegedűt cipelt a hóna alatt, az eminens, aki elbőgte magát az érettségin az elnök előtt, mert az öreg nem akarta megdicsérni...? Vajon mi lett vele...?
TANÁR ÚR: A Stréber, akivel minden beszéd hiábavaló volt, nem használt semmi egészen addig, míg meg nem szégyenítettem. Táblával a nyakában kellett a folyosón járkálnia, melyre piros betűkkel ráírtam: A Stréber... Stréber vagyok...
Igen, már akkor tudtam, hogy ez túl erős volt, hogy elrontottam valamit, de a dühöm vitt... és valóban attól a pillanattól kezdve, min t egy ezerfejű szörnyeteg, mindenhol ott volt, mindenhol megjelent, a véremet kívánta... kikelt velünk, mint egy kakukkfióka, mint egy húsevő szörnyeteg, és jött és kísértett, egyetlen vággyal csak, hogy felfalja minden művemet, a szerelmeinket. Nem hiszed...?
KICSI (kissé kételkedve):
De... De...
TANÁR ÚR: Emlékszel, mi lett Bibámmal?
Bibám folyóba fulladt, emlékszem, körülbelül úgy augusztusban, mikor kiemelték szegényt, kék volt a víz, és Ő is csupa kék volt, felfújta az arcát, mintha még mindig röhögne...
És mi lett Pittel, fiam...?
Pitet, az édes, vicces Pitet, a saját bendzsójával verték agyon a téren, úgy fél tíz és éjfél között, és reggel ott nyújtózkodott középen egy pad alatt, mintha merengne és bámulná a felkelő napot, és csak egy véres hajkupac és egy csöpp darab agyvelőből jelezte, hogy halott...
És mi lett Slimmel? És Gillével? És a többivel?
Az börtönben ül... Ez két mázsa marhacsont között akar megszökni.
KICSI: Ez szörnyű sor... de véletlenek.
TANÁR ÚR: Nem, nem...! Valami szörnyű történt, valami megmagyarázhatatlan, ahogy kiürültek a szárnyam alól, ahogy kiürültek az iskolából...
KICSI: Ne izgasd föl magad! Veszettek voltunk mindig is... Vakmerőek és felelőtlenek...
TNAÁR ÚR: Nem! Tőle indult az egész, Ő állt minden szörnyűség mögött...
KICSI: Ki az az Ő?
TANÁR ÚR: Én beszéltem vele, én lementem hozzá és a szemébe mondtam, ellenségek vagyunk, és mindenről tudok... És amikor behoztak ide, akkor már tudtam, hogy mindennek vége van... levetkőztettek és bevezettek egy terembe, és ki állt ott előttem...?
KICSI? Kiről beszélsz?
TANÁR ÚR: A Stréber... Ott állt és mosolygott, és én ott álltam abban a mosolyban talpig meztelenül, és úgy tűnt, mintha egy görbe tükörben látnám magam, az én arcommal állt ott bolond, valami felismerhetetlen groteszk görcsbe görnyedve, és nem tudta, hogy mit mondjon, azt, hogy szervusz fiam,... vagy azt, hogy: makk-makk.
KICSI: Állj meg Tanár úr, mit mondasz? A Stréber... a Stréber itt?
TANÁR ÚR: Ne félj, ha arra gondolsz, nem beteg, mindig túl egészséges volt ahhoz..
Ő itt a doktor...
KICSI: Ő itt a doktor...? Hát nem jópofa...? Évek óta nem találkoztam senkivel, és most véletlen nem csak a tanáromat találom itt, hanem itt van e gy osztálybeli, akivel négy évet ültem egy padban, s akivel úgy utáltuk egymást, hogy...
TANÁR ÚR: De ez nem véletlen... Hidd el, az ő műve ez, üldöz engem... Látod, egyedül vagyok vele szemben... mind elhagytatok, mind elpártoltatok tőlem... már nem s tudom mikor hoztak ide, csak azt, hogy még soha senki nem látogatott meg magától...
KICSI: Látod, én most meglátogattalak...
TANÁR ÚR: Mert írtam neked..
KICSI: De hisz nem tudtam rólad semmit...
TANÁR ÚR: EH, hagyjuk ezt, nem is miattam hívattalak... Pitről és Bibámról már beszéltünk, de mi történ azóta? Mi történt azóta Zubbal?
KICSI: Nem tudom.
TANÁR ÚR: És hol van Zigi?
KICSI: Eltűnt előlem...
TANÁR ÚR: Találkoztál-e Krikkel?
KICSI: Nem, fogalmam sincs, hogy hol van...
