Barna Róbert
77
mint az angyalok
olyan napsütötte egy másik élet
olyan izgalmas egy lépcsőház
ahol képzeletbeli lények jönnek-mennek
le és föl rohangálok utánuk
le és föl le és föl
mint az angyalok
lehetne ez egy képzelt esemény
egy kieszelt időben
ahol semmi sem tartós
ahol csak a le-föl-le létezik
hiszen ez olyan idő
amiben senki se csodálkozik
ha egy angyallal fut össze
néha az ember olyasmit lát
ami még neki is hihetetlen
és hajlamos azt hinni
hogy ami nem létezik
az már nincs is
pedig a dolgok takarásában
a lehetséges ugrásra készen vár
hogy
megvalósuljon
és csodálkozásra késztessen
a barátomnak
a barátomnak mindig is volt barátja és persze volt egy háziállata. utoljára a lapos tévét szerette, a hálószobájába tetette, de sétálni soha nem vitte le. nem zavarta őt a csatorna-szag. simogatta, szerette, egyszerűen élvezte, ha egy adó az adónemet részletezte.
boldogan hallgatta, hiszen neki nem mondtak nemet, ha el akart menni a hirdetések alatt.
el is ment szegény
a be nem teljesített
a be nem teljesített
nem őrződik meg
majd a feledésben
új alakra vált
akár akarja akár nem
valaki jól jár vele
míg azt ami elveszett
a kibeszélés sem védi meg
minden csak vonatkozás
minden csak viszonylagos
a sikeres és a tanácstalan
egyaránt menthetetlen
a dolgok árnyékában
a kora délutánt látom
azt a régi tegnapot
amikor elidőzöm
a dolgok árnyékában ott
ahol a régi dolgok
bennem alszanak
amit az ember gondol
megvan valahol
ott van a figyelem anyagában
mélyen eltemetve létezik
ott pulzál az emberben akkor is
ha az látszólag előhívatlanul
hever az elfeledettben
ha éppen emlékezünk
látszólag véletlenül
bukkan elő valami:
a maga szelíd makacsságával
jelzi
mi mind
ragaszkodásból készültünk
és belefeledkezésből vagyunk
a hibázás luxusáról
szeretek hibázni
hisz mást se tudok
nem tudnék lemondani
a hibázás luxusáról
hiányozna az a valami
amire úgy látszik
szükségem lehet
és lehet
nem is lehet másképp
mint hogy
állandóan tévedek
öntudatlanul rontok
mert tudat alatt tudom:
ami kicsúszik a kezemből
csak azért esik a földre
hogy meghajolhassak a létezés előtt
a jövő felől
a jövő felől nézve a mozdulatlan jelen az örökléttel rokon. egy helyben jár de a halhatatlanság reménye is benne van.
én, mint egy alig látszó lény, kinek az érvényességi ideje éppen lejáróban van, már csak a véletlenre számítok
az a remény éltet, hogy a véletlen előhozza majd, mintegy beengedi az esetlegességeket,
és ezzel akár a megoldást is magába öleli.
a kanyar utáni
a kanyar utáni szakasz
csak akkor kezd létezni
amikor odaérek
addig nincs ott semmi
nem tudok mást tenni mint
nekiszegezni ennek a semminek
azt a valamit amit elértem
ebben a kieszelt időben
a nem volt és nem lesz között
már ott vagyok ahol a van van
ott vagyok
ahol rátaláltam magamra
ahova megérkezett
az útkeresés lényege
ez egy lehetséges út volt
és innen már rálátok arra
amit mögöttem hagytam
a képernyőmön ott van
a képernyőmön
ott van minden
az is ami nincs
a soha nem volt
éppen most kel
önálló életre
a valódi és képzelt
dolgok látszata
már nekem is megvan
mivel a géppel
minden elérhető
és ha akarom
bárhol lehetek
ezért sem értem
mi ez a hülyeség?
mi az hogy valaki
a megtörténtre vágyik?
hát nem elég neki
a sugárzott boldogság?
a kommunikáció a drogja
Richolm Györgynek
a kommunikáció a drogja sokaknak. a kényszeres híradás az önálló gondolatot is kiszorítja, adatfolyammá alacsonyítja le mindazt, ami van.
