Köszönet
Koppány Mártonnak,
Marton László Távolodónak,
Jahoda Sándornak és
Lantos László Tricepsnek!
Ez a könyv nem valósult volna meg
a segítségük nélkül.
elszállás
öröklétmámor
elfekszem, hasonló
szárnyalás ra vágyom
az elragadtatásra
arra a felfénylő pillanatra
amire rábízhatom magam
a mosollyal telire vágyom
olyanra, amitől megáll az idő
vagy éppenhogy
észrevétlenül repít tovább
az áhítatra vágyom
nekem az elérhetetlen kell
az öröklétmámor
korábban kevesebb nekem már kevés
kinyújtózom
minden egyre sötétebb
eltelt egy perc
ez most egy kis haladék
aztán már ez is a múlté
de még magamnál vagyok
kinyújtózom
ám nem is olyan sokára
egy kis suta félmosollyal
alszom majd el
az emberélet rövidsége
mosolyogtat
a léggömb
álom előtti zsibbadásban vagyok
itt a lélek olyan, mint
egy léghajó léggömbje
ami lassan leválik
a hozzákötött testtől
talán az angyalok vágják le
a homokzsákokat
a mellkas kosaráról
én már csak azt érzem
ahogy ez a léggömb
az álomba emelkedik
elhagyja a testem
és megy föl, föl
a sötétkékbe
árkok és domborulatok
ez egy lépcsőház
és van itt egy ferde repedés
a lépcső korlátján
egy fekete árok
és egy barna domborulat
akár egy régi helyszín
egy öreg arcon
elindul, megy föl
most, az ég felé
igen, a korlátot fogja
és olyan ez, mintha
nem is ebbe a korlátba
az életbe kapaszkodna
megy fel
elindul fölfele
korlát, kovácsolt vascirádák
táncolnak neki
hajlások és keresztívek
kísérik a lépéseit
viszi föl a lépcső
vezeti
ő meg emelkedik
magasabb létszintre lép
megy fel az égbe
emelkedés
van itt egy belső létra
amikor fellépek rá
még kapaszkodok
aztán a létra is
fölösleges lesz
és én eleresztek mindent
hiszen egy sóhaj is
emelkedést hoz létre
és megy felfelé
még tart az emelkedés
mintha ennek sohasem lenne vége
fekvő nyolcas
széttárom a karom
kész vagyok
az indulásra
már elhelyezkedtem
a behunyt szem mögé
még az elsötétedés előtt
az ébrenlét és az elalvás
határán felkészítettem
magam a startra
még gondolkozom
túráztatom a testem
várom, hogy
felvillanjon a fény
és akkor tövig nyomom
a gázpedált
és már érzem is, ahogy
felgyorsul az út befelé
már én vagyok a száguldás
már én vagyok
a fekvő nyolcas
angyal vagyok
elrepül mellettem
egy angyal
boldogan integet
és beszél is hozzám
szerinte én is angyal vagyok
és hogy nekem is repülnöm kell
és érveket is hoz arra
hogy mi rokonok vagyunk
hisz ugyanazt látom, mint ő
vagyis azt, ami másoknak láthatatlan
milyen jó lehet annak
aki még ma is hisz ilyenben
milyen boldog lehet az
aki még hisz az angyalokban
és milyen szomorú, hogy
én ilyen hitetlen vagyok
hallgatom ugyan azt, amit mond
de közben tudom, hogy
ezt is én mondom
angyaloké a munka
van bennem egy álomgondolkodó
aki nem is innen való
nyilván, hogy ezt se én gondolom
az angyaloké lehet ez a munka
erős a kapcsolatom velük
de ami itt szóba kerül
nem hivatalos
csak úgy mellékesen mondom
sokszor beszélgetnek velem
nem mintha hallanék valamit
és persze ők se hallják
amit én mondok
de miért nem hangozhatna el
amit senki se hall
miért ne lehetne igaz
amiről senki se tud?
