-egy hosszabb próza részlete-
Apus volt az, aki engem megtanított írni. A humoromat is, már amikor még volt, tőle örököltem. Ha erről meséltem régebben, mindig úgy adtam elő az első próbálkozásaimat, hogy az apus először hamuba rajzolta bele a betűket. Akkor még nem tudtam, hogy honnan szerezte a hamut. Aztán kiderül, hogy a nagyi hamuja volt. Egy kicsit kiöntött belőle. Aztán megmutatta nekem, hogy kell a nagyit leírni. Leírtuk. Leírtunk mindenkit. Azt mondta, hogy neki is így tanították meg az írást, annak idején. Talán ezért is érdekelt engem is annyira az írás. Talán ezért is kapcsoltam össze az írást mindig a halállal és a halottakkal. És ő már jó ideje halott volt. Talán a halállal neki volt a legszorosabb kapcsolata a családban. Hiszen könyvtáros volt. Öreg gyermeknek hívtuk. Magas, hosszú fülű, nagy szemű, széles homlokú és vastag ajkú ember volt. Magam előtt láttam, ahogy a könyvtárban jött-ment, ahogy helyreigazított egy-egy könyvet a polcon. Bejártam hozzá. Újra és újra felidéztem, ahogy a könyveket igazgatta. Az jutott eszembe, hogy egy időben megbízott igazgató is volt. Megmosolyogtatott ez a mondat. Felidézte a humorát. Mert mindig szeretett valami hasonlóan vicceset mondani. Szerinte, soha sem volt derűsebb zug egy könyvtárnál. Halottak lakták, akik nem tettek mást, csak írtak. És ha volt életünk, akkor azt csak könyvekből ismertük meg. Már halottak voltak azok is, akik írtak róluk. Tehát hallottak írtak más halottakról. Én pedig feltámasztottam, életre keltettem őket. A feltámasztás egyszerű művelet volt. Akkoriban ezt olvasásnak nevezték. Nem volt ez más, mint egyfajta megszállottság. Az ember odaadta a testét, a szemeit, a belső hangját a halottaknak, hogy szólaljanak meg, hogy feléledjenek. És ez a gondolat hamar átvezetett az apus könyvéhez, kinyomtatott naplójához.
*
Amikor először olvastam az apus naplóját, jegyzeteit, a szöveg egyenetlenek tűnt. Voltak benne olyan leírások, amik arra késztettek, hogy átugorjam őket. Aztán amikor újra olvastam, a távollevő részekből összefüggések bukkantak fel. Rá kellett ébrednem, hogy én olvastam kerek egésszé az általa írt szöveget. Hiszen ez a napló csak a rendszertelenül lejegyzett gondolatait tartalmazta. Ő nem alakította kerek egésszé mindazt, amit leírt. Én azonban olvasva, egyetlen művé változtattam. Én teremtettem meg a művet, amikor olvastam. Életre keltettem a mondatait. És nem csak a mondatait. Én voltam az, aki éltetni kezdtem őt. Amikor először kezembe akadtak az apus feljegyzései, és olvasgatni kezdtem, fogalmam se volt arról, hogy mit találok benne. Ám amikor újra elővettem és beleolvastam, egy sor olyan gondolat bukkant fel, amiről nem is álmodtam volna. Olvastam és olvastam, valósággal beleolvastam magam. Benne voltam, és bennem volt minden, ami vele történt. Bennem volt minden, amiről tudtam, amire emlékeztem, az összes olvasásélmény, az összes könyv, amit ő javasolt, amit megbeszéltük, amire azt mondta, hogy jó. És valósággal megrázott az a néhány mondat, amiben az apus arról írt, hogy miután egy sor könyvet egymás után elolvasott és kijegyzetelt, hirtelen szembe találta magát a szünet nélkül sorjázó állapotokkal. Élete minden pillanatában látta magát, mintegy tanúként újra gondolta mindazt, amire valaha is gondolt. Olvasás közben, hirtelen felragyogott minden, ami a papírra került. Olvasás közben nekem is megvilágosodott az, hogy miért kezdtem én is leírni az emlékeimet. Egyszerre csak, így őt olvasva, tovább láttam önmagamnál. Úgy tűnt, mintha az ő emlékeire is emlékeztem volna. Hirtelen életre kelt bennem az, amiket mesélt. Az, hogy ő hogyan is emlékezett az apja emlékeire. Emlékeim szerint, azt mesélte, hogy az apja eleinte teherautót vezetett. Vagyis mint vezető lett ismert – mondta egyszer nevetve nekem. Apámnak hatalmas szerszáma volt – ironizált egyszer. Mindig is látható volt, hogy mit hordozott a nadrágjában. El is volt telve magától. Mivel, hogy első osztályú szerelőnek mondta mindenki. De azt csak az anyám tudta igazán, hogy valójában milyen is volt a szerszáma, mivel előttem soha sem vette elő. Mosolyogva idéztem fel ezeket a mondatokat. Élveztem, ahogy kibontakozott egy kis nevetni való is a mondatain keresztül.