TANÁR ÚR: Nekem igen... igen... ez oly szörnyű, nem tudom elmondani... Istenem hogy mondjam el...? Az egyik éjjel furcsa neszekre ébredtem fel: jajgatások, nyögések és kiáltások is, s akkor az egyiket megismertem, Krik hangját, aztán Zubét, Zigiét, azt kiáltozták: segítség, segítség...!
Engem hívtak, értem kiáltoztak, és akkor én is kiáltozni kezdtem, és kiabált, jajgatott az egész folyosó, mindenki...
A fiúk, az én tanítványaim itt vannak! Idehurcolta őket is...
KICSI: Itt...?
TANÁR Úr: Mind, mind itt vannak a bolondok között...
KICSI: Ezt nem hiszem el...
TANÁR ÚR: Mintegy Pókszörnyeteg, behurcolta őket ide, a bolondokházába, ha végigmennél a folyosón, ha végigmehetnél a szobákon, ezeken a cellákon megtalálnál őket mind...
KICSI: Nem, nem hiszem el, hogy ez létezik, Tanár úr, szedd össze magad!
TANÁR ÚR: Bekergette, bekebelezte őket... Olyan volt ez, mint egy hajtóvadászat... Tudod, milyen kevés kell ahhoz, hogy valakire rásüsd, hogy őrült...
KICSI: Hiszen ez az őrület.. Őrület, amit mondasz...
TANÁR ÚR: Az... az. De ugye még hiszel nekem...?
KICSI: Olyan hihetetlen ez az egész...
TANÁR ÚR: És egyre többen vannak, és egyre többen lesznek, míg mindenki, aki úgy él, úgy gondolkozik, mint én, míg mindenkit behoz ide.
KICSI: De ez nem lehet ilyen egyszerű... de nem , ez nem lehet!
TNAÁR ÚR: Ne szólj egy szót se, ne beszélj, nincs sok időnk...! Óh Istenem, miért is hívtalak ide? Hisz így a kezében vagy Te is.
KICSI: Ugyan mit akarna tőlem...? Mi van bennem, amiért érdemes fáradoznia...? Mi köt minket össze? Egy emlék vagy annyi sem. Hogy egy padban ültünk... Mikor volt az már, … hiszem már lassan harminc évesek vagyunk...
TANÁR ÚR: Azt hiszed, őrült vagyok...?
KICSI Nem... nem... dehogy... csak túl izgatott...
TANÁR ÚR: De...de... te őrültnek nézel, én látom.
KICSI (szabadkozva): Én nem tudom, Tanár úr...
TANÁR ÚR: Higgy nekem! Ugyanaz vagyok, aki előbb beszélt veled, hidd el, józan ésszel gondolkozom... átgondoltam mindent... Nagy feladat vár rád! Hiszen csak ezért hívattalak, ezért kellett kockáztatnom az életed... Nemsokára bejön ide és neked... (Nagyon nehezen ejti ki.) Neki kell ugranod! Neki! Nincs más lehetőség...
KICSI: Mit mondasz, Tanár úr?
TNAÁR ÚR: Mindent átgondoltam, fiam... Neki kell ugranod, teljes erődből! Neki, a torkának... És szorítsd!!! Szorítsd!!! (Egészen beleéli magát.)... Úgy, hogy egy hang se jöhessen ki a torkán...
KICSI: Megőrültél, Tanár úr! (Hátrál a fiú.)
TANÁR ÚR: Nem, észnél vagyok... meg kell ölni őt! Ez az egyetlen út, egyetlen út a meneküléshez... (Eszelősen követi a fiút.)
KICSI: Ne! Ne közelíts...!
TANÁR ÚR: Megtenném én is, de én már öreg vagyok...
KICSI: De Tanár úr...
TANÁR ÚR: Meg kell ölnöd őt! Szinte érzem a szájbűzét a steril pofájából... nem hagyhatsz cserben most! Óh, hogy szeretném látni, hogy visít, visít, kegyetlenül... de nem szabadul a szorításból.
KICSI: Azt hisze, elmegyek, Tanár úr...
TNAÁR ÚR: Nem mehetsz el...! Nem hagyhatsz magamra! Nem bírom ki! ( Földre veti magát.)
KICSI (rémültem visszalép): Nyugodj meg! NA, nyugodj meg! Itt vagyok még... Itt maradtam...
TANÁR ÚR: Hallod ezt...? Röhögnek! Hallgatózz...! Készülnek valamire...
KICSI: Csak képzelődöl... szegény Tanár úr...
