←vissza Főoldal
Az Angyal
Az Angyal vérben áll
Arannyal patkolt száj
Kivert fogak
vetés
Ördögzongora
Nap mint nap
(mostanában)
téged iskolázlak
a tested
(ördögzongora)
nem-létező billentyűket fogok be
(és mintha)
érezném is lüktetésük
(és mintha)
egy képzeletbeli szobában
egy elfelejtett álom dallamára
lassan fordulnék
(miközben)
tudnám hogy nem igaz
nem én vagyok ez az új fordulat itt
nincs forgás, nincs zene, semmi hang
(ám)
mégis érzem én, hogy mikor kell fordulni
(…) pörgök
e dal örvényében
te vagy az?
Örök tavasz
A WC. falán
Félmeztelen nők
Félig sikerült pózokban
Széttárt combokkal
Ceruza-rajzokból.
A kontúrokat már elmaszatolták.
De nyilakkal vannak a formák jelölve,
S ahogy erősen nézem,
Felrémlik a melled alakja,
És a combod is.
Mert aki már látott
Nőket vetkőzni
Hajlongani, megmerevedni
Az ölelésben
Abban mindig ilyen
Egyforma, bágyadt,
Kesernyés képek maradnak.
Mégis megdöbbenek
Mikor ölellek bennem az ágad
Lombot hajt, illatot áraszt,
Én a gyönyört nem tépem gyökerestől
A szememből, ha szédelgek
S mint aki ősember, primitív
rajzait vizsgálja
S hirtelen ráakadna Rodin szobrára
Felkiáltok: Én szeretlek!
Mi remeg így, mi lüktet ebben a súlyos dobogásban?
Angyalföld
(Marton László, Távolodónak)
Angyalföld, Mennyország, Repülőtér.
Megsárgult Világvégi váróterem.
Előtte a forró betonon csak két gyilkos,
mi ketten.
Én hajadonfőtt, a bőröndökkel,
Te kalapban, nyitott bicskával, nyitott bakancsban.
Stan és Pan, vagy mondjuk, Estragon és Vladimir.
Két angyal, felszálló ágban, éppen emelkedik.
Elnézem, ahogy az egyik törzsén, akár nyitott bicskán, a fény élesen megvillan.
Különben csönd van.
Ám újra és újra felbőgnek a motorok.
Hátunk mögött a falon pörögni kezd a villanyóra.
Elnézem, ahogy az angyali gépek Isten jelenlétével küzdve sorra felszikráznak, megiramodnak, majd vajpuhán visszatérnek.
Lesújtó ragyogás van.
Vasárnap.
Isten aranya lassan megolvad, végigfolyik az aszfalton.
Mosolygok.
Mosolyogva nézem, ahogy ebben a forróságban megrezdül, finoman végighullámzik rajtad is egy szelíd mosoly.
Fönn, légibukfencek.
Kezdődik.
Sürög, forog mindenki.
Dobognak, dobbantanak, szinte talajt sem érintve.
Mintha hirtelen fellángolna, valami hír,
aztán gyors, heves égéssel ellobbanna az idő-nélküli szélben a rozsdás roncsok között.
Félénken állunk, félre, a háttérbe húzódva. Már izzik a levegő. Remeg.
Az égen nagy surrogás van.
Szellőzködés és csattogás.
A háttérben harsonáznak.
Érted ezt?
Te is érzed?
Csak ráérezni lehet,
ahogy egy éppen kilengő falomb árnyékában, két levél között, a résben, a fényesség felvillámlik.
De hiszen ismerős neked az égő ketrec
a gané, a transzformátor bakelit szaga,
a megakadt redőny legyezője az ablak mögött,
a falra kent légy teteme.
Lehunyom a szemem.
Ez valami gyerekkori film lehet,
ahogy így nézem, pörgetem.
Mögöttünk ragyog ez a váróterem, ez a szülőszoba.
Felváltva sikoltoznak az új gépek a próbapadon.
Az egyik, épp felvijjog, esztergálnak még rajta.
Reszket, vonaglik.
Nem nézek hátra.
Úgyis tudom, mi történik.
Nem akarom tudni.