*
De nem csak nevetni, sírni is tudtam, ha fellapoztam azt az oldalt, ami rólam szólt. Újra és újra elolvastam azt a mondatot, amit rólam írt, amit ő látott belém. Látta a láthatatlant, a későbbi életemet. És olvasás közben én is átláttam hozzá. Arra gondoltam, hogy az ő szemein keresztül néztem át arra a láthatatlan területre, ami valamikor ő volt. Az a néhány mondat életre keltette azokat a régi gondolatokat, amiket még gyerekként gondoltam, és a rejtett rétegek egyszerre csak mozgásba lendültek, és felfénylettek, mintha áramot vezettek volna beléjük. Úgy tűnt, mintha lehetséges lett volna átérezni azt, amit a valóságban nem is tapasztalhattam meg. A napló olvasása közben egyszerre volt minden lehetséges és lehetetlen. Egyszerre két helyen voltam, az ő múltjában és az enyémben is.
*
Képzeltben visszautaztam a gyerekkoromba. Felidéztem azt az időszakot, amikor még egyedül éltünk az anyámmal. Akkoriban még nagyon szép nő volt az anyám. Egy idő után egy férfi került hozzánk. Apusnak neveztem. Emlékszem, hogy eleinte sokat leselkedtem utána. Felidéztem, hogy milyen is volt a kulcslyukon át lesni a bezárt szobába? Csak lábakat láttam. Azt, ahogy lecsúszik egy kis fehér bugyi. Eszembe jutott az is, hogy az apus szerette azt képzelni magáról, hogy ő két személy. Az egyik az önzetlen, a másik a rámenős. Valójában mást sem csinált az emlékeimben, mint szerelmeskedett az anyámmal, vagy ha ezt nem lehetett, akkor hanyatt feküdt az ágyon, és szülte a mondatokat. Az anyám szerint az apus mindig a fellegekben járt, nem közénk való volt. Képes volt hazudni is, ha valamit fontosnak tartott. Engem nagyon szeretett. De az írást talán még jobban szerette nálam is – ahogy az anyám ezt sokszor előadta nekem. Ahogy az is állandó témája volt az anyámnak, hogy az írás miatt hagyta el őt.
*
És az írás miatt került végül valamiféle szegényházba, ott pusztult el végül betegen, elhagyottan, úgy, hogy nem is tudtunk róla semmit, még a haláláról is csak évek múlva értesültünk, véletlenül. Mert mielőtt örökre elköltözött volna ebből a világból, otthagyott minket. Ismeretlen helyeken bukkant fel, míg, végül, legutoljára, egy öregek otthonába húzta meg magát. Amúgy a naplója könyv alakban is megjelent. Állítólag a jogdíjaiból élt. A naplójából készült könyve hatalmas népszerűségnek örvendett. De többet már nem adott ki művet, és nem adott interjút, visszahúzódva élt, és csak olyankor hallottak róla, amikor beperelt valakit. Utoljára például azért perelt be egy férfit, mert az fiktív interjút készített vele. Aztán az illető elállt a beszélgetés közlésétől, így ő is elállt a pertől. Miután a napló egy részletéből készült film, megbukott a mozikban, makacsul elutasította a naplójának megfilmesítési jogára irányuló kéréseket. Elállt mindentől. Menekült a világból. Elzárkózottan élt, emberek közé nem járt, újságírót nem fogadott. Egy, állítólagos életrajzírót beperelt. Rejtély maradt a számomra, hogy az, aki az írást gyönyörnek tartotta, alkotott-e ez alatt az idő alatt? Állítólag álnéven mégiscsak megjelentek művei. Sokan úgy vélték, hogy írt, de mindent elégetett. Állítólag az utolsó időkben sokat barangolt a városban, önmagában és a múltjában. Még mindig a maga módján látta a világot. Elfáradt, és elege volt az egész szemét világból.