elszálltam
lefektettem a testem
és elnyújtóztam magamban
a felszállás előtt, most
magamra zárom a szempillám
és kinyitom a szem mögött látást
hallgatom a teszt dohogását
még érintem a selymes síkot alattam
amikor beindítom a gondolkodást
saját pilótám vagyok
és amikor elengedem a létet
mindent magam mögött hagyok
a lélek az, ami felszárnyal
ami kirepíti magát
ez a repülés nagyon fekszik nekem
ezek szerint mégis csak angyal vagyok
mondom magamban
és ahogy kinézek, látom
hogy már megint nagyon elszálltam
a hiábavaló vonz
a csodára vágyom
az izgat, amiről
fogalmam sincs
afelé mozdulok
amit nem
érhetek el
a hiábavaló vonz
és nem zavar
ha nem tudok semmit
szabadabban mozgok
ha nem jövök rá
hogy ez
mitől ilyen szép
átszállás
magával ragad
elkap a hév
ez valami csoda lehet
visz magával ez a keserédes
visz magával az átlényegülés
szerintem ez az élet
fogalmam sincs
hogy kerültem bele
de annyira magával ragad
hogy így megyünk előre
tovább! tovább!
így biztatom magam
ennek nem lehet vége!
visz magával
a csodában utazom
nem tudom, hogy kerültem bele
de visz magával a lelkesedés
az, hogy elértem
és hogy megy ez az előre
mindjárt jön a hátha
aztán a talán következik
a tudatalattival megyek
az Oktogon felé
élvezetes a gyorsulás
olyan, mintha repülnék
mintha végtelen felé
vinne ez a járat
a nyolcszögletű irányába
menjünk! mondom
nekem nyolc
csak ne legyen vége
és ha le is szállok
hadd szállják át
hagy utazhassak tovább
egy másik csodában
egy villamos
a létezés üres
de ahogy megérkezünk
egy történetbe
megjelennek a szereplők
legyen a helyszín egy villamos
ahol egyszer csak arcok
és mozdulatok vesznek minket körül
próbálom úgy nézni azt, ami van
mintha tényleg lenne
pedig csak átmenti létezésként
vesz engem körül
a véletlen az, ami megfog
ebben az érintkezésben
az, hogy egyike vagyok
egy utazás ismeretlen
szereplőinek
megy ez az előre
vagyis valami felé utazunk
bele a különfélébe
és semmi nem rögzül
ebben az esetlegesben
és nincs semmi, amit
a szükségszerűségre
tudnék fogni
ha csak az nem törvényszerű
hogy elmosolyodom
a tekintetek cseréje
ránéztem és ő rám nézett
és Elindult a tekintetek cseréje
és ő egy pillanatra meglett nekem
és én egy pillanatra az övé lettem
de fogalmam sincs, hogy
mit látott rám
talán a nézésem rögzítette
azt nézhette az arcomra
hogy éppen őt figyelem
fészkelődtem is egy kicsit
jó lett volna
ha rálátok magamra
de csak a nézését láttam
hát persze
elfordította a fejét
elindult, és gondolom
vitt magával
követtem én is
egészen addig, amíg
el nem tűnt
a szemem elől
és akkor eltűnt belőlem is
ösztönösen töröltem
ahogy nyilván ő is törölt
lelépek
leszállok a lehetetlenről
még megyek ugyan valami felé
de már leszálló ágban vagyok
és már abban sem hiszek
hogy jönnek velem az angyalok
bár hallom, hogy nevetnek
de bizisten, nem bánt a nevetés
én is nevetek magamon
elegem lett, kijózanodtam
mondom is nekik: bocsi!
én most lelépek
elepedek
örömkeresővel
indultam el
a jó érzést akarom
a jó végződésre vágyom
függővé tesz
a szeretetéhség
és elepedek
a létszomjúságtól
jaj, én olyan
telhetetlen vagyok
még! még! még!
