Beszélgetés Kelényi Bélával

Barna Róbert beszélgetése Kelényi Bélával

MÁS

B: Kezdjük talán az 1985-ös év igazi áttörést jelentő kiállításaival, kiemelve a jelentős drámai jelenléttel jelentkező „Bilaterális Önképzőt”. A megnyitón létrejött helyzetet, akciót Deperformance-nak, vagy éppen hogy ellen-jelenlétnek nevezed. Miért, és mit jelent ez?

K: Deperformance a jelenlét kényszerének lefokozása, tulajdonképpen az előadás elkülönítése, nem megtétele. Például a kiállítás melletti szobából próbálom magam az environmentbe „koncentrálni”, vagy a megnyitás előtt körbejárom a saját testem leképezését, mintegy a „pozitívumommal” hívom létre a negatívumomat.
Vagy a felfüggesztés egy belső meditációra kényszerítő, méhburok-szerű térben, de ide tartoznak a testemről levált „szellemképek” lehetséges helyzetei is. Azt hiszem, onnan indul el az egész, amikor az embert öntudatlanul megkísérti a valami másban való jelenlevés, illetve másba való áttűnés, amikor elveszti a saját térrel való azonosságát.

B: Mit jelent ez? Magyarázd meg bővebben.

K: Az ember a saját terében látszólag abszolút biztonsággal mozog, és abban a pillanatban, amikor ez a folytonosság megszakad, és mégis minden ugyanúgy történik, az embert elkapja valamiféle azonosságvesztés, a mozdulatlan zuhanás érzete. Bejut ebbe a tér-útvesztőbe, ahol semmi más nem történik, csak folytonosan ugyanaz, és mégis van egy határ, ami megbomlott, felszakadt és már nem tudni, hogy ugyanannak a térfélnek melyik oldalán áll. Akkor készültek a bemozdult negatív fotók, amelyek a testem helyét adták ki. Olyan érzés, mint amikor az ember kitörli magát a térből. Valami bizonyosság kellett, meg kellett erősítenem azt, hogy vagyok. Hogy valóságosan vagyok, és nem veszek el ezekben a labirintusokban. Ezért is raktam ki húst az egyik kiállításon a képek steril hiányának ellensúlyozására, és az UV „fényen túli” furcsa módon elkezdte kikelteni, elkezdett a hús rohadni és zsugorodni. Pusztulni kezdett, és ezáltal életre kelni, bűzével kitöltötte a test-hiányokat. Egy kemény, állott valami volt benn ebben a ragyogó „anyagtalan” térben.

B: Úgy tűnik, már akkor is keleti filozófiákkal foglalkoztál. Azért gondolom ezt, mert ez önmegsemmisítés, vagyis ahogyan leszeded magadról az újabb és újabb rétegeket, például xeroxszal, vagy arra törekszel, hogy kitöröld magad a térből, ez tipikusan keleti gondolkodásmód, a körkörös reinkarnációból eljutni a „kívánt” állapotba.

K: Azt hiszem, ez akkor egyáltalán nem így érdekelt. Képtelen voltam elviselni, hogy egy magamnál hatalmasabb erő bánhat és végezhet velem. Az isteninek szánt provokációk voltak ezek, s legalább jelezni akartam, hogy a hatalmamban tartom valamennyire magamat.

B: Ezt úgy vélted elérni, hogy magadból töröltél ki mindent, amennyire lehetett. Elkezdtél lemondani még az alaptételekről is, elmentél egészen a nullába, vagy az átlátszóba, vagy a kitörlésbe. Tehát, ha az ember benne van az életben, akkor mindenféle ragadványok hozzákötődnek. Az egyetlen lehetősége, hogy ezt elkezdi letörölni, azért, hogy újat tudjon építeni belőle, hogy visszanyerje a személyiségét, hogy megismerje, vagy felépítse saját magát. Ha levesz, eltűntet mindent, és úgy teszi fel újra a jelet.

K: Akkor még csak a totális eltűnés vágyában éltem, és hittem abban, hogy én ezt meg tudom tenni. Nekem ez iszonyatosan nagy erőt adott. Amihez addig az életben nem volt bátorságom, át mertem gondolni, meg mertem tenni. Hogy nem ragaszkodom többé semmihez. Arra ment ki az egész, hogy ezt nem lehet túlélni.

B: És megtorpantál? Vagy megrémültél? Mi történt?

K: Volt egy furcsa dolog. Az egyik előadás után úgy éreztem, hogy két lehetőségem van: vagy öngyilkos leszek a nyílt színen, vagy egyszerűen még bátrabbnak kell lenni, hogy az ember az életével szüntesse meg saját magát. Ezzel zártam le az előadásokat. Megcsináltam a saját emlékművemet, a halálom utáni emlékművet, ahol már magamon kívül vagyok. Kívül az előadáson, kívül a nézőkön, nem vagyok ott, csak az emlékem, pontosabban az emlékképeim, az árnyékom, a testem bonyolult vetületei és a térszakadások. Azután valahogy megnyugodtam. Hogy nem kell kikényszeríteni a halálomat, hiszen már utána vagyok.