*
Miután úgysem tudtam mit kezdeni magammal, a naplójának újraolvasása jó ötletnek tűnt. Elővettem hát. És csodálkozva olvastam egy sor dolgot, amire már nem emlékeztem. Azt írta, hogy ő mindig is kereste a társaságom. És sokat beszélgetett velem, mert látott bennem valamit. Amikor ezt elolvastam, könnyeztem egy kicsit. Meghatott az a kedvesség, ahogy rólam írt. Elfogult volt velem. Nyilván többet tudott rólam, mint én magam. De erről sohasem beszélt. Ezt soha nem mondta el. De az biztos, hogy az utolsó írásaiban megjósolta a találkozásomat a rólam írt szöveggel. És megjövendölte a róla készült írásomat. És szinte pontosan megírta azt, ahogy én gondoltam rá. És én egyre odaadóbban olvastam azt, amit írt. Olvasás közben csak egy szempár voltam, amely itta a múltat. Éjfél is elmúlt, amikor letettem a könyvet. Felálltam és az ablakhoz tántorogtam. Rám terhelődött mindaz, ami a könyvben volt. Kint csendesen és szelíden újra esett az eső. Megkérdeztem magamtól, hogy mit akart tőlem ez a napló? Talán azt akarta elmondani, hogy nem vagyunk egyedül, hogy nem csak odáig terjedt a világ, ameddig ellátunk. Azt gondoltam, hogy amiről az apus írt, az nem volt más, mint önmagunk meghaladása. Amit olvastam, tökéletesen szép volt. A benne leírt élet olyan életnek tűnt, amit tökéletesen megcsinált valaki, amiben nem lehetett kételkedni. Egyszerre csak felismertem annak a nagyszerűségét, amit addig nem csináltam meg. Kiderült, hogy én csak az vagyok, amit már meg mertem csinálni. Hirtelen bizonyítva láttam, hogy az apus megcsinálta. Hiszen ott volt. A kezem közt tartottam. Érzékeltem. Felfogtam. Az apus naplója, elszakított onnan, ahol addig se voltam szívesen. Szóval addig se kellett ott lennem. Ugyanazt az utat jártam be, mint amiről az apus írt a naplójában, mint amivel ő birkózott minden írásában. Hiszen egyfolytában arról igyekezett meggyőzni mindenkit, hogy ő itt volt valamikor, hogy létezett, még akkor is, ha sokan úgy élték le az életüket, hogy nem hallottak róla. Persze, a létezését már az is bizonyíthatta volna, hogy írt egy naplót. Ott volt a könyv, ami a jegyzeteiből keletkezett. Olvasás közben persze az is eszembe jutott, hogy az apus, elégedetlen volt a neve ismertségével. És a sajátos humorával felírta a nevét jó néhány falra. Jókat nevetgéltünk azon, hogy a neve az utcanév táblákon is szerepelt. Aztán a könyve megjelenés után, nyilvános felolvasásokat tartott.
*
Néha az utcán, a villamoson maga elé tartotta könyvet, és egyszerűen felolvasott belőle. Számára mindez természetes volt. Élvezte a közönséget. Az anyám emiatt is sokat veszekedett vele, az ő meglátása szerint utálták az utasok a felolvasásokat. Amúgy a szomszédok is feljelentették, a hangoskodások miatt. Mert túl hangosan olvasott fel. Egyszer fel is jött az egyik alattunk lakó, és szólt, hogy csendesebben vigadjunk, mert az édesanyja beteg. Aztán ő is beteg lett attól, amit hallott. Mert az apus elmondta mindennek. Persze, hogy nem mertek többé feljönni, csak felkopogtak. Később már valósággal püfölték a plafont. A fölöttünk lakók meg dobogtak a lábukkal, verték a padlót, ami amúgy is nyikorgott az apus lába alatt. Mert fel s alá járt felolvasás közben. Nekünk ilyenkor ülnünk kellett, és pisszenni se volt szabad.