Tudom, hogy tovább történik.
Törtet előre, mindjárt kibukkan, aztán föl-föl, el a földről.
Még fel sem merül, még fönn sincs, még föl se fogta a repülését, már látható, hol,
a földben fogja befejezni.
Hallod ezt te is?
Ezt hallod?
Ezt nézed?
Azt érzed, amit én?
Ebben is hasonlítunk?
Azt szeretném, ha hasonlítanánk egymásra.
kifűztem a bakancsodat.
Kalapot tettem a fejedre,
kést a kezedbe,
mosolyt a szád sarkába.
Mintha így könnyebb lenne.
Istenem, csak ez az elveszettség érzés ne volna.
Ez a veszettség, ez a rozsdás kék nyál.
Ez a haszon vastelep.
Angyalföld.
Idevalósi vagy.
Földiek vagyunk.
Úristen, milyen földiek.
Várakozunk.
Tudod, miért vagyunk itt?
Miért jöttünk ide?
Mire vagyunk itt kiválasztva?
Szóltak?
Jelentkeztünk?
Utaztunk?
Elvisznek?
Összedolgozunk?
Mindig is együtt akartunk dolgozni.
Háttérben a rádió halálról beszél.
Kinek a haláláról van szó?
Mintha a nevemet hallottam volna.
Rólam beszélt?
Rólad?
Te lennél, aki öl, és én, akit megölnek?
Mintha megrendülnél.
Az ember nem hiszi el, hogy erre vár.
Várunk.
Két hülye?
Halálraítéltek?
Két gyilkos?
Mindannyian gyilkosok vagyunk.
Állunk a sárga fal, vagy inkább a sárga ház előtt.
Nyár vége van.
Egy hangszóró egyre ismétli, beszállni!
Hátunk mögött nyüzsögnek.
De, mintha ezen se múlna semmi,
mintha nem múlna semmi.
Minden mozdulatlan.
Valahogy minden átmenetben.
És mi is, mi ketten, egy kissé előregörnyedve, előredőlve, félrehajtott fejjel,
mintha fejesugráshoz készülnénk,
mi is lépésközben,
lét lépés között,
a faltól két lépésnyire.
Érzem, hogy nő a feszültség. Az egyik bőrönd hirtelen két lábra áll,
nyüszíteni kezd,
rázza magát,
egy arasznyit emelkedik.
Vállmagasságban van.
Valami készül.
Egy árnyék elválik a faltól.
Megperdülök.
Megperdülsz.
Véded magad.
Védem magam.
Röhögök.
Röhögsz.
Ott állsz mellettem.
Ott állok veled szemben.
Ott állunk a bőröndök felett, és röhögünk teli fogsorral.
Úristen, ezek a fogsorok,
ezek a címkés bőröndök: (Páris – Texas)
Az ég, akár Berlin felett, az ég már ég.
Kigyújtva.
Kibiztosítva.
Világvégi reggel.
Angyalodik.
Még szerencse, hogy körülöttünk az angyalok az égről semmit sem tudnak.
Az ég maga a repülésük.
Minden szárnycsapás valótlan.
Valótlanok vagyunk.
Alig ismerek rád.
Röhögsz. Röhögsz.
Igaz, hogy én röhögtetlek.
Hadd múljon az idő.
Már idefele végighazudtam neked az utat.
Elhitted?
Nem hitted?
Istenem, mennyi szemfényvesztés.
Valami édesen ragacsos zene szól a gramofonból:
Hátha, hátha.
Csak ne kéne még megmozdulni!
Se lépni, se repülni.
Jó itt állni melletted.
Látom, ahogy egyik lábadról áthelyezed a súlyt a másikra.
Szeretnék valamit átvenni a súlyodból.
Nem lehet semmit sem átvenni.
Istenem, így kellene elálldogálni ebben az öröklétben.
Most komoly vagy.
Most én is elkomolyodtam.
Nézd el nekem!
Nézd el, hogy minden ilyen megfoghatatlan.
Most egy mosollyal meg tudnál ölni.
Odatartom a nyakam neked.
Ez szép, mondod.
Most ezt te mondod?