TANÁR ÚR (egészen magánkívül van): ...Csönd...! Csöndet! Nincs más lehetőség... hát nem érted...? Meg kell ölni Őt! Meg kell ölni...! Ne hagyd, hogy visítson...!
KICSI: Tanár úr! Nyugodj meg, Tanár úr! Tanár úr!
STRÉBER (rohan be, ápolók követik): Mi ez itt...! Mi történt? Te itt? ( Kicsinek.) Mivel izgattad így fel? (Újra a Tanár úrnak.) Mutasd a szemed, szörnyű...! Ej, ej, ej Tanár úr... Úgy látom, ma megsokkolunk...
TANÁR ÚR: Nem, ezt nem teheted meg velem!
STRÉBER: Itt a bili... (Egy éjjeli edényt nyújt a Tanár úrnak.)
KICSI: Mit teszel vele...?
STRÉBER: NA...gyerünk, igyekezz végezni...! A fémes tárgyakat vedd ki a zsebedből...! Ismered már, az árammal nem viccelünk.
TANÁR ÚR: Nem...! Ezt nem teheted meg velem...!
KICSI: Mi ez...!
STRÉBER: Bili... ne végy levegőt! Szükségét végzi a tanárod...
TANÁR ÚR: Te szörnyeteg!
KICSI: Nem alázhatod meg így!
STRÉBER:... Hogy bilire ültetem a tanárod? Én bilire ültetném az egész Tanári Kart...
Na, de jól van...(Az ápolókhoz.) Kísérjék ki a Tanár urat!
TANÁR ÚR: Ne...! ne ...engedj! Nem akarok meghalni... nem akarok...! (Az ápolók vonszolják kifelé a Tanár urat, de az nem akar menni.)
STRÉBER: Ugyan már, jót akarok neked...
TANÁR ÚR: Megölnek...! Gyilkosok...! Gyilkosok! (Kivonszolják.)
STRÉBER: Még nem is üdvözöltelek...
KICSI: Szegény Tanár úr...!
STRÉBER: Bizony, bizony... és TE hogy vagy?
KICSI: Rosszul, azt hiszem... a Tanár úr üzent nekem... évek óta nem tudtam róla semmit, össze-vissza kerestem... s már előre féltem a találkozástól... De aztán kezdtem megnyugodni... Minden olyan egyszerű volt, mint régen... És egyre jobban csodálkoztam is, hát akkor hogy leget, hogy itt van.. a bolondok között...és amikor megkérdeztem tőle...
STRÉBER: Tudom...tudom...
KICSI: Hogyhogy tudod...?
STRÉBER: Nem csak neked mesélte ezt... nem te vagy az első...
KICSI: Szörnyű, szörnyű ez... ÉS Te hogy kerülsz ide...?
STRÉBER: Egy kis gyakorlaton...
És Te...?-bocsásd meg, hogy közbevágok- Mondd, írsz még...? Te írtál, nem...? Fogadjunk, hoyg írsz...! Még mindig olyan kis költő képed van... és megjelentél, mondd...? Hol...? Mesélj! Na, mesélj már!
KICSI: Sehol...
STRÉBER: HÁT persze... persze.. nehéz manapság... bár furcsa... na ülj már le... Csak semmi görcsösség... Elengedni az izmokat... (Leülnek.)...Na gy már jó... Jól emlékszem, mindenki írt... én senkivel sehol nem találkoztam... Ez hogy lehet...? Ámbár keveset olvasok...istenemre, kevés időm van... Be szép kis osztály volt...
KICSI: Szegény Tanár úr...Nem megy ki a fejemből... Most látom csak, milyen beteg szegény...
STRÉBER: Betegség, egészség...Ti hajlamosak vagytok a végletes fogalmazásra... Na Jól van, jól...költők, művészek.... A Tanár úr szegény, be kell vallanom neked, nem beteg, de nem is egészséges... Pszichopata...s ha már az, ki is használja, kiéli a betegség adta lehetőségeket, akár a népvezérek vagy vallási fanatikusok... Számára a betegség nagyszerű állapot... Emlékszel, mi volt a kedves mondása...?
KICSI: Aki egészséges, az gyanús.
STRÉBER: És ezt éreztette velem.... túl egészséges voltam köztetek... Én nem is tudom, mi ennek az oka...? Talán a háború... Hogy könnyebb volt átvészelni nekem... De Ti túl érzékenyen kerültetek ki belőle... és Ő még táplálta ezt...
KICSI: Igen... én is azt hiszem, hogy neki köszönhetjük az érzékenységünket...
STRÉBER: „ Sebek,s ebek- mondta nekem egyszer- én téptem fel mindig, én téptem fel, mert ez volt az út egymás felé, és az út újra hozzám...” Furcsa elmélet ez... mindegyikőtökből művészt akart faragni...