*
A könyv ötlete – ahogy elmesélte nekem - egy temetésre utaztában született meg. Amikor először eszébe jutott, megörült neki, de aztán nem látta értelmét megírni. Kit érdekelt volna a halottak könyve? - mondogatta magában. Pedig mindig is valami ilyesmit szeretett volna csinálni, vagyis egy könyvet a meghalásról. Apus egy ideig könyvtáros volt. Neki, mint minden könyvtárosnak, erős és mély kapcsolata volt a halottakkal, egy elmúlt világgal. Többször is beszélt arról, hogy volt egy olyan érzése, hogy azt a könyvet, amit ő szeretett volna megírni, már megírta valaki más. Így ő már másról se írhatott volna, mint arról, ami már megvolt valahol. Sajnálta magát. De azért odaállt a könyvespolc elé, és kereste a könyvek közt azokat, amelyek a halálról szóltak. És egyre magasabbak lettek a könyvkupacok mellette a földön, aztán az asztalán. És egy idő után már nem is tudott az asztalon dolgozni. Állt az asztal előtt, és állva írta le azt, amit gondolt. Úgy tűnt nekem írás közben, hogy ő egy égő, világító álló lámpa. Hiszen egészen kifényesedett, sőt vöröslött, valósággal világított a feje. Az biztos, hogy a könyvének megjelenése után nagyon megnőtt a szememben. És számomra egyre nagyobb lett az írás értéke is. Én is író akartam lenni. Számomra ő lett a követendő példa. Hiába is panaszkodott a maga módján nekem. Mint kiderült, a kollegái nem vették észre, hogy megjelent a könyve. Ott volt a polcon. Ő tette oda, hogy meglepetést okozzon nekik. De mindig másfelé néztek. Hiába krákogott, hiába hívta fel a figyelmet magára, vagyis arra, hogy ott van egy könyv a halottakról. Senki se figyelt rá. Én igen. És ő, azt mesélte, hogy ő mindig is a régi könyvekbe volt szerelmes. A régiek nyelvi világa állt hozzá közel. Újra és újra visszament oda, ahova már nem volt érdemes visszamenni. Odahúzta a rokonság. Olyanokra vágyott, akik már régen meghaltak. Elveszett világ után vágyódott. És nem is csinált mást, csak kiegészítette az olvasottakat. Változatokat készített. Mint elmondta, így született a könyve. Más könyvek szülték, vagyis ez lett számára a könyvek könyve. Amikor beszélgettünk, egyre csak azon sajnálkozott, hogy milyen keveset tudott megörökíteni abból, amit elolvasott, vagyis abból, amit megismert. Azt mondta, hogy ennek nyilván az volt az oka, hogy valójában önmagát soha sem ismerte meg. Azt se tudta megállapítani magáról, hogy igazán élt-e, vagy tetszhalott volt már egész életében.
*
Amúgy nem csak őt, nálunk az egész családot foglalkoztatta a halál gondolata. Aztán lassanként én is tele lettem halottakkal. Mintha egyre növekvő halálfélelmem lett volna. Eleinte ugyan keveset gondoltam azokra, akik eltűntek mellőlem. De egyre többször jutott a tudatomig egy-egy emlék megjelenése nyomán, hogy az én életem is véges lehet. Tudat alatt lehetett bennem a félsz. Pedig sokáig nem hittem abban, hogy mindez rám is vonatkozik. Hallottam ugyan, hogy mások meghaltak, de magamat nem tudtam elképzelni halottnak. Ám az apus halála nagyon megérintett, megdöbbentett és végtelenül szomorúvá tett. Mert azt a gondolatot vetette fel, hogy talán mégis csak meghalhatok.
*