Tényleg ezt mondod?
Te, ez tényleg szép?
Te ezt tényleg látod?
Ezt látod te is?
Úristen, ha te, ha te, valóban…
Lehet, hogy én is, én is, valóban…
Igen.
Igen, itt vagy.
Igen, itt vagy.
Mellettem.
Most nézz rám!
Így nézz rám! Nézd ki belőlem mindazt, ami nem valódi!
Nézd, hogy semmisül meg egyetlen pillantásban.
Kiolvad az ércből és folyik végig az arcomon,
a szememből, a számból, a fogak közül, folyik az arcomból és minden üregből az arany.
*
Fordított Angyal
Ki tudja, mióta van bennem.
Én tudom, ha nem is tudom.
Sejtem és sejti, hogy tudom.
Mindenki tudja, sejti, hogy kezdődik,
hogy is van ez?
Egyszer csak itt van.
Ül a gyomromban,
a torkomban.
Sóhajtozik és nyög.
Sóhajtozom.
Vergődik és verődik.
Kiül az arcomra,
a szárnyait próbálja,
a nyálkás, ragacsos szárnyait,
verdes és üt,
mint a széllapátokat, pörgeti, szeli a húst, szeleteli bennem.
És már nagyobb nálam és egyre nő és
ott liheg a tarkómon, ott lüktet a mellemben,
zsibbad és guggol,
és ha nyújtózkodik, kiszúr a szárnya a hátamból.
Istenem, ki gondolta volna, hogy ilyen idétlen, és esetlen.
Ki gondolta volna, hogy én egyre kisebb leszek,
és ez fáj neki és fáj nekem.
Ki gondolta volna, hogy így elül bennem,
hogy így elülök, hogy így elnehezedem.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz, hogy így lesz,
hogy így horkol, hogy így remeg, nyáladzik,
hogy fokhagyma szagot böffent fel,
hogy a keserűje feljön a torkomon,
hogy az a nehéz szag ott a hónom alatt.
Egyáltalán, hogy képzeltem ezt el?
Én akartam, vagy engem akartak?
Velem közöltek valamit
vagy neki üzentek velem?
És ki üzent kinek?
Miért történt ez meg velem,
ha egyáltalán ez történt?
Tényleg azt hittem, hogy angyalarcom van?
Azt hitte, hogy angyal marad az arcommal?
Óh, ez az arc már nincs is.
Szárad, leválik.
Fogyó Hold.
Reccsenések.
Megolvad.
Esik szét.
Hogy van ez?
Úristen!
Egy idő óta csak befelé figyelek.
Elkékül a száj.
A megbarnult vér elmaszatolva.
A bőr megereszt a melegben,
míg benn lüktet és dadog a rózsaszínű anyag.
Bélsár és húgyszag.
Te, Te, Te, sápadt lámpaernyő.
Átvilágítalak.
És átvilágít engem.
És átvilágít rajtam.
És lüktet és pumpálja a vért,
Gyűrűzik, hullámzik, dől belőle a meleg,
míg lassan meglágyul, megolvad
koponyámban az arany
és a sár kibuggyan a számon
és bugyog és folyik.
És ő őrli és rágja
mindazt, ami bennem még élő anyag.
És én hagyom, hogy egyen belőlem.
Hagyom, hogy zabálja a lágy részeket.
És várom, és félem,
és félem, és várom,
hogy megtörténik:
kirágja magát.
Otthagy.
Üres leszek.
Tudom, hogy a halált növesztem nagyra.
Ha rá gondolok, kiver a víz.
Ő aztán nem véd meg,
legfeljebb használ.
Fordított angyal.
Én neki, semmi más, mint süket, duzzogó anyag.
Ám, ha ketyeg a szíve,
a rémülete, a fuldoklása, az éhsége, a záptojás szaga,
a szorgalmas ivarmirigyei,
az idióta vigyora már az enyém.
A bélrendszere, a bélrendszerem,
az őrlő foga, az őrlő fogam.
Csíra és hüvely.
Zabáljuk egymást.
Szívás és kiválasztás.
A nedvesség átüt a tenyeremen.
Emészt
és ölöm én magamat.
