Szívtépő
„Szívtépő igazságra” jöttem rá. Semmi
olyan kegyetlen nem tud lenni, mint az öngúny. „Ugyanilyen Szívtépő igazság” az
is, hogy amire rájöttem, Úristen, ez, micsoda közhely.
Micsoda szomorúság ez. Ezek a
képek nemcsak szomorúságosan, a röhögésen is túl vannak. Ebben a világban, tudniillik,
van egy kozmikus komikum (amolyan sima, fekete, sikamlós bőrű, fóka-szerű
lény), hatalmas fogakkal, aki késsel és villával zabálja a sok zöldséget, a
közhelyeket. A szívünket zabálja, ahogy mi egymás szívét zabáljuk. Megy a Nagy
Zabálás.
A SZERELEMBŐL Love lesz ebben
a kis-szerű enyészetben, a szív-zsonglőr után a rosszullét következik, a
hányás, a szívokádó avokádó, ahogy nem tavasz van, hanem „pinavera”, ahol a
mocsári, vagy a kiszáradt ezopusi tájban a „szívkánikula” működik, működtet minket.
Íme, ez a kegyetlen
„prehisztérikus korszak” (magány-vircsaftokkal) egy kis „eine kleine hejehuja”,
kis „nur keine érzésekkel”.
Valaki jön és lefényképezi –
mondjuk, az állatkertet. De – mondjuk, ketrecből, a kint-sétálókat. És az egyik
szeme sír (a másikon festék, teljesen elkenve).
Mi is szeretnénk elkenni a dolgokat. Cicák és
nyuszikák. (Galambocskám, ne nagyon beszéljünk erről!) Édeském! (Kis Ragacsom!)
De valaki átlát a ragacson
(egy kis résen) át szemléli magát, a világot, minket és a szemünkbe nevet.
Úgy hívják őt, hogy Kis-Kéry
Csilla. (Szívtépő).
Barna Róbert