néhanap elnézem magamat
- mintegy harmadikként -
rálátok arra
mennyire függő vagyok
a képek beszívnak
a ránk szabadított mágnes képernyőhöz ragaszt
a másikban
a másikban mi akaratlanul
önmagunkat látjuk
önmagunkat ismerjük fel
hiszen ki másba mint önmagunkba
igen
mi magunkba
szerelmesedünk bele
amit a kedvesem mond rólam téves
nyilván félreismer engem
ha rólam van szó ő magáról beszél
magát próbálja elfogadni
azt
ami amúgy is ő lenne
én persze próbálok olyan lenni
amilyennek mond
olyannak amilyen általa lennék
hiszen már az is csodálatos
hogy valamilyen vagyok
a mindenkori
a mindenkori telés
nagyon veszélyes itt
tartózkodjunk
az ajtóhoz közel
mert hamar bekövetkezik
a törlődés
ami volt alámerül
és belemúlik a semmibe
vigyázat fiúk
most mi következünk
ne feledjétek
feledésre vagyunk ítélve
a nemlét
a nemlét
az én esetemben
épp szünetet tart
vagyok
nagytestű olvadó nők
jönnek velem szembe
én meg persze
a látványukra szomjazok
a szememen át
kimegyek rájuk
magamba iszom
mindazt ami látható
ezt a nézést
nekem találták ki
bevallhatom
részeg vagyok attól
hogy még
élek és látok
és elolvadok
a sűrített Paradicsom
vannak itt jó műsorok
és MŰMELLÉKLET is van
és HA AKARJA, MŰMELLE IS LEHET!
és van AJAKFELTÖLTÉS is
a műsorban
és majd az is világos lesz
hogy egy FESZES FENÉK
az ön számára sem lehetetlen
mert ma ön a befogadó
talán nem is tudja de
meg van sokszorozva
és az jön önnek amit akar
és ha van olyan
amit nem kaphat meg
az talán nincs is
ami viszont van
az MŰKÖDŐKÉPES
hiszen mi önért vagyunk
ön a mi számunkra
a CÉLKÖZÖNSÉG
hisz egy a célunk
hogy elöntse az
ÖRÖMMÁMOR
hogy érezze
hogy itt és most
ez a SŰRÍTETT PARADICSOM
a testem
a testem lassan elhagy, és héj nélkül maradok. elpárolog, ami bennem volt, lassan semmivé lesz. a mindenkori idő lassan összezsugorodik, a méretre készült anyag viseltes lesz.
tudtam én erről. rákötötték a lelkemre, hogy ezt a valamit óvni kell
már az óvóhelyen becsomagoltak, etettek, ringattak, hogy ne érezzem:
elkezdődött
az öregedés
a történtek látszata
a történtek látszata
amiről tudósítanak
a rögzített múlt
orvul tovább történik
közben te azt hiszed
hogy tudsz róla
valójában fogalmad sincs
arról
hogy mi van
újra meg újra felmerül bennem a kérdés
vajon az létezik-e amiről nem tudunk?
a választás reménye
a kifürkészhetetlennel szemben
ülök és azon gondolkozom
milyen kedvesen mosolyog
a tükörképem milyen ártatlan
milyen kedvesen szabadkozik
milyen bájos az a megfogalmazása
hogy
aki szabad az tévedhet is
bevallom én egy ideje csalok
a véletleneket használom mentségül
pedig az életem nem más
mint igazodások sorozata
ám este
hidegburkolás reggel, aztán az elpazarolt délelőtt. jöhetnek a félbehagyások. ja és a fogadkozásaim. ez a nappal csak időrablás, a reggel csak előjáték, aztán az ember mindent megtesz , ami hiábavaló és értelmetlen.
jön a hétköznapi ugyanaz, amiben nincs más, csak a felesleges. ám este, ha lefekszem magammal, mégis csak megindul belőlem valami…
áthalad rajtam
elér ez a gondolat
én meg óvatosan figyelem
ahogy áthalad rajtam
és nyom nélkül törli azt
amit az előbb gondoltam
miféle folyamatban vagyok
állandó?
csak nem abban
hogy elfogadom azt
ami állandóan
átrendeződik?