Lám ez kell nekem, és én kellek neki.
És ahelyett, hogy megszülném
Ahelyett, hogy megszületne,
hogy megszülne benne valamit,
hogy megszülne engem,
rohad bennem.
Ez a lárva puffadt potrohán ül és mosolyog.
És én ezt hagyom, hagyom, engedem.
Köröskörül a Semmi.
Rózsaszín szél fúj.
Csupa Nem Létező Alak Leng.
Rózsaszín Olcsó Korszak.
És középen kinyitva.
Misézek.
Élőhalottak.
Száraz, Hordozható Tábori Angyal.
Púder és Papundekli.
Se Hívő se Hitetlen.
Csak Dadogás van.
Ki vert meg engem ezzel az álommal?
Újra és újra azt álmodom, hogy embrió vagyok.
Anyám méhét rágom, nyomom kifelé magam.
Vak rovar, sötét moccanásokkal küzdök.
És egyre émelyítőbb édesség vesz körül.
Istenem, ki vert meg ezzel így?
Homlokom a tarkómon,
mellem a hátamon,
talpam koponyám boltozatán.
És azt álmodom, szabad vagyok.
Azt álmodom, hogy megbocsájtom, hogy megszülettem.
És megbocsájtom magamnak, hogy megbocsájtanak nekem.
Istenem ki küldi rám ezt a megbocsájtást?
Már fülemen a sárral kevert vér,
és halált hozó fű a hónom alatt.
*
Az Angyal zuhanása
Zuhan, zuhan, zuhan át a világon az Angyal.
Zuhanásban van.
Minden zuhanásban van.
Magával ragadó kép.
Mióta van ez?
Minden zuhanásban van.
Magával ragadó kép.
Mióta van ez?
Mióta látható ez?
Nem tudom.
De mindenki látja.
Nem tudom.
De mindenki látja.
Mindenki élvezi.
Ez jó! Ez jó! Ez jó!
Kiáltoznak.
Kiáltoznak.
De mi zuhan itt?
Mi zuhan, zuhan, zuhan át a világon?
Mi zuhan át a képeken, zuhantában újra és újra átszakítva minden réteget?
Senki se tudja.
Mi zuhan, zuhan, zuhan át a világon?
Mi zuhan át a képeken, zuhantában újra és újra átszakítva minden réteget?
Senki se tudja.
De a zuhanás folytatódik.
Jól látható, ahogy valami, hirtelen kiválik, kilép a képből,
és egyre gyorsulva, egyre gyorsabb ütemben szakítja át, szakítja el magát a világtól.
Az előbb még volt.
Az előbb még volt.
Kész.
Vége.
Csattanás.
A becsapódások egyre nagyobbak.
Pedig mintha minden állna.
Pedig mintha minden állna.
Mintha állnának az órák.
Mintha az angyal esése, végtelen zuhanása is maga a mozdulatlanság lenne,
mintha most minden esendő együtt állna.
Talán épp az utolsó zuhanásra.
De hát mi az, hogy zuhanás?
De hát mi az, hogy zuhanás?
Mi az, hogy Angyal?
Ki ez az Angyal?
Egy?
Több?
Én?
Te?
Senki?
Ezt senki, de senki nem tudja.
Van olyan nézet, mely szerint minden mozdulatlan és csak az álom előérzete, az ájulás előtti pillanat édessége téveszti meg az embert.
E nézet szerint csak egyetlen kép van.
Az eredeti.
Egyetlen pillanat van:
Éppen kileng az Angyal.
Mások szerint nem is az Angyal, csak az ember hullik alá,
egyik a másik után,
egymástól függetlenül,
és amit az ember érzékelhet, az talán semmi más, mint az iszonyú
gyorsulástól elmosódott belső táj,
gyorsulástól elmosódott belső táj,
vagy épp a többiek rémálma,
mely végtelen álomba szövi önmagát.
Az ember már-már azt hihetné, hogy ez a Létezés itt, ez az elhullás.
Az ember már-már azt hihetné, hogy ez a Létezés itt, ez az elhullás.
Amióta az első zuhanás csokra a képből kibomlott,
azóta így hullik el minden, ami valóságos.