így sóhajtozom:
még legalább egy kicsit!
maga előtt jár
ő most egy sétáló
minden lépése könnyű
mulandó és szabad
lélekben már maga előtt jár
azzá válik, amit kivetít
és ahova lép
ott keletkezik egy hely
ami előtte még nem volt
már régen nem siet
hiszen lépéselőnyben van
önmagával szemben
és ami még következik
az észrevétlenül is meglesz
csöndesen lépdelek
van bennem egy elképzelt ég
és én most alatta sétálok
szinte észrevétlenül haladok
a reklam a képzelet köti össze
hisz errefelé még
nincs meg az út
én készítem a lépteimmel
ez valami álom lehet
ahol az ember valahová tart
és ez itt nem lehet több
mint egy lábjegyzet
arról, hogy én már a másik
oldalon járok
igen, lapozzunk!
a rejtve maradó felé
szüntelen mozgás
a rejtve maradó felé
a kiket látunk
elfedik azokat
akik nem látszanak
ők azok, akik
az elképzeltben vannak
van ez a törlés a takarásban
vajon van-e igazi megismerés?
hiszen egy másik időből mást látni
és mi csak az előttünk állóval
szembesülünk
vajon tudni jobb
jönnek velem szembe
ismeretlenül
a testükbe rejtett titkaikkal
vajon juthat-e több nekünk
mint a tudatlanság?
vajon jobb lenne-e tudni
azt, amiről fogalmunk sincs
vagy sokkal könnyebb így
tudatlanul?
vajon jó-e ez a szüntelen távolság
mindenki mástól
még önmagunktól is?
hiszen a mi életünk is
olyan kiismerhetetlen
mi magunk is olyan
átláthatatlanok vagyunk
látóterem
viszem magammal
ezt a kis teret
amit belátok
és egyszer csak jön valaki
belép ebbe a térbe
nem tudom, hogy ki az
nem tudom, hogy
honnan jön és hova tart
csak azt látom, hogy átmegy
aztán eltűnik abból a sávból
amit én belátok
és semmivé lesz
és én tovább
nézek ki magamból
a látóterem megint üres
és várom az új belépőt
várom az új ismeretlent
találkozás
a felébredés felé megyek
belépsz az álomtérbe
én meg csak hallgatom
amikor azt mondod, hogy
mi hasonlóok vagyunk
de hogyan is lehetne
mi egy anyagból?
hiszen te álomból vagy
és álom is maradsz
míg én már
a felébredés felé megyek
megtörténnek
az eseményeknek
nem ismert a menete
nem rendeződnek sorrendbe
hogy amikor eljött az idejük
akkor következzenek be
előfordulnak és megtörténnek
és észrevétlenül suhannak el mellettem
vagy éppen hogy összeütköznek velem
és felrobbantanak mindent, amit szerettem
egy halott nő
egyszer csak
szembejön velem
egy halott nő
megáll előttem
és azt mondja, hogy
ő egy nemlétezőt akar
szülni nekem
állunk ott és várakozunk
hiszen még nincs eldöntve
hogy fiú vagy lány legyen
de ő máris ott sétál előttem
és azt kérdezi tőlem
hol vagyok?
tényleg, hol van ő azelőtt
hogy megszületne?
és hol vannak azok
akik sohasem születnek meg?
szinte érzem
mintha nemlétezőktől
remegne itt a levegő
azoktól, akik
még nem tudtak
kijönni a semmiből
abból, ami látszólag nincs is
szinte érezni a vágyuk
hogy nagyon lennének
vonzza őket az ittlét
erre a létre vágynak
amit mi élünk
amiről mi náluk
sokkal többet tudunk
erre a csalódásra vágynak?
az egyszeri lét
aki egyszer már élt valamikor
az tudhatja, hogy milyen szűkös is
az egyszeri lét
az egyetlen sorslehetőség
az egyetlen életút valósága
mennyivel többet sejtetett
egy még alakot nem nyert elképzelést
egy valóság előtti valóság
amit az ember elképzelt valamikor
ami, persze, nem valósulhatott meg soha
hát csodálkozol, hogy csalódott?
a megéledés pillanata
a megszólalás előtti időben
az egymásnélküliségben
az ember alig létezik
a másikhoz fordulás
a megéledés pillanata
az ember csak
a párbeszédben valósul meg
engem a másik alkot meg
ott, ahol és amikor
egy szavaimmal
felajánlom magam neki
a találkozás
a találkozás maga
a kiszámíthatatlanság
senki se tudja, hogy ki az
aki közel kerül hozzá
mert nem csak az ember lép oda
a másik is megindul felé
és az érintettségét is hozza
az ismeretlenből kilép
ő az igéző másik
ő a várt a meglepetés
ő az ajándékozó és az ajándék
és ami összeköt minket
az a másikra csodálkozás
egy képzeletbeli
ő egy képzeletbeli
amint létezni kezd, felém fordul
és én máris vele beszélgetek
egy láthatatlanhoz szól ez a beszéd
de ez a kitalált lény létezik
és olyan jó, hogy van
mert ő úgy gondolkozik, ahogy én
mert őt nem kell meggyőzni
hogy érdemes rám figyelnie
az odafordulás
a nemlétezőkre váltok
megy az odafordulás
az elképzelt
bámulok bele
teremtőm
teremtés ez?
