Barna Róbert képvilágai
„Nem hittem volna, hogy ennyi mindent ki
tudsz
hozni a semmiből.”
(női kéztől származó bejegyzés B. R.
kiállításának vendégkönyvéből)
Ezeken a képeken kivételes
kilátások nyílnak: kilátások a képek áradatából. Utak a képek kezdődő csendje
felé.
Az áradatot egy gépesített
képözön képei, az úton-útfélen szembeszökő képfalazatok képei alkotják. A
színes és szélesvásznú felületek, a látszatvilág fény-képeinek tengerei teszik.
A képek kezdetben szigetek
voltak. Képszigetek a képnélküliség tengerében. Ez az állapot a múlté. A tenger
ma: képszigetek térben és időben egymásbaérő tengere. Az ember e tengeráradat
közepette felnőve megannyi romra lel: az avuló, foszló és fakuló képek vég
nélküli sorozataira. Az ábrázatok végeérhetetlen rommezői húzódnak nyugatról
keletre és északról délre. Ez a kiterjedő pusztaság tüneményes és tarka,
hovatovább háromdimenziós, illatosított, álhús és álvér állagú semmi.
Barna Róbert is a későújkori
képek sivatagában honos. De ezeket a központi leleteket úgy használja, mint
kőfaragó a követ: anyagát alkalmazza, esetlegességeire tekintettel van, de
eredeti formáját csak ott őrzi meg, ahol magán túlmutat. Sugallatát – pedig a
tükrözött ábrázatot – elveti. A képek elemeit, formatöredékeit, színárnyalatait
a saját keze alatt keletkező képek részévé teszi. Alkotásainak a képek
sivatagából való kivonása éppoly döntő alkotóeleme, mint a létrehozott új
formák és alakzatok.
E képződményeket nem köti
röghöz származási helyük, a tény- és fényképszerű realitás. Lobogó formáik
felmenői közé a színfoltok dinamikája éppúgy odatartozik, mint a metszés
elkerülhetetlen esetlegessége, avagy az alkotó tudatossága, és távolságtartása
minden konvencionális képi formától. (A távolság természetesen nem egyforma
távolságot jelent minden képszerűtől. Ha közelebb eső tájék után kutatunk, ezt
nem a kollázs vidékein kell tennünk: Tanguy „víz alatti” világának lényei
sokkal közelebb állnak hozzájuk, mint a kollázs bármelyik mesterének művei. A
közelség kijelölése persze viszonylagos, és mindenkor az önkény elemeit rejti
magában. Barna Róbert képei a hasonlítottnál sokkalta légiesebb, jóval éteribb
tájakra nyílnak. Horizontjuk mintegy két szemhatárral magasabban helyezkedik
el).
Képei a romló, foszlékony és
feledésbe oszló formák felől indulva a felemelkedés felé vezetnek. Láttukon a
lebegés világába nyert bevezetést a szem. Képei köztes térségekről és köztes
lényekről lebbentik fel a fátylat: láthatatlant tesznek láthatóvá. Olyan
láthatatlant, amelynek minden szeglete ismerős, noha egészében mégis teljesen
új és tökéletesen ismeretlen. Tereik a képzelet terében nyílnak; a legtágasabb
térségben, melynek mélységei és magaslatai a legmesszebbre vezetnek.
Hátterükben a valószínűtlenség ege és földje húzódik; horizontjaik túl vannak a
szabad szemmel látható szemhatárán. Lényeik a minden irányból érkező fényben
fürdenek. Végtagjaik nem érintenek földet; testüket nem szögezi földhöz
semmiféle nehézkedés.
Azonosítható alakzataik közös
ismert és ismeretlen mitikus lények, kentaurok, clownok, különféle
véglénymutációk. Fejlődéstörténetük – amennyire ilyen egyáltalán
rekonstruálható – természetesen nem követi a szerves léttörténet menetét.
Emberi alakok és arcok kezdettől fogva jelen vannak ebben a képvilágban. De az
emberarcok valamiképpen mégis arctalanok. Pedig élő emberek arcáról vonták le
őket. Ezeknek az arcmásoknak alkotójuk megadta azt, amit a képipar eredetileg
megtagadott tőlük: a végtisztességet. A képlevonatokról, az arcskalpokról
lemetszette a személyre utaló jegyeket: a szemeket, a szájakat, a személyre
utaló vonásokat. Így ébresztve rá a nézőket arra, hogy a sokszorosított képek
arcai mögött valójában nincs senki: csak üregek vannak; üres síkok és puszta
felületek. Ahogy az ember is csak díszítmény a későújkor gépi képvilágában.
Lágy ornamentika. Az arcok, a testek hullámvonalai hivatottak megtörni a
gépileg terjesztett élet uralmát, és elviselhetővé tenni az általuk terjedő
unalmat.
Barna Róbert arc-alkotásai –
melyek közé természetesen önnön arcképének vágott verziói is beletartoznak –
kivezetnek az arcmások untig ismert képcsarnokából. Ahogy egyhelyütt írja: „Az
arcok elmozdulnak, elvirágoznak, osztódni kezdenek, keresztelődnek és
megsokszorozódnak, és semmivé válnak”.
Legújabb képein már e
semmiség túlpartja tárul fel: felhasznált anyaga gyakran az arany, alapszíne
leginkább a fekete – szoros kötelékben a kép,
az ikon ikonográfiai hagyományával. És képeinek alakjai is e hagyomány felé
vezetnek. Többnyire abban a létszférában helyezkednek el, amit leginkább egy
kései Klee-kép címével lehet leírni: Engel
im Werden. Létrejövőben levő angyal. Küldött – keletkezés közben. Mintegy
félúton.
Tilmann József
(E számunkat Barna Róbert kollázsai illusztrálják.)