És közben jól hallatszik, ahogy nyílnak, csukódnak, szakadnak a rétegek.
És közben jól hallatszik, ahogy nyílnak, csukódnak, szakadnak a rétegek.
Sőt, más se hallatszik, mint a reccsenések, a tompa koppanások.
Fény, sötét, fény és felvillanás.
Fény, sötét, fény és felvillanás.
Fenn, valahol egy hirdetés ragyogja megnyugtatóan,
nyugalom, nyugalom, nincs semmi baj.
Tündéri gépek a torkolattűzre állítva.
Az égő törzsek csak látomás.
Ablakban állok.
Nézem az árnyékomat.
Nézem, ahogy egy éles fény áthúz rajtam
és a fehér falon megfeketedik.
Meghúzom magam a háttérben.
Az árnyékban. A nem létezésben.
Én, aki még talán sohasem voltam,
én, aki talán nem is leszek soha,
próbálok ráismerni egy-egy felizzó, égő szárnyra.
Istenem mi törik itt, cseng, szikrázik, hogy így belereszket az ember?
Mi vonzza így, mi vonzza ezt a hullást, hogy minden így hullni kíván, hogy ez a zuhanás ily feltartóztathatatlan?
Mi remeg így, mi lüktet ebben a súlyos dobogásban?
Imádkozom.
Áteresztem újra és újra a szívemen a vért.
Áteresztem magamat ennek a dobogásnak.
Valakinek most döngetik a mellét,
valahol most egy villám lecsap.
Vagy talán nem is történik meg
És ha igen, csak máshol, mással, soha senkivel.
Persze a rosszullét igaz, az émelygés ismert, a látvány megrázó,
Zuhan egy Angyal.
Van, kihull, felfénylik, cikcakkos ívet húz, elcsattan.
Istenem, ki fogja fel ezt?
Felfogható-e ez egyáltalán?
Megállítható-e az elhullás?
Nem én nem, én nem, én nem, nem, nem!
Én ezt az elhullást nem tudom felfogni.
Sokkal súlyosabb ez nálam.
Tudom, ha felfogom, magával ragad,
ha áteresztem magamon, kiéget.
Istenem, ha csak egy kicsit is könnyebb lenne,
és ne szakítana ki, ne szakítana el innen,
ne szakítana ki belőlem egyre többet!
Az égő hús szagát érzem.
Mintha egy élves ív érintene,
de csak fecske szárnya.
Aztán újra, újra!
Megüt.
Imádkozom.
Ne, ne!
Ütés. Ütés.
Az utolsó pillanatban megáll magában.
Megáll a szívverésem.
Ez ő.
Ez az Ő pillanata.
Még észbe se veszem és áteresztem magamon,
áteresztem magam neki.
És itt döng a mellemen, veri a szívemet.
Ez a verdesés Ő maga.
Hogyan is lehetne más, hogyan is lehetne másképp?
Itt van. Verődik bennem. Esni akar.
Állok az ablakban és ver, vergődik bennem, döng és dörömböl.
Meg akar születni.
Áttörve engem.
Zuhanni akar.
Ez fáj.
Ezt felfogom.
Ez az, amit most felfogok.
Ez fáj.
Ez a rémület az, amit most felfogok, a félelem, ez a szörnyűséges fogvacogás.
Most mintha egy pillanatra semmi se hullana tovább.
Istenem, ha ez Ő, ha most Őt fogom fel, az öröklétet fogom fel.
Ver, verődik, csavarodik bennem, dobálja magát.
Zokog, zihál, fogait próbálgatja. Istenem, Istenem mit tehetek én, megesve?
Eszi a sárt bennem,
eszi az árnyékom,
falja magába.
Falja lefelé magát bennem.
De valahogy egyre gyengédebben, egyre csendesebben.
Már nem is érzem, csak sejtem, hogy ez megesik velem,
hogy velem is megesik,
hogy esik.
Dobol az eső az ereszen.
Most veszem észre ezt a csendes állhatatos ritmust.
Eláll és újra kezdi.
Felgyorsul, verődik, lelassul.
Sötétedik.
*