hiszen ő van
még akkor is
ha én találtam ki őt
várt engem
és mintha én is
arra vártam volna
hogy az elképzelté legyek
egy kitalált alak
ezen a sehol sincs helyen
egy kitalált alak
egy árnyékkal társalog
aki én vagyok
egy sosem volt eset a téma
és ezt annak meséli el
aki nincs is ott
és aki ezt mégis
meghallgatja
az is én vagyok
és én vagyok
aki érti, hogy itt
azok beszélnek
azok cserélnek gondolatot
akik örökre
elválaszthatatlanok
befelé megyek
fölhúzom a térdemet
és a karommal átkulcsolom
a fejem a térdemre hajtom
és befelé nézek
valahová, talán a múltamba
egyszer csak jön valaki
megérkezik
a csukott szem möge
én meg így, mozdulatlanul
nézek az érdeklődők felé
és egy pillanat múlva
egymás mellett is ülünk
az idő kellemes
talán szerda van
de azt már végképp
nem tudom
hogy hol van ez
ahol mi így együtt vagyunk
aztán arra jutok, hogy
ez csak egy közhely lehet
leülés
az utolsó ámulat
itt megállok egy pillanatra
mert hírtelen úgy érzem, hogy
ez az utolsó ámulat
az utolsó édessége az életnek
ez most a létezés visszavétele
előtt elmúlik
és ki is mondom
olyan jó lenni
és elönt a szomjúság
az elérhetetlen szomja
rám tör a vágy, hogy még, még, még
ne legyen ennek vége!
iszom az öröklét
úgy úgy, hogy az, ami van
olyan, mintha igazán lenne
hát akkor legyen – mondom
és feltöltöm magam
azzal a gondolattal, hogy
tetszik ez nekem
leültem itt
és iszom a kávét
mert annyira élvezem
ezt az örök lét
mert ez nem lehet más
ez, szerintem, az
ajándék
elüldögélek itt
egy kávéházi vitrinben
pazarlom ezt a kis időt
nézem az árnyékok formáját
a mulandóság szobrait
nézem a dolgok felkínálását
a felejthetőt figyelem
és szorongok is a gyors múlás miatt
hiszen olyan röpke ez a kis jó
de annyira jólesik
hogy megtámaszthatom a hátam
és olyan jó ajándéknak érezni
azt, hogy még élek
és hogy ráadásul ilyen finom
időtöltést kapok
a lemenő Napban
megérint ez a csillogó víz
a ragyogás a vízben
az, hogy tőlem egy hajításnyira már
a megfoghatatlan gyűrűzik
elkap a fényes öröm
hisz ez a ragyogás csak belülről jöhet
az ilyenben még szomorúnak lenni is jó
ezért a fényért jöttem ide
hálás örömmel nézem
ahogy lebeg és villog
a lét most nekem
a lemenő Napban
lepkelét
három hétig tart a lepkelét
hát lepkeként se lehet valami könnyű
hiszen ez neki már a túlvilág
amolyan ráadás a hernyólét után
vajon meddig repkedhetek még?
de jó lenne még lenni!
lenni, lenni
de jó lenne még
egy ideig
ezen a dallamon lebegni!
