Beszélgetés Bródy Verával Ország Liliről

                                        Barna Róbert Beszélgetése Bródy Verával

B. R.: Én úgy tudom, hogy 53 körül került ide Ország Lili, a Bábszínházba.

B. V.: Hát, nem, mert szerintem ugyanakkor került ide, vagy csak hónapokkal később, nem tudom, 53, az nekem olyan messzinek tűnik. Én 50-ben kerültem ide, nekem úgy tűnik, hogy legkésőbb 51-ben itt volt. Ő rögtön, a főiskola elvégzése után jött ide, a Bod Laci hozta ide, egyébként.

B. R.:A Bod Laci kicsoda?

B. V.: Ő volt akkor a színház igazgatója, festő egyébként, hát él még ma is, hála Istennek, úgyhogy ő is tudna valamit mondani róla, bár… igen, ő hozta ide, és ő, a Lili… jaj, hogy is hívták a festőt, akinek iskolája volt? Kinél tanult? Szőnyi! A Szőnyinek az iskolájában volt, és hát akkor ugye meg kellett élni. A festészetből nem lehetett.

B. R.: Akkor se, meg most se, gondolom.

B. V.: Hát, nem igazán egy nagy megélhetési forma, kivéve annak, aki ezt jól el tudja adni, gondolom.

B. R.: Van olyan, kétségtelen, aki meg tud élni belőle.

B. V.: Van. Szóval, Lili ide került, és akkor tényleg nagyon jó barátságba kerültünk, nagyon gyorsan. Akkor itt egy olyan érdekes helyzet volt, mert a színház műhelyeinek vezetője akkor a Jakovits Róbert volt. És akkor ide jött a Márkus Anna, a Márk Anna, akinek a kiállítása volt, egy kicsit később. Ő jött később, talán egy évvel.

B. R.: Aki most Anna Márk néven él?

B. V.: Igen. Ő jött ide, és hát ugye akkor voltak a legrosszabb évek, és azért rengeteg művész fordult meg. A Bandi, a Bálint Bandi, annak mindig került itt valamifajta munkája, hát bábtervezéssel azért nem foglalkozott, de grafikákat csinált, és… egyébként ez a színház valamifajta menedéke volt sokaknak, hosszú éveken keresztül. Amúgy egy nagyon kedves hangulatú társaság jött itt össze. Énnekem nagyon emlékezetesek ezek az első évek, itt tanultam meg mindent látni, ezektől az emberektől. Azt hiszem, e színház szellemiségének lényege abban az időben alakult ki. Az akkoriban itt levő embereknek jelenléte nagyon sokban járult hozzá ahhoz, amilyenné később vált, vagyis ahhoz, amilyen most. Mindig van olyan, akinek a jelenléte hat. Akiknek olyan súlya van, mint ezeknek az embereknek ez pláne, hogy megtörténik. Amúgy akkoriban sokat voltunk együtt. A férjét is nagyon jól ismertük, az is nagyon gyakran járt be ide.

B. R.: A Majláth György?

B. V.: A Gyurka, a Majláth, igen. Hát Lili az fönt élt a Fiath János utcában egy egyszobás kis pici lakásban, egy szoba volt, meg egy fürdőszoba. M ég azt se mondhatnám, hogy egy valódi egyszobás lakás volt, mert egy garzon volt.

B. R.: Milyen munka folyt itt? Mi az, amit csinálnia kellett az Ország Lilinek?

B. V.: A festő-műhelyben dolgozott. Díszleteket festett, mindenfélét, ami festés, rajzolás, grafikai munka előfordulhatott itt. Ezt mindig a festők csinálták. Eleinte a Lili egyedül volt. Aztán

még jöttek. Volt úgy, hogy ketten, hárman voltak.  Sokkal többen sose dolgoztak itt, azt hiszem. Rajta kívül itt volt az Anna, és volt a Somogyi Panni. Később jött még valaki, a Virág Borika. Az volt itt, akinek ez volt a szakmája.

B. R.: Milyen munkákban vettek részt, nem emlékszik?

B. V.:  A Három testőr, ami eszembe jut. Meg a nagy szovjet darabok, mint a Sztárparádé. Illetve az csak félig-meddig volt szovjet.  Aztán a Kettő null. És, persze, a gyerek-darabok, Nem volt sok felnőtt műsor.