csak vonatkozás vagyok
egy alakulásban
értelemként mozgok
egy testben
ami átmenetileg az enyém
az álomvédelmi hatóság
a szabadságon
gondolkozom éppen
amikor kopognak
sőt dörömbölnek
én meg szinte csukott szemmel
megyek az ajtó felé
meztelen vagyok
mert a fürdőszobából jövök
nyitom az ajtót és látom
hogy többen toporognak
az ajtóm előtt
és azt mondja az egyik
hogy
az álomvédelmi hatóság küldte őket azért hogy leállítsák azt amit álmodok, mivel az álmaim túl vadak lettek. szerintük tiltott dolgokról álmodok, szóval, hogy az álmom fenyegetést jelent az államra
néz ez az ember
és álságosan mosolyog
miközben a másik
megfogja a fejem
és szétnyitja a számat
és kihúzza nyelvemet
és valamivel lemossa
és meg is fenyeget
mondván
hogy
ha ez így megy tovább
akkor ők újra jönnek és kitakarítják
a fejem
szeretném kitépni a kezéből
végül úgy rántom ki
hogy beverem az ágyba
és arra ébredek
hogy kopognak sőt dörömbölnek
az efféle
az efféle mint én jobbára csak
fedőtevékenységet folytat
egyszerre három időt fogyaszt
és persze nehezen fogadja el
hogy majd ne legyen
de hát annyira szeretett volna lenni
annyira lefoglalta az hogy van
hogy még azt a kérdést se volt ideje feltenni
hogy igazán volt e?
az emberek
az emberek nem tesznek semmit, csak bóklásznak, puhatolódznak, valamivel babrálnak egy kicsit. a legtöbbjük csak latolgat. visszajelzésre vár. ő - ha lehet - továbbra is alkalmazkodna.
számára természetes az érvényesülési vágy, és ha most sodródik is , reménykedik abban, hogy amikor eljön a végítélet, fellebbezhető lesz, ahogyan a törvény ezt elő is írja.
az én zenéje
a keltető olyan termékeny
a rózsaszín szalagról
percenként gördülnek le
az új gyapjas borjak
míg én még mostanra is
csak félig vagyok kész
de azért hallom
hogy szól az álomi zene
mert ez az altatásról szól nyilván
és ha ki is nyitnám a szemem
arra a bizonyos ablakra látnék
ami ki van tárva a nemlétezésre
akarom igen akarom
de arról már fogalmam sincs
hogy hogyan is néznék én ki?
az igazi ünnep
csak az a csoda létező ami érintkezik velem
csak az az üzenet valós ami hozzám megérkezik
csak az az út valósul meg ami az átélés felé vezet
az igazi ünnep a kibékülés ahol a fönt és lent összesimul
ez egy belső mozdulat ez az elmélyülés
bármi lehetsz
semmi sem az ami
bármi lehetsz
ha és amennyiben
semmi se vagy
azzal sincs gond
hisz mindannyian
megtöltendő
ürességek vagyunk
csak kerülő utak vannak
csak vargabetűk
az ember addig megy
míg el nem ér magához
a célhoz érni pedig annyi
mint belealudni abba
amit senki nem értett meg
beszédaktus
lehet hogy
elment az eszem
de elment vele
egy kis idő
ez itt csak szórakozás
most éppen
mellékterméket gyártok
hiszen én
jelentést gyártó
gépezet vagyok
ez itt egy beszédaktus
a nyelv meg én
szeretkezünk
bezárkóztál magadba
bezárkóztál magadba
és mozdulatlanul várod
hogy megjelenjen valaki
és kiszabadítson
várod hogy meglásson
hogy meglássa
általad önmagát
hogy megsemmisítse
a kettőtönk közötti különbséget
biztosan kihalunk
lassan
de biztosan
kihalunk
ezért is
integetünk
olyan lelkesen
jelezve hogy
még vagyunk
ezért is igyekszünk
erről veletek beszélni
de azt azért én is tudom
hogy nem lesz könnyű
elmagyarázni neki
ha majd megkérdezi
hogy ez hogyan is volt velünk?