KICSI: Sajnos, ez így volt... egyetlen út szerkesztőtől a szerkesztőig, erre biztatott mindig, vinni az álmomat, mint egy mozgó áruda, pardon...tessék...bocsánat...kérem...kérem...csak tovább...tovább...(Eljátssza.) Ha itt kijjebb rugdaltak, ott tovább házalni... és ücsörögni a frissen enyvezett, a koszos vagy újra festett ajtók előtt, a többi kis csukaszájúval,...minek...? Az utóbbi időben én is sokat gondolkozom ezen...
De azért végül is nagyszerű tanár volt...
STRÉBER: nekem erről már a véleményem... Egy egész nemzedéket szülni, mint egy méhkirálynő, válogatás nélkül, egy sereg művésznek nevezett sérültet gyártani, mi ez...? Hazugság, barátom... Mindketten jól tudjuk, hogy annyi lehetőség nincs, annyi tehetség nem létezik, ahányat Ő megfertőzött ezzel az álommal... Valljuk be hát férfiasan, hogy dilettánst vállalkozás volt...
S hogy dilettáns Ő maga is...
KICSI:...De...
STRÉBER (nem engedi szóhoz jutni): Csakhogy a hatása alá kerültetek... Persze, ti külvárosi kölykök általa emelkedtetek ki a tudatlanságból, ezért istenítitek őt, pedig ha tudnátok, hogy több rosszat tett veletek, mint jót... ezt hiszem.
(Jelentőségteljes mozdulatot tesz.) Attól kezdve, hogy megjelent, egyetlen delíriumban éltetek, melyben kiszámíthatatlan volt minden cselekedet. Emlékszem, ezer lázas őrültségbe fogtatok bele, és ugyanannyit hagytatok félbe... Sajnos, nekünk józan és megbízható emberere van szükségünk.
KICSI: Ki az a nekünk?
STRÉBER: Egy ilyen osztály, mint a mienk, lásd be, állandó mérgező anyag a társadalom testében... Látod, én őszinte vagyok veled... Ámbár, ha megszűnik az a delíriumos állapot, akkor meg olyan szelídek, olyan tehetetlenek tudtok lenni, mint egy gyerek... sajnos a Tanár úr nem tanított meg benneteket semmire, csak áradozni... Fogadni mernék, harmincévesen épp úgy ténferegtek az utakon, mint gyerekkorunkban, nem lett belőletek semmi, nem vittétek semmire...
KICSI: Kemény szavak, de jó meghatározás... Sokat gondolkoztam én is ezen, mitől van ez a láz, és mitől van ez a gyengeség, ez a teljes csődtömeg, a nyers erő előtt..? Hát normális ez...?
STRÉBER: Normális ez? Abnormális ez...? Okos, bolond, ezek megint a Te meghatározásaid... Ne ilyen egyszerű ez... Vegyük például a Tanár urat: azt mondjuk bolond. Valóban, de némely dologban, viszont nagyon okos... éppen ezért nagyon veszélyes is! De hiszen ezért vagyunk mi itt. Megállítani ezt a kémiai lebomlást, ezt a rothadást, amit elindított... Te is tudod, hogy megy ez, ha nincs más mód, kivágjuk a beteg testrészeket, így került ide szegény Tanár úr is... Ezért hoztam én ide...
KICSI: Mit mondasz....? Hát nem bolond?
STRÉBER: Nem...! Már megint ez a megfogalmazás...
KICSI: Én meg azt hittem, hogy a képzelgései....
STRÉBER: Sajnos, azok sem a képzelgései... Kénytelenek voltunk néhány önmagától megrészegültet, néhány delíriumost behozni ide...
KICSI: Én meg őrült, azt hittem...
STRÉBER: No, nem mindenkit persze, van, aki meggyógyult magától, beépült a rendes élebe... de aki nem érett meg, aki nem érzékeli a valóságot...
KICSI: Te szörnyeteg!
STRÉBER: Ja, ez a hivatásom, azért vagyunk mi itt, hogy rend legyen... Nem is én miattam, nem is személyes antipátia ez... ez... nem rajtam múlik.
KICSI: Hát ez olyan szörnyű, hogy nem tudom követni, beleőrülök...
Behozattad ide az osztálytársaidat?
STRÉBER: Csak csendesen...
KICSI: Hisz akkor Te vagy itt az őrült!