Elsősorban díszleteket csináltak, és rengeteg felirat volt. Na, azt nagyon utálták csinálni. A betűírást, az egyik jobban utálta, mint a másik. A Lili rengeteget kasírozott. Ült a sarokban, dolgozott és lehetett tudni, hogy nincs jelen. Tulajdonképpen csinálta a dolgát precízen, de máshol volt, festett valahol. És ha tudott, akkor rohant haza és otthon festett. Abban az időben elsősorban szombat-vasárnap tudott dolgozni a képein.

B. R.: Illetve, ahogy hallottam, reggel fél öttől fél nyolcig, mert gondolom, hogy nyolc környékén jöttek be, vagy kilenc környékén.

B. V.: Hát, igen. Este már nem tudott. Sokszor dolgoztunk késő estig.  Jobbára hét végén volt csak lehetősége festeni.

És milyen körülmények között! Amíg állványon dolgozott, az még hagyján volt, de aztán a későbbi periódusaiban, amikor fektetve volt a képe, hogy csurogjon az a festék, hát akkor hétrét görnyedve, mint egy colstok, úgy állt a kép fölött. Egyszer azt mondta nekem, hátrákom van gyerekek, hátrákom. Mondtuk, olyan nincs, senkinek, de higgyétek el, nekem annyira fáj, hátrákom van. Mikor fölmentem hozzá, megnézni az akkor festett képeit, és látom, hogy egy hokedlin fekszik egy kép. Ez már az a héber betűs periódus volt, ezek a Jeruzsálemi falak. Ott fekszik, mondom, miért van itt ez a friss kép? Hát azért, hogy ne csurogjon. Hát hogyan teszed ide? Nem teszem, így dolgozom. Így dolgozol? És akkor megmutatta, hogy hogy dolgozott, olyan hokedli magasságba hajolt le, úgy festett. Mondom, ez lehet a hátrák oka. Sose felejtem el. Még most is előttem van. Ez volt az élete, a festészet. Semmi nem számított, semmi. Semmi. Valóban, csak a festészet.

B. R.: És miért nevezték boszorkánynak?

B. V.: Hát azért, mert jósolt. Volt egy időben, amikor tenyérből jósolt, meg írásból. Ezt soha nem tanulta, és néha egész fantasztikus dolgokat tudott mondani. Azért neveztük boszorkánynak, meg azért, mert olyan nagy, óriási szemei voltak. Nagyon szép nő volt, fiatal korában különösen. Csak kinevette a Bálint, de olyan is volt, aki félt tőle. Hát, hogy a Lilitől hogy lehetett félni, azt a mai napig el sem tudom elképzelni. Csuda pofa volt. Idejött a Molnár. Ő volt az igazgatónk, egy időben. Idejött, a Nemzeti Színházból. És amikor először bejött a színházba, meglátta a Lili. És halálra vált arccal átrohan hozzám. Azt mondta, én most azonnal fölmondok. Miért mondasz föl? Láttad ezt a pofát? Milyen álla van? Elmegyek, én innen elmegyek. Fölmondott, el is ment. És igaza volt, aztán mi is elmentünk egy idő múlva, szinte mindannyian. Ilyen volt a Lili.  Nagyon nehéz róla beszélni.