ráadásul fogalmam sincs arról
hogyan kéne vigasztaló módon
megfogalmazni azt
hogy ugyanez lesz vele
csak mondd azt
itt bármi lehetsz
csak mondd azt
- nem tesz semmit
vagy azt hogy
- teszel rá
és az se rossz ha
azt mondod
- persze
itt a különbözés úgysem divat
errefelé az a jó ami elfogadható
itt a gyors hasonulás a tolóerő
és a tudatlanság maga a győzelem
de a feledékenység is jól használható
és hazudozni is nagyon lehet
itt az a jó ha nem veszed észre
hogy már az orrod előtt van
és hazudozni is nagyon lehet
itt az a jó ha nem veszed észre
hogy már az orrod előtt van
az összeomló jövő
dolgozom
az élősködők közé tartozom. azok közé, akik a lebontásban érdekeltek. a szétesésben vagyok otthon
a semmittevés a szakmám. most éppen dolgozom. jól jön egy kis időnyerés, de amúgy folyamatos vesztésben vagyok
el kéne engednem
emlékmunka újraélesztés
hiábavaló igyekezet
újra faggatom a bennem lévőt
a feledésbe merülőt
és újra elmesélem magamnak
ami nem is úgy volt
vagy ha úgy volt
már nem lesz úgy soha többé
vergődőm ebben a kies időben
nekikezdek hogy fájjon
aztán abbahagyom
hogy ne érezzem
el kéne engednem végre
ami megismerhetetlenné lett
el kéne engednem
mert eltűnése pillanatában
esetleg újra lehetségessé lehetne
elég ha lehajol
elég, ha lehajol
amikor belépek
máris megjön az ihlet
és persze a nyelv
eljut a szájig
és ott össze is bújnak
szerintem léha
és erkölcstelen
engedékenység
ez nálam
de belenyugszom
hisz ő ezzel etet
vagyis ezzel jön
elém a konyhában
leves és levés
ilyen nálunk
egy kedves
és fűszeres
létélmény-ragu.
életszomjúság
életszomjúság valamiféle vágy
de nem tudom hogy mire
talán a megfoghatatlanra
arra ami nincs is
valahogy most én sem vagyok
ma nem tölt be semmi
ha a vágyam nem számítom
olyan ez mintha hiányoznék magamból
csak a vágy lenne bennem
az hogy legyek
vagyok vagy nem vagyok
csak egy a biztos
annyira vágyakozom
elönt az elégedettség
elönt az elégedettség
ha nem jutok eszembe
ha nem jövök szembe
magammal
de ha mégis
kitérek magam elől
ám néha a gondolat
megelőz engem
és szembe fordít magammal
hiába képzelek én akármit
a valóság szembesíti velem
az lenne jó ha csak
kitalált lennék
olyan amilyen nincs is
olyan amilyen nem is lehet
olyan szeretnék lenni
akiről én akármit
elképzelhetek
ez a képzeletgyár
ez a képzeletgyár önnek is dolgozik. ne nyugtalankodjon! ma már teljesen zökkenőmentes nálunk a hírtermelés.
a legyártott csomagok készen állnak a szállításra. ne legyen gondja! már minden a csomagban van, sőt van benne egy kis adag félretájékoztatás is, mert erre is szüksége lehet,
ha megérkezik tetszikelje és jelezze, ha kommenteket is szeretne. hirtelenében most csak ennyi jut eszembe. ja és hogy mi magáért mindenre képesek vagyunk.
ez az én
ez az én olyasvalaminek tűnik, mint amit a másikról lesünk le. először a másikra vonatkoztatunk s csak ezután jön az önmagunkra vonatkoztatás.
ez az önkép, amit magunkról alkotunk, már eleve egy hasonmás, és amit önmegvalósításnak nevezünk, nem más, mint ennek a hasonmásnak a megvalósítása.
olyan ez, mintha a másikban mindenki önmagát keresné. mintha a másik lenne az egyetlen járható út, amivel az ember önmagához tud eljutni.
félcédulás vagyok
a dinnye a hangyás az agyalágyult
a zizi az eszement a bugyuta
a félnótás a dilinyós a tökkelütött
a flúgos a lüke a dinka
és persze
a buggyant a lökött a dilis is
ja és a gyagyás a nem százas
meg a hígagyú
mind a barátom
hiszen én is félcédulás vagyok
félreolvasásra szánt
ez a szöveg félreolvasásra szánt egyfajta sorozattermék - bármit is értsünk ez alatt.
és aki látszólag e szöveg alakjának formálója, csak színleli, hogy ő a szövegszervező.
szóval, hogy egy szokásos szófordulattal éljek, ez csak az írás önmozgása, és ami keletkezik, az csak egyfajta kölcsönvalóság.