egy kis létfeledés
ez egy kis időszeletke
alkalmi beteljesülés
egy kis létfeledés
nem is tudom, hogy
mitől lettem
ilyen boldog
mintha végtelen lenne
ez a dallam
mintha örökké tartana
ez a melódia
ne hagyd abba -
dúdalom magamban
és belefeledkezem
a befejezhetetlenbe
vetkőző szám
még dúdolok
egy dallam halk
alig hallható
kis suttogás
finom, lágy
harmónia
belső dalolás
nincs is
igazi hangzás
az illúzió
melódiáján át
hallgatom
a megénekelt
ábrándjaim
ez már
nem is dal
ez egy
vetkőző szám
számolok vele
hogy ez itt
lemeztelenít
buborékok
boldog vagyok
és egyszer csak
szivárványszínű
buborékok
bukkannak elő
csak úgy dagadnak
röpködnek körülöttem
ezek a könnyű ürességek
jó, valahogy
nyálas az egész
olyan, mintha
én fújnám fel őket
persze hogy szépek
ahogy szállnak a levegőben
de aztán elpattannak mind
én meg egyre csak
azt kérdem magamtól
hát ennyi lenne
ez az egész?
képzelt barátommal
képzelt barátommal
beszélgetünk
azt mondja, hogy
a tévedésnek értelme van
és hogy a hibázás is
fontos lehet
hiszen aki nem mer tévedni
az nem fog kitalálni semmit
az nem fog kitalálni innen
kiválasztott vagyok
aki mellettem áll
angyal lehet
csak annyit mond
hogy mennem kell
kiválasztott vagyok
hírvivő
és biztat is
hogy vigyem tovább
azt, amit rám bíztak
de hogy mit
azt nem mondja meg
és csóválja a fejét, hogy
miért nem hiszek neki?
aztán megengedően
még annyit fűz hozzá
hogy az üzenet a fontos
és hogy én vagyok
az üzenet
egy kis egybeesés
beborul
(az előbb még sütött a Nap)
mintha máris esne
megesik az ilyen
épp szomorkodom
van itt egy kis egybeesés
minden olyan távoleső
az is, ami esedékes
de a véletlen bekövetkezik
a lehetséges
egyszer csak itt van
ami jön
és láthatóvá válik
az is, ami volt
lassan elkezdődik
bennem is
az idők összesimulása
egyszer csak rájövök
az ember legtöbbször
az előtte és utána között kínlódik
és úgy érzi, hogy
eltékozolta az életét
a közbülső időre
egyszer csak rájövök
hogy honnan nézzem a dolgokat
kijelölőm a helyem
a jelenben
és elfogadom, hogy
semmi sincs hiába
jelentkezés
forgóajtó előtt
vonzza a tekintetem
a nélkülem-idő
és én mint
egy oda-átélő
itt téblábolok
egy forgóajtó előtt
ami az előttem járók
miatt még forog
azt várom, hogy
beléphessek
hogy beforogjak vele
abba, ami majd lesz
abba, amit még nem tudok
bohóckodom
az egyik lábamról
a másikra állok
téblábolok itt
míg arra várok
hogy beengedjenek
röhögcsélnek is rajtam
a tehetségesek
jó, én is röhögök magamon
érzem, hogy tényleg
nevetséges vagyok
hiába is próbálom
magam felderíteni
egyre jobban félek
hogy ez lesz
az én helyem, idekint
és hogy én már
örökre nevetséges maradok
miért nem vesznek észre
nagy a készülődés
bent táncol a sok árnyék
indulnék is befelé
várok egy jelre
mert bent minden gyönyörű
most mehet a talányok tánca
és én úgy sejtem
hogy nagyon hajlékonyak
most a sejtésem is álca
mert tudom, amit tudok
és már jönnek is kifelé
megállnak az ajtóban
én meg integetek nekik
de hiába kiáltozom
hiába jelzem, hogy
itt vagyok! itt vagyok!
nem látnak
nem is néznek felém
nem értem, hogy
miért nem vesznek észre
a sarokban
anyám beállított egyszer
egy sarokba
mintha eddig állnék itt
és bámulnám a falat
nem voltam jó
de nagyon rossz
sem lehettem
talán ezért sem
kerestek
mert észre se vették
hogy még mindig
itt vagyok
itt vagyok! itt vagyok!