B. R.: Kikkel barátkozott?

B. V.: A színházban?

B. R.: Igen.

B. V.: Kevés emberrel. Hát velünk. Velem. Velem nagyon jóba volt. Na, meg az Annával, amíg itt volt. Az Anna 56-ban elment. Aztán jóba volt a Bálinttal, aki nagyon sokat számított az ő egész fejlődésében. A legtöbb kapcsolata itt, amolyan munkaköri barátság volt.  A hozzám és az Annához fűződő barátsága egészen más volt.  Többször is együtt nyaraltunk, a Mátrában. Mátraszentimrén. Az Annáék, meg a Liliék, meg én. Emlékszem, ott fönt is festett. Az ottani képekkel kezdődött a szürrealista korszaka. Ott festette ezt a pici zöld képet, amin egy kis fehér asztalka van. Emlékszem pontosan a helyre is. A képen olyan sírok voltak, mint egy temetőben. Érdekes volt, hogy én végig tudtam nézni a fejlődését. A posztimpresszionizmustól, hogy így mondjam egészen az utolsóig. A legérdekesebb korszakát végeredményben láttam, végig tudtam követni. A Bandi egy bizonyos fokig irányította. Illetve nem is irányította, mert a Bandinak valami zseniális képessége volt kihozni valakiből a benne rejlő tehetséget. Az, hogy ő nem tanított a főiskolán, az egy vétek, egy nemzeti vétek. Egyébként nekem is rengeteget segített, és valami olyan módon tudta ezt csinálni, hogy egyáltalán nem volt erőszakos, egyáltalán nem az ő szemszögéből nézte, hanem valahogy bele tudott teljesen helyezkedni a másikéba. És azonnal látta, hogy a Lilinek merre kell menni. Zseniálisan csinálta. A Lili borzasztó tehetséges volt, és borzasztó érzékeny. Szinte hétről hétre, hónapról hónapra lehetett látni, ahogy egyszer csak kirobbant ez az egész dolog, ahogy összeálltak a dolgok, kikristályosodott a látásmódja. Volt ez a szürrealista periódus. Én nagyon szerettem ezt a periódusát, Aztán tovább formálódott a dolog. Rettentő érdekes volt ezt látni. Egyébként nekem nagy szerencsém volt, mert a Márkus Annának a pályáját is közelről követtem. Később Párizsban is láttam azt, ahogy kibomlott az egész.

B. R.: Tehát üdüléskor is festett a Lili?

B. V.: Hát év közben nem tudtak festeni.

B. R.: És hogy csinálta? A szobájába félrevonult?

B. V.: Akkoriba még kiment. Kinn is festett. De főleg anyagot gyűjtött. Az Anna pl. ha összehasonlítom, úgy emlékszem, hogy már nem nagyon dolgozott kinn. Ő  kijárt és dolgozott, motívumokat gyűjtött. Aztán a képet már Pesten csinálta meg.

B. R.: Látta, hogy hogyan dolgozott?

B. V.: Nem. Azt nem is lehet. Azt hiszem nincs olyan festő, aki eltűri, hogy ott álljanak a háta mögött.

B. R.: Az Ungvári Rudolf nagyon sokat járt egy másik ismerősénél, Komoly Péternél, nem tudom, hogy a neve ismerős-e, vagy sem, és ő meséli, hogy főleg a későbbi, tehát már a monotípiás korszakában, hogy fehérre volt alapozva a vászon, és egységenként épült fel a kép, és ő mesélte nekem, hogy mennyire szeretett volna egy olyan képet, amin még csak egy-két olyan festéknyom volt. Azt szerette benne, hogy látta, ahogy sűrűsödik a képen az anyag.

B. V.: Én soha nem voltam jelen, amikor festett.  Emlékszem egyszer, a korai időkben, aktot akart rajzolni, és kellett volna neki valaki, aki modellt áll. Nem tudom, miért, de sose csinált figurális dolgokat. Mivel nem tudott fizetni modellt, megkérdezte, hogy nem jönnék e neki modellt állni. Hát dehogynem, - mondtam. És amikor fölálltam, elkezdtem szédülni, majdnem elájultam. Tudniillik ez nem olyan egyszerű dolog, az állás. Szóval csődöt mondtam, mint modell. Erre emlékszem, de amúgy nem. Nem. Nem nagyon szerette ő, ha látják, hogy mit csinál. Később már más technikával dolgozott. Amolyan monotípiás fölrakott módokon. Neki fontosabb volt az, hogy följöjjek megnézni a képet, amikor elkészül. Nagyon sokszor hívott. Arra kért, hogy nézzem meg a képet, és mondjam meg, hogy mit látok. Mi nem tetszik? Miért tetszik?

 xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

B. R.: Ez volt a barátság alapja, a képek nézése?

B. V.: Gondolom. Nem tudom. Nem, ő engem tényleg szeretett, azt hiszem, elég sok közös vonásunk volt, azt hiszem.

B. R.: Mégpedig?

B. V.: Nem tudom, a fene tudja, hát sok minden. Nem tudom megmondani, hát hogy lehet ezt megmagyarázni, hogy rögtön szimpatizáltunk. A Jósten tudja. Ahogy bejött.