én pedig nem vagyok több, mint az értékesítő, mint a szöveget olvasásra kínáló eladó
folytonos keletkezés
a folytonos keletkezés
szakadatlanul történik
és kölcsönhatásba lép
ezzel a beszédmóddal is
adottak az eszközök
az elhasznált nyelvi klisék
és adott egy séma
az értelmezéshez
nekem is mint mindenkinek
aki megértésre törekszik
a nyelv lehetőséget ad arra
hogy félreértsem magam
fontos szerepet kapott
Erős Ferencnek
és egyszer csak
itt van szemben velem
mint alany és tárgy
mint tükrözött és tükröző
mint jelentett és jelentő
mint burok és mag
ami éppen szerepet kapott
ez egy képzeletbeli hátralépés
ami mintegy megrendezi
a találkozást azzal
aki ugyanolyan mint mi magunk
mert adott ez a kettőség
ez a belül és kívül
az előre és visszafelé mozgás
ahol a lelki apparátus
önmagát mint egy másikat
nézi és filmezi
formakeresés
ez a szöveg önnön ellensége, saját alakjának tagadása, vagyis nem más mint
formakeresés
és én vagyok az, aki egymás mellé állít ezt azt, és azt állítja, hogy ez így is valami
mert valami van a káosz mélyén. szinte hallom, ahogy a forma kiáltozik. én meg csak úgy
jókedvemben segítek neki
helyettem
helyettem legyen itt egy olyan alany, aki a nyelvtanból jött elő. ő beszéljen arról, ami éppen itt megy. ő mondja el, hogy az már nem nyelvelés, hanem nyalás.
jó ha ön is figyel arra, amit a nyelvtan leír. szóval ha ír, az a jó, ha elfogadja az alapigét és ennek az igének él, és mint nyelvhasználó vigyáz a nyelvére.
a forró témákat kerüli. itt a szép kiejtés a lényeg. ha azt írják elő, hogy ejtsünk ki valakit, mit tehetnénk? mindenki nem maradhat meg…
szóval mondjuk azt, hogy ő. jöjjön a harmadik személy, hiszen ő nagyobb távolságból
tekint a nyelvre, és nem érdekli az sem, hogy most az rózsaszín vagy piros fehér zöld esetleg.
igazodik az ember
egyfolytában igazodik az ember. annyira kívánja a jutalmat, az elismerést, alig tudja kivárni, hogy megdicsérjék.
és
szerepelnie is kell, muszáj mutatni önmagát a közönsége előtt, mert olyan jó a kölcsönös hódolat, a simogatás. az ember számolja, hogy hányan szerették ma.
rászoktam erre én is. bolondulok a megerősítésért. jaj, gyerekek annyira kellenek
a tetszésnyilvánítások. tegyetek engem boldoggá és függővé!
írtak e nekünk?
írtak-e nekünk?
beszéltek-e hozzánk?
vajon beszéd-e, ami nem rólunk szól?
vagy
csak akkor az, ha nekünk szerkesztették
ha mi vagyunk az, akikhez szóltak
a mi megszólításunk a vágy ránk
erre vágyunk?
a vágyukra vágyunk?
vagyis önmagunkra?
itt mindenki
itt mindenki
alattvaló
és aki vonakodna
vagy mondjuk úgy
hogy bizonytalankodik
azzal beszéljünk
vagyis
mondják meg neki
hogy jobb ha elfogadja
és megszereti azt
amit amúgy is szeretne
csak még nem tudja
hogy nem tudja
és nem számít az hogy hiszi
vagy nem hiszi
végül majd úgy is
hinni akarja
Jákob
Jákob le és fel az égből
és ez a létra
semmire se támaszkodik
itt nincs se oda se vissza
a felettes én már nem lakik fölöttünk
az ég kék és istenien süt a nap
de igazából a véletlen ragyog
és nekünk csak a valószínűség van meg
ez itt most minden idő
nem csak a ragyogás időpontja
ebben a mostban az sűrűsödik össze
ami létezik bárhol is legyen
te akárcsak ő
soha nem leszel fönt
és semmi sem lesz befejezett
de mászol fölfele
és ez a gondolat ott lebeg
ég és föld között
jelekké kódoltam
jelekké kódoltam át azt
ami véletlenszerűen feltűnt
ez egy emlékmű
és az került bele
ami szöveggé szilárdult
ez egy lehetőségében létező akármi
ami éppen bekövetkezett
ezzel én most levezetek egy fájdalmat
mert ez nem más mint egy szülés
én szülöm és én születek meg vele
jönnek
jönnek az alvállalkozók
jön a távmunka és a részmunkaidő
jönnek a könnyűszerkezetesek
meg a bérleti formák
aztán itt van az ízlések kutatása
az ingerek és a félelmek számbavétele
hiszen mi árnyaltabb képet akarunk
ezért is fontosak a hozzászólások
a beszélgetések elemzése
és akkor nem említettem még hogy
van fókuszcsoport
és van egy véleményformáló részleg
és van egy kutatási igazgatónk is
aki mindig azt mondja hogy
fontos az igazodás
a kölcsönös simogatások
fontos hogy tudják a nézők hogy
őket ma éppen hányan szeretik
kamarazene
a versírás olyan
mint a kamarazene
a nyelv és a véletlen
összedolgozik
a hallgatóság fölösleges
mindez csak az együtt játszásért van
minden hangszer úgy játszik
mintha szólót játszana
vagyis úgy mintha csak kíséret lenne
mindenki magának játszik
mindenki mással együtt rögtönöz
csak azért hogy a felszínre jöjjön
az a valami
ami csak itt és most létezik
kifordultam
kifordultam magamból
magamon kívül vagyok
és dühödten nézek arra
aki néz engem
aki rólam gondolkozik
ki ez akibe így belekerültem?