én aztán kiabálhatok
hiszen elmentek
és itt hagyták nekem
ezt a kis életet
ezt kis sarkot
ahonnan
úgy tűnik
el se mozdultam
bolondozok
elismerem, hogy bolond vagyok
a többiek fonákja
ez itt egy vállrándítás
éppen bolondozok
a mosolyommal játszom
meg bukfencezek is
de majd megkomolyodom
most még csak
gyakorlom a nevetést
ha úgy vesz, ha, ha
talán ez máris
hahotázásnak
pedig csak a feltételes mód
ha, ha, ha
ha jól feltételezem
ha Önök most
rajtam röhögnek
annak nem csak
én vagyok az oka
ez a cirkusz, tényleg
annyira nevetséges
tükröződés
kimegyek magamra
erre a színpadra
ami most olyan
mint egy tükör
és nézem azt, ahogy
a tükörképem
röhög rajtam
de hát ő megteheti
hiszen ő az én bohócom
és én vagyok
a hálás közönsége neki
ő, persze, engem játszik
én meg rajta mulatok
ezen a nevetségesen
azon, ahogy
megjelenít engem
ahogy rajtam bohóckodik
de amikor hátat fordít nekem
mintegy kifordul magából
amikor már nem látja senki
akkor már csak én tudom
hogy visszazárva magába
miért olyan szomorú
a gombóc
lehangolt vagyok
itt ez az egész valahogy zizeg
túl sok a mellékzönge
és a süket hézagok között
túl éles a csend
plane, ha belekarcol
egy magas hang
a mélyről jövő meg lenyom
ráfekszik a mellemre
szinte mindegy is
hogy hangos vagy halk
ami itt megy
nyomasztó nagyon
és nekem máris
ott a gombóc
egy torkombán
hogyan énekeljek én
ezeknek, így?
a csörgősipka
játszom az eszem
hülyéskedek
a nevetésem
ajándék lehet
afféle csörgősipka
bohócnak való
formaruha
védőfelszerelés
nehogy
csupaszon érjen
ha netán leégek
és arra is
vigyáznom kell
hogy ne fájjon a röhögés
hogy ez a vicces kalap
ne szoruljon a fejemre
képesség
a talán meg a soha
a nem most
meg ez a valamikor
most úgy tűnik, hogy
semmire sem elég
csak mosolygok ilyenkor
jót derülök azon
hogy én még mindig
mennyire
igyekszem
vajon képesség ez?
vagy ez egy ajándék
hogy én még mindig ilyen
nevetséges vagyok?
próbálok úgy helyezkedni
még mindig arra vágyom
hogy felvegyenek
miért nem vesz fel valakit?
pedig mennyire
szeretnék odasimulni
ott lenni fent
olyan jó illatok vannak
miért nem emel fel senki?
igen, engem fel kell venni
fel kell venni, igen
kibukás
egy porondmester
na, kijön a porondmester
és egyáltalán nem kellemes
ahogy az orrát fújja
fúj!
szerintem bántják a szelek
gusztustalan
ahogy az egyik nőnek
csapja a szelet
ez a pali
engem is becsap
úgy csinál, mintha
értem jött volna ki
én meg bizonygatok
bukfencet hányok
de nem hív be
iszákos
a hasát fogja
és röhög rajtam
jaj
ide akarok én bekerülni?
komolyságra ítélt
egy kis haszontalan lény
amolyan ingyenélő
nevetséges kis pali
akit komolyságra ítéltek
és leültettek
és most is ott ül
pedig már mindent
megpróbált
hogy kijusson innen
most épp nagyokat nevet
mert ebből helyzetből
megpróbálja
kinevetni magát
számára a nevetés
fekete mágia
vagy hogy
világosabban
fogalmazzak:
Barna
bukott vagyok
felnézek, és
egy orrnehéz angyal
akiről tudnivaló, hogy már
többször is orra bukott
épp lefelé tart
hallom, ahogy kibukik belőle
hogy a repülés már ilyen
a bukás is benne van
és szerinte én is bukott vagyok
ez itt most egyfajta hanyatlás
együtt hullunk lefelé
milyen furcsa, hogy
nem vagyok kibukott
hiszen olyan selymes
a levegő
úgy simogat
ez lenne a zuhanás?
a mesebeli hős
a névtelenek
oldalára állok
arra az oldalra
írom fel magam
ami még üres
egy szép fehér
papírra
mert tudom, hogy majd
úgy gondolnak rám
mint arra, aki hol volt
hol nem volt
mint a mesebeli hősre
akiről nem tudni, hogy
élt vagy nem élt
akinek a léte
akkor sem bizonyított
ha papírja van róla
hát itt van ez a papír
ezt lobogtatom
ezzel integetek neked
hahó!