B. R.: Jártak valahová együtt is, társaságba, vagy ilyesmi?

B. V.: Nem, én küldtem hozzá embereket, amikor… hát mondjuk itt megismerte a, mikor itt dolgozott benn, a… Passuth Lászlóné és ezen keresztül, nekem meg ők jó barátaim voltak, és például azokkal összeköttetésbe így került mondjuk, őrajtuk keresztül meg egy csomó külföldivel, mert nagyon sok követségi embert ismertek, én viszont, de ez már jóval később volt, amikor a férjemmel megismerkedtem, akihez elvittem, még mikor nem volt a férjem, a Francia Intézet igazgatója volt. És elvittem a Lilihez, mert olyan beállítottságú ember volt, akit ez borzasztóan érdekelt, és nagyon jóba volt, mint a Franci Intézet igazgatója, az akkori izraeli követtel, Giraldival(?). Ő volt az az egyetlen keresztény, aki részt vehetett egy valamilyen pészah, vagy nem tudom, valamilyen nagy ünnepségeken, meg volt hívva. És szóval Lilivel is nagyon szimpatizáltak, nagyon szerették egymást, és ő vitte el a Giraldi(?)hoz azon nyomban. És a Giraldi azon nyomban meghívta egy Jeruzsálemi kiállítást csinálni. A Lili boszorkányságát bizonyítja ez is, hogy évekkel ezelőtt azt jósolta, hogy, nem kell megírni, mert ez olyan boszorkányosságnak látszik, de ez így volt, csak ezt sose szoktam mondani. Hát tenyérből jósolt mindenfélét nekem, amit el is hittünk, meg nem is, például abban az időben ugye Soroksárra sem lehetett utazni, és azt jósolta, hogy én borzasztó sokat fogok az életem második felében utazni. És ez így igaz lett. És azt, hogy a saját karrierjében nekem nagy szerepem lesz. Hát ezen röhögtünk, ugye, hát micsoda baromság, mit ad Isten, való igaz lett, mert az első ilyen nagy kiállítása azt hiszem Jeruzsálemben volt. És mondta is aztán később, erről beszéltünk. Ez nagyon érdekes dolog volt, mert ennek aztán folytatása lett végeredményben. És az egy nagyon nagy, óriási siker volt.

B. R.: Volt egy Olasz kiállítás is, nem?

B. V.: Igen, persze, aztán már több volt, de ezek már aztán kapcsolódtak, tudja? Mert ő olyan tehetség volt, azt hiszem, olyan egyedülálló, nem is tudom, nem látok ilyenfajta… de biztos van, de azért ő nagyon sajátos…

B. R.: Igen. Meg vannak a gyökerei, de ő nagyon kiemelkedő volt.

B. V.: Azt tudom, amikor Jeruzsálemben kiállított, mesélte, amikor hazajött, hogy ott valamelyik újságban, egy kritikában az volt, hogy az izraeli festőkhöz, aki soha nem járt Izrael földjén, hogy annak erősebb kötődése van ehhez a földhöz, és ehhez a történelemhez, és ez igaz is.