ki ez akihez ennyire kötődöm?
miféle arc ez
amit ilyen könnyedén elviselek?
ott állok másodmagammal
a tükör előtt mert belé szorultam
és azon gondolkozom
hogy egyszerre vagyunk
mi magunk és a másik
látottak vagyis a kitaláltak
önmagukat tagadók
olyanok
mint mindenki más
látásipar
nincs is más, csak mesterséges látás. a tekintet szakadatlan kétségbevonása. a nézőgépek egymásnak sokszorosítják a vetített világot.
szóval minden rendben. a szakértők legyártják - ha kell, közvetítik - a letölthető szabadságot.
élvezem én is, mert engem is függővé tesz a giccs édessége.
láttam egy filmet
mindig is így volt: emberek haltak meg és kultúrák tűntek el a nyomhagyókkal együtt.
láttam egy filmet: láttam, ahogy egyesek falhoz nyomták a kezüket, hogy legalább egy kis nyom maradjon utánuk
egy segélykiáltás volt ez: néma jajongás, amilyen bennem is elindult
itt most épp csend van, és a körülöttem levők nem is sejtik, hogy kiáltozom, hogy fájdalmas vonítás van a néma pillantásomban. ugyanaz, mint ami bennük…
ők is voltak és nem voltak, ők is csak nyomtalanul lehettek olyanok, akik nélkül minden ment tovább. akik után nem is maradt más, mint egy tenyérnyom
lekéstem
olyan mintha lettem volna
de valahogy lekéstem
a megvalósulást
néha ugyan magamhoz térek
és úgy viselkedem
mint akárki más
és néha mintha tényleg lennék
persze hajtok arra hogy ne legyek
tudván hogy aki lesz
az már régen nincs meg
az már régen elveszett
létforgatag
a keletkezésben lévő valamivé válik. viszi a létforgatag
az életlendület
minden egyszerre van megy a mintázatok áradása
és az egymás mellett létezők felülírják egymást
itt nincs is más csak készenlét. az átélő felfüggeszti önmagát, feltárulkozik, közreműködik
és feloldódik a megvalósulásban
ma megint holnap van
Sós Evelinnek
gondolj csak bele
mennyi minden
nem történt meg velem
mennyi mindent
tehettem volna másképp
persze a lehetett volna
sohasem létezett
és ez a most olyan szép
ahogy rácsodálkozom
hogy észre se veszem
hogy megint holnap van
vajon ezzel most
beljebb vagyok?
vajon most
közelebb kerültem magamhoz?