ez az én lobogóm
ez a fehér zászló
ami itt annyit jelent
hogy megadom magam
táncolunk
estély van
bál
táncolunk
a bemutatkozás
után
az ő neve
Pötyi
mint kiderül
ő választott
engem
mert én is
kicsi vagyok
de egy kicsit fél is
hogy a szám végén
elhagyom
tiltakozom persze
mondok én mindent
például azt, hogy
dehogy
és hogy a történetünknek
ne lehessen így vége
most még a történet
végét is elhagyom
ördögzongora
zongoradarab
egy nő a zongoránál
olyan, mintha Nap lenne benne
a zenétől sugárzik?
világít az arca
csak én látom így?
vagy mások is látják?
próbálom végig zongorázni
a lehetőségeim
ez most egy négykezes
a képzelet zongorája
ez most egy ördögzongora
a képzelt hangzás kitölti a teret
de hiába próbálom megérinteni őt
csak keringek körülötte
csak futok az ujjai után
felhúzom magam
felhúzom magam
mint egy régi órát
azt mondom, hogy
ebből elemem van
és hogy itt az idő
az indulásra!
aztán nem tudom
hogy merre menjek
mert éppen menekülnék
önmagam elől
csakhogy nem tudom
hogy mi a jó irány
ma már
mindenki menekül
valamerre
de én még ebben is
olyan balszerencsés vagyok
nekem egy irány
nem is elég
én minden irányba
menekülök
loholok
valami hajtja
sodorja a pillanatot
loholok
előzök
magam mögött hagyom
azokat, akik már rég nincsenek
visz az öntudat
visz a csak azért is
lihegek
le akarom győzni őket
meg akarom győzni magamat
sebességről
újra meg újra
utolér az idő
és én szomorúan érzek rá
erre a sebességre
egy ideje már
én is sebes vagyok
gyerünk! – mondom
előre! előre!
így biztatom magam
húzzunk bele!
de hát
nagyon kell hajtani azért
hogy a végzet nem érjen utol!
lélekszakadva
az ember rohan
hasonul a többiekhez
fújtat és liheg
kapkodja a levegőt
és teljes erőből
fogyasztja azt
ami még hátravan
de muszáj is futnia
nem csoda, ha
lélekszakadva rohan
hiszen az enyészet lohol utána
a pusztulás már a sarkában van
kifulladtam
valami még sodor előre
röpte van, mámora
ennek a sodrásnak
valami pörget még
egy ideig még futok
aztán leállok
kifulladtam
és úgy teszek
mintha nem lenne gond
hogy mindenről
lemaradtam
hogy már rég
azok között vagyok
akik futottak még
fékezés
fékezés
még villog a küllő
még lendül a pedál
de már elkezdődött
a fokozatos fékezés
mert nem akarok
az út végére érni
jó ez a lassítás
jó ez a kis haladék
még hajtom
még pazarlom
az erőm
de már utolért a bűntudat
és az aggodalom is előkerült
hogy fölösleges volt az út
hogy hiába tekertem
az öröklét felé
lassítok
előttem most az van
ami utánam lesz
vagyis az, amiről
nem is tudok
azt hiszem, megint
előreszaladtam
előreszaladt ez az egész
és ott vagyok, nem itt
már megint
hiányzom magamból
nem tudom
mi ez a rohanás
és miért arra
amerre nincs is
ezért is lassítok
és a végén
beérem magammal
gyerekcipőben jár
öreg, szegényes
igazán rossz forma
egy olyan szakadt
lepusztult alak
gyerekcipőben jár
nagyon igyekszik
hiszen oly régen elindult már
ám lassul, egyre jobban fárad
csak a pusztulása gyors
a vereségét még eléri
a lehetetlen befogása
az ember csak megy előre
és viszi magával azt
amiről semmit se tud
aa vágy a lehetetlen befogása
valami olyat akar
amit még nem ért el senki
már-már úgy tűnik, mintha
az ábrándja egészen közel lenne
talán egy karnyújtásnyira
vajon mennyi idő kell ahhoz
hogy rájöjjön, sohasem éri el
hogy nincs előtte semmi
hogy nem jutott el sehová?