B. R.: Mondja, az ő zsidó identitásáról beszélt, vagy a családjáról?

B. V.: Nagyon sokat, nagyon sokat.

B. R.: És mit beszélt a családjáról?

B. V.: Az apja imádta, azt hiszem őt elég korán elvesztette, úgy emlékszem, a nagyanyját nagyon szerette, az anyjával nem volt nagyon jó viszonyba, valaki volt ott Ungváron, ki lehetett az, a nagybátyja? A nagybátyja. Aki meghatározta azt hiszem a… szóval ilyen furcsa kötődés volt, de látja a férje keresztény volt, nem is tudom, volt benne egy ilyen furcsa erős kötődés, a zsidósághoz, és ugyanakkor ez valahogy szélesebb, tágabb volt annál, mintsem hogy… hiszen nem élte a zsidó rituális életet, de a családban igen. Hát nézze, tudjuk, hogy hogy van mostanában, én magam is folyton ezen gondolkodom, meg keresem hozzá az anyagot, el kell olvasni, mert olyan keveset tudok róla. Azt hiszem, hogy ki a zsidó, elég nehéz megállapítani, ugye most ez a nagy kérdés, úgy látom, hogy Európa-szerte, Franciaországban is egy csomó cikket olvastam ez ügyből kifolyólag, hát még Izraelben sem egészen egyértelmű. De azt hiszem, hogy manapság, és ez a Lilire vonatkozhatott, hogy egy érzelmi dolog. Majdnem azt mondhatnám, az is lehet zsidó, aki nem az. Ez után a holokauszt után meg különösképpen. Nem mintha a kétezer év óta nem lett volna rá bőven alkalom, hogy más is lehetett volna, de biztos volt is, csak nem ilyen méretű volt, és nem ilyen köztudomású. Ez elől nem lehetett kitérni. Ami Oroszországban, meg Lengyelországban történt, az elől ki lehetett térni, egész Európába, rá se rántottak, gondolom. Ez elől nem lehetett kitérni. Na, most hát az én férjem legalább olyan jó zsidó volt, és neki a zsidósággal és a zsidó hittel nagyon mély kapcsolata volt valóban, és teljesen magáévá tette ezt az egész szörnyűséget, ami történt. Jómagam félzsidó vagyok, de én, ha kérdezik tőlem, mindig először mondom azt, hogy zsidó vagyok, noha pedig se az anyám nem volt zsidó. A zsidóknak nem vagyok zsidó, a keresztényeknek meg nem vagyok keresztény, vagy nem tudom, mi az Isten vagyok, de ez egy érzelmi dolog, ez egy érzelmi kötöttség. Sokat beszéltünk erről a Lilivel, ezen röhögtünk mindig, hogy ha valakit megismertünk, hogy na ez ki, mit gondolsz, de nem is kellett beszélni, és erről sokat beszéltünk,hogy milyen érdekes dolog, hogy megismeri az ember, megérzi. Hogy az mitől van, azt meg nem tudom mondani, hát én félig keresztény családban nőttem föl. Nem lehetett megmagyarázni. És az is furcsa, és emlékszem, ezt is meséltem a Lilinek, hogy az iskolában, az elemiben, amikor beírattak, én nem tudtam, hogy a papám zsidó. Megkérdezték, hogy milyen vallású, azt mondtam, hogy katolikus. Én nem is tudtam, pedig ott éltem az ő családjában folyton, nem tudtam. De a barátnőim, első elemitől kezdve, különös dolog folytán, csupa zsidólány volt, végig. Már a gimnáziumban volt keresztény, akkor már nem, de érdekes módon, kicsi korában, amikor fogalmam nem volt arról, a legjobb barátnőim zsidók voltak, de hogy miért, azt nem tudnám megmondani.

B. R.: És a Lilinek? Hogy látta, számított ez?

B. V.: Nem igazán. Végül is nem számított nekem se aztán, ezt csak úgy gondolom, nem biztos, hogy ez így igaz, és csak a zsidó identitása, erről sokat beszéltünk, nem, hát mondom, a férje is keresztény volt. Hogy mi miért kapcsolódtunk, hát most mit tudom én, hát nem biztos, hogy ez volt a kapcsolódás oka, de lehet. hát ez egy nagyon erős szál, az biztos, mert ebben a világban, ahol… ugye, ez teljesen természetes, a félelmek, a…

B. R.: Mondja, és arról mit tud…

B. V.: … az érzékenység, és a… ha hisztéria nem is, de egyfajta szenzitivitásra való hajlandóság, ezek közös tulajdonságok, amik ugyanúgy él a francia zsidóságban, pedig egész mást éltek meg, hát, ha nem is egészen, de mégis mást, de hát a férjem legjobb barátja is zsidó volt. Pedig egész életében keresztény közegben élt, és mikor gimnáziumba került, a legrosszabb időben, negyven, nem tudom mikor, mikor már német megszállás volt, akkor egy zsidó fiú volt a barátja. Haláláig.

B. R.: Mondja, arról mit tud, amikor a Lili az édesanyjával Ungvárról, szökésben voltak és egy vagonról szöktek meg?

B. V.: Nem tudok róla, nem emlékszem, hogy ezt mondta volna.

B. R.: De minden bizonnyal, a zsidósága a képein megjelent, olyan szempontból, gondolom, hogy a kiszolgáltatottság, a szorongásai, a félelmei azok egy…