Ma úgy ítélem meg ezeket az előadásokat, hogy bár beavatódtam bizonyos fokig általuk, de ezek a beavatásnak csak bevezető gyakorlatai voltak. Az igazi beavatás az emberben magában történik, és nem tartozik a közönségre. Nem színház, nem művészet, nem külső dolog.

B: Talán ebből következik az, hogy a mostani kiállításaid beavatási jellegűek. Nem a te számodra, hanem a bejövő ember számára. Én, mint látogató, mindig egy beavatási ceremónián keresztül jutok el a dolog lényegéhez. Úgy tűnik, hogy a birtokában vagy mindannak, ami ezt a beavatást érinti, és ezt már sugározni tudod.

K: Én azt hiszem, akkor érek el ebbe a stádiumba, amikor nincs már rá szükségem. Mindig úgy próbálom csinálni a kiállításaimat, hogy az utolsó legyen. A performance vagy az environment után nem marad semmi, legfeljebb fotó, vagy inkább egy láthatatlan emlékkép a térben.

B: És ez kötődik az előző időszakhoz, mely éppen a megfoghatatlant célozta meg.

K: Ezeket nem tudatosan csináltam. Nekem nagy dolognak tűnt nem vállalni a „maradandóságot”, ami által én éppen „én” vagyok.

B: Másrészt úgy tűnik, hogy szorosan kötődnek egymáshoz ezek a dolgok, hogy történetté állnak össze.

K: Az első akciómban, azt hiszem, már minden benne volt. Ráleheltem egy tükörre, amíg elhomályosult az arcom, majd széttörtem ezt a tükröt. Mögötte megjelent az életnagyságú arc-fotóm, amit letakartam egy fehér lappal, majd erre a fénykép negatívja vetítődött, amit megpróbáltam „lefesteni” a képről.

B: Számomra pont az derül ki, hogy építkezésről van szó. Tehát az, ahogy egymás után megjelenik az átláthatóság, átlátszatlanság, a törlés, az üveg, az üveg törése, tehát az alapelemek megfordítása, egymáshoz illesztése, ellentétbe állítása. Először az azonosítás, az önazonosítás, az Egy kérdése izgatott, azután ennek a dinamikája. Majd a kettősség, hogy mi történik a dialógusban.

K: Ebbe most nem akarok belegondolni.

B: Valahogy nagyon következnek egymásból ezek a dolgok. Megvalósítod önmagadat a térben, önmagad hiányát a térben, a teret magad körül, a térben való tükröződésed. De hol marad az idő? Az idő kérdése nem vetődik fel nálad.

K: Hát nem „ugyanabban” az időben élünk? És ez nem „tagadása-e az időnek?” A történet mindig az időben zajlik. A szellemi tartományba való átlépés pedig időn kívüli körben. A tér állandójában.

B: Zóna. A „Stalker” jut eszembe. A Zónáról mondja Szilágyi Ákos, hogy időn kívüli, és mellettünk van a térben, tehát térbeliségénél fogva működik, melyet csak a Stalker segítségével érhetünk el.

K: Ez a kívül-levéssel való szembesülés. A Zóna ott van mindig, ahol vagyunk. Labirintus, középpontjában a szörnnyel, vagy a tükörrel. Az a beavatási funkciója, hogy a saját halálát átélje az ember. Tehát vagy meglátja a tükörben önmagát és meghal, vagy képes áttörni a tükröt és visszajut.

B: Mint a perzsa mítoszban, a Madarak tanácskozásában, ahol a madarak végül egy tükörrel találják magukat szemben. Önmaguk azok, amit kerestek.

K: Keresni kezdtem, hogy mi a legfontosabb képem a térben. A testem képét. Számomra mintha a föld volna az igazi test, a különböző vegetációk a tulajdonképpeni szervek, és az emberek mintha az űrbe kiterjesztett érzékszervek volnának. Mintha tudatot fejlesztett volna ki magából a föld.

Nem véletlenül anya jellegű minden mítoszban a föld, de az anyához tartozik a föld alatti is, az elnyelés, a halál. Egység, kettősség. Ez az élőhalott felbontás, hogy hogyan lehet kifejezni ezt az önmagán belüli kettősséget. A testemről leválasztott árnyképem, amely lelket, halált is jelent, olyan szétválasztásban, hogy csak a körüljárásoddal, a képzeletedben tudod összerakni az egészet. Ha csak nézed, valami mindig hiányzik. A másik.