magam előtt
magam előtt járok
a valószínűtlen jövőben
arrafelé ami még nincs is
aztán visszahátrálok oda
ami már soha nem lesz újra
megy a válogatás
megy a válogatás
a talált tárgyak kicsontozása
a szövegdarabok
magamévá tétele
másé az anyag
enyém a komponálás
de az is az én feladatom
hogy szélnek eresszem majd
ezeket a lepkekönnyű
csontvázakat
mentegetődzik
ez itt most én vagyok
aki mentegetődzik
én vagyok az
aki ilyeneket mond
hogy igen
használtam a nyelvet
használt engem a nyelv
de a többi csak a véletlennek
köszönhető
a lényeget kerestem
mintha az meglenne
valójában fogalmam sincs
hogy mondtam-e valamit
azoknak akik hallottak
és azoknak akik nem
azoknak akik voltak
és akik nem voltak
ha egyáltalán
létezik itt valaki
minden emlékem
vegyük olybá, hogy a múlt benne foglaltatik a jelenben,
és hogy a múlt jelene nem ugyanaz, mint ami valójában volt
mert az emlékezés képes arra, hogy újra formálja az emléket
és arra is, hogy törölje azt, ami a visszatekintésbe nem illik bele
nem akarok újra nézni semmit ellenőrizni és javítani
elfogadom, hogy minden emlékem téves
és
hogy minden tévedésem hozzám tartozik
minden mondat
az élet mondattá lett bennem
ebben a mondatban élek még ma is
és én magam is csak egy mondat vagyok
már nem hiszek abban hogy
más valóság is van
mert nekem csak ez a mondat az
meg ez
meg ez
de mindegy is hogy melyik
mindig
mindig volt egy hátsó gondolatom. sötét időkben jó, ha az embernek van egy kis tartaléka. most éppen azt hallom, hogy megy az elitcsere. kimérve adják-veszik az ismérvet, lesózzák szerintem, így sokáig megmarad romlatlanul.
nehéz manapság élni.
mondaná
ez a tengerfenék annyira csábít
olyan szívesen megsimítanám
nyilván felháborodna
és joggal mondaná azt
hogy jövök én ehhez!
milyen jogon simogatom?
de hát olyan vonzó
a domborzata
annyira boldoggá tesz
már a gondolat is, hogy
érinthetem
én az biztos hogy
érintve vagyok
mosolygásból vagyok
mostanában
ha úgy hozza a sors
hogy megállok
egy rövid időre
mintha kinyílna valami
és én azon csodálkozom
hogy milyen jó lenni
és hogy milyen hihetetlen
hogy még mindig
mosolygásból vagyok
nap mint nap feljegyzem
nap mint nap feljegyzem
hogy mit is kellene tenni
és soha sincs vége a cetlizésnek
mert tele lesznek a cédulák
és újabbak jönnek mert
átmásolom őket
és így tovább…
és jönnek cetlik amelyekkel
figyelmeztetem magam
hogy ezt meg ezt el kell intézni
és ez elintéz engem
mert nincs vége
nincs vége
soha
ennek a sok tartozásnak
ennek a sok intézni valónak
nevezzük csak életnek
nélkülem idő
vonzza a tekintetem a
nélkülem-idő
a még meg sem született
gondolat már
fúrja előre magát
és mindaz ami
soha nem lesz az enyém
ebben a leghétköznapibb
pillanatba merevítve
a lehetségest használja ki
a megszületéshez
ez a szöveg itt
egy távolba szállító gép
amit a képzelőerő segítségével
indítok el
az elkerülhetetlen felé
nem beszéllek le
nem beszéllek le arról, hogy szemügyre vedd ezt a szűnni nem akaró ostobaságot, hisz amúgy sem ez az első időszak, ami olvadozni kezd.
én sem teszek mást, kitámasztok és minden erőmmel azon vagyok, hogy még egy pillanatra rögzítsem azt, ami bennem is annyira imbolyog
nézem
csak nézem ahogy
a tapintás magáévá teszi
a másik testét
ahogy az élő anyag odaadja magát
egy tenyérnek
és ahogy az ujjak
szomjúsága csillapíthatatlanul
issza az érintkezést
színültig tele vagyok vágyakozással
olyan építészet
olyan építészet vonz
ami az építéssel egy időben
a bontást is elvégzi
úgy épül hogy
közben lebomlik
így aztán nem marad
a helyén más
mint az a bizonyosság
hogy hol volt hol nem
talán esetleg
ő játszik el
ő játszik el engem
míg én meg hülyén
engedem neki hogy
helyettem legyen
és még ő az
aki arra hivatkozik
hogy én vagyok az
aki elbújt benne
és ha őt nézik
én vagyok az aki
hülyén hebeg
és persze hogy
szégyell engem
és ő az aki
azon sajnálkozik
hogy csak engem kapott
de én is szégyellem őt
sőt csalódott vagyok
mert nekem is
kevésnek tűnik az
amire benne én
lehetőséget kapok
szerintem én és ez a test
két különböző dolog
mi az hogy minket így
összetévesztenek?