B. V.: Hát ez természetes, ez mindig benne volt. Rengeteget szorongott, rengeteget félt, de ugyanúgy félt az ÁVÓ-tól.

B. R.: Miért? Nem csinált semmit.

B. V.: Nem, nem bírta elviselni a rendőrséget, ezeket a párt… izéket, borzasztóan félt. Nem tudom, miért. Nem azért félt, mert hogy zsidó, hanem nem tudom, csak tudom, hogy félelmei voltak. És azt, hogy valaki antiszemita, vagy nem, azt szagról megérezte. Mert akkoriban erről nem nagyon beszéltek, nem volt egy nyilvánvaló, de azért ezt lehet tudni, valahogy. De ezt is csak az tudja, akinek ehhez van érzéke. Erről mesélhetnek, írhatnak, amennyit csak akarnak, hát nem egészen így van, éppen ez az, hogy ebben az országban erről egyáltalán nem volt szó. Tehát nem egy tisztázott ügy, most nem csoda, hogy kiburjánzik minden lyukon. Ilyenkor az ember már bizonytalan, mert… na, mindegy.

B. R.: Mert rossz emlékek vannak.

B. V.: Rosszak az emlékek, igen.

B. R.: Elkanyarodnék innen oda, hogy ugye, itt dolgozott a Bábszínházban. Hogy megjelentek-e a motívumok a képeken, a bábok, a bábvilág, vagy a Bábszínház, emlékszik-e ilyesmire?

B. V.: Nem, Nála nem. Számára ez egy megélhetési folyamat volt, egészen addig, míg később, én aztán elmentem a színháztól, és ő szervezője lett a színháznak később, egy pár darabot tervezett, de hát ez soha nem volt az ő igazi területe.

B. R.: Miket tervezett? Nem emlékszik véletlenül?

B. V.: Nem is nagyon láttam azokat, mert nem voltam itt. Egy nagyon szép …ja, Jókait csinált, persze,  A jóbarát… valamilyen jóbarát… hát meg lehet nézni, mert megmondja magának akár  a titkárságon bárki, hogy én nem tudom, már fejből nem tudom magának megmondani, ezek a könyvek, amiben benne vannak, nem nagyon láttam ezeket, gyerek-darabokat csinált, felnőtt-darabot egyet csinált, akkor még én itt voltam, az nagyon szép volt. Az egy kísérleti anyag volt. Az volt az igazán, amit a Lili saját festőiségéből adott a színháznak, az nagyon szép volt. Aztán, tudomásom szerint csak gyerek-darabokat csinált, mindenféle állat-mesét, meg valami népi dolgot is csinált, nem tudom. Nem túl sokat dolgozott ő, egy párat csinált. Akkor már olyan állásban volt, hogy tervező volt, tehát kötetlen volt az ideje, és vezette a festőműhelyt, tehát inkább csak felülvizsgált, meg ilyesmit. Akkor ő már nagyon, hála Istennek, akkor már csak főleg a festészetnek élt, meg utazott, meg kiállításokra készült. Ez az utolsó, nem is tudom, most már hét éve, dehogy, tíz éve, hogy meghalt. Igen, 78, már tizenkét éve, hogy meghalt. Igen, az utolsó pár évben tervezett. Aztán már csak fél időt, a Szilágyi mikor elintézte neki, akkor már csak félállásban volt, úgyhogy a maximálisat tudja dolgozni otthon. És hát az állását mindig megtartotta, akkor is, mikor már nem volt rá szüksége, mert volt egy…

B. R.: 57 környékén, mikor tárlat volt, nem nagyon emlékszik?

B. V.: 57-ben… ja, az a bizonyos… 57… mit állított akkor vajon ki? Ez volt a nagy, izé, kiállítás, ahol mindenki kiállított. Hogy mi volt akkor a Lilinek kiállítva, azt nem tudnám megmondani, nem emlékszem. Hát ez egy ilyen nagy felbuzdulás volt, de nem tartott sokáig. Nem volt annak semmilyen következménye. Én legalábbis úgy hiszem. Hogy megismerték, hát és azt hiszem, hogy azok, akik megismerték, azok már ismerték azelőtt. Hát erre egy műtörténész jobban tud válaszolni, mondjuk a Németh Lajos, aki egy időben azt hiszem sokat foglalkozott, azt hiszem, vele. Aztán, amire nagyon emlékszem, ami nagyon szép kiállítás volt, az Székesfehérváron volt, az egy gyönyörű kiállítás volt. Akkor már Párizsban voltam. Az gyönyörű kiállítás volt.