B: Minden olyan gesztusod, amelyik egész az elejétől indul, amely kitörlés, egész a végéig, amely megsemmisítés, a dolgok eltűntetése, az összes határátlépésed mintha az irracionálisba való kilépésnek a kívánása, vágya, megvalósítása lenne. A nemlétező, a nemlétezővé tétel.

K: Ha ezt a nemlétezőt úgy fogom fel, mint pozitívumot, a negatívhoz mért pozitívumot, akkor ez befogadja, és a kitörléssel teszi teljessé, a kioltással teszi „megfoghatóvá” az igazi alakot.

B: Tehát az önazonosításra ez a végső válasz.

K: Ezt az ember csak akkor tudja meg, ha nemcsak átlép időnként ezen a határon, hanem véglegesen ott is marad. Mindegy, hogy ezt megélve létezik tovább, vagy valóban meghal. Úgy tűnik, hogy az utolsó képpel való találkozás az ember életének igazi tere.

B: Az előbb azt a szót használtad, hogy találkozás. Az utolsó képpel. Én a kiállításaidat nem is igazán kiállításoknak tartom, hanem találkozásoknak, amelyeknek két része van. Az egyik a mélybe hatolás – nem véletlen, hogy barlangszerű pincében is állítasz ki – a másik pedig a lebegés, hogy a képek olyanok, mintha jelenések lennének. Ezt a kettősséget érzem, különösen az utolsó kiállításodon. Mintha a test és lélek dualizmusa jelenne meg egy ilyen találkozás alkalmával.

K: Inkább azt mondanám, hogy egybelátni a kettőt, olyan „megoldást” is jelenthet, ami után nem következik más. Nem kell továbblépni, de visszafelé sem lehet. Nincsen újabb kép, se kiállítás.

B: És most nem kell több kiállítást csinálnod?

K: Talán. Sokat gondolkoztam ezen, hogy mi lehet az utolsó elem, és a legelső maradt, a fény.

B: Olyan képzetet keltett bennem ez az utolsó kiállítás, mintha egy kipreparált artériába kerültem volna be, ahol a fény áramlik. Méghozzá a szívdobogás ritmusára. Hiszen a két csatorna, ami Y alakban találkozik, felváltva kap fényt, mintha vért kapna, és az lüktet benne, mintegy irányítva téged hol az egyik, hol a másik irányba.

K: A kétfelé választott út végül is olyan rendszer, ahol minden ugyanaz, minden összeér. Ha megpróbálnád a „falakon kívülről” nézni, akkor a képek átfedik és kioltják egymást. Nem léteznek többé, de ehhez kapcsolódik az előtérben a kereszt. A két ellentétes irányt összegzi egyetlen pontban, láthatatlanul sűríti középpontjába az ember képét.

B: Mintha ez valóban sajátos szellemidézés lenne. A legkülönbözőbb mágikus módszerek szellemének megidézése. Itt van például az arany hátterek használata.

K: Ez az arany háttér, azt hiszem, magának a kép-nek a hagyománya. A fény-kalligráfiákat arany háttér előtt készítettem. Ebből, a háttér aranyának visszaverődő fényéből jött létre a kép. Az arany pedig a „tiszta, forma nélküli szín”, az a valami, ami „a dolgok között van”, a „sík tagadása”, „fényszerű tér és térszerű fény”. Szimbolikusan pedig az Isten megjelenése. A kultúra ebből a háttérből nőtte ki magát úgy, hogy ezt a hátteret egyre inkább eltakarta az individuum tapasztalati terével.

B: Ez számomra az alkímiai alkotásmód bevonását jelenti az alkotástechnikába.

K: Amikor ezeket a fény-képeket csináltam, hihetetlenül vonzó volt, hogy a felvillanásuk után nem marad semmi. Ugyanakkor nyitva van a fényképezőgép blendéje és rögzíti a képet. De az igazi kép tere már nincs jelen. Ezek csak másolatok. Amikor megnéztem az elkészült fényképeket, akkor valóban olyan érzésem volt, mint amikor az alkimistáknak a kísérlet végén megjelenik a megfolyt arany. Ahogy ez a sík lap a térbe folyt. Csakhogy egy újabb síkon – a képen. Ez megint más. Még művészet.

B: Nekem ez azért izgalmas, mert olyannak tűnik, mint amikor a jelek egyszerűen megemelkednek. Az, hogy egy ilyen gesztussal a fényérzékeny papíron jelet hagyok, ami többrétegűvé válik, és rendkívüli módon felértékelődik.

K: De még mindig a síknak a szintjén marad meg. Mert ami térként megjelenik, az már nem művészet, de az is lehet, hogy már nem élet, legalábbis az életünk értelmében véve biztosan nem az.