pörög előre
a magam tárgya vagyok
egy test valami olyan
ami hiába is változik
egyre inkább ugyanaz
akarom vagy sem
pörög előre minden
az is amit az ember
nem is akar
önismétlő módon én is
ugyanazt folytatom
és van ez a sóvárgás bennem
de nem tudom mire
talán utánuk talán hogy
olyan legyek mint mindenki más
vagy olyan amilyen soha
senki más nem lehet
szeretek hibázni
téged forgatlak a fejemben
belezsibbadok
a mellemen érzem
a súlyos és nehéz levegőt
szeretek hibázni
nem is tudok mást
a hiba én magam vagyok
az esendőséget szeretem
a test hibáit
a szépséggé váló esendőséget
a kéz hidegét
a vágyat ami legyűri az észt
én nem a földi húst szeretem
én csak azt a combhajlatot
ami az ég hajlása
csak azt a vörösen égő kék szemet
ami az esti ég maga
én a sugárzást szeretem
a sugárzásban égő testet
azt a sugárzást
ami maga a test
ilyenkor a test az ég egy darabja
és ha az ég meglátogat
és kifogyhatatlanul ég
akkor a test maga a ragyogás
és ez a test a felszólítás arra hogy
ragyogjunk mindketten
szétzuhantam
úgy hiszem hogy nem hiszem
teljesen szétzuhantam
csak azt nem tudom hogy mitől?
csupa töltelék
ment vele az idő
állítólag holnap is nap lesz
nem hangzik valami jól
eszem és alszom
és a nap végeztével
alig várom
hogy másnap újra ugyanez legyen
túlélő készlet
amikor előveszem
a lehasznált útravalót
ijedten veszem észre
hogy ebben a
túlélő készletben
nincs is más
csak a lehet
meg a talán
ja és a hátha
most aztán
igazán nem tudom hogy
melyik legyen?
van az a pillanat
van az a pillanat
amikor még lehet mosolyogni
persze aki a teherautóra került
már nem mosolyog
vagy ha igen
az már nem mosoly
olyan mint amikor én mosolygok
ha azt hallom hogy
ez is megy levesbe
sokaknak meglepő hogy
megint mosolyognak
valaki valahol
megint hibázott
nem tudom ki
talán én
talán az isten
az istenit
mondom magamban
mosolyogj csak
van úgy
van úgy hogy nem indul be a fejem
az időt is vánszorogni látom
állítólag nem csak én
az órák is szenvedik az időt
a mutatóknak is fáj hogy
körbe kell menni
körbejárom ezt a gondolatot
épp egy óra van
két órát dolgoztam
szinte észrevétlen ment vele az idő
van olyan aki szerint az idő nem is létezik
szerinte az amit az idő múlásaként
érzékelünk
arra mi fogjuk rá hogy elmúlik
és mi vagyunk azok is
akik a múltat múltnak nevezzük
a jövőt meg jövőnek
miközben egyik sem az
de ha nincs idő
akkor mi az amit most
időként élünk meg?
és ha nincs olyan hogy most
akkor mikor mi van?
visszapillantásban
azt mondom, hogy én, mintha rólam szólna, de csak magamnak nevezem őt, és amikor eltávolodok tőle, olyan mintha egy idegent néznék
visszanézés közben próbálom felidézni azt, aki valamikor voltam, és azt is ami valamikor volt, de tegnappá lett minden, és szinte beláthatatlan a tegnapelőtt
volt
az biztos hogy volt
talán nem vették észre
hogy hordozott valamit
hiszen tovább állt észrevétlen
az eltűnésről beszélek
arról hogy volt
egy jelentéktelen lény
a nyomhagyók között
és nyoma veszett
én még emlékszem rá
bár egy sor dologban
már nem vagyok biztos
de hát mi a biztos itt?
és ki mondja meg hogy
mire érdemes emlékezni?
vonzott
S. Nagy Katalinnak
hosszan álltam a reptető hely szélén
körülvett a körülmények
szokásos esendősége
mert a repülés másféle létezésmód
másféle lét az övék
még akkor is ha az angyalok
képzeletbeli lények
rám tört a vágy, hogy repítsek
vonzott hogy repítsenek
de még állítmányt sem találtam
nemhogy jelzőket
amivel megformálhattam volna
legalább magamban
szárnyra kapott
szépségüket
*