STRÉBER: Hogy ki itt az őrült, azt egyelőre én mondom meg! De ha érdekel, igen, behozattam őket ide... visszamenőleg... és egyre futnak be hozzám az új adatok az iskolai növendékekről... Hogy helyezkedtek el, hogyan viszonyultak a valósághoz...ez érdekel, ez a kutatás, ez az én módszerem, felkutatni a sérülteket, megelőzni a fertőzést... mennyi öngyilkosság, fölöslegesen kioltott életek, mennyi elégedetlenség, enerváltság, beteges képzelet, kishitűség, lázadás, lázas felelőtlenség oldódik meg ezzel...
De ezek még csak kísérletek... Kezünkbe kell venni ezt nagyobb mértékben is... Ragyogó tesztek, tömeges életképesség-vizsgálat. És lám, máris kiszortírozza a selejtesek, az értelmesek közül...
KICSI: Te... (Olyan mozdulatot tesz, mintha neki akarna ugrani.)
STRÉBER: Ne tégy felelőtlen mozdulatot... mert az is csak dilettantizmus lenne...
KICSI: Tudod, mi a dilettantizmus? Ahogy te ezt a józan eszeddel elképzeled... tudod mi...? Józanságnak álcázni az őrültségedet... Te megszállott, őrült...
STRÉBER: Mindnyájan megszállottak vagyunk, csak az a kérdés, melyikünk életképes...
KICSI: Te... Te... Te... Féreg...! (Nekiugrik, fojtogatni kezdi, de alighogy átkulcsolja a nyakát, a Stréber az ujjával pattint, és azon nyomban ápolók rohannak be, kicsavarják Kicsi kezét, száját befogják, és kivonszolják.)
TANÁR ÚR: (eszelősen rohan be): Hol van a fiú? Mi van vele? Mit csináltál vele! (Földre roskad.) Én vagyok mindennek az oka... Mindennek én vagyok az oka, öljél meg! Óh, én szerencsétlen. Ide jutottam.... nem bírom ki, nem bírom tovább... vedd el inkább az életemet...!
STRÉBER (nyakát tapogatja, de már mosolyog): Na, mára elég volt, mit szólsz hozzá...? Milyen szép időnk van... He? Megyek és járok egyet, az is lehet, hogy kimegyek teniszezni. Nem jössz velem? Mozognom kell, egészem elhízom... jó lenen egy kis friss levegő... nem? Ezek után... nem lehet eléggé megszokni... Én megteszem, ami tőlem telik... Mit gondolsz? A főorvos szerint mindenesetre... Lát bennem fantáziát. A múltkor is megállított és azt mondta: Kedves Kolléga! Én mindig az odaadó munkát szeretem, régóta figyelem magát, meg vagyok elégedve. (Játssza az egészet.) Meg vagyok elégedve... megy ez...
TANÁR ÚR: M lesz most vele? Mit csinálsz vele? Jaj, Istenem, de legalább bejöhet... bejöhet, ugye majd hozzám? Most már ugye megengeded?
STRÉBER: Mi közöm nekem hozzá?
TANÁR ÚR: Meg kell engednek, Ő úgy szeret engem...
STRÉBER: Nem én döntöm el...
TANÁR Úr (térden csúszik utána): Mondd, hogy megengeded! Kell, hogy valakivel beszéljek.. kell, hogy...
STRÉBER: No, jó... legyen! De valld be! Reménykedtél, igaz? Na, valld be! Na, a sokkolást megúsztad, kicsit pihenhetsz... de ne gondold, hogy túl sokat ülsz majd a babéraidon... Te... Vedd csak elő az osztálykönyvet az ágy alól.
TANÁR ÚR: Nem... nem... nem... nem vagyok többre képes...!
STRÉBER: Tanár úr!
TANÁR ÚR: Mire kényszerítsz még?
STRÉBER: Ugyan, még hálás is lehetsz nekem, hogy kimenetelek a csődből. Mit gondolsz, meddig hiteleztek volna neked? Mi van, ha egyszer rájönnek, hogy minden hazugság volt? Mondd, mi lesz, ha egyszer számon kérik tőled az álmaikat? Na add csak ide! ( A Tanár úr előveszi az osztálykönyvet az ágy alól és némán odaadja a Stréberek.) Gúz...? (Nyitott könyvből olvas.) Ezzel mi van...?
TANÁR ÚR: Szakmát tanult...
STRÉBER: Rikó...?
TANÁR Úr (sírós hangon): Rendes ember lett, nem törődik semmivel...
STRÉBER (gúnyosan): Te át akarsz engem ejteni...! Na jól van... pihenj kicsit... Nem kell most rögtön... levelet írni...
De gondolkozz...!... hogy ki következik...?