B. R.: Az a hetvenes évek második felében?

B. V.: Valamikor a hetvenes években, gyönyörű kiállítás volt. Arra emlékszem, talán a legszebb kiállítása volt, nekem az valahogy olyan… és olyan boldog volt a Lili akkor. De a Budapesten a kiállítását nem élte meg.

B. R.: Mármint a két labirintusos kiállítását, fönn a várban volt.

B. V.: De a Galériát sem élte meg, a Műcsarnokban, nem élte már meg. Azt készítette akkor, amikor én itthon voltam és teljesen eufóriás volt, a boldogságtól, hogy megkapta a várban a kiállítást, és borzasztó öröm volt. Azért nem értem én ezt, a mai napig sem értem, ezt a meghalni akarást.

B. R.: Azt mondják, mintha kész lett volna az életműve és…

B. V.: Ezt könnyű, mindig ezt mondják, és való igaz, nála úgy is néz ki, lehetséges, na de, hogy ne akarta volna megérni a saját kiállítását, azt például nem hiszem.

B. R.: Azt hiszem volt benne egy állandó félelem a haláltól.

B. V.: Igen. Nem tudom, hogy a haláltól volt-e a félelem benne, de a betegségtől. A szenvedéstől. Azt nem tudom, hogy a haláltól volt-e? Arra emlékszem, hogy mindig mondta, hogy korán fog meghalni. De hát ezt sokan mondják. Így visszamenőleg persze könnyű mondani, de ezt valóban mindig mondta.

B. R.: Itt történt ez a bélcsavarodás bent a színházban, vagy hogy?

B. V.: Nem, otthon. De ezt a Judit tudja elmondani jobban, mert mondom, otthon lett rosszul, és nem hívott orvost. És még csak a szomszédba se szólt át. Annyira félt attól, hogy rákja van, azt hiszem, vagy valami ilyesmi, én nem tudom.

B. R.: És hogy került mégis kórházba?

B. V.: Úgy, hogy ez a Judit, aki itt volt, fölment hozzá, hogy segítsen neki a kirakodásban, nem tudom, és már három napja nem jött be a Lili, nem tudtak róla semmit. És azt hiszem akkor még ott nem volt telefon, vagy mi, már szomszédai voltak, tehát tehetett volna valamit, amikor rosszul lett, de Juditnak volt kulcsa, és fölment, és ott találta Lilit fekve, szörnyű görcsökben, vagy nem tudom mibe, és ő, se szó, se beszéd, elrohant és hívta a mentőket. És bevitték a kórházba, így. Én így tudom, nekem így mesélte.

B. R.: Akkor ezek szerint az operáció sikerült.

B. V.: Igen, az orvosok szerint igen, és semmi különös nem volt, az operációnál valami volt, valamit találtak, azt hiszem, nem, a Lili tudta, neki volt is, akkor már nem tudom mióta volt, egy daganata. Egy nőgyógyászati, pici daganat, ami azonban nem volt rákos, és ő, gondolom ezt úgy képzelte, és valószínűleg ez a nagyon heves rosszullét…

B. R.: Összekapcsolódott a kettő.

B. V.: Összekapcsolódott az agyában. Na, de megoperálták, és az operáció olyan, hogy öt nap múlva föl kell kelni, és nem volt hajlandó kikelni az ágyból, és nem volt hajlandó enni. Ezt mondták az orvosok. Hát én nem voltam itt, nem tudom. Hát, amikor én megkaptam ezt a táviratot, úgy emlékszem, még azt is tudom, hogy hol állt a férjem, a kezében a távirattal, halálsápadtan. Nem tudtam elképzelni, ez nem létezik, hát három héttel előtte jöttem haza. És mondom, itt, még bejött hozzám, elbúcsúzni, direkt, mintha tudta volna. Különös volt tényleg, mert aznap bejött a színházba, hogy elbúcsúzzon tőlem. Hát ennek most már semmi jelentősége nincsen, szörnyű volt. Tényleg, az élet megadja egyszerre, amire egész életében áhítozott, Isten tudja, hány kiállítása volt már, Párizsban is volt, meg Svédországban, nem tudom, itt akart kiállítást. És azt, hogy neki egy műterme lett. Mit lehet erre mondani? Semmit. De hát, a legjobb, ha az ember arra gondol, hogy megcsinálta az életművét. Mert úgy néz ki, hogy ez egy befejezett életmű, ha végignézi az ember. Nem tudom, most a Galériában ki van állítva, van neki terme?