zsákutca
arra mentem
amerre nem is lehetne
de miért éppen erre?
miért hittem azt, hogy
aki erre megy, az jó úton jár?
nem tudtam, vagy éppen hogy
nem akartam tudni
hogy ez egy zsákutca?
megállok hát
és megáll bennem minden
ez itt egy behúzott kézifék
a végzet felé vezető úton
aki itt befékezett
nem több
mint egy balfék
állok itt
állok itt
én és én
önmagamtól
körülvéve
és szégyenkezem
és takargatom
ezt az elváltozott
ezt a megöregedőt
azt, rokon
mindenki átlát
akin már régen
csak úgy
átnéznek
téblábol ugyanabban
kitérő, a jó útról letértem
itt nincs is jelen más
csak a sejtések
egy sor értelmezés
a lehetséges meg
a feltételezések
ilyen az, ha valaki
a lehetetlen célozza meg
ilyen az, ha olyasmibe kezd
ami már régen beteljesedett
ha ott van, ahol mindig is volt
látszólag ugyan előreszalad
de visszarohan
gondolatban, éppen oda
ahol már semmi sincsen
ez teszem én is újra meg újra
nem csinálok mást
csak téblábolok ugyanabban
ezért sem értem
hogyan tévedhettem el
a dallal tájékozódik
az eltévedt énekelni kezd
és elhelyezkedik a dalban
a dallal tájékozódik
a dal már maga is útvonal
csak követnie kell
Ariadné hangból szőtt fonalát
én vagyok az út
a félreértésből jövök
a nevetségesbe tartok
jó, persze, úgy teszek
mintha elhinném magamnak
hogy mindezt jól gondolom
hogy tényleg itt vagyok
hogy ez lenne az az út
szóval, hogy úton vagyok
pedig én vagyok az út
és rajtam mennek át majd
azok, akik elindulnak
viszem őket a hátamon
viszem magammal
a múlt a lélek, a jelen a test
viszi magával a titkos kódot
azok lelkének rejtélyét is
akik már rég nincsenek
az összes létező, aki előttem járt
de leginkább azok, akikből vagyok
bennem folytatják azt, amit elkezdtek
lélekhordozó vagyok
pont olyan, mint akárki más
aki továbbadja azt, ami megfejthetetlen
megérkezés
a felbontatlan csomag
a meglepetés megérkezett
és én vagyok a címzettje
de hát én vagyok
a kézbesítője is
és ez a felbontatlan csomag is
én vagyok
telve vagyok izgalommal
tényleg megérkeztem?
nézés vagyok
elindulok felfelé
s ahogy fölnézek
fent mintha napsütés lenne
árnyékmozgás
lomb hajladozása
fölöttem zajló ritmus
nem fordítom el a fejem
balról úgysincs semmi
jobbról nem is tudom
talán ez a látvány arra várt
hogy szemmel érintsék
hogy létrejöjjön ez a találkozás
hogy valaki nézze
és én nézem
nézéssé váltam
már csak nézés vagyok
derűvel tölt el
száradó ruhák a balkonon
egy kis ügyetlen neon reklám
igénytelen bútorok
a maguk szelíd makacsságával
jelzik majd, hogy vannak
tudtam, hogy így lesz
mintha függöny menne fel
a színek újrajátsszák nekem
a szokott élénkségüket
és engem derűvel tölt el
hogy megvártak
hogy felértem
igen, mindjárt fent vagyok
a semmiben fészkelek
a már majdnem megérkezett
a lehetett volna még nincs meg
ami van, elváltozott
nekem ez a most a minden
lehet, hogy ez így képtelen
de még mindig tetszik nekem
hogy a semmiben fészkelek
és ha más a valóság
akkor én arra magasról tojok
próbálom elérni
az örömért nyúlok
próbálom elérni
a simaságra vágyom
arra, ami már csak
érintésnyire van
szinte elvékonyodik
egy tesztem
úgy megnyúlok
mert fölfelé kúszik
az ujjam
ilyen egy ujj
ilyen egy ember
a nyújtásban
tartik
mert elérni akarja
igen
a legtöbb
a legtöbb
elértem?