B. R.: Nem tudom, azt hiszem, ez egy külön ügy.

B. V.: Nekem van egy képem tőle, egyszer, mikor a kiállítása volt, találkoztam egy műtörténész nővel, aki a kiállítást rendezte, és aki állítólag a Lilinek a dolgait kézben tartja, és az ő szobájában ki volt akasztva két képe a Lilinek, és mondtam neki, hogy nekem van egy olyan képem, a Lilitől, többek között, ami senkinek nincs biztos, mert egy akvarell. Akvarell a tihanyi időből. Amikor Tihanyban dolgozott, akkor természet után dolgozott. És ez úgy 51, 52-ben bolt. Oda járt a férjével nyaralni, hátra. Tihany faluba, és a hátsó tavakat festette. És ebből van nekem egy quwasch-(?)om, nem is akvarell. Hát a múzeumnak nincs természetesen, mert ebből nem nagyon lehet senkinek. Nekem akkor egyet ajándékba adott. De hát másnak nem nagyon lehet. És van egy ceruzarajzom is, az sajnos borzasztóan kényes, Mátraszentimrén csinálta akkor, ez meg a szürrealista korszakának a kezdete volt, ilyen kiakasztott fehérneműk lógnak, mert lepedők lógtak, emlékszem is, de zöld volt a tér nagyon. Na, ezután lett az a picike zöld kép, aminek a közepén egy csöpp kis hokedli, vagy mi a fene áll a zöld mezőben, egy kis fehér folt. Na, egy ilyen rajzom van, és mondtam, hogy ezt odaadom a múzeumnak. De csak akkor, ha nem teszik a sufniba. Mert, ha sufniba teszik, akkor ezt már láttuk itt Magyarországon. Azért kíváncsi vagyok, hogy a Galériában hogy van most a Lili kiállítva?

B. R.: Nem tudom.

B. V.: Meg kéne nézni. Ki tudja. Megérdemelne, egy múzeumot is megérdemelne. Tudja mit szeretett volna Istenigazából? Egy kápolnát kifesteni. Á-tól zettig. És valaki Olaszországban meg is ígérte neki, volt róla szó, ki is volt választva a hely, de aztán nem sikeredett, sehogyse jött össze a végén. De már majdnem úgy volt, hogy ő kiválasztotta saját maga a helyet, de aztán nem jött össze. Azt szeretett volna, egy teljes épületet ő maga kifesteni, ezekkel a nagyméretű, tudja, ez a nagy sorozat, az utolsó nagy sorozat. Az tulajdonképpen arra lenne alkalmas. Nem tudom, őt nagyon-nagyon befolyásolta és nagyon mélyen hatott rá a prágai temető. Na, onnan indultak el ezek a héber kőtáblák, a sírokból. Az első, amiket csinált, abból is van nekem egy még. Egy krumplit vágott ki és a krumpliból csinálta a monotípiákat, a sírkövek, a prágai sírkövek emléke nyoma. Ott kezdődött. Igen, és utána színesben festett ilyen formákat. Amik ilyen amorf dolgok voltak, elég nehezen tört át, amíg kikristályosodott. Aztán kirobbant, nem is tudom pontosan, hogy melyik is volt, de hát nyomon lehet követni ezeket a képeket. Úgyhogy, hát ennyi.

B. R.: Nagyon köszönöm.

B. V.: … neki lehetett vele egy mélyebb kapcsolata, a Liliben volt hajlandóság a misztikum felé, és a transzcendens felé erősen. Ő nem volt egy entellektüel, a szónak a nemes értelmében, ő teljesen érzelmi alapon állt, de azért voltak benne ilyen fura érzékenységek és a Dezső kifejezetten entellektüel típus, és ő foglalkozik ezzel, tudományosan, úgyhogy az az érzésem, hogy ő, ha arról, ha úgy kérdezi őt, hogy az emlékeivel beszéljen egy kicsit, talán tud egy pár nagyon érdekes dolgot, de ezt azért el tudom képzelni. Nagyon sokat betegeskedik most az utóbbi időben, de elképzelhető, hogy ő tud magának mondani egypár dolgot, és valószínűleg az Iván is.

B. R.: Őt mindenképpen megkeresem, nem tudom, segítene-e a Szilágyi Dezsőhöz hozzá jutni